Egy olyan hely, melyen hiába beszélsz hangosan, vagy akár kiabálhatsz is, nem sokat ér, hiszen ezek a portrék mindent és mindenkit leköröznek. Egyes privát statisztikák szerint a legtöbb célba ért hátsó támadás ezen a folyosón hangzott el, hiszen elég kimondani az átkot, a pálcáig eljut az információ a célba vett azonban mindezt már nem hallja meg. Itt mindenféle és fajta ember keveredik, vidéki képek keverednek a városiakkal, mind egymásnak kiabálnak át, nem veszik a fáradtságot, hogy kisétáljanak a keretből, náluk így is tökéletesen megy az információcsere, melyből olyan szintű keveredés van, hogy még az Edicumban se lehet megjelentetni. Az emberi hangokhoz keveredik a különböző foglalkozások, piaci kofák hangja, valamint a szabadon tartott állatok sokaságának különböző hangmagasságokon történő kommunikációja. Ezen a helyen vigyázni kell a tettekkel, hiszen sokan azt hiszik, hogy ha nem hallják nem is látják a dolgokat, pedig szinte ki vannak éhezve arra, hogy valami új dolgot kürtölhessenek szét a kastély egész területén.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=64&post=642012#post642012][b]Allan Colton Fisher - 2016.11.24. 20:46[/b][/url]

A péntek estéim sosem unalmasak, mert ha valami okból véletlen nem is lenne programom, csinálok magamnak. Ilyen egyszerű. Így hát ezen a péntek estén is kénytelen leszek kimozdulni az ágyamból, amin egész nap hemperegtem gyakorlatilag. Lassan nem ártana dolgoznom valami kiállításanyagon, mert szép és jó, hogy meztelen pasikat rajzolok, de asszem' a legtöbb embert ez nem érdekli. Hát, nem tudják, mit hagynak ki.
Persze, nyilván inspiráció nélkül az ember lóf***hoz nem kezd, ilyenkor indulok el sétálgatni az üres folyosókra, vagy le a faluba (bár ebből mindig csak a fent említett témában születnek képek, szomorú). Úgyhogy nagy nehezen ráveszem magam, hogy megmozduljak, innentől már könnyebb amúgy - a szokásos festőszett megy a hátizsákba, aztán indulás, és majd lesz valami.
Többnyire csak rovom a folyosókat, nézegetem a nulla művészeti értékkel bíró portrékat (mert igen, utálom a portrékat, semmi izgalmas nincs bennük), és lustán kifújom a füstöt. Jaj, nem lenne szabad dohányoznom. De kár.
Az egyik alsóbb folyosón járok éppen, amikor észreveszem, hogy az egyik portré engem bámul. Mármint, szabályosan - egy rendkívül ízléstelenül megfestett, vörös hajú nő csak meredten néz engem, úgyhogy megállok, és visszabámulok.
- He? - kérdezem illedelmesen, mire a nő csak arrogánsan lesüti a szemét.
- Te vagy a festő gyerek - mondja, én meg felvonom a szemöldököm.
- Ja.
Amióta ezen a folyosón akcióztam Adriannal, pár festmény tisztábban van vele, hogy tudok rajzolni, bár mondjuk úgy, nem mindegyik örül neki. Valamiért ezek az idióták potenciális veszélyforrást látnak bennem, csak tudnám, miért.
Aztán a nő magyarázni kezd, én meg lesz*rom, és indulnék is tovább, de ez az idióta követ. Úgyhogy fogom magam, és visszamegyek az eredeti hátteréhez.
- Ez a szerencsenapod, banya - közlöm hanyagul, s mire pislogna, valami csoda folytán sikerül bezárnom a keretébe. - Ma megújulsz, tuti örülsz majd neki.
Azzal előásom az ecsetem, s hamarosan már viszem is fel az új színt. Elegem van az igénytelen képekből. Amúgy is festeni indultam, nem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=64&post=642727#post642727][b]Allan Colton Fisher - 2016.11.26. 22:26[/b][/url]

A hang irányába fordulok - hirtelen fel sem ismerem, ugyanis elmerültem a fejemben -, s az, hogy Ethant pillantom meg, a lehető legjobb és legkevésbé kedvező fordulat. Azért kedvezőtlen, mert már most sejtem, hogy ismét a kevésbé nyilvános képgyűjteményem fog bővülni ezután a találkozás után, másrészt pedig mert felcsillan a remény, hogy értelmes dolgokkal fogok tudni foglalkozni ezen az éjszakán.
