Ez a folyosó zseniális. Erre minden alkalommal rá kell jönnie, mikor erre keveredik. Ilyen hangzavarra a legtöbben csak vágynak. Nagyterem lakomakor a kanálcsörgéssel, beszélgetéssel és csámcsogással? Ugyan már. Évnyitó ünnepély előtt és után, szülőkkel és kisgyerekekkel karöltve, rég nem látott ismerősöknek odakiáltva, széktologatással? Labdába se rúg. Kviddicsmeccsnél lelátón góldobáskor? Alakul. Az egyetlen dolog, ami megközelíthette ezt a zajszintet, ami itt fogadja, az a négy tíz éven aluli unokahúga volt, akik egyszerre visítottak, nevettek, vonyítva sírtak, panaszkodtak, ettek, futkároztak és műsírtak, összesen és egyenként. Az a rokoni látogatás az a mai napig kísérti.

Délután van, jön a könyvtárból, de nem ment ott semmire, és hogy hasznosan még véletlenül se töltse az idejét a nap további részében sem, erre jött feltöltődni. Már ha a pihenést az operaénekesnői pályázó álmodozó szoprán festmények, részeg férfiakat ábrázoló festmények, kisbabákat ábrázoló festmények, iskoláslányokat ábrázoló festmények és főleg az általuk kiadott hangok között el lehet képzelni, plusz egymásnak is üzengetnek, nem suttogva.

De hát kinek mi.

Már majdnem kedve van beszállni, és énekelni az éppen aktuális kedvenc zeneszámát, mert itt senki se hallja és senkit nem zavarna. Ami, mivel ő énekel, és nulla hangja de tekintélyes mennyiségű lelkesedése van, határozottan nem árt. De tényleg, ebben a ricsajban kinek tűnne fel, hogy egy operaénekesnői vénával megáldott énekesnő dalát adná elő nulla tehetséggel, alt nyökörgéssel kísérve?

Olyan lassan cammog, mint egy derékfájós lajhár, mert hát mégse akar huzamosabb ideig itt maradni, mert megsüketül, másrészt viszont nem siet sehova, és nagyon érdekes kombinálások vannak itt. Amihez táptalajt is biztosít az, amikor olyan szépen belegyalogolnak, ahogy a nagykönyvben elő van írva. Nem jó élmény. Összezavaró és fájdalmas.

 - Semmi baj. - nyögi ki nagy nehezen, mert össze kell raknia magát, aztán ő is rájön, hogy ezt úgysem hallotta a másik lány, és nem ismétli meg, csak legyint. Ő nem az a hangos fajta, nem töri magát, neki a jelbeszéd is megfelel. Amúgy is, mondták már neki, hogyha kiabál, az olyan hangos, ahogy más beszél. Akkor meg aztán pláne nem töri magát.

Inkább jelel arcmimikával meg kézmozdulatokkal, hogy semmi baj, te ellenben nem törted-e össze magad komolyabban. Azaz legyint egyet, hogy oké a helyzet, rámutat a lányra, és kérdő arckifejezés mellett feltartja a hüvelykujját, hogy  ott is oké-e a helyzet. Hozza a megszokott rettenetes kommunikációs képtelenségeit.

Harsogó portrék folyosója? Ugyan má, a mindenki szaladjon belém sokkal találóbb név. Hát most rakta össze magát, erre megint belegyalogolnak, mi ő, láthatatlan, vagy mi? Most rakhatja össze magát megint. És közben nagyon csúnya pillantásokat vet a fiúra, aki.. elesett a cipőfűzőjében..? Ez nem csak legenda, amivel a hanyag kisgyerekeket ijesztgetik? Erre senki, még ő se képes.

Egyrészről jó helyen vagy ott a földön, csak el ne gáncsoljál, másrészt meg szegény egy rakás szerencsétlenség. Elesik, meg még ki is szakad a táskája, vagy honnan jön ez a lila por. Na, hogy ez mégis mi akar lenni, azt már meg se próbálja belőni. Meg még golyója is van, üvegből is, az is elszabadult. Ez az ember szimplán lehetetlen.

