30. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek: Évnyitó ünnepély a Nagyteremben!

Megjelent az Edictum legújabb száma!

Elkészült a discord szerver, elérhetőség ITT!
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Nyugati szárnyFöldszint

Oldalak: « 1 2 3 4 5 6 [7] 8 9 » Le | Téma száljai | Témaleírás
Allan Colton Fisher
KARANTÉN


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2016. november 29. 23:44 | Link

Ethan R. Saint-Venant


Apró, de annál sokat sejtetőbb mosoly szökik az arcomra Ethan kérdésére. Kissé felemelem az állam, úgy viszonozom a pillantását.
- Hát, így is mondhatjuk. - Sőt, tulajdonképpen pontosan ez a helyzet, de talán az előbbi (tőlem egyébként szokatlan) bókom asszem' már épp eleget sejtetett, sőt, a hangsúlyom is elárulja a választ; persze, nyilván a kreativitásáról van szó a büntetőmunkát illetően. Ugyan, volt valaki, aki másra gondolt?
- Sőt, kellő felügyelet mellett nagymértékű lehet a tapasztalatszerzésből származó mentális kielégülés. - Egy pár pillanatig még képes vagyok teljesen komoly arcot vágni, hiszen bólogatva mondtam ezt a mondatot, de aztán majdnem elvigyorodok - de csak majdnem. Ennél szebben szerintem még sosem foglaltam szavakba az ilyesmi üzeneteim - hogy milyen szép dolog a másiktól tanulni, ugyebár...
Aztán felszalad a szemöldököm, ahogy Ethanre pillantok, ugyanis meglepő mértékben lojális a házirendhez, hogy előkészít a büntetőmunkára egy olyan szabályszegő diákot, mint én. Mindenesetre látni az enyhe meglepettséget az arcomon, amit egy pillanat múlva felvált a viszonzott vigyor.
- Milyen rendes prefektus vagy, Ethan! Köszönöm, hogy felkészítesz rá - egy halk nevetést is hallatok, amiben benne van az is, hogy érzem a helyzet komolyságát, de egy adag... hát, megilletődöttség is van a hangomban, meglep ugyanis, hogy a másik ilyen nyíltan fogalmaz nyilvános helyen (a borzalmas magatartásomat illető szankciókkal kapcsolatban oc). A helyzetet 'kellemetlenségét' fokozza, hogy a férfi tekintete egy pillanatra sem vándorol el az arcomról - meglepettségemben hallgatok el, miközben eszembe jut, hogy utoljára mikor viselkedtem így.
- Muszáj. Nem mindig van lehetőség a vászonhasználatra, sajnos. - Az utolsó szócskánál már Ethan kezére terelődik a tekintetem, ahogy varázsol.
Tulajdonképpen a férfi ennél jobban nem is tudott volna meglepni. Ahogy keze a derekamra csúszik, arcomon ismét csak a pillanatnyi meglepettség látszik (és szerencse, hogy amúgy sem túl kifejezőek a mimikáim), ahogy rá pillantok és megtorpanok. Hát, ezzel a helyzettel nehéz hirtelen mit kezdeni. Alapból az ilyen nem lep meg, de azért, érted, ez mégis más.
- Hát, most megleptél - mondom ki a nyilvánvalót - de végül is, örülök neki.
Néha elgondolkozom azon, hogy normális vagyok-e - aztán, amikor rájövök, hogy ezen tök felesleges gondolkodnom (úgysem), abba is hagyom. Talán az az egyetlen szerencsém, hogy az arcom nem olyan kifejező, nem közvetíti hűen a dolgaimat, mert ha így lenne, baromi hülyén néznék most ki. Jó, gondolom így is szórakoztató...
Utoljára módosította:Allan Colton Fisher, 2016. november 29. 23:45 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Ethan R. Saint-Venant
INAKTÍV


VII. - A Diadalszekér
offline
RPG hsz: 132
Összes hsz: 1948
Írta: 2016. november 30. 00:36 | Link

Allan Colton Fisher
-megjelenés-

- Igyekszem eleget tenni a prefektusi teendőknek, mint például, hogy a büntetés legyen tanulságos és egyben maradandó élmény.
Mihael mindig mondja neki, hogy visszavehetne az arcából, mert még a végén nem fog beférni valahová, de nagyon nehéz egy ilyen kérésnek eleget tenni, amikor a most hallottakhoz hasonló visszajelzések érkeznek. Legyen magával szemben is álszerény? Kérdőjelezze meg a saját karizmáját?
Szívesebben használja ki inkább.
Kifejezetten könnyed a hangulat közöttük, nincs ott az első találkozás túlzottan feszült puhatolózása, és bár nem is olyan élénk az adok-kapok, mint két közeli barát között, mégis az ismerős közeg fesztelensége jellemzi mindkét oldal szavait. Szereti ezt az állapotot. Kényelmes, könnyű. Ilyen kiindulási alapból számtalan irányba elindulhat, és a választásnak ez a színes skálája szemet gyönyörködtető. Colton érdekes, mert már a pubos találkozásuk óta látszik rajta, hogy sokmindent elfojt, nem ordító módon, de a figyelmes szemnek feltűnik; még ha megfejteni nem is tudja. De pont ez a játék az egészben. Jó érzés látni egy kicsit kibillenni azokból a középre határolt reakciókból, amiket hajlamos adni.
Ahogy Cole megtorpan, ő sem lép tovább, és csak egy futó pillantással méri fel, hogy melyik szakaszán is lehetnek a kastélynak. Bőven sötét van már, vagy nevezzük inkább félhomálynak, pont azért, hogy a járőröző prefektusok se bukjanak fel valami elöl hagyott tereptárgyban.
- Már épp kérdezni akartam, hogy kényelmetlen-e. - Nem dísznek hozza fel, meglepő módon. Nem híve a kérdés vagy a bizonyosság nélküli rohamoknak, túl sok is a kockázat benne, és mindkét fél részéről zavaró élményekkel zárulhat. Az "örülök neki" megnyilatkozást hallván viszont ismét kiül arcára a halvány, de annál magabiztosabb és árulkodóbb mosoly. Ezt akár engedélyként is elkönyvelheti.
- Csak mert legutóbb nem láttam - Ellép, ám csupán azért, hogy szembe kerülhessen a másikkal. A márkás cipő sarka tompa koppanással érkezik le a lépés végén a folyosó kövein. - hogy túlzottan zavart volna.
Jó érzékkel egyensúlyoz az intim szféra határán, már be-bekíváncsiskodik, próbálgatva Cole reakcióit, de még pont megmarad azon a határvonalon, ahonnan egyetlen udvarias és diszkrét utalás visszabillentheti anélkül, hogy kínossá válna a szituáció.
Amennyiben ilyen nem történik, továbbviszi a korábban (alig néhány másodperce) eltervezett mozdulatsort, és a másfél méterre tőlük magasodó fal árnyékába vonja magával a fiatalabb mestertanoncot. Nem szorítja le, nem taszigálja, nincs egyetlen igazán erőszakos mozdulata sem az általános határozottságon túl, és a másiknak is meglehet az a kényelmes és biztonságos érzése, hogy "igen, ebből a mozdulatból könnyedén ki tudnék lépni". Nem is támaszkodik meg a falnál Colton két oldalán a kezével, amivel azt a benyomást keltené, hogy elzárta az útját mindkét irányban - helyette az egyikkel visszatér a derekához, a másik kézfejének külső élével pedig a póló által szabadon hagyott íven szalad végig, ahol a nyak és váll találkozik.
Határozottan szándékában áll megcsókolni a fiút, meg is fogja, hacsak nem tapasztal különösebb ellenállást, mégis húzza még egy kicsit, csak egy picit a pillanatot, hogy megnézhesse magának a reakcióit. Az az előbbi zavartság kifejezetten látványos volt (legalábbis Colehoz képest), kíváncsi, ezúttal milyen változást idéz elő a szavaival.. de főleg a mozdulataival.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Allan Colton Fisher
KARANTÉN


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2016. november 30. 10:41 | Link