- Ugyan már, nézz rá, dilettáns munka. - Intek a hölgy felé, aki szemlátomást iszonyatosan felháborodik, de azért még mindig meg van rettenve, úgyhogy nem ébreszti fel a többi portrét. Hála a jó istennek.
A csuklóm viszont csapdába került (mint a múltkor... haha), úgyhogy sajnos nem tudok nekilátni a munkának. Ezt most megúszta a némber, na mindegy.
- Elhiheted, én is örülnék, ha lenne ihletem hozzá - sóhajtok rezignáltan. Tulajdonképp nincs sz*rabb dolog számomra, mint az ihlethiány; ennél borzalmasabb dolgot kb. elképzelni nem tudok. Ez az elmém megfeneklése, a gondolatstopp. Az ihlethiány azt jelenti, hogy ismét belesüllyedtem a teljes érzelemmentességbe, így nincs is mit lefestenem.
- Szegény te - nézek rá, ugyanazzal a visszafogottsággal, mint amivel a pubban köszöntöttük egymást. - Kellemetlen lehet, hogy lázadozó művészeket kell büntetned esténként. Bár lehet, hogy a kreativitásod miatt ez tartalmas szórakozás számodra.
Közben zsebre is vágom az ecsetet, úgy néz ki, azt ma nem használhatom. Igencsak szomorú tény ez.
- Ha nem járőrözni vagy, akkor hogyhogy ilyenkor erre jársz? - kérdem, s a kezemet is zsebre vágom közben. Micsoda balszerencsés véletlen, ugye, hogy Ethan pont erre járt. Fáj a pici szívem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=64&post=642833#post642833][b]Allan Colton Fisher - 2016.11.27. 00:09[/b][/url]

- Eh - csak ennyit mondok. Igen, a legtöbb festmény gondolom nem viseli jól a kritikát. Még szerencse, hogy az enyéim nem mozognak, különben asszem' a legtöbb harakirit hajtana végre depressziójában, amennyit oltom őket, meg magamat.
Ethan érintése, hát, meglep, ez viszont nem látszik az arcomon; az enyhe "terelő" érintés (domináns kviddicsposzt, értitek... visszautalás), amikor a derekamra csúszik, egyszerűen oldalra döntöm a fejem, amolyan "ó, Ethan, ne már"-pillantással fűszerezve. Tény, nem hittem volna ezt róla. Hogy csak így... terelgeti az embert, értitek. A végén még megilletődök, haha.
- Bedobsz majd egy párduc elé. Persze, nem akarok ötleteket adni... - Csupán egy ártatlan megjegyzés, ugye. Képtelen ötlet, hogy szétszedjen egy párduc, nem? Milyen balga ötletek! - Nyilván ez csak akkor lehetséges, ha véletlenül találsz egy párducot a közelben.
Tekintetem egészen szolidan és mérhetetlenül finoman (tehát, csak Coleosan) veszi szemügyre Ethan inge színét, és csak és kizárólag azt. Festői elemzés, ugye.
El is indulunk végül, lassú tempóban haladunk, miközben a rellonos továbbfűzi a beszélgetést, apró félmosoly jelenik meg a szám szélén.
- Egy olyan kiállításanyagot próbálok összehozni, amiben nem anatómiai szempontú férfiábrázolásokat mutatok be. Ebben is tudnál segíteni? - Pillantásom ráemelem, szememben valami fény csillan; biztosan félek a büntetéstől, ugye.
- Mondjuk nem annyira ragaszkodom ahhoz, hogy elvessem ezt a tematikát. Talán egy nagyon kicsit szomorú lennék, de... azért ezt lehet orvosolni. - Szegény szomorú festőművész. Röhögnöm kell.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=64&post=643821#post643821][b]Allan Colton Fisher - 2016.11.29. 21:44[/b][/url]

Nehéz a festők élete. Ezek az unalmas, unalmas péntek esték, ejj... sajnálatos, hogy e éjszakát a büntetésem lerovásával leszek kénytelen tölteni. És pont Ethan Saint-Venant, aki kétségtelenül valami irtózatosan megerőltető, izzasztó büntetőmunkát fog kiötölni, ő talált rám. Borzalom.
