BK Fórum - Harsogó portrék folyosója

Roxanne
véletlenek márpedig nincsenek

Nem is tévedhettem volna nagyobbat, amikor a reggeli kávémat kortyolgatva azt gondoltam, a mai is csak egy átlagos hétköznapi, a többivel könnyedén összemosódó nap lesz. Ez egyébként egészen délutánig igaznak is bizonyult, az égvilágon semmi különleges nem keresztezte utamat, és a jóleső nyugalomtól bágyadt mosollyal az arcomon róttam a folyosókat, azzal a feltett szándékkal, hogy ellátogassak a következő órámra. Nem túl gyakori ez az elvetemült elhatározás, mondanom sem kell. Az agyamat eltompította a hosszú nikotinmegvonás után pótolt szükséglet által okozott kellemes bizsergés, biztos ezért nem tűnt fel semmi abból, hogy itt bizony valami készülődik.
Épp időben fordulok meg az ismerős hangokra ahhoz, hogy elszúrjam Roxy nyilvánvaló tervét, hogy a hátamra ugorva a frászt hozza rám. Még fel is fogom a szemem elé táruló látványt: az alig pár lépéssel távolabb egy ragadozó kecsességével felém futó, ugrásra kész lányt, az összetéveszthetetlen kócos sörényt és az elszánt arckifejezést mindemellett. Megrémülni sincs időm, máris vetődik és…
A táskámat eldobva nyúlok felé, hogy egyik kezemmel deréknál átkarolva, másikkal pedig combnál alátámasztva elkapjam a kis sózsákot. És itt felgyorsulnak a történések, mégis szinte lassítva látom ezt a parádét, amit levágunk: az a különös érzés fut végig rajtam, mintha eltalálna egy varázslat, ennek okán és a lány lendületétől lépek egyet hátra, ami a lehető legrosszabb, amit tehetek, merthogy telibe beleakad a lábam az imént arrébb helyezett táskámba, és hogy, hogy nem – elvágódok. Igen, Roxanne-nel a karjaimban. Azért próbálok úgy helyezkedni, hogy mindketten jól megússzuk a dolgot, minél kevesebb karcolással, de a heves szitokáradat már abban a pillanatban megállíthatatlanul ömlik a számból, amint érzem, hogy a katasztrófa bekövetkezik.
- Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát, hogy a macska rúgja meg! – hát hogyne, ez pontosan így hangzott és kicsit sem cenzúrázott verzió. – Én is örülök, hogy látlak, Bogaram, de most már igazán leszállhatnál rólam – nyögöm a szőkeség alatt, és próbálok úgy helyezkedni, hogy kevésbé nyomjon minden, szavaimból pedig csak úgy árad az irónia.