Ethan R. Saint-Venant


Az emeber azt hinné, hogy nekem (személyes okokból) a "büntetés" szó ebben a kontextusban zavaró lehet, esetleg megijedek tőle, vagy legalábbis feszélyez, hogy alá-fölérendeltség, meg ilyenek. Nos, azt kell mondjam, hogy ha egy 120 kilós nigga állat szájából hallom ezeket a szavakat, egy pislogás múlva már ott sem vagyok, akármilyen prefektus vagy anyámkínja, engem az életben többet nem fog látni; sőt, ha esetleg neadjisten egy nő mondja ezt, vagy ha csak felmerül a gondolat, hogy komolyan lekötözni és megkorbácsolni terveznek (mivelhogy borzalmas házirendkihágást tettem), az fix, hogy "itt-van-Colton-hol-van-Coltont" játszok. Ethan azonban annyira karizmatikus és valahogy biztonságos, hogy teljesen egyértelmű, hogy ez csak egy játék. Kissé elb***ott, és más esetben nagyon is kockázatos játék; de mint mondtam, Ethanről beszélünk, így bár felmerül bennem a távozás halvány gondolata, el is felejtem, mire válaszolnom kell.
- Azt hiszem, kénytelen leszek letesztelni ezt. De ne aggódj, majd jelentem a házveztőnek, hogy eleget teszel a... kötelességeidnek. - Kedvelem megfordítani a szituációkat. Mert nézzetek csak ránk; eddig csak Ethan becsületessége jött szóba, és hogy nem bújhatok ki ez alól, de így már mindjárt másként hangzik, hogy "kötelesség", hiszen egy leheletnyivel nagyobb is volt rajta a hangsúly. Kettős a mérce, kedves Ethan.
Egyébként pedig, baromi érdekes látni, hogyan nyiladozik a másik; ugyanis ha ő nem mondja el, fogalmam sem lett volna róla, hogy, nos, szereti a kviddicset, és ő pont attól lesz különleges, hogy az ember sosem tudja, meddig mehet el. Ő nem az a mentálisan sérült, vagy legalábbis nem ép standard, akik általában körbevesznek, hanem egy abszolút normális valaki, akitől szinte megtiszteltetés, ha beenged a személyes terébe, az életének egy olyan szegletébe, amiről konkrétan senki sem tud az iskolában (kábé). Van egy olyan hülye "titkos" érzésem, mint mondjuk a gyerekeknek karácsonykor, és ez nem megszokott nálam.
És persze sikerül meglepnie, látom is rajta az óvatosságot, ami nagyjából ismét megnyugtat - na, nem mintha egy kósza derékéintéstől megrémültem volna (lol, ugyan már), mindenesetre a megilletődöttségem kvázi felét sikerül eltüntetnie ezzel. Figyelmes, úgymond, szal' let's move on, nem zavartatom magam. Érdekes, hogy tényleg viszonylag hamar el tudok siklani gondolatban afölött, hogy Ethan mennyire meglepett most, de nem kell aggódni, az élményt elraktároztam. Az alkotó sosem pihen, mg minden, és van is egy olyan halvány megérzésem, hogy hamarosan eléggé ki leszek fulladva.
Az apró mosolyra még nem változik meg az arcom, ki tudja, mi fog következni; a másik belép elém, mindezt persze a legkevésbé sem tolakodóan teszi, aztán folytatja mondandóját. Elvigyorodok, és a megilletődöttség maradéka rögtön feloldódik bennem. Hazai a terep. Ha tudnátok, hány vizsgálódó pasival találkoztam (magamban őket egyébként csak a "pszichomókus" kategóriába sorolom - a mókus egy szapora állat ugye), asszem' még el is szégyellném magam. Az enyhe - mondjuk ki - flört, amit Ethan csinál, annyiban különbözik az átlagos pszichomókusi magatartástól, hogy ő nem bizonytalanságból óvatoskodik, hanem mert ilyen a természete. Sokan szinte megrémülnek attól, aki vagyok, a dominanciájuk illúziója marad csak meg, és átveszem az irányítást, ők viszont gyakran azt hiszik, a helyzet magaslatán állnak, pedig nem, haha. De Ethan, úgy tűnik, nem egy ezek közül - na, majd mindjárt meglátjuk. Őszintén szólva nem is annyira kedvelem a passzív-domináns szerepkört, de hát, mindenkinek megvan a maga keresztje. Azért bízom Ethanben.
Na de térjünk vissza a jelenbe; tehát oldalra von, vigyorgok, aztán megérint. Vigyorom még szélesebbre nyúlik, izgalmas, jó, tetszik - amíg nem talál rá arra a bizonyos teljesen indokolatlan gyenge pontomra, addig minden rendben van, tudok koncentrálni. És hát, ha már nyiladozik, engem mi tart vissza?
- Sok mindent nem láttál még, kedves Ethan - mondom, ahogy felemelem a kezem, és ujjaim hegyét a nyakán futtatom lefelé, lassan az ingéhez érve, mintha csak a párducot keresném a bőrén, így nézek a szemébe. - És abban is biztos vagyok, hogy néhány dolgot nehezen fogsz meglátni.
A szemébe nézek; nem vagyok vak, látom a szolidan és abszolút visszafogottan vizsgálódó tekintetet, s ő is érezheti, mire gondolok, amikor kimondom ezeket a szavakat. Éles váltás, de az ajkamon lévő enyhe mosoly elveszi a szavak igazi komolyságát, egy enyhe játszadozó árnyalatot adva nekik - komoly, de mégsem hangulatromboló, igaz, de mégsem elutasító. Tényközlés ez csupán, és nem utolsósorban teszt; mert nem csak Ethan figyelheti, hogyan reagálok, én is megtehetem ugyanezt vele. Ettől lesz érdekes.
A levegőben van már a csók, az a tipikus pillanat; de húzza, természetesen, amire csak a szájszélem apró rándulása ad reakciót - aztán enyhébb közelebb húzódok, de ajkaink még mindig nem érnek össze. Úgy döntök, meghagyom neki a lehetőséget, hogy ő tegye meg ezt a lépést.

Utoljára módosította:Allan Colton Fisher, 2016. november 30. 10:50 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Ethan R. Saint-Venant
INAKTÍV


VII. - A Diadalszekér
offline
RPG hsz: 132
Összes hsz: 1948
Írta: 2016. november 30. 18:09 | Link

Allan Colton Fisher
-megjelenés-

Szeret vizsgálódni, tény és való, bár fájdalommal kell belátnia, hogy közel sem olyan jó, mint mondjuk egy hivatásos pszichológus vagy akár olyasvalaki, aki tényleg rengeteget foglalkozik a témával. Nem is voltak soha tévképzetei azzal kapcsolatban, hogy az átlagosnál jobb lenne az emberek megfejtésében. Mivel pontosan tudja, hogy ezekben a feladványokban nem olyan jó, mert hiányzik belőle az a deduktív zsenialitás, ezért inkább a saját rábeszélő adottságait használja arra, hogy ne is kelljen találgatnia - majd elmondja a másik fél neki saját maga, saját akaratából. Az úgyis jobban megy neki, minek erőltesse, amiben mások amúgy is ügyesebbek? Colton is biztosan találkozott már nála nagyobb agyturkásszal, nem is erre a pozícióra akar törni. Megelégszik "azzal az emberrel, akinek el akarja mondani a titkait" - alább sosem ad.
Gondolatban - és majdnem a mozdulatban is, de csak majdnem - megtorpan egy rövid időre, ugyanis a magának sem bevallott előzetes várakozásokhoz képest teljesen máshogyan reagál Colton. Akármennyire nem szeret fejben megjósolni előre dolgokat, akaratlanul is elképzeli, jelen pillanatban mondjuk azt, hogy a fiú erre majd még jobban megilletődik, lát majd valami szemlesütést, egy picit szorosabban összepréselt szájt, egy zavart oldalra nézést. Nem lenne ez különösebben indokolt, elvégre nem először találkoznak, tudja ám jól, hogy Colton egy ponton túl nem annyira gátlásos, mégis az előbbi reakciója alapján tudatalatt ilyesmire számított.
Ez legyen a "legrosszabb" meglepetése az elkövetkező időkben.
Ethan vizsgálódása inkább hajaz az egyszerű szemlélődésre, főleg ilyen szituációkban, gyönyörködtetni tudják a különféle reakciók, és most sincs másképp. Például, ahogy a vártakkal ellentétben mintha még több magabiztosságot merítene a helyzetükből, úgy vigyorog a vele szemben álló, már-már provokálva őt. Legkevésbé sem veszi rossz visszajelzésnek Colton szavait, csak kimondott olyan dolgokat, amelyekről már mindketten tudtak, ám így legalább feldobott egy labdát vele. A háttérben lapuló realitásból egyfajta lehetőséget kovácsolt; valamit, aminek a jelenlétét nem csak tudomásul venni, hanem használni is lehet. Legalábbis Ethan készen áll felhasználni.
Érzi a másik bőrének odőrjét, hallja a lélegzetvételeit, soha ilyenkor nincs jobban tudatában egy ember jelenlétének, mint amikor kitölti minden érzékszervét. Colton közelebb hajol hozzá, valódi, kézzel fogható felhívás, ennél egyértelműbb nem is lehetne, hogy igen, most kell lépnie. Ez egy tökéletes pillanat, egy tökéletes momentum, és tökéletesen... kiszámítható. Lassan lélegzi ki a levegőt, kivárja azt, amikor a legideálisabb lenne pontot tenni a kis játékuk végére.
Aztán egyetlen sima, és majdhogynem természetes mozdulattal Cole nyakához hajolva ajkaival épphogy rásimít a fedetlen bőrre.
- Ebben az esetben a segítségedet kell kérnem abban, hogy megmutasd nekem azt a néhány dolgot.
Ahogy lassan előrevándorol a szavakban, úgy halad felfelé a fiatalabb férfi nyakán, rövid, épp csak kóstolónak elég érintésekkel, mígnem a mondat végéhez érve már a fülébe duruzsolja azt, s az egészet egy szemtelen mozdulattal pecsételi meg, amivel játékosan a foga közé veszi a cimpáját. Aztán elengedi, és visszahajol az arcához, mosolya még mindig megingathatatlanul magabiztos, van benne valami alattomosan bizalmat keltő, melyet most elszínez a helyzetükhöz illő pajzán él.
- Hm? - Mintha csak tényleg Cole beleegyezését kérné, azonban a választ mégsem várja meg, ugyanis most törleszti azt az előbb kihagyott csókot. Ajkaikat összesimítva gyűri le a maradék távolságot maguk közt, ujjaival közben végigzongorázik a fiú gerincének ívén.
Utoljára módosította:Ethan R. Saint-Venant, 2016. november 30. 18:19 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Allan Colton Fisher
KARANTÉN


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2016. december 1. 23:11 | Link