Tehát a prefektus oldalán indulok el ki tudja merre (valószínűleg a büntetőmunka színhelyére - mondjuk a faluba, esetleg), miközben folytatjuk a szóváltásunkat. Fel kell nevetnem.
- A globális felmelegedés előcsalja a nagymacskákat a legszokatlanabb helyekről is, azt hiszem. Igaz, Magyarországon így is páratlan példány a párduc... - "-od"... Szinte ki is csúszik a számon, de persze visszafogom magam, kultúrember módjára.
- Nos, úgy néz ki, te talán tapasztaltabb vagy ebben, mint én, Ethan. - Enyhén felvonom a szemöldököm, talán még egy apró mosoly is játszik az arcomon (amivel persze a borzalmas büntetőmunkától való félelmem igyekszem palástolni).
Végül persze a képekre terelődik a szó - meglepően jó átterelőtémának bizonyul ez egyébként -, Ethan lemondó mondatára pedig egy "dühöset" csapok a levegőbe. Hát, a fenébe, ma nem jártam sikerrel ebben a kiállítás-témában. Macska rúgja.
Elgondolkodva emelem meg a tekintetem, mérlegelve magamban az ajánlatot - mindezt nyilvánvalóan túljátszva, persze -, hogy akkor most hogy is legyen. Adjam fel szegényes művészi kis terveim ma éjszakára, és halasszam el az alkotást későbbre? Dilemmák, dilemmák.
- Na jó, talán ez esetben kivételt teszek - nézek rá végül - és könnyek közt elgyászolom a ma este meg nem festett képeim. Bár...
A szememben talán tényleg ihlet csillan, talán kissé elgondolkozva nézek Ethanre.
- ...bár talán nem feltétlenül kell veszteséget elszenvednie az alkotó énemnek. - Fejezem be végül a mondatot, ismét egy apró mosollyal megtoldva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=64&post=643861#post643861][b]Allan Colton Fisher - 2016.11.29. 23:44[/b][/url]

Apró, de annál sokat sejtetőbb mosoly szökik az arcomra Ethan kérdésére. Kissé felemelem az állam, úgy viszonozom a pillantását.
- Hát, így is mondhatjuk. - Sőt, tulajdonképpen pontosan ez a helyzet, de talán az előbbi (tőlem egyébként szokatlan) bókom asszem' már épp eleget sejtetett, sőt, a hangsúlyom is elárulja a választ; persze, nyilván a kreativitásáról van szó a büntetőmunkát illetően. Ugyan, volt valaki, aki másra gondolt?
- Sőt, kellő felügyelet mellett nagymértékű lehet a tapasztalatszerzésből származó mentális kielégülés. - Egy pár pillanatig még képes vagyok teljesen komoly arcot vágni, hiszen bólogatva mondtam ezt a mondatot, de aztán majdnem elvigyorodok - de csak majdnem. Ennél szebben szerintem még sosem foglaltam szavakba az ilyesmi üzeneteim - hogy milyen szép dolog a másiktól tanulni, ugyebár...
Aztán felszalad a szemöldököm, ahogy Ethanre pillantok, ugyanis meglepő mértékben lojális a házirendhez, hogy előkészít a büntetőmunkára egy olyan szabályszegő diákot, mint én. Mindenesetre látni az enyhe meglepettséget az arcomon, amit egy pillanat múlva felvált a viszonzott vigyor.
- Milyen rendes prefektus vagy, Ethan! Köszönöm, hogy felkészítesz rá - egy halk nevetést is hallatok, amiben benne van az is, hogy érzem a helyzet komolyságát, de egy adag... hát, megilletődöttség is van a hangomban, meglep ugyanis, hogy a másik ilyen nyíltan fogalmaz nyilvános helyen (a borzalmas magatartásomat illető szankciókkal kapcsolatban oc). A helyzetet 'kellemetlenségét' fokozza, hogy a férfi tekintete egy pillanatra sem vándorol el az arcomról - meglepettségemben hallgatok el, miközben eszembe jut, hogy utoljára mikor viselkedtem így.