A lármára már ügyet se vetve hajol le, hogy segítsen a szerencsétlen fiúnak összekapkodni a dolgait, aki biztos őrült, de legalábbis nagyon ügyetlen tudós lehet, mert van azokon a cetliken minden nyavalya, ahogy így rájuk pillant felvétel közben. A való élet, szentem, az is fontos, majd a feleséged kezeli a pénzt, mert te egy csekket se tudsz feladni, mi? De minimum közlekedni meg kéne már tanulni.

A srác elég ostobán meg ijedten néz vissza rá, ahogy nyújtja át a fecnijeit. Meg is tudja érteni; ha ő is olyan rakás szerencsétlenség lenne, persze nyilvánosan, hát ő is így nézne. Na, nem mintha a navinés lány olyan ügyes lenne, de a srác, az kérlek, már profi.

Ó, hogy nem azért nézett olyan rémülten, mert elesett a saját cipőfűzőjében, ami ugye szimplán lehetetlen, hanem ezért. Hogy mi is ez az ez, azt egyelőre nem akarja pontosan felfogni a kis navinésünk. Nem, inkább koncentrál a srácra, aki várjál, időközben elszaladt, mert ha ő most ráébreszti magát a helyzetre, a valós és nagyon lehetetlen helyzetre, akkor vagy káromkodva fog össze-vissza rohangálni, vagy egyszerűen bepánikol, és sírva fakad a sarokban. Hát szükségünk van-e nekünk arra? Ugye, hogy nincs.

Mert ő most egy festményben áll. Volt valami akármi, ami megismertette őt a porszívózás ellenkező oldalával, de mire megijedt volna, itt találta magát egy festményben, egy festményként, és most nagyon igyekszik úgy tenni, mintha nem jutott volna eszébe egy bizonyos Mézga Aladáros epizód, ami nem segítene túl sokat a helyzeten.

Hát, ez egy érdekes egy dolog. Ő most festve van. Problémája volt eddig is a páncélokkal meg a kastéllyal meg a festményekkel is; hát akkor ez utóbbi innentől nem kizárt, hogy komplexus-méretű probléma lesz. Mert a festményeknek nem jó, ahogy így elnézi. Eleve, szemmagasságban nincs semmi, csak a másik falon két éneklő dáma, akik most éppen nem énekelnek, hanem a ő portréját vizslatják. A folyosóra le kell nézni, és nem szereti a szöget. Ott a festékszag, amit hamar meg fog szokni, de remélhetőleg nem kell sokáig belélegeznie. Várjál, légzés. Hát  azt most csinálja? Mert jelenleg lapos. És festve van, és biztos nem javították ki közben a szépséghibáit. És be van keretezve.

Ó, Istenem. Itt problémák vannak.

A mozgás az megy. Legalábbis mintha. Megköszörüli a torkát; hallja, beszéd is lesz itt.  Egyelőre olyan bizonytalanul, mintha vaksötét és ismeretlen szobában mozogna, közelebb megy a másik lányhoz, két nyökögés és három elvetélt próbálkozás után megkérdi, hogy

 - Ugye nem..?

majd inkább a festmény eredeti lakójához fordul, és olyan szerencsétlenül néz rá, mint a srác az előbb. Kész is a körforgás.

A kislány sokkban van, és ha most összetalálkoztak volna egy morcos testnevelőtanár portréjával, vagy a részeg szerzetes harmadszorra is megkérte volna a kezét, nem állt volna jót magáért. Szerencséje - már ami maradt belőle - viszont összehozta ezzel a tündéri bácsival, aki kis aranyos, és kedves, és nyugodt, és a hatására a lányka is kezdi elfogadni a helyzetet. Mármint hát, ha ideiglenes marad. Meg gondosan ügyel arra is, hogy a helyi szlenget ne fogja fel, mert az ijesztő - de még mindig veszettül aranyos.

A másik lány beszél helyette is, ami mondjuk okos ötlet volt, úgyhogy neki csak annyi a dolga, hogy barátságosan visszamosolyogjon, és körülnézzen a festményben. Ami érdekes élmény, mit ne mondjon. Értékeljük a három dimenziót, amíg tart, jó dolog az.

 - Ne tessék haragudni, de milyen festmény ez? - végül mégis csak megszólal, mert persze, tovább kell menni, meg ki kell keveredni a helyzetből, meg ha találkozik a sráccal, rá kell küldeni Adam-et, hm, ez egész jó ötlet, ha vállalja, de ez a hely olyan kis megnyugtató, és őszintén, sok itt a könyv és jó pánikkezelési módszer az, ha olvasni kezd, és több lehetősége erre már nem lesz, hiszen csak festményen belül lehet itt olvasgatni, és... itt megáll, vesz két lélegzetet. Nyugodjál már le.