Ethan R. Saint-Venant


Nos, Ethan hirtelen közelsége, annak ellenére, hogy először meglepett, majd kissé elbizonytalanított, hatással van rám, egyértelműen. Ez látszik is a furcsa ingadozásaimból, a hirtelen változásokból - elvégre egy olyan ember mellett, akiben senki sem érdekel, konstans bunkó köcsög vagyok, meg érzelemmentes f**z, és egyáltalán annyira sem erőltetem meg magam, hogy bármilyen változást erőltessek az arcomra. (Emiatt már kaptam panaszt is, hogy furcsa volt az arcom este, na akkor kiröhögtem az illetőt.)
Tehát, a lélegzete a bőrömön, a tekintete, az illata - a jelenléte kitölti az érzékelési skálám. A hátam közel van a falhoz, ez az, aminek e infók mellett még jelentőséget tulajdonítok némileg, de ez nem zavar. Főleg, hogy most én nézek rá magabiztos mosollyal, amivel biztosan megleptem legalább egy kicsit. Tulajdonképpen nincs is célom az ilyen furcsa megszólalásaimmal, nem azért csinálom, hogy mondjuk egyedi legyek (pff), vagy mert szándékomban áll mondjuk kísérleti nyúlként használni Ethant - nem, ez csak úgy jön, és sajna nem tudok tenni ellene. Milyen kár.
A pillanat, ahogy közelebb hajolok egy hajszálnyival, feszült - mintha vibrálna valami úgymond (ja, tom', közhelyes); és az a tudat, hogy a folyosón vagyok éppen Ethan Saint-Venant-tal, a Rellon perfektusával, sötétedés után, és ráadásul még ilyen izgalmas szituációban is, hát... sokat dob a dolgon.
Tudjátok, van az, amikor a tested már felkészül arra, mi fog vele történni; az ilyen csókoknál pl., egészen kicsit előrehajolsz, a szemed már majdnem le is csukódik, és valahogy benne van a mozdulat az emberben, amikor így húzzák, hogy bekövetkezzen.
Kissé meglepődök, amikor Ethan ajka a nyakamhoz ér; csak nagyra nyílik a szemem (a fene se számított rá), és egy kicsit felemelem az állam, hogy könnyebben odaférjen, ez meg már reflex. Persze beszélni is kezd, ajkai enyhén súrolják a bőrömet, így felvonom a szemöldököm és olyan zavarodott-megilletődött-csodálkozó arcot vágok. Azért az meglep, hogy ilyen gyorsan helyrevágott a srác, mármint pikk-pakk és máris eltűnt az előnyöm. El is pirulok, lol, hát, kellett nekem arcoskodni. Mindegy, legalább bebizonyosodott Ethanről, hogy egyáltalán nem olyan, mint a körülöttem megforduló srácok 80%-a. Igaz, abban a maradék húszban sem pirultam még el zavaromban, de hát, izé.
Főleg akkor lesz piros az arcom (addig csak tényleg egy nagyon enyhe árnyalat volt), amikor Ethan a fülemnél kezd babrálni, s a fogai súrolják a bőrömet.
- Hah, aha... - Ugyan már, Allan, azért ennél csak többre vagy képes. - Vannak dolgok, amiket ki kell érdemelni.
Kár, hogy piros vagyok közben amúgy, mert kissé illúzióromboló lehet, na mindegy. Azért próbálok valami félmosolyt rakni az arcomra (nem megy, még mindig ugyanúgy nézek ki), zavarom viszont csak akkor múlik el, mikor Ethan bepótolja az előbb elmulasztott csókot - akkor viszont már kissé magabiztosabban csúsztatom egyik kezem a derekára. Másik tenyerem a lapockáját tapintja ki, ahogy az ő tempójához igazodok. Végül is, mindegy. Amúgy sem akartam vezető lenni.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Ethan R. Saint-Venant
INAKTÍV


VII. - A Diadalszekér
offline
RPG hsz: 132
Összes hsz: 1948
Írta: 2016. december 1. 23:56 | Link

Allan Colton Fisher
-megjelenés-

Majdnem elejt egy doromboló dicséretet - "ügyes" - Colton felé, amikor a fiú megemeli az állát, könnyebb hozzáférést biztosítva neki. Ám értelemszerűen teljesen mással van elfoglalva, minthogy ilyen apróságokkal húzza el az időt. Minek, mikor vannak másféle apróságok, amelyekkel húzhatja? Kár, hogy abból a szögből nem láthatja a másik rellonos megilletődött, kipirult arcát, pedig biztosan élvezné a látványt. Helyette másféle érzékszerveit kell jóllakatni, mint például az ízlelést.
Szép fogadtatás - fut át a fején a gondolat, amikor visszatérve Colton arcához a teljes zavarral és megilletődöttséggel kerül szembe. Sokan gondolják úgy, hogy ilyenkor nevetségesen festenek; furcsa fintorokba torzul az arc, a szem szarkában van, akinél még apró könnycseppek is gyűlnek a túlcsorduló érzelmek miatt, megint más összeszorítja a szemeit, vagy ráncolja a homlokát, szemöldökét. Aki ezt nevetségesnek tartja, az csak gyerek, és semmit sem tud a valódi közelségről, az csak mímeli a felnőtt létet, ahogy a kislány felveszi az anyja cipőjét, vagy ahogy a kisfiú ráül a motort imitáló zörgős műanyag játékra. Kinevetni valakit, aki ilyenkor zavarban van olyan, mint visszaélni a bizalmával és a ténnyel, hogy hajlandó volt érzelmileg kiszolgáltatni magát. Ethan mindig figyelt rá, hogy az ő partnerei ne ismerjék meg az ilyesfajta megalázottságot. Legalábbis ne általa.
Nem sieti és nem kapkodja el a csókot, nem rohannak sehova, és nem fogja a varázslatnak hála észrevenni őket senki sem. Időt és figyelmet áldoz arra, hogy kitapasztalja Colton habitusát, egy kicsit alkalmazkodik is hozzá, de inkább van itt szó arról, hogy annak ismeretében kezdi inkább diktálni ő a saját tempóját. Épp ezért nem is túl nehéz igazodnia Cole-nak sem. Egyik lábával előrébb lép, egész a fal mellé, a térdének a fal, combjának a fiú teste jelent végül akadályt; tétlen kezének Cole tarkóján talál helyet, ujjainak végével a göndör, barna fürtök közé kíváncsiskodva.
Végül lassan elválik, de nem hagy maguk közt túl sok helyet, épp csak egy-két centiméterrel húzódik el.
- Tehát ki kell érdemelnem. - Mély hümmentéssel veszi tudomásul a feltételeket, folytatva az előbbi gondolatmenetet, már-már azt hinné az ember, hogy szemtelenül úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, de a hangszíne árulkodó tónusokkal mélyebb.
- Elment a kedvem a falutól, vajon van esélyem megpályázni a jóindulatodat a szobámban is?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Allan Colton Fisher
KARANTÉN


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2016. december 2. 21:28 | Link

Ethan R. Saint-Venant


Ethan tulajdonképpen sehogy sem reagálja le a piros arcomat, pedig valamennyire látom rajta, hogy észrevette - ez valamennyire könnyebbség am', mert legalább nem szül ennél kínosabb szituációkat a cucc. Asszem', még ha büszkeséggel is tölti el, vagy valami ilyesmi (mondjuk fogalmam sincs, mi játszódhat le benne), felül tud emelkedni ezen; ilyenkor pedig biztos vagyok benne, hogy ő az egyik legjobb választás ebből a szempontból. És neki amúgy sincs szüksége arra, hogy minimum egy hatalmas vigyorral erősítse meg a saját helyzetét, tudja ő ezt anélkül is, meg én is tudom, nincs miről beszélni. Korrekt.
Na persze, ezen nincs időm túl sokat filózni, mert ajka az enyémre tapad. A tempó hamar harmóniába is jön, valami mindkettőnknek kényelmes egyveleg, de azért mégis egyértelmű, hogy ki követ kit; szépen lassan, sokáig, elvégre nem sietünk sehova. Az előbbi pírnek már csak halvány emléke látszhat az arcomon, pont olyan halvány, mint az érintésem a férfi derekán és lapockáján; szinte alig érezni, hogy ott van. Fordíthatnánk ezt úgy is, hogy a művész kezek, és valahol... hát, fogjuk rá, valahol talán erről is lehet szó.
Mondjuk úgy, hogy nem számítok Ethan hirtelen testhelyzetváltására, és hogy ennél nagyobb meglepetés az elmúlt egy-két hétben szinte nem is történt (pangás van amúgy is). Kissé a falhoz lapulok a hirtelen jött közelség miatt, még a fejem is hátrabicsaklik egy kissé, s így a kőfalhoz ér (de gondolom, ez Monsieur Saint-Venant-nak nem okoz fennakadást), mindenesetre, mivel amúgy is elég hosszúra nyúlt az ajkaink párharca, veszek egy nagyobbacska levegőt a pár pillanatra talán megszakadt csókunk holtidejében. Persze, mivel a mestertanonc közelebb került hozzám, hátán más irányt vesznek ujjaim, s kicsit talán határozottabban is siklanak végig ujjbegyeim az ingén, mint annak előtte.
Amikor kissé hátrahajtja a fejét, nem követem a mozgását, még mindig a kőfalnak támasztom a loboncos fejemet. Szemeimet szinte csak résnyire nyitom ki, majd egészen, amint megszólal.
- Ethan! - Félig játék fenyegetés hallható egyébként jelentősen fojtott hangomban; valami indulatszerű tónus is csillan benne, de semmiképpen sem vagyok agresszív, ugyan már. Csak játszunk. (Speciel ő most a türelmemmel.)
- Esetleg... megengedem - felelek kissé szaggatottan, még mindig a hátán pihentetve ujjbegyeim. - De ha... nincs szűkös távolságon belül egy Ethan feliratú ajtó... - sóhajtok.
Nehéz az élet.
Végül pedig Ethan oldalán indulok el a Rellon körlete felé, hogy odabent betérjünk a szobájába, s kellemes ihletszerző eszmecserével folytassuk az est hátralévő részét.
Utoljára módosította:Allan Colton Fisher, 2016. december 2. 21:34 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Lepsényi Zalán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
Írta: 2016. december 21. 21:32 | Link

Caught in a lie
Take me out of his hell | Tags: Brothers | I'm like a... | After sunset