- Muszáj. Nem mindig van lehetőség a vászonhasználatra, sajnos. - Az utolsó szócskánál már Ethan kezére terelődik a tekintetem, ahogy varázsol.
Tulajdonképpen a férfi ennél jobban nem is tudott volna meglepni. Ahogy keze a derekamra csúszik, arcomon ismét csak a pillanatnyi meglepettség látszik (és szerencse, hogy amúgy sem túl kifejezőek a mimikáim), ahogy rá pillantok és megtorpanok. Hát, ezzel a helyzettel nehéz hirtelen mit kezdeni. Alapból az ilyen nem lep meg, de azért, érted, ez mégis más.
- Hát, most megleptél - mondom ki a nyilvánvalót - de végül is, örülök neki.
Néha elgondolkozom azon, hogy normális vagyok-e - aztán, amikor rájövök, hogy ezen tök felesleges gondolkodnom (úgysem), abba is hagyom. Talán az az egyetlen szerencsém, hogy az arcom nem olyan kifejező, nem közvetíti hűen a dolgaimat, mert ha így lenne, baromi hülyén néznék most ki. Jó, gondolom így is szórakoztató...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=64&post=643901#post643901][b]Allan Colton Fisher - 2016.11.30. 10:41[/b][/url]

Az emeber azt hinné, hogy nekem (személyes okokból) a "büntetés" szó ebben a kontextusban zavaró lehet, esetleg megijedek tőle, vagy legalábbis feszélyez, hogy alá-fölérendeltség, meg ilyenek. Nos, azt kell mondjam, hogy ha egy 120 kilós nigga állat szájából hallom ezeket a szavakat, egy pislogás múlva már ott sem vagyok, akármilyen prefektus vagy anyámkínja, engem az életben többet nem fog látni; sőt, ha esetleg neadjisten egy nő mondja ezt, vagy ha csak felmerül a gondolat, hogy komolyan lekötözni és megkorbácsolni terveznek (mivelhogy borzalmas házirendkihágást tettem), az fix, hogy "itt-van-Colton-hol-van-Coltont" játszok. Ethan azonban annyira karizmatikus és valahogy biztonságos, hogy teljesen egyértelmű, hogy ez csak egy játék. Kissé elb***ott, és más esetben nagyon is kockázatos játék; de mint mondtam, Ethanről beszélünk, így bár felmerül bennem a távozás halvány gondolata, el is felejtem, mire válaszolnom kell.
- Azt hiszem, kénytelen leszek letesztelni ezt. De ne aggódj, majd jelentem a házveztőnek, hogy eleget teszel a... kötelességeidnek. - Kedvelem megfordítani a szituációkat. Mert nézzetek csak ránk; eddig csak Ethan becsületessége jött szóba, és hogy nem bújhatok ki ez alól, de így már mindjárt másként hangzik, hogy "kötelesség", hiszen egy leheletnyivel nagyobb is volt rajta a hangsúly. Kettős a mérce, kedves Ethan.
Egyébként pedig, baromi érdekes látni, hogyan nyiladozik a másik; ugyanis ha ő nem mondja el, fogalmam sem lett volna róla, hogy, nos, szereti a kviddicset, és ő pont attól lesz különleges, hogy az ember sosem tudja, meddig mehet el. Ő nem az a mentálisan sérült, vagy legalábbis nem ép standard, akik általában körbevesznek, hanem egy abszolút normális valaki, akitől szinte megtiszteltetés, ha beenged a személyes terébe, az életének egy olyan szegletébe, amiről konkrétan senki sem tud az iskolában (kábé). Van egy olyan hülye "titkos" érzésem, mint mondjuk a gyerekeknek karácsonykor, és ez nem megszokott nálam.
És persze sikerül meglepnie, látom is rajta az óvatosságot, ami nagyjából ismét megnyugtat - na, nem mintha egy kósza derékéintéstől megrémültem volna (lol, ugyan már), mindenesetre a megilletődöttségem kvázi felét sikerül eltüntetnie ezzel. Figyelmes, úgymond, szal' let's move on, nem zavartatom magam. Érdekes, hogy tényleg viszonylag hamar el tudok siklani gondolatban afölött, hogy Ethan mennyire meglepett most, de nem kell aggódni, az élményt elraktároztam. Az alkotó sosem pihen, mg minden, és van is egy olyan halvány megérzésem, hogy hamarosan eléggé ki leszek fulladva.