 

Hah! Mindjárt mágiaügyi minisztert kap beszélgetőtársként, ráadásul néhait is, ezzel majd dicsekedhet otthon. Persze meg van szeppenve - nem is nagyon tud egy halk Ó-n kívül mást mondani -, de azért nem semmi, na. Egy zavart mosollyal félrehúzódik a társával, aki viszont képes elvonatkoztatni attól, hogy egy néhai miniszerrel beszélgetnek éppen, és a helyzet nagyobb sokkot okozó részére koncentrál, nevezetesen arra, hogy beragadtak a képek világába. Ja, tényleg.

 - Öh.. jó.. de hogy mész itt át, eleve, meg.. én nem igazán ismerem erre a képeket, meg mi van, ha nem is vesz észre minket senki, mármint, ki törődik itt képekkel, nem.. - ez hangos gondolkodás, nem szánja lényegében válasznak. Mindegy is, mert neki gyakorlati érzéke nem sok van. - Meg eleve, hallják-e, ha kiabálunk. - gondolkozik el ő is a részleteken, és rögtön fel is akad rajtuk.

 - Ami a lényeg, hogy ne a bolond felé menjünk. - szögezi le azt az egy dolgot, amiben biztos, pedig átfut az is az agyán, hogy így cserébe egy valószínűleg részeges férfi portréját választja, ami.. hát, nem egy csábító alternatíva, valljuk be. A bolondtól viszont jobban fél. Az udvari bolond olyan rosszul hangzik, pedig azok többnyire nagyon okos emberek.

Hogy nem túl hasznos a probléma megoldásában? Nem hát, elvégre róla van szó.

 - Ó, hát, öhm.. - de a köszönjük szépenig már nem jut el, mert átlép egy másik festménybe. Olyan érzés, mint mikor óriáskerekezett. Röviden összefoglalva nem kellemes, hosszabban kifejtve mondjuk volt ár rosszabbul is. Kis sóhajtozás, sok pislogás, kis nyökögés, és túl is van az élményen. Kezd hozzászokni a kastély mindenféle gyomorszorító dolgaihoz.

 - Szép napot. - köszön illedelmesen, mert az első benyomás az ugye legyen jó, és addig is felméri a terepet. Az italos ember nem mindig kellemes társaság, és emiatt se kelett volna ezt a festményt választaniuk, de ez az úriember a szórakoztató fajta részeg. A lányka igazi korának megfelelő prüszkölő nevetést mutat be, amit persze igyekszik köhögésnek álcázni, de mivel róla van szó, ez veszett fejsze nyele.

 - Hát hoznánk mi.. - kezd bele a válaszba, de közben csúnyán prüszkl, vices az úriember, na. - .. de merre is van innen a szerzetes? - teszi fel a kérdést hangosan és jól artikulálva, mert a falunapokon megszokta már az ittasabb társaságot, illetve azok nehezebb felfogóképességét. Meg hátha esetleg megmondja az emberünk, milyen képek vannak a közelben.

 - És mennyit hozzunk? - teszi hozzá most már nem is próbálva palástolni a nagy jókedvét. Amennyire ő tapasztalta, ez a fajta részegecske ember az a beszédes típus, akinek mindegy, hogy mit kérdezel, mesélni kezd. De még hogy. És még miket. Szórakoztató, na.

Na, ő most kezdte el élvezni ezt a kis közjátékot, és nem azért, amiért mondjuk szokás, hogy - szó szerint- új dimenziók nyílnak meg előttük a fetménysétával, nem. Ő rettenetesen jót mulat a kedves, de teljesen részeg bácsin, és kezét finoman a szája előtt tartva pukkadozik a nevetétől, csak halkan és finoman, ahogy szegény emberke újra és újra rádöbben, hogy biza itt most már nincs mit inni. Olyan kis szerencsétlen, hogy az már aranyos, na.