Valamivel szebbek már a sebeim azóta, hogy Gwen lefertőtlenítette őket. Jó ötlet volt elmennem hozzá, nem csak testileg tudtam megnyugodni, hanem lelkiekben is. Találkoztam közben Daival is, valamint megbeszéltem anyámmal a dolgot. Most úgy néz ki, minden rendben leszámítva egy nem éppen aprócska problémát. Ricsivel továbbra sem találkoztam a verekedésünk óta. Kérte, hogy mondjam el neki az igazat és én nem akartam eleget tenni a kérésének ott és akkor, mert éreztem, hogy nem lesz jó vége. És lám, valóban. Sírhatnékom volt, bőgni tudtam volna, akár egy kisgyerek mikor kiejtettem számon azt a pár sorsdöntő szót. Nem akartam megtenni, nagyon féltem, hogy ellök majd ezek után magától és bár megölelt, nem volt valami biztató. Tudom, hogy a reakciójából nem vonhatok le következtetést, mert az a sokk, ami őt érte akkor tényleg nem volt kicsi, ám mégis csak igen gyorsan lerázott, menekült tőlem. Megértem, legszívesebben én is menekülnék magamtól. Hosszasan néztem utána, amíg el nem tűnt a tanteremből. Mihelyst kilépett az ajtón, én összeroskadtam. Mozdulni sem bírtam a földön fekve, sírni kezdem és eltelt akkor jó sok perc is, mire végre fel tudtam támaszkodni, egyedül. Mivel senki sem nyújtott nekem kezet, vagyis nem volt mellettem se Ricsi, se Dai akkor még, Vero pedig még szerencse, hogy nem látott engem annyira összetörve. Az volt a völgy legalja, akkor éreztem magam a legelesettebbnek és legjobban magára hagyottnak, noha csak az érzelmek túltengése az oka. Nem tudom, hogy képes vagyok-e ezek után ismét bemenni abba a tanterembe, igaz muszáj lesz, mert van ott órám, de az biztos, hogy sosem fogok már figyelni rendesen.
Addig nem tudok teljesen megnyugodni, amíg nem beszélek újra Ricsivel, ugyanis fogalmam sincs, hogy mit gondol, mit érez és hogy hogyan érzi magát a verekedés után. Aggódok érte és a kapcsolatunkért is, nem szeretném elveszíteni, azt akarom, hogy ő ugyanannyira a testvérem legyen és a vérkülönbségünk ismerete ne jelentsen változást. Félek, annyira mérges rám, hogy beszélni sem szeretne velem, feltételezhetőleg ez a magyarázata annak, hogy nem keresett fel, bár otthon voltam, talán üzent neki anya, ha már én nem mertem ráírni. Semmivel sem vagyok különb Dainál, de abban bízhatok, hogy pont azért, mert én is meg tudtam bocsátani a rellonosnak, majd Ricsi is képes lesz engedni a szívének. Egy biztos, ha lehetőségem lesz rá, én nem szeretném elhalasztani azt és megpróbálok beszélni vele a verekedésről. Nem vagyok nyugodt, vele ténylegesen is rosszban lenni olyan, mintha hiányozna a másik felem, a támaszpontom, így egyedül csak bolyongok a világban inogó lábakon.
Már elmúlt takarodó idő, a Levitában lenne a helyem, de bezárkóztam a könyvtár egyik zugába és úgy tettem, mintha tanulni. Manapság sokszor leplezem a depressziómat így, pedig elég szánalmas. Most szerencsére elaludtam a könyveken és csak akkor hagytam el a könyvtárat, amikor felébresztett az egyik ott dolgozó, hogy már nem azért, de most már legyek szíves megemelni a seggem és kitakarodni onnét a szobámba. Nem vészes az idő, de azért félnem kéne a prefektusoktól. Hát nem ironikus? Én is azt voltam egyszer, noha lehet pont emiatt nem tudnak elrettenteni annak a rangnak a hordozói. Alig élek, nemrég ébredtem és még nagyon kómás vagyok. Elindulok egy lépcsőn felfelé és azzal biztatom magam, hogy már nincs sok lépés hátra, ugyanis legszívesebben a lépcsőn ülve aludnék el, tovább. Zombiként ballagok felfelé, csakhogy léptek zajára figyelek fel. Megállok és abba az irányba nézek, amerről hallom az egyébként elég halk zörgést. Az egyik folyosóról látom befordulni a sötétségben egy személyt egy másik folyosóra. Látom, hogy nem vesz észre, fel sem fogja, hogy a lépcsőn van valaki, oly lendületesen megy a feje után, pont mint... mint a bátyám. Rádöbbenek, hogy valószínűleg ő járőrözik, a szívverésem pedig erre úgy felgyorsul, hogy már nem is emlékszem arra, hogy az imént még hulla fáradt voltam. Testem megremeg és minden porcikám azt súgja, lépjek, csak ne előre, hanem háta lefelé. Nyelek egyet, ajkamba harapok és próbálom megakadályozni, hogy szemeim könnyessé váljanak a keserű érzéstől, hogy talán már nem szeret testvéreként a hozzám eddig legközelebb álló személy. Ezek után megint olyasvalamit cselekszek, amit nem gondoltam át eléggé és legutóbb ebből nagy baj lett. Mégis, még nem késő megtenni, megindulok, lelépegetek a lépcsőfokokon és rohanni kezdek egy prefektus után takarodó idő után. De kit érdekel? A testvérem, ő a teljes testvérem, legyen bármi is az igazság, nem érdekel, leszarom magasról. Tőlem semmi sem veheti el Ricsit! Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki sírva anyja után szalad a sötétben, ám legyen, elfogadom a hasonlatot és magamra vállalom, hogy egy taknyos kiskölyök vagyok. Ha ez kell ahhoz, hogy ne veszítsem el... Tulajdonképpen azt sem tudom, mit akarok csinálni vele és mit lesz ha újra látjuk egymást. Nem gondolkodok ilyeneken, csak szaladok és utol akarom érni őt. Már az említett folyosó végén tart, be is kanyarodik a következőre, mikor utolértem. A folyosóforduló után mögé érek és most le kéne álljak, nyugodtan meg kéne beszélnünk a történteket, de túlságosan is kétségbe vagyok esve, futva megölelem őt hátulról, karjaim hasánál vetülnek keresztbe, arcomat a vállába temetem. Ő az, ez már biztos, érzem az illatát, mely nagyon hasonlít az enyémhez. A lendülettől mindketten lépünk egyet előre, de az öleléstől ő már hozzám van láncolva, nem engedem el, olyan erősen szorítom, hogy meg se forduljon a fejében, hogy szabadulnia kéne. Őt érezve eltörik a mécses és nem tudom visszafojtani könnyeimet, de már nem is érdekel ez. Miért kéne azt mutatnom, hogy erős vagyok és minden rendben, mikor rohadtul nem így van és ezt mindketten tudjuk? A vállánál könnyes lesz a pólója és az erős levegővételeimből hallhatja, hogy bizony sírok.
- Kérlek, Ricsi... - próbálok megszólalni, de elcsuklik a hangom. Mire akarom megkérni? Nem tudom pontosan, ez csupán egy segélykiáltás. Talán csak kérem, hogy ne hagyjon magamra, hogy szeressen és hogy ne taszítson el magától az utóbbi verekedés után. Sírásom felerősödik és már hallható a folyosó nagy csendjében. Négy éve ez a viselkedés még elképzelhetetlen lett volna, de megváltoztam, ez már biztos. Talán jó, talán rossz irányba, az is lehet, hogy felnőttem, bár ki tudja, tán csak gyerekesebb lettem. Egy idő után már halkulok és kezdek megnyugodni. Ismét csend lapul a folyosón és ahogy már ismerem az itteni pletyis festményeket, hamar híre fog menni a mostani kis akciónknak, mire én csak a középső ujjamat tudom mutatni.
- Ne haragudj, tudom, hogy egy barom vagyok - mondom suttogva és viszonylag gyorsan majdnem egyenesen a fülébe, mert ugyebár ott támasztom az állam a vállán hátul. Kisírtam magam, egyenesen a fülébe zokogtam, ám immáron már van elég erőm elengedni a bátyámat és esélyt adni neki arra, hogy megforduljon és rám nézzem.  
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Lepsényi Richárd Dávid
Független varázsló, Művészetis oktató, Előkészítős tanár


Puszedli
offline
RPG hsz: 52
Összes hsz: 2308
Írta: 2016. december 25. 12:51 | Link