Az apró mosolyra még nem változik meg az arcom, ki tudja, mi fog következni; a másik belép elém, mindezt persze a legkevésbé sem tolakodóan teszi, aztán folytatja mondandóját. Elvigyorodok, és a megilletődöttség maradéka rögtön feloldódik bennem. Hazai a terep. Ha tudnátok, hány vizsgálódó pasival találkoztam (magamban őket egyébként csak a "pszichomókus" kategóriába sorolom - a mókus egy szapora állat ugye), asszem' még el is szégyellném magam. Az enyhe - mondjuk ki - flört, amit Ethan csinál, annyiban különbözik az átlagos pszichomókusi magatartástól, hogy ő nem bizonytalanságból óvatoskodik, hanem mert ilyen a természete. Sokan szinte megrémülnek attól, aki vagyok, a dominanciájuk illúziója marad csak meg, és átveszem az irányítást, ők viszont gyakran azt hiszik, a helyzet magaslatán állnak, pedig nem, haha. De Ethan, úgy tűnik, nem egy ezek közül - na, majd mindjárt meglátjuk. Őszintén szólva nem is annyira kedvelem a passzív-domináns szerepkört, de hát, mindenkinek megvan a maga keresztje. Azért bízom Ethanben.
Na de térjünk vissza a jelenbe; tehát oldalra von, vigyorgok, aztán megérint. Vigyorom még szélesebbre nyúlik, izgalmas, jó, tetszik - amíg nem talál rá arra a bizonyos teljesen indokolatlan gyenge pontomra, addig minden rendben van, tudok koncentrálni. És hát, ha már nyiladozik, engem mi tart vissza?
- Sok mindent nem láttál még, kedves Ethan - mondom, ahogy felemelem a kezem, és ujjaim hegyét a nyakán futtatom lefelé, lassan az ingéhez érve, mintha csak a párducot keresném a bőrén, így nézek a szemébe. - És abban is biztos vagyok, hogy néhány dolgot nehezen fogsz meglátni.
A szemébe nézek; nem vagyok vak, látom a szolidan és abszolút visszafogottan vizsgálódó tekintetet, s ő is érezheti, mire gondolok, amikor kimondom ezeket a szavakat. Éles váltás, de az ajkamon lévő enyhe mosoly elveszi a szavak igazi komolyságát, egy enyhe játszadozó árnyalatot adva nekik - komoly, de mégsem hangulatromboló, igaz, de mégsem elutasító. Tényközlés ez csupán, és nem utolsósorban teszt; mert nem csak Ethan figyelheti, hogyan reagálok, én is megtehetem ugyanezt vele. Ettől lesz érdekes.
A levegőben van már a csók, az a tipikus pillanat; de húzza, természetesen, amire csak a szájszélem apró rándulása ad reakciót - aztán enyhébb közelebb húzódok, de ajkaink még mindig nem érnek össze. Úgy döntök, meghagyom neki a lehetőséget, hogy ő tegye meg ezt a lépést.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=64&post=644393#post644393][b]Allan Colton Fisher - 2016.12.01. 23:11[/b][/url]

Nos, Ethan hirtelen közelsége, annak ellenére, hogy először meglepett, majd kissé elbizonytalanított, hatással van rám, egyértelműen. Ez látszik is a furcsa ingadozásaimból, a hirtelen változásokból - elvégre egy olyan ember mellett, akiben senki sem érdekel, konstans bunkó köcsög vagyok, meg érzelemmentes f**z, és egyáltalán annyira sem erőltetem meg magam, hogy bármilyen változást erőltessek az arcomra. (Emiatt már kaptam panaszt is, hogy furcsa volt az arcom este, na akkor kiröhögtem az illetőt.)