 - Hogy? - hagyja abba fél milliszekundumra a kuncogást a lány kérdésére, és akor meglepődik. Visszafojtja régi vágyét, hogy egyszer Bözsiként mutatkozzon be, és hogy egyszerűsítse a helyzetet, megmondja a nevét. Mondjuk tényleg ez a neve. - Én is Anna. - vigyorog, mert ezzel nem igazából jutottak előrébb, és jelen pillanatban ez vicces. Valahol mélyen tudja ám, hogy most nagyon idegesítő, de mit csináljon. Tizenöt évesen így szokás.

Vigyora mondjuk fokozatosan lehervad, ahogy hallgatja a lány kifakadását, és a végére csak nulla kuncogás, de annál több megszeppent pislogás marad belőle. A másik elrontotta a bulit. Azzal együtt is, hogy mondjuk ő csinál is valamit, nem csak viháncol a háttérben, és ha rajta múlik, egszer még akár ki is keverednek innen. Ha a kis navinésen múlna, ő itt elücsörögne a bácsival, hozna neki italpótlást, és csak akkor jutna eszébe, hogy haza kéne menni, ha éhes lesz, akor viszont pánikban rohangálna, mint egy őzike az autó előtt. Ő már csak ilyen. Nem túl hasznos.

 - Menjünk csak előre. - súgja félénken a mérges társának, ezzel észrevehetetlenül finoman jelezve is, hogy talán kicsit kevésbé lehetne határozott a nagy számonkéérsben. Nincs más út, mint előre, mert most komolyan, itt és most hasznos dolgot nem fognak megtudni.

Ő meg ezalatt üldögél egy úri dáma portréja alatt, és tortát kínál. Van nála pár tányér meg villa meg kés meg torta, és hozott magával színes ceruzát és papírt is, és amíg éppen nem jön senki, rajzolgat mindenféle ronda, de legalább színes dolgokat.

Születésnapja van!

És mivel navinés és babonás a lelkem, hát úgy gondolta, nagykorúságnak első cselekedete legyen jó - másnak is jó, meg így talán biztosít valami szerencsét is magának, mondjuk a ma délelőtt megírt bűbájtan dolgozattal kapcsolatban. Szóval tortát osztogat, csokitortát, és így még társasága is van. Különben dzsiggelhetne egyedül, nem olyan népszerű ő - de így örömet is szerez, meg beszélgethet is. Este tervei szerint a klubhelyiségben osztogat majd sütit, az első szabad hétvégén meg meglátogatja a kocsmát, mert már lehet - nem vonzza a kocsma, nem azért, de ez amolyan kötelesség friss nagykorúak esetén, nem?

 - Szép napot, tanár úr, kér egy kis tortát? - áll fel a közeledő láttán, és egyből letanározza, feltételezi, biztos az. Őt nem tanítja, de attól még jár neki a sütemény... most veszi észre, hogy kicsit furcsa az emberünk a folytonos cukorkaevésével, de főleg az átkozódásaival, úgyhogy bizonytalanul hozzáteszi, hogy

 - Öhm.. jól érzi magát, tanár úr..?

 - Csokitorta. Étcsokis. - rázza a fejét, hogy nem, ez nem mindenízű, de belegondolva, az de jó ötlet már. Lehet olyat csinálni? Mert akkor neki kell.

 - Öhm.. igen, kérek, kösz.. - gondolkozik el egy kicsit, mert ki utasít vissza bármilyen édességet, ugye, aki nem bolond, de viszont az emberünk épphogy enyhén bolondnak tűnik a cukor miatt. Micsoda dilemma. De győz a szeme, és mire befejezné a szót, már oda is dugják elé az egész dobozkát. - ..önöm. -  fejezi be, és gondosan a torta mellé teszi a cukrot. Ha kifogy a sütiből, akkor házalhat ezzel is, és reménykedni mindig lehet, hogy egy tanár mondjuk nem hányásízűt fog ki.

 - Köszönöm szépen! - mosolyodik el teljesen őszintén, pedig gyakorlatilag kötelező ezt kívánni annak, aki tortát osztogat. Oda se neki, ő mindig örül a jókívánságnak, függetlenül attól, hogy ezt komolyan gondolják-e vagy sem. Elég nyamvadt szegényke, nem?

 - Finom. De tényleg. - vágja már rutinosan a következő szeletet, teszi tányérra és nyújtja oda. Mert valljuk be, haszonlesők mindig vannak, elvek viszont nincsenek - ma kért tortát az a lány is, aki a múltkor kicseszett vele bűbájtanórán. A kis navinés meg adott neki. És még csak rá se köpött. Elvégre, ő már felnőttnek számít, és megpróbál ennek megfelelően is viselkedni.