Save me
Can you save me? | Brothers | Sorry | Always

Álmosan vánszorgok a folyosón, nem csak lassúságomból látszik az állapotom, hanem a szemeim alatt látható karikákból is. Alig aludtam az elmúlt pár napban, ha sikerült is elnyomnia az álomnak, egy órával később már ébren voltam. Prefektusként ilyenkor mit tehetne az ember, jobbára a kastélyban csatangol, és figyeli a kilógó diákokat, bár jelen pillanatban nem cseszem le őket, büntifeladatot sem kapnak tőlem, kivéve azt a rellonost, akinek kéttekercsnyi dolgozatot kell írnia a tiszteletről. Szegény srácot jól leordítottam, pedig nem csinált semmi rosszat, csak nekem jött, jobban mondva az oldalamnak, ami ezáltal iszonyatosan fájni kezdett. Ez nem is lenne probléma, ha nem emlékeztetett volna a verekedésünkre az öcsémmel. Mióta az megtörtént nem találkoztam vele, talán szándékosan kerülöm, vagy ő engem, holott tudom, hogy beszélnünk kéne, mert ez nem állapot. Nem rendes testvérem, nem ugyanaz az apánk, és az kit érdekel? Jobban örülnék, ha ugyanazok lennének a szüleink mindkét esetben, azonban nem így alakultak a dolgok, mi mégis itt voltunk, vagyunk és leszünk egymásnak mindig. Dühös lehetnék anyára, amiért régen félrelépett, ez még rosszabbá tenné a dolgokat, változtatni nem is tudnék rajtuk, kiderült az igazság és kész. Rengeteg kérdés merült fel bennem az elmúlt pár napban, miértek, amikre nem kaptam választ, de már nem is érdekelnek. Nem hibáztatok én senkit, szeretném visszakapni azt, ami régen volt, viszont erre halvány az esély, mindazonáltal Zalán az öcsém marad, ezen, nem változtathat semmi. Mikor elmondta a dolgot, a lehető legrosszabbul, mégis legreálisabban reagáltam, abban a pillanatban szerintem senki nem lett volna képes másra. Mondtam neki, hogy itt leszek mellette, nyomatékosításképp meg is öleltem, de úgy tűnik nem volt elég meggyőző, azóta sem keresett, mondjuk én sem őt. Ha lehetne, szereznék egy időnyerőt és mindent visszapörgetnék arra a pillanatra. Ott maradtam volna, elnézést kérnék a viselkedésemért, időt adnék neki. Igen, tudni akartam miért olyan mostanában amilyen, azonban nem ilyen áron akartam megtudni, rontottam a helyzetünkön. Most az egyszer gondolkozhattam volna, jó testvér akartam lenni, és mi lett a vége? Elveszítem az egyetlen öcsémet, akivel gyakran szívatjuk egymást, mégis számíthatunk a másikra jóban, rosszban. Addig nem fogok normálisan aludni, enni, bármit csinálni, amíg nem beszéltük meg a dolgokat, ha meg nem kíváncsi a pofámra, akkor nem tudom mi lesz velem, talán tönkreteszem magam, ezzel a nuku alvással, nuku evéssel. Jóvá kell tennem mindent, nem csak magam miatt, miatta is, meg Veronika miatt is. Ő tud a hírről, vagy nem mondta még neki? Nem tudom örülnék-e, ha a húgunk megtudná, túl instabil lelkileg, hogy ezt feldolgozza, lehet ő is úgy kiakadna, mint én, de ez fordított esetben is megtörténhet, ha nem szerez tudomást az itt folyó dolgokról. Miért ilyen nehéz minden?
Most is a folyosón sétálok, vagy valami olyasmi, inkább vonszolom magam, mint egy kóborló a The Walking Dead-ből. Elvileg, ha jelentkezel zombinak, el kell végezned egy tanfolyamot, ahol megtanítanak járkálni, hörögni, és ehhez hasonló zombis dolgok, amikre nekem nem lenne szükségem, simán elmehetnék anélkül is. Szerencsére nem láttam eddig egy nálam fiatalabb diákot sem, így elkerülöm a beszélgetést velük, aminek rossz kimenetele lenne, még az ő fejükkel is kiabálnék. Tényleg nem vagyok jó passzban, ezt bárki megállapíthatja, aki egy kicsit is ismer, ebben a pár napban alig beszéltem valakivel, még inkább kerülöm a társaságot, a klubhelyiséget is mellőzöm amennyire lehet. Mikor ott kell áthaladjak, pillantásommal keresem az öcsémet, hátha sikerül elcsípnem, ez eddig nem történt meg, mára feladtam a reményt. Megfordult a fejemben, hogy lemegyek a csajához a faluba, és addig el sem jövök, míg nem beszéltem vele, viszont ezzel a lány számára is gondot okoznék, illetve lehet megkérte az öcsém, hogy ne engedjen be, amit, ha megtudnék, még jobban összetörnék, mivel azt jelentené, amit nem szeretnék tudni. Hagyhatnék neki üzenetet az ágyán, ez eddig meg sem fordult a fejemben, látszik menyire tönkretesz ez a helyzet. Nem lóghatok be a szobájukba éjjel, muszáj lesz megvárnom a reggelt, bármennyire is fáj ez nekem. Ha tehetném, most azonnal hagynám a francba a prefektusi feladataimat, Zalán sokkal fontosabb ennél, mégsem törhetek rájuk, bár akkor rám kellene figyelnie, kényszerből, és ez az, amit elkerülnék, magától tegye, ne más hatására. Mindjárt lecsukódnak szemeim, ha így folytatom állva fogok elaludni, de nem érdekel, nem fekhetek le, akkor sem, ha senki nincs itt. Az egyik folyosóra érve lépteket hallok, valaki errefelé fut. Miért most kell itt lennie? Nem szeretnék beszélgetésbe elegyedni az illetővel, nem vagyok kíváncsi a nevére, házára, évfolyamára, amennyiben nem erre jön, egy szó nélkül hagyom elmenni. Nem ez lenne a feladatom, leszarom, mit kéne rendesen csináljak, hagyjanak békén ez az egyetlen kérésem, kivéve egy személy. A léptek egyre hangosabbak, szóval nem működik a legilimencia, amit valószínűleg nem tanult az illető. Sóhajtok egyet, fárasztó lesz ez az éjszaka is, most látom magam előtt az egészet. Haladok én is előre a saját tempómban, épp fordulok be az egyik sarkon, mikor hátulról nekem ütközik valaki, én legalábbis először ezt érzem, aztán a karokat is érzékelem derekam körül, tehát az illető tudatosan jött nekem. Nem kell, sok idő mire rájövök ki az. Ő… Én akartam megkeresni, mégis ő talált rám megint, ahogy általában az lenni szokott. Hálás vagyok megint, amiért van nekem. Nem mozdulok, teljesen sokkol a helyzet, szavait is alig vagyok képes felfogni. Viszonozni sem tudom az ölelést, itt állok, mint egy idióta, miközben ő elmondja, mit érez. Akkor reagálok valamit, mikor karjai elengednek, most már látom is könnyeit. A múltkor én sírtam, most ő. Ne sírj miattam Zalán, egy barom miatt nem éri meg. Nem tudok megszólalni, szemeimből kell kiolvasnia, mennyire sajnálom, illetve abból, hogy most én ölelem magamhoz szorosan, védelmező nagy testvér módjára, ahogy annak lennie kell.
- Tőlem örökölted, ahogy sok mást is, ebből látszik, mennyire nem számít a vér – suttogom. Olyan mintha rendes hangon mondanám, tisztán és érthetően kivehető minden szavam, néma csend van körülöttünk, egy árva lélek nem jár erre. Nem tudom, mennyi ideig szorítom magamhoz, nekem alig tűnik pár pillanatnak, miközben percek is lehetnek, mikor eltávolodok tőle, és megint a szemébe nézek. Most rajtam a sor.
- Sajnálom, ha nem akarom mindenképp megtudni az igazságot, akkor most nem lenne ez, csak aggódtam miattad, és elszállt az agyam – az igazat mondom, ezt semmi nem kérdőjelezheti meg. Remélem, most minden a helyére kerül közöttünk és nem veszekszünk többet, azt nem bírná a lelkem.

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


 Berci patrónusa | Tesós táncikálás :3
Lepsényi Zalán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
Írta: 2017. január 29. 20:33 | Link

Caught in a lie
Take me out of his hell | Tags: Brothers | I'm like a... | After sunset


Nem tudom, miféle késztetés fut át rajtam abban a pillanatban, ahogy meglátom a testvéremet befordulni az egyik folyosóra. Nagyon fáradt vagyok, alig bírok fellépkedni a lépcsőfokokon, mégis minden érzésemet felülmúl egy új, az alapállapotomtól egy sokkal ingerültebb és feszélyezettebb érzés. Pupillám kitágul, a szívverésem felgyorsul és sejtem, cselekednem kell. Az elmúlt napokban nem mertem megkeresni, pedig őrjítő a tudat, hogy rosszban vagyunk. Félek, azt hiszem. Valószínűleg mérges, csalódott vagy csak egyszerűen rémült. Nagyon elbénáztam azt a napot, bár nem akartam elmondani neki, mégis sikerült és verekedés után el tudom képzelni, mennyire rossz lehetett hallania. Szóval igen, teljesen jogosan akarok vele mihamarább békülni és túl lenni a nagy csalódáson, melyről egyikünk sem tehet.
Általában ő az, aki kezdeményezőbb, ő az aktívabb én meg hozzá képest a passzív személy, de ezúttal ez fordítottjává változik és nekem kell megtennem az első lépést szimplán csak mert a helyzet így kívánja. Nem szeretném elszalasztani az alkalmat, nem bírok tovább várni, így megindulok és fejvesztve szaladok a jelen pillanatban legféltettebb szerettem felé. Nem tudom mi ütött belém, de kit érdekel. Ami, vagy aki fontos nekem, azért harcolok és még áldozatot, megalázkodást is vállalom, noha jelenleg nem érzem ezt annak. Ricsit sikerül utolérnem, igaz nem azonnal, ám mihelyst ez megtörténik, nem tudok kellően lelassítani és a normálisnál nagyobb erővel csapódok a hátának, természetesen szándékosan. Lendületből ölelem meg és olyan szorosan fonom át karomat a derekán, hogy lehetősége sincs menekülni. Ciki lenne, ha mégsem ő lenne az, hanem random letámadnék egy idegen személyt, de ez meg sem fordult a fejemben és most már, hogy érzem az illatát, mely annyira nem is különbözik az enyémtől, pontosan tudom, jó embert ölelek. Arcom a vállába nyomom, milyen különös, hogy szinte magasabb vagyok nála. Ez így szokott lenni, sok családnál a fiatalabbak túlnövik az időseket, tán csupán azért, mert látják, hogy mit kell túlteljesíteni, míg az idősebb csak megáll a növésben, amikor gondolja a teste. Nehezen bírom ki könnyek nélkül, nem is sikerül eltitkolnom a tényt, vagyis sírok. Ricsi előtt már úgyis mindegy. Legutóbb is könnyeztem, most is ezt teszem és ebből láthatja, hogy nem sikerült feldolgoznom a verekedésünket, szerintem sohasem sikerülne, amíg szünetel köztünk a kommunikáció.
Aztán megszólalok. Fogalmam sincs, hogy mondhatnám el az érzéseimet, mindez annyira távol állt tőlem az elmúlt éveimben és most sem tudok teljesen megváltozni. A szándék megvolt, íme itt vagyok és szorosan ölelem őt, azonban szavakba önteni a lelkem... még mindig kudarcot vallok e téren. Meglehet nem is érti, mit akarok mondani neki, de bízok benne, miért ne tenném, hiszen a testvérem és bármennyire is idegen most, hogy nem beszéltünk sokáig és rosszban váltunk el, ő továbbra is a bátyám, a múltat senki sem veheti el tőlem, az újonnan jött információ, miszerint nem vagyunk teljes testvérek ezen nem változtat semmit. Nem elhanyagolható tény és mivel nem annak tudatában nőttem fel, így érthető, hogy felkavart, azonban nem szabadna ennyire mély érzelmeket generálnia, szerintem túlreagáljuk és túl nagy feneket kerítettünk a dolognak. Most már tényleg véget akarok vetni a hullámvölgynek és végre boldog lenni. Pontosítok kissé és magamat okolom a történtekért. Én kezdtem a verekedést, vagy tudja a franc, de szerintem így történt, arról egyértelműen én tehetek, hogy nem mondtam el azelőtt Ricsinek azt, amiről tudnia illett azért, mert gyáva voltam. Nem merek hangosan beszélni, mert a kastély teljesen elcsendesült és minden kimondott szó visszhangozna, ezért csak suttogok. Közben eszembe jut, hogy a feszültség miatt még mindig szorítom a bátyám, tehát engedek a szorításon és hagyom mozogni, vagy csupán levegőhöz jutni. A srác meg is fordul, én pedig félek a szemébe nézni, a padlót bámulom, amíg meg nem unom és rá nem jövök, hogy mennyire szánalmas vagyok. Felpillantok és immáron a szemeibe nézek, világossá válhat számára is, hogy sírok, könnyem csillognak az arcomon, szemem sarka vöröslik és mindezt szomorú tekintetem fűszerezi. De tessék, nem titkolom. Kicsit félek tőle. Félek, hogy mit fog most tenni, mondani. Lehet mérges rám, talán ő is hozzám hasonlóan érez, nem tudom és jelenleg nem is vagyok képes leolvasni az arcáról az érzéseit. Minden annyira homályos, fáradt vagyok és idegileg kikészült. Végül megölel, ezúttal ő és erre önkéntelenül elmosolyodom. Jó érzés és egyben megnyugtató. Mintha egy szikla esne le a szívemről, megkönnyebbülök, pedig nem értek egyet ebben az esetben teljesen vele, noha tényleg egy barom ő is. Most nincs erőm válaszolni rá, de visszaölelem és ezzel láthatja, hogy megértettem és nagyjából felfogtam, mit is akar ezzel mondani. Következő szavaitól ismét beindulnának a könnycsatornáim, de már nem akarok többet sírni, nem engedem meg magamnak ismételten. Rövid ideig összeszorítom szemeimet és nem hagyom nedvesedni az arcomat, csupán a lencséimre kerül egy újabb könnybevonat, mely jobban csillog az eddiginél.
- Tudom és már akkor is megértettem, hogy csak aggódsz miattam. Épp ezért nem akartam, hogy ott tudd meg az igazságot, ahhoz túl feszült voltam alapból. De ne hidd, hogy nem akartam elmondani neked, csupán a tökéletes alkalmat kerestem. - Nehéz szavakat találni és még nehezebb kimondani azokat, de összeszedem magam és sikerrel elmagyarázom neki a helyzetet az én szemszögemből is. Próbálok erőt venni magamon és újra kiegyensúlyozott lenni, bár nehéz, hiszen az imént majdnem elaludtam a lépcsőn felfelé menet. Végignézek rajta és látom, hogy ő sem úszta meg hegek nélkül. Feltételezem a háta nagyon fáj neki, mivel rendesen a pad sarkához löktem akkor és kellemetlenül felnyögött. Emellett az arca is nyúzott, el tudom képzelni mennyire fáradt lehet és nagyon nincs kedve járőrözni. Anno nekem is voltak alkalmak, amikor legszívesebben el sem indultam volna kora este. Vicces, pont az aktuális járőr karjaiba szaladtam bele és maximálisan szándékosan. Nyugodtan megbüntethet éjszakai járkálásért, nem érdekel ez most engem.
- Jól vagy? - kérdezek rá a testi épségére, mert tudom, hogy a verekedés mindkettőnknek okozott sérülést. - Fáj még a hátad? - pontosítok, hogy számára is egyértelmű legyen, jelenleg a fizikuma érdekel, elvégre azt sejtem, hogy lelkileg teljesen megtört hozzám hasonlóan. Láthatja, hogy gondoskodó is tudok lenni. Alapból, ha minden jól megy, akkor nem foglalkozok ilyen szempontból másokkal, azaz senkivel, még vele sem, de ha baj van, akkor én is egy aggódó és gondoskodó emberré tudok válni. Fontos nekem, tán most mutatom ki először, mennyire nagyon az ő nekem!
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Lepsényi Richárd Dávid
Független varázsló, Művészetis oktató, Előkészítős tanár


Puszedli
offline
RPG hsz: 52
Összes hsz: 2308
Írta: 2017. március 7. 18:14 | Link

Save me
Can you save me? | Brothers | Sorry | Always

A járőrözés egy drámai fordulatot vesz, mikor az öcsém rám talál sírva. Teljesen meghat a dolog, soha nem hallottam így beszélni, ahogy a könnyeit sem láttam gyakran. Kettőnk közül ő az erősebb érzelmileg, nem szokott mindenért könnyeket hullajtani, értem mégis megteszi. Mi mutathatná jobban, hogy mennyire szeret, és aggódott értem. Szomorú ezt kimondanom, mégis jólesnek ezek a sós cseppek, ebből mindent megtudok az érzéseiről, az ölelésből szintúgy. Eddig soha nem verekedtünk ennyire, olyanok voltunk, mint a rendes testvérek, akik harcba szálltak az utolsó szelet pizzáért, vagy a távirányítóért. És most milyenek vagyunk? Változott egyáltalán valami? Hogy a francba változott volna? Egy szar papírtól semmi nem lesz jobb, vagy rosszabb, minket sem választhat szét. Ezt akkor is mondtam neki, nem érdekel ki kinek az apja, anyja, a vér se számít. Zalán, zárjuk ezt itt és most le, hagyjuk a fenébe a dolgot, és viselkedjünk úgy, ahogy régen is.
Hallgatom a szavakat, amik elhagyják ajkait, ugyanúgy aggódott értem, ahogy fordítva. Ebből is látszik mennyire jó testvérek vagyunk. A testvéri szeretet nem akkor mutatkozik meg, amikor minden vidám és nyugodt, sokkal inkább a szomorú, vagy épp veszélyes helyzetekben. Az öcsém, nem mert elmondani az igazságot, mert félt, hogy elveszít engem, mondhatni ezzel próbálta védeni minket, míg én olyan makacs voltam, hogy ki nem szedtem belőle, mert ugyanúgy féltettem. Türelmesnek kellett volna lennem, azonban senki nem kérhette, hogy ne figyeljek az öcsémre, az eddig évek alatt, születésétől ezidáig, és talán tovább is, apja helyett apja voltam, ha vehetjük úgy miatta romlott meg nekem is a kapcsolatom a faterral, mikor kiálltam mellette. Nem kérte, én mégis megtettem, mert már azokban az időkben is sokat jelentett számomra a srác. Ez az, ami összekovácsolhatott minket, egyikőnk sem kedveli Áron, mind a ketten menekültünk előle. Most viszont nem kell, Zalánnak nem az apja, akkor nincs miért beszólnia neki, én pedig nyugodtan visszabeszélhetek, ha úgy van, édesanyánk nem engedné, hogy kitegyen a házból, ha arra kerülne a sor. Nem sokszor mondja nekem, hogy kérlek, a mi kapcsolatunkban nem volt erre szükség, soha nem sértődtünk meg, ha egyikőnk elvett a másik elől valamit, vagy nem megfelelő módon szóltunk a másikhoz, számunkra természetes volt, hogy nem haragszunk meg. Ezzel a kezdéssel már meghatotta a szívemet, és a boldogság mellett büszkeséget is érzek iránta. Nem vettem észre mikor nőtt fel az én pici öcsikém, viszont most már nem kezelhetem kisfiúként. A következőkben bocsánatot kérünk a másiktól, mindent megteszünk kapcsolatunk rendbehozásához. Ha így folytatjuk nem lesz nehéz feladat, szükségünk van a testvérünkre, ahogy látom, a másik levitás sem szeretne engem elveszíteni, ahogy én sem őt.
- Máskor a legmegfelelőbb pillanat az a rögtön. Velem bármikor, bármit megbeszélhetsz, mindig melletted leszek. Ha kiderülne, hogy semennyi közünk sincs egymáshoz, akkor is ugyanannyira az öcsém maradnál, mint eddig, talán jobban összehozna a dolog, de elszakítani biztos nem szakítana mellőled. Megnyugodhatsz, nem fogok elmenni – válaszolom őszintén, ahogy a szemeibe nézek, hogy érezze szavaim súlyát. Akár kőbe is vésheti az előbbi szavakat, ha kell, megismétlem őket, de engem soha a büdös életben nem veszíthet el. Hatalmas dolgot kéne csinálni, hogy ne értsem meg, és eltaszítsam magam mellől. Ilyen valószínűleg soha nem fog előfordulni, ahogy Veronika esetében sem. Nekem ők a legfontosabbak az életemben, értük akár egy hullát is rejtegetnék az ágyam alatt, az elrabolt gyémántok mellett.
A fizikai állapotomra eddig nem is gondoltam, ha nem hozza fel, elfelejtem. Mennyire fáj a hátam? Ez egy jó kérdés, aznap iszonyatosan, majdnem meghaltam a fájdalomtól, ezt persze enyhe túlzással, de nem mehettem fel a gyengélkedőre, rögtön szóltak volna Bercinek, és baj lett volna belőle. Nem akartam büntetőfeladatot kapni, az öcsém nyakába sem szórhattam olyat, a lelkiállapotunkban nem lettünk volna képesek megcsinálni. Lehet megfelelő alkalom lett volna megbeszélni a dolgokat, azonban nem bánom, hogy így alakultak, itt állunk egymással szemben és kiöntjük a másiknak a szívünket, ahogy azt a normális testvérek teszik. Felnőttünk mind a ketten, ez vitathatatlan, most már nem csak Zalánka és Ricsike van,
sokkal inkább Zalán és Ricsi.
- Most már minden rendben, maradtak kék-zöld foltok a bőrömön, de azokat túlélem. Te, hogy érzed magad? – visszadobom a kérdést. Nem tudom, mit kezdhetnék a bőrömön éktelenkedő foltokkal, azonban eddig nem foglalkoztattak, talán innentől keresek valami kenőcsöt, amivel elláthatom őket, vagy egy embert, aki segít ebben. Érdeklődve várom a válaszát, ugyanannyira kíváncsi vagyok mi történt vele, mint amennyire ő az én állapotomra, bár van egy sanda gyanúm, hogy felkereste Gwent, aki szépen leápolta a bőrét és a lelkét is.
- Veronika gondolom, még nem tud róla – ez nem kérdés, kijelentem, mert ismerem az öcsémet. Nem merem biztosra kijelenteni, de szerintem hozzám közelebb áll, mint a legkisebb testvérünkhöz, illetve előbb a mi kapcsolatunkat akarta helyrehozni, utána teremteni magának még több problémát. A lánnyal nehezebb lesz közölni a dolgot, neki sokkal érzékenyebb a lelke, ami érthető, fiatal még. Ilyen korban a legérzékenyebbek a lányok, viszont egyszer meg kell tudnia az igazságot, és úgy tűnik, ezt nem Árontól fogja hallani. Mikor Zalán közölni szeretné majd vele, én mellette leszek, akár fizikailag is, akár csak lélekben.
Indulnom kéne tovább, de nem mozdulok, kit érdekelnek a prefektusi feladatok, ha itt van a srác, aki a legfontosabb számomra a saját nememből.

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


 Berci patrónusa | Tesós táncikálás :3
Lepsényi Zalán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
Írta: 2017. március 19. 22:39 | Link

Caught in a lie
Take me out of his hell | Tags: Brothers | Just a gif | At night


Muszáj tisztáznunk a történteket, különben pont az fog bekövetkezni, amitől féltem. Noha nem úgy váltunk el a verekedés után, mint akik soha többé nem akarnak egymással szót váltani, de Ricsin is látszott, hogy nagyon megviselte őt a hallottak. Nem véletlenül hezitáltam olyan sokat. Viszont utólag nehéz eldönteni, hogy mi hagyhatott mélyebb heget rajtunk: a megtudott információ, vagy pedig a verekedésünk. Elmondom neki az igazságot és egyben a magyarázatot, hogy miért viselkedtem annyira titokzatosan, amitől ő is begurult és zúzni kezdte a termet. Szerencsére ezúttal mindent higgadtan és felnőttek - bőgő felnőttek - módjára sikerül közölnünk egymással, így én is megnyugszom. Minden rendben. Vicces, hogy a verekedés előtt is tudtam azt, amit most mond nekem, mégis féltem. Akkor az egész helyzet másnak tűnt.
- Tudom, de utólag mindig könnyebb beszélni - válaszolom kissé megbánóan, a padlóra szegett szemekkel, bár nem is értem, miért akarom védeni magam ilyesfajta megjegyzésekkel. A saját hülyeségem miatt akadt ki Ricsi rettenetesen, pedig ő csak segíteni akart. Hogy a francba fajult el a dolog addig, hogy verekedésbe kezdtünk? Azóta is nehéz elhinnem és minden emléktöredék nagyon fáj. Nem csak a testi sérülések díszelegnek még az arcomon és többnyire a felsőtestemen, belül nagyobb és keservesebb fájdalmaim vannak, melyeket csakis úgy tudok gyógyítani, ha beszélek a bátyámmal. Ezért szaladtam utána szinte ösztönből a takarodó időszak után. Egy pefektus karjaiba rohanni ilyen időben nevetséges. Bele sem gondoltam ebbe. Nyilván nem hozom fel neki ezt a témát, persze valamiért érzem, hogy ha kérném se büntetne meg jelenleg. Ki tudnám magyarázni, az igazság az, hogy a hálókörletembe indultam vissza eredetileg és miatta fordultam vissza. De basszus, miért győzködöm magam emiatt? A bátyám, hagy ne kelljen felelősséggel tartoznom a pillanatnyi tetteimért, mikor azok teljesen evidensek és sokkal nagyobb célt szolgálnak, mint a szabályok betartása. Egyszerű szavak csupán, mégsem kérdőjelezem meg, igazak-e. Ricsi pillantása tökéletesen elárulja nekem, mit érez és gondol, valójában ez az, amitől sikerül elhinnem és belenyugodnom, hogy minden a lehető legnagyobb rendben köztünk. Meglehet, ez az eset csak erősítette a mi kapcsolatunkat, hisz olyan gondolatokat szólaltatott meg bennünk, amiket feltehetőleg magunktól békésen sosem mondtunk volna ki a másik előtt.
Mikor már sikerül leitatnom a szememről a könnyek okozta nedvességet, komolyan és némileg erősebb lelki állapotban érdeklődök sérüléseiről. Jól van most már. Kezdetben nem bólogatok, alig reagálok rá, hanem élesen a szemébe nézek, azt sugallva ezzel, hogy őszinte legyen velem és nem érdemes vállat vonni, ha az igazság az, hogy bizony irtóra fájnak a sebek. Végül is reménytelen. Ugyan mit vártam tőle? Sosem szeretett panaszkodni, a jelenlegi helyzetben pedig végképp kizárt, hogy elkezdi ecsetelgetni a történteket és rám akasztja a vádakat. Miért tenné, elvégre én sem tenném és az alapvető filozófiánk megegyezik. Egy családban nőttünk fel, ezt már senki sem kérdőjelezheti meg és mondhatja az ellenkezőjét mindenféle vérségi bizonyítékokkal alátámasztva.
- Minden oké, azt hiszem - felelem én is és a lehető legerősebb arckifejezésemet magamra erőltetem. Szóval igen, semmiben sem vagyok különb nála. Én is titkolom a fájdalmam, ugyanis még mindig sajognak a hegek. Mindegy, azok nem fontosak és tudom, hogy ebben ő is egyetért, pont emiatt legyintünk rájuk. Ismét szomorú és elkeseredett leszek. Félek, Ricsi még a könnyebbik eset volt, a húgomnak lehet sokkal nagyobb kihívás lesz elmondani. Ő érzékenyebb lelkű is, meg hát olyan variáció nála nincs, hogy jól szétverjük egymást, aztán kibékülünk és minden meg van oldva. Jól ismerem Veronikát, kisebb korunkban rengeteget játszottam és törődtem vele és még az sem lehet kifogás, hogy nem ismerem a lányokat, mert hát mégis van egy Gwenem, aki megmutatja nekem, milyenek a nők valójában, ha akarom, ha nem, akár néha a pozitív oldala tükröződik, akár nem.
- Hogy mondtam volna? Tőle tán még jobban is félek, mint a te esetedben. - Már teljesen eltűnt arcomról és hangomból az iménti elérzékenyülés és kifakadás, ezúttal határozottan, hangosabban és eredeti hangszínemen tudok beszélni. Ricsi is tisztában van ezzel, szerintem még át is érzi, mekkora bajban vagyok. Szeretem Verot és nála másképp lesz, mint Ricsinél - természetesen nem verem meg a lányt -, jól felkészülök az ő esetében és nem hagyom, hogy nagy sebet ejtsen ez a tény a legkisebb Lepsényi szívében.
Látom Ricsin, hogy amúgy neki mennie kellene végezni a feladatát, szóval lassan elindulok előre a folyosón. Milyen kedves vagyok, még el is kísérem a prefektust az éjszakai járőrözésben, hogy elcsíphessen minél több szabályszegőt. Nem vagyunk normálisak. Mindegy, biztos azt hiszi, hogy kis kerülővel akarok visszamenni a Levitába, ami így belegondolva lehet nem is butaság. Nincs kilométerhiányom, noha most valóban jó érzés kibékülve együtt lennem a bátyámmal. Arra haladok mellette, amerre ő vezet. Nem ismerem a járőrözési szokásait, nekem megvolt egy megszokott útvonalam, amit egészen logikusnak tartottam még prefektusként, Ricsi tán más íveken járja a sulit éjszaka. Éppenséggel csendben ballagok, miközben megemésztem a történteket, többek között azt, hogy mennyire mély érzelmeim törtek a felszínre, ha tényleg elsírtam magam a bátyám vállán. Nem tagadom le a megtörtént tetteimet, de remélem ilyen nem lesz a jövőben. A zombis tekintetemet akkor emelem fel a holdfénytől csillogó padlóról, amikor észreveszem, hogy valaki szembejön velünk. Újra zaklatott állapotba kerülök, meglepődöm a személytől, akinek most nagyon nem kéne pont itt tartózkodnia. Még csak most békültünk ki Ricsivel, nincs elég erőm ahhoz is, hogy magyarázkodjak és bemutassam őket egymásnak.  
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Tanizawa Daisuke
INAKTÍV


Nagy Chiii
offline
RPG hsz: 48
Összes hsz: 385
Írta: 2017. április 7. 20:17 | Link



A mai nap nem csináltam semmi hasznosat, legalábbis olyat nem, amit apám annak tartana. Kezd idegesítő lenni a költözéssel kapcsolatban, nem tudja megérteni, hogy nekem jó itt, és biztos nem fogok hazamenni. A leveleit sem mindig olvasom el, esetleg, ha anya, vagy a másik nagyiék írnak nekem, nekik szívesen válaszolok, hisz nem traktálnak ilyesmikkel. Kaptam egy, két rivallót is, amiket nem mások előtt nyitottam ki, inkább visszavonultam oda, ahová a lányok csoportosan járnak a fiúkkal ellentétben: a wc-be. Sóhajtva hallgattam végig a kiabáló üzeneteket, amik az ő hangján akár ijesztőek is lehettek volna, ha nem ismerem jól a személyt, aki küldte, így inkább a másik fülkében lévő srác ijedt meg, nem is kicsit. Hülyének nézhetett, de nem érdekel, semmi köze ehhez. A baráti körömből többen sem akarják, hogy elmenjek, legtöbbet Szofitól, Zalántól és Gwentől hallgatom. Nyugtatom őket, egy tapodtat sem fogok tenni innen, ahogy az aurori pálya sem vonz, bármennyire is szeretné a szőke, ha vele tanulnék. Nem való az nekem. Mindenkivel kibékültem, elmagyaráztam, hogy miért hagytam itt az országot olyan hosszú időre, a legtöbben meg is értették, aki nem, azt nem tekintem igazi barátnak. Azóta Zalánnal is javult a kapcsolatom, ha így folytatjuk, tudunk egymásra igazi testvérként tekinteni, bár ahogy sejtem, olyan mély kapcsolatunk nem lesz, mint amilyen neki van Ricsivel. Örülnék, ha ez nem így lenne, és bennem is olyan szinten megbízna, ahogyan az idősebb srácban, de megértem, ha nem alakul olyan mély kapcsolat közöttünk, mégiscsak eddig külön éltünk, alig pár hónapja vagyunk testvérek. Ha jól sejtem, Veronika és Sora nem szereztek tudomást a családi afférról. Az utóbbi esetében szeretnék ott lenni, a kislány (francokat az, csak számomra) lelke még gyermeki, lehetséges, hogy teljesen összetörne a tudattól. nem könnyű megtudni egy ilyen hírt, nekem is nehezemre esett elfogadni apám félrelépését, de higgadtan átgondolva, örülök. Lett egy féltetestvérem, és kiderült, hogy a fater múltja sem makulátlan, mint ahogy régen mesélték nekem. „Üssek rá”, „Légy olyan amilyen ő is”, stb... igen? Legyek olyan, mint ő? Kiváló auror, de mégiscsak megcsalta a feleségét, anyának ez nagyon fájhatott akkoriban, mégis megbocsájtott neki. Tisztelem mindkettejüket, azonban ez sok mindent elárul. Édes fa... Istenem, mi lesz még itt?
Nincs nálam óra, mégis tudom, hogy takarodó után mászkálok kint, hisze senki nincs erre, világosság sincs, mert tombol az éjszaka. Mára nem terveztem semmit az alváson kívül, Karácsonyig nem hiszem, hogy megyek bulizni, vagy valami, maximum, ha valaki elhív. Őszintén, fogalmam sincs, mit keresek ilyenkor kint. A vacsora rég befejeződött, mégis a konyhából jövök, pontosabban egy konyhából. Az eridonosnak süthetnékje volt, az öcsém nem volt megfelelő személy a kóstolásra, ezért kellettem neki én. Megnyaltam mind a tíz ujjamat miután megettem a süteményt, amit készített. Van egy sejtésem kinek lesz meglepetés, de azért adhatott volna még pár szeletet. Teli hassal baktatok a folyosón, már csak az ágyamhoz kell elérjek, mikor beszédre leszek figyelmes. Pont arra tart az utam, de nem zavartatatom magam, mestertanonc vagyok, akit nem büntethetnek meg kései sétálgatás okán. Zsebre dugott kézzel közeledem, leszarom kik vitatkoznak, vagy csinálnak bármit, már csak aludni akarok. Meghallom Zalán hangját, és rögtön megváltozik a véleményem. Nem szeretnék rájuk törni, ezért, ha figyelmesek észrevehetnek, ami a fiatalabbik részéről megtörténik. Egy pillantást vetek a másik személyre, egyből levágom, kivel van. Ricsi. Miként kéne most érezzek? Soha nem találkoztam a legidősebb Lepsényivel, annyit tudok róla, amennyit az öcsénk elmondott. Furcsa belegondolni, hogy közös a testvérünk, azonban nekünk nem folyik ugyanaz a vér az ereinkbe. Hallottam más szájából is Ricsi nevét, viszont nem ugrik be kijéből. Fontos történés volt, fontos emberrel, de bármennyire is gondolkozom, nem jut eszembe. Mindig ismertem a rossz memória hátrányait, viszont ennyire nem kéne annak lennie.
- Szia…sztok! – köszönök először az öcsinek, majd picit később a másik testvérnek is. Ricsi hallott rólam? Biztos nem beszélt rólam Zalán, vagy beavatta a történtekbe és mindent elmondott, a lelépésemet is. megérteném, ha a srácot védve nekem esne és megverne, amiért itt hagytam és miattam verekedtek, meg minden egyéb. Megérdemelném, tudom.

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Lepsényi Richárd Dávid
Független varázsló, Művészetis oktató, Előkészítős tanár


Puszedli
offline
RPG hsz: 52
Összes hsz: 2308
Írta: 2017. április 9. 15:58 | Link

Zalán és a Tanizawa
Can you save me? | Brothers | Sorry | Always

A mostani helyzet is azt bizonyítja, hogy minket lehetetlenség elválasztani, nem hiszem, hogy metaforákkal kéne éljek ez ügyben. Mindig számíthatunk a másikra, és nem a neveltetés miatt, hanem, mert szeretjük egymást az öcsémmel. Bármekkora gond jöhetett az életünkben kérhettünk segítséget a másiktól, ha kellene, akár bűnözni is képesek lennénk, hogy a másikat megmentsük. Ezt ki merem mondani az ő nevében is. Ez volt az eddigi legnagyobb vitánk, ennyire komolyan soha nem verekedtünk, mégsem sikerült szétszednie minket, pár napnál tovább. Szörnyű volt az elmúlt időszak, és a gyerekes viselkedésem. Elkerültem a srácot, holott nem tett semmi rosszat, sőt inkább meg akart óvni a negatív hírtől. Miattam alakult a helyzet úgy ahogy, ha nem erőltetem mindenáron az igazságot, most nem kellene sírnia miattam, ahogy a kék-zöld foltokat sem viselnénk. A fizikai sérülések elenyészőnek tűnnek a mentálisak, érzelmiek mellett. Mindketten szörnyűségeket éltünk át, a bizonytalanság kikészített idegileg. Azt hittük elveszítjük egymást ki-ki a maga viselkedése miatt, de nem így lett. Felnőtt férfiakként beszéljük meg dolgainkat, ahogy az elvárható tőlünk. Édesanyánk biztos nagyon büszke lenne ránk.
- Sajnos legtöbbször utólag jövünk rá a hibáinkra – tudok bölcs lenni, ha akarok, vagy olyan a helyzet. Most olyan! Nem hibáztatom az öcsémet, (mert az öcsém, amit szeretnék minél többször kihangsúlyozni, főleg érzelmileg) ugyanúgy elkövettünk megfontolatlan cselekedeteket. Szemeiben látom, hogy nem akar haragot köztünk, magamban ezt áldásnak tartom. Bele sem szeretnék gondolni, mi lenne, ha elvesztettem volna Zalánt, talán akkor még jobban elzárkóznék mindenkitől. Ő a másik legfontosabb személy az életemben Veronika mellett, ha most távolodnánk el a másiktól, hatalmas törés érne engemet.
Ha most meglátna minket egy tanár, biztos leszidást kapnánk, azonban ez nem érdekel, a családi összetartás sokkal fontosabb, mint a prefektusi feladataink, Berci is biztos megértené az indokainkat. Mint mondtam, a testi sérüléseim elhanyagolhatóak, de nem Zalánnak. Utálom ezt a kérdést, szerintem pontosan el tudja képzelni, hogy hogyan nézhetek ki. Tele vagyok horzsolásokkal, foltokkal, véraláfutásokkal. Az a pont fáj legjobban, ahol az asztal sarkával találkoztam, ha ott hozzám ér valaki, akkor még mindig képes vagyok felszisszenni. Nekem nincs olyan barátnőm, mint neki, a gyengélkedőre nem mentem el, nem akartam még nagyobb bajt a fejemre, így maradt a szenvedés, mégis őszintén válaszolok, hogy most már nincs semmi bajom. Hiszek neki, nem is kérdezek többet, egy bólintással jelzem, hogy megértettem a válaszát. Ez többet elárul a mi esetünkben a kósza szavaknál, soha nem voltunk azok a nagyon beszélős típusok. Inkább a pillantásokból, a testi reakciókból vontunk le következtetéseket.
Egy másik kényes témát érintek, méghozzá a húgunkat. Nem szeretném, ha Verót bármiféle atrocitás érné emiatt, most van a legrosszabb korban, ilyenkor minden kis megmozdulás, hatással van rá. Sokat szórakozunk vele, azonban ez nem azt jelenti, hogy nem változhat meg a hangulata egyik percről a másikra. Ha valami nem tetszik neki, gyakran visszahúzódik, akár még tőlünk is, amit mindketten szeretnénk elkerülni. Elhúzom a számat, ez tényleg nehéz beszélgetés lesz, viszont végig az öcsém mellett fogok állni, támogatom őt. Szüksége lehet rám, bár lehet, egyedül kívánja megosztani vele a hírt, ez esetben csak a közelükben leszek, ha bármi baj van, rögtön ugorhassak.
- Ha szeretnéd, segítek elmondani neki – válaszolom a lehető legkomolyabban, mást nem tudna leszűrni hangsúlyomból. Veronikával nem fog verekedni remélem, mégis nehezebb eset az egész, mint a mi ügyünk.
Egy gondolat suhan el a fejemben, miszerint a prefektusi feladatot is intézni kéne, akkor is, ha nincs kedvem. Unottan és kínzottan indulok el a folyosón Zalánnal az oldalamon. Nem szeretem az ennyire komoly helyzeteket, túl sok van az életemben. Mosolyogva fordulok felé, az elkövetkezendő minimum egy órában a társaságom lesz, beszélgessünk egy kicsit.
- És honnan jöttél ilyen későn? – kezdetnek megteszi, viszont némán is gyalogolhatunk egymás mellett, ha úgy tartja kedve. Kibékültünk, nem erőltetek innentől semmit. Nem fogjuk elfelejteni azt a napot, azonban nem is engedjük, hogy újra megtörténjen.
Több hang jut el a fülemhez, mint kéne, rajtunk kívül van itt még valaki. Nem szeretem a diákokat büntetni, ez alól természetesen Zalán a kivétel, de most muszáj lesz megtennem, ha nincs megfelelő indokokat. Egyre közelebb érkezik a srác, akiről pár méter távolságról megállapítom, hogy szintén ázsiai származású. Rengetegen vagyunk a kastélyban, egyszer átvesszük a hatalmat az iskola felett. Köszönésére nem válaszolok rögtön, elsőre nem ismerem fel a srácot, kell pár másodperc mire rájövök ki áll itt előttünk. Zalán említhette egyszer, kétszer, hogy a haverja, illetve körülbelül majdnem egyidős velem a tag, szóval látásból ismerem, viszont nevének a kezdőbetűjén kívül nem jut eszembe semmi..
- Szia! – köszönök vissza, mégiscsak az illem ezt diktálja, akkor is, ha először Zalánt vette észre.

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


 Berci patrónusa | Tesós táncikálás :3
Lepsényi Zalán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
Írta: 2017. április 9. 19:45 | Link

Caught in a lie
Take me out of his hell | Tags: Brothers | Just a gif | At night


Már most félek, hogyan