Tehát, a lélegzete a bőrömön, a tekintete, az illata - a jelenléte kitölti az érzékelési skálám. A hátam közel van a falhoz, ez az, aminek e infók mellett még jelentőséget tulajdonítok némileg, de ez nem zavar. Főleg, hogy most én nézek rá magabiztos mosollyal, amivel biztosan megleptem legalább egy kicsit. Tulajdonképpen nincs is célom az ilyen furcsa megszólalásaimmal, nem azért csinálom, hogy mondjuk egyedi legyek (pff), vagy mert szándékomban áll mondjuk kísérleti nyúlként használni Ethant - nem, ez csak úgy jön, és sajna nem tudok tenni ellene. Milyen kár.
A pillanat, ahogy közelebb hajolok egy hajszálnyival, feszült - mintha vibrálna valami úgymond (ja, tom', közhelyes); és az a tudat, hogy a folyosón vagyok éppen Ethan Saint-Venant-tal, a Rellon perfektusával, sötétedés után, és ráadásul még ilyen izgalmas szituációban is, hát... sokat dob a dolgon.
Tudjátok, van az, amikor a tested már felkészül arra, mi fog vele történni; az ilyen csókoknál pl., egészen kicsit előrehajolsz, a szemed már majdnem le is csukódik, és valahogy benne van a mozdulat az emberben, amikor így húzzák, hogy bekövetkezzen.
Kissé meglepődök, amikor Ethan ajka a nyakamhoz ér; csak nagyra nyílik a szemem (a fene se számított rá), és egy kicsit felemelem az állam, hogy könnyebben odaférjen, ez meg már reflex. Persze beszélni is kezd, ajkai enyhén súrolják a bőrömet, így felvonom a szemöldököm és olyan zavarodott-megilletődött-csodálkozó arcot vágok. Azért az meglep, hogy ilyen gyorsan helyrevágott a srác, mármint pikk-pakk és máris eltűnt az előnyöm. El is pirulok, lol, hát, kellett nekem arcoskodni. Mindegy, legalább bebizonyosodott Ethanről, hogy egyáltalán nem olyan, mint a körülöttem megforduló srácok 80%-a. Igaz, abban a maradék húszban sem pirultam még el zavaromban, de hát, izé.
Főleg akkor lesz piros az arcom (addig csak tényleg egy nagyon enyhe árnyalat volt), amikor Ethan a fülemnél kezd babrálni, s a fogai súrolják a bőrömet.
- Hah, aha... - Ugyan már, Allan, azért ennél csak többre vagy képes. - Vannak dolgok, amiket ki kell érdemelni.
Kár, hogy piros vagyok közben amúgy, mert kissé illúzióromboló lehet, na mindegy. Azért próbálok valami félmosolyt rakni az arcomra (nem megy, még mindig ugyanúgy nézek ki), zavarom viszont csak akkor múlik el, mikor Ethan bepótolja az előbb elmulasztott csókot - akkor viszont már kissé magabiztosabban csúsztatom egyik kezem a derekára. Másik tenyerem a lapockáját tapintja ki, ahogy az ő tempójához igazodok. Végül is, mindegy. Amúgy sem akartam vezető lenni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=64&post=644554#post644554][b]Allan Colton Fisher - 2016.12.02. 21:28[/b][/url]

Ethan tulajdonképpen sehogy sem reagálja le a piros arcomat, pedig valamennyire látom rajta, hogy észrevette - ez valamennyire könnyebbség am', mert legalább nem szül ennél kínosabb szituációkat a cucc. Asszem', még ha büszkeséggel is tölti el, vagy valami ilyesmi (mondjuk fogalmam sincs, mi játszódhat le benne), felül tud emelkedni ezen; ilyenkor pedig biztos vagyok benne, hogy ő az egyik legjobb választás ebből a szempontból. És neki amúgy sincs szüksége arra, hogy minimum egy hatalmas vigyorral erősítse meg a saját helyzetét, tudja ő ezt anélkül is, meg én is tudom, nincs miről beszélni. Korrekt.
Na persze, ezen nincs időm túl sokat filózni, mert ajka az enyémre tapad. A tempó hamar harmóniába is jön, valami mindkettőnknek kényelmes egyveleg, de azért mégis egyértelmű, hogy ki követ kit; szépen lassan, sokáig, elvégre nem sietünk sehova. Az előbbi pírnek már csak halvány emléke látszhat az arcomon, pont olyan halvány, mint az érintésem a férfi derekán és lapockáján; szinte alig érezni, hogy ott van. Fordíthatnánk ezt úgy is, hogy a művész kezek, és valahol... hát, fogjuk rá, valahol talán erről is lehet szó.
Mondjuk úgy, hogy nem számítok Ethan hirtelen testhelyzetváltására, és hogy ennél nagyobb meglepetés az elmúlt egy-két hétben szinte nem is történt (pangás van amúgy is). Kissé a falhoz lapulok a hirtelen jött közelség miatt, még a fejem is hátrabicsaklik egy kissé, s így a kőfalhoz ér (de gondolom, ez Monsieur Saint-Venant-nak nem okoz fennakadást), mindenesetre, mivel amúgy is elég hosszúra nyúlt az ajkaink párharca, veszek egy nagyobbacska levegőt a pár pillanatra talán megszakadt csókunk holtidejében. Persze, mivel a mestertanonc közelebb került hozzám, hátán más irányt vesznek ujjaim, s kicsit talán határozottabban is siklanak végig ujjbegyeim az ingén, mint annak előtte.
Amikor kissé hátrahajtja a fejét, nem követem a mozgását, még mindig a kőfalnak támasztom a loboncos fejemet. Szemeimet szinte csak résnyire nyitom ki, majd egészen, amint megszólal.
- Ethan! - Félig játék fenyegetés hallható egyébként jelentősen fojtott hangomban; valami indulatszerű tónus is csillan benne, de semmiképpen sem vagyok agresszív, ugyan már. Csak játszunk. (Speciel ő most a türelmemmel.)
- Esetleg... megengedem - felelek kissé szaggatottan, még mindig a hátán pihentetve ujjbegyeim. - De ha... nincs szűkös távolságon belül egy Ethan feliratú ajtó... - sóhajtok.
Nehéz az élet.
Végül pedig Ethan oldalán indulok el a Rellon körlete felé, hogy odabent betérjünk a szobájába, s kellemes ihletszerző eszmecserével folytassuk az est hátralévő részét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=64&post=693686#post693686][b]Allan Colton Fisher - 2017.08.02. 21:28[/b][/url]

Megint Hugrásnak érzem magam az elmúlt pár napban, már úgy értve, hogy mindent leszarok, és csak létezek bele a világba. Egészen kényelmes így, csak lenni, nem törődök a következményekkel. Igazából kicsit unatkozom is, de mindegy is. Majd elfoglalom magam valamivel.
Most például a járőrözéssel - a Harsogón kezdünk a nem-paranoid sráccal, Dante, vagy ki. Hallottam, hogy volt valami párbaj - pont lemaradtam róla, sajna, pedig végre lett volna valami izgalmas ebben a kastélyban -, és úgy tudom, ő is benne volt, szóval nem zavartatom magam, ami a dohányzást illeti. Rágyújtok, így megyek fel a Rellonból az üres folyosókon a séta kezdőpontja felé, hogy füstölök. Nem mintha amúgy nem lenne jobb dolgom is a járőrözésnél, de mindig lenne, szóval semmi baj. Holnap már dolgozok, legalább lesz valami izgalmas.
Ahogy leérek, meglátom a srácot, ő is épp cigizik, szóval csak intek neki, fejjel - ez ilyen köszönés-forma akar nálam lenni. Az is vicc amúgy, hogy a Roxfortban elég két prefektus házanként, itt meg rögtön négy kell, és akkor sem az éltanulókat választják, hanem például engem, aki teljességgel alkalmatlan vagyok erre, de asszem' Dante sem lehet másmilyen, ha dohányzik járőrözés közben.
- Mehetünk? - Már szinte elszoktam a magyartól, de most mégis megerőltetem magam, és ezen a nyelven szólalok meg. - Vagy még elszívjuk?
A hordozható hamusom lusta vagyok elővenni, szóval inkább Dante zsákjához lépek közelebb, és ha megengedi, belepöccintem az elégett cigarettamartalékot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=64&post=695628#post695628][b]Allan Colton Fisher - 2017.08.10. 15:11[/b][/url]

Bólintok a válaszára, majd bele is szívok a cigimbe. Én nem sietek sehova, úgyis itt kell rohadnunk a folyosó falai között x ideig, szóval végtére is, mi a francért rohanjunk? Amúgy sem a rellonos prefektusok a leghíresebbek arról, hogy betartják a szabályokat, vagy hogy annyi büntetést osztogatnak. Oké, az egyetlen kivétel az iskola történetében szerintem Ethan volt.
Milyen nosztalgikus. Eszembe jut Ethan a Harsogó portrék folyosóján. Heh.
- Király - adom válaszul arra, hogy ezzel a szállal már ne induljunk el. Kissé vontatott, lassú reakció, mint ahogy általában várható tőlem. Nem aggódom túl a dolgokat ugyanis.
- Kinek van? - kérdezek vissza. Nem, nekem sincs kedvem elsős dohányzó diákoknak büntetést adni, bár az ilyenektől az a legjobb, ha az ember elkobozza a cigit, aztán el is szívja még aznap este. Elég kifizetődő alku. Mindegy, szóval nekem speciel nincs kedvem foglalkozni kis k*csögökkel, akik azt hiszik, olyan menő éjszaka mászkálni a folyosón.
- Te figyelj... hallottam valami párbajról a bálon. Az te voltál? - Nem vagyok különösebben pletykás, csak érdekel, hogy tényleg így volt-e. Végre valami felrázta a kastély unalmas életét (nem véletlen, hogy relatíve elég keveset tartózkodok itt), és ha már így van, nem árt tudni róla, ki közveszélyes, és kinek nem szabad a közelébe menni. Na, nem hiszem, hogy Dante lett volna a felbujtó, akkor már rég nem lenne prefektus... talán.
A cigarettám pedig lassan elfogy, egykedvűen szívok bele még két slukkot, mielőtt beledobnám Dante zsákjába.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=64&post=698566#post698566][b]Allan Colton Fisher - 2017.08.30. 19:52[/b][/url]

- Ja. Hülyék - nyilvánítom ki semleges arccal. Én is járőröztem már olyannal, aki oda meg vissza volt attól, hogy fontosnak érezte magát, miközben ez csak egy jelvény. Persze, jól mutat, ha odaírják valami hivatalos papírra, hogy prefektus. Ezen kívül nem sok funkciója van számomra.
Felpillantok rá, amikor válaszol, enyhén felvonom a szemöldököm. Eltelik így pár másodperc, mire egy apró félmosoly árnyéka költözik a szám szegletébe, egy apró, nevetős szusszanást hallatok.
- Vissza, mi? - kérdezek vissza, nem mondanám, hogy udvariasságból, csak hogy valamivel elüssem az időt. Nem vonom kétségbe a szavai igazságtartalmát, elvégre nem keresem a balhét direkt, sosem voltam olyan - kivéve, ha a graffitikről van szó, ugye -, mert nem számít. De ettől nem félek kevésbé Dantétól. Ez mondjuk mindig is nagy hibám volt - általában csak akkor félek, amikor már rég mindegy.
Bólintok a később szavakra, hát igen.
- Nem rúgták ki? Az ilyen ügyek általában érdeklik az igazgatóságot - mondom, ahogy beleejtem a cigarettát a zsákba. - Mondjuk amennyi nyomorék jár ide, lehet ez a legkisebb gondjuk. - Igen, rendkívül jó véleménnyel vagyok az iskola diákjairól. De hát tény és való, hogy elég sok nálunk a problémás eset - például én is -; hatezer LGBT-kölyök, vérfarkasok, vámpírok, vakok és siketek, Mihael, elszabadult elemi mágusok és illuzionisták, ok nélkül legilimentáló diákok és tanárok hada, testképzavarosok és árvák, illetve ezek kombinációi. Senki sem tagadhatja, hogy ez az iskola mára kisegítőiskolává vált.
Amint Dante elszívta, lépek egyet, elindulva a végtelenül unalmas és hasztalan sétánkra, amiről majd papírokat kell írnunk. Komolyan, ügyeljen ezekre a kölykökre az, aki kitalálta, hogy kell. Ha fel akarják robbantani a kastélyt, úgyis felrobbantják, hogy mi a folyosón rohangászunk.