Ebből látszik, hogy még gyerek. Egy felnőtt juszt is rácsuházott volna vagy kétszer.

 - Nem, nem igazán. - mosolyog a lelkesen tortázó emberünkre, aki egy gyerek örömével eszi a süteményt. Látod, a kis navinés annyira elkötelezett ebben az örömszerzésben, hogy ő maga még nem is evett belőle egy szeletet sem. Bele se karistolt a tejszínhabba a tetején. Tényleg, amúgy van villa is, adott is egyet a tanárnak. Hát mondjuk nem kötelező használni, az is igaz.. amúgy meg, tényleg kapott rendes ajándékot. Nyestétől például karkötőt, és tudja, hogy miközben készítették, rá gondoltak. Jó esetben nem is csúnyákat.

 - Tizenhetedik. - milyen büszke rá, pedig ha szerencsés az ember, ez csak úgy jön, nem is kell tenni érte semmit. Mégis, örül neki, mint majom a farkának. Hivatalosan ő már felnőtt, érted, mindent megtehet, amit nem szégyell, attól függetlenül, hogy érettségben megakadt valahol tizenöt éves kora körül. De hát ez így szokott lenni.

Jön valaki, és ő már majdnem reflex-szerűen pattan fel, és nyitja a száját, hogy kínáljon egy kis súlyfelesleget. Nem jut el odáig, láthatólag néma és nem szívélyes kommunikáció folyik a frissen jött meg a tortázó között, és ebbe ő nem folyik bele. Amúgy is, tudja, ki az, aki most fordult be a sarkon, és ösztönből nem is adna neki tortát. Nem biztos, hogy a kis navinés ezt jogosan tenné, vagy inkább nem tenné, de akkor is durcás lesz, ha felügyelőt lát. Ez van.

 - És, igazam volt? Jó a torta? - kérdi inkább gyorsan, kicsit falsul ezt a buta kérdést, hogy mondjon valamit. - Van ám még, ha esetleg kér. - üsse kő, megszegi a szabályt, hogy egy embernek egy jár, és még talán ő is beleeszik a saját tortájába. Már órák óta itt színezget, kicsit ráunt már a portrék pletykáira. Nem túl kreatívak; ő sokkal ügyesebben tudna mondjuk terhességre következtetni valaki cipője alapján.

 - Ó, semmi baj. - legyint elnézően a villájával, amiről szerencsére előtte leette a süteményt, mondjuk így meg nem túl elegáns beszélni, de már mindegy. - Csak kriksz-krakszok. Elütöttem velük az időt két tortakínálás között. - azért ez elég sokat elmond a kis navinésről, nem, hogy úgy képzeli el sok idő eltöltését, hogy rajzol, mint a kisgyerekek. És azt is, amit a gyerekek szoktak, azaz házacskát jobb oldalán fával, bal oldalán meg virágoskertet kerítéssel, ami után tó van, és ha nagyon kreatív kedvében van, még kacsát is rajzol bele. Nap, felhők, egyvonalas madarak elszállóban. Ez valami univerzális dolog lehet. Sose tudott mást, és nem is nagyon akart. Illetve nem is, egyszer az iskolában produkált egy egész elfogadható ceruzarajzot egy váza napraforgóról. A rajzolás - sem - az erős oldala.

 - Hát persze. - néz a másikra lelkesen és értetlenül; hát ki nem várja, hogy végre nagykorú legyen, nem? Elméletben most már azt csinálhatsz, amit nem szégyellsz; a gyakorlatban persze nem változik semmi, iskola van még évekig, a szülei tartanak el, a nyári szünetekben be kell segítened a házimunkában; na de már teljes joggal durcázhatsz a nevelőtanároknak, hogy te ugyan azt már nem, te már nagykorú vagy, neked nem parancsolgathatnak. Elmehetsz inni, amit nem kifejezetten akarsz, de ez egy elég erős nyomás a korabelieken, mondván, ha már lehet, akkor illik is nem elfogadni többet a gyerekpezsgőt; pedig az sokkal finomabb. A szabadság látszata a tizenhét év - azzal a furcsa megkötéssel, hogy ha hazamegy a nyári szünetre, ott még mindig kiskorúnak számít. Valljuk be, az sokkal kényelmesebb és egyszerűbb.

 - Mindenki örül, ha végre nagykorú lehet. - nyilatkoztatja ki jókora naivitással, és nekikezd a tejszínhabnak, amibe egész nap szeretet volna diszkréten belemászni. - Ezek a manók nagyon ügyesek. Meg aranyosak is. Csak kérni kellett, és lám, itt az eddigi legjobb tortám. - rendes, igazi tejszínhabbal!! - Mit lehet adni nekik, amivel nem sértem meg őket? Úgy egyáltalán, milyen köszönőajándékot lehet adni egy manónak? - mégse süthet nekik süteményt, körberöhögik. Nagyon udvariasan, kétsége sincs, de körberöhögnék.

Kicsit megütközve néz a másikra; hát mi az hogy már így kordában tartja a gyerekét, hát mégis mi folyik itt. Azért kis késéssel leesik neki, hogy ezt csak viccből mondták, de az ember sose tudhassa. Mindenesetre, neki ilyen gondjai nincsenek; baromi messze lakik az otthonától, és még mindig nem biztos benne, hogy ez jó vagy sem.

 - Öhm.. igen? - hm, ugyanolyan, mint ő. Hm, ez sokat segített, de tényleg. Csak bűbájtanon hat barna kislányka van vele egy teremben, igaz, egyik se olyan szerencsétlen, mint ő. Hiába jár ide négy éve, te jó ég, egyszerűen annyira sokan vannak, és többségében annyira nem érdeklik a többiek, hogy a diákok nagyobb részét arcról se ismerné fel. Esetleg valami furcsább cipőről talán, de az meg nem mindig vethető be. - Nem. - rázza meg a fejét határozottan, pedig most tudja is,hogy ezt nem kell komolyan venni, szóval picit mosolyog is hozzá.

 - Mi... - néz összezavarodva a másik drámai nagyjelenetére, ami, jó nagyjelenethez méltóan, a semmiből jött. Kicsit túljátssza, fut át az agyán, és maga lepődik meg ezen a legjobban. - Majd kitalálok nekik valamit. Ha mást nem, rajzolok majd valamit. - igyekszik nagyon komoly képet vágni erre a gondolatra, mert igazából ez a tökéletes ajándék a manóknak. Kézzel készített, míg rajzolták, rájuk gondoltak; elég értéktelen is, de szívből jön; és ronda, mint az állat, amolyan passzív-agresszív ajándék, mint maga a kis navinés.

 - Igen, szerintem is. - bólogat lustán és elégedetten, amolyan igazi jóllakott napközis módjára, mert az utolsó krémfoszlányokat szedegeti össze a villájáról, és a torta valóban jó volt; túl jó ahhoz, hogy a következő ilyet csak egy év múlva kapja meg. Persze, akármikor kérhet a manóktól egy újabb tortát, és valószínűleg meg is kísérti majd a lehetőség minden második napon, de úgy van annak súlya, ha tényleg csak a születésnapján puszil be egy jó étcsokis süteménykölteményt.

Nagyobb érdeklődés nélkül figyeli, ahogy teljesen kényelmesen szalvétának használják a rajzait, és kénytelen megállapítani, hogy az elmaszatolt barna nyomok csak javítanak az összképen. Kicsit így olyanok, mint a félbehajtott és összenyomott papíron a festékpacák; amorfak meg absztraktak, de kis képzelőerővel bele lehet látni egy foltos lepkét. Vagy egy foltos kecskét (x). A csokinyomok nélkül amúgy csak szimplán sok színes ízék voltak minden lehetőség nélkül.

 - Akkor ezzel is végeztem. - jegyzi meg magának, miközben felkászálódik, és kelletlenül pakolni kezdi a kis tányérkáit, villáit, üres tortapapírját, papírgalacsinná feljavított rajzait. - Lesz ilyen jövőre is. Azt hiszem. - vagy a népnapján, gondolkozik el egy pillanatra, mert a jó csokitorta vonzása elég erős.

 - További szép napot. - búcsúzik el aztán a tanártól, akár az, akár nem, és elindul a nap következő állomása felé. Most a klubhelyiségben tervez kicsikarni magának egy csomó üres jókívánságot mindenféle muffin meg pogácsa közreműködésével, mert ilyen gazdag az ő társasági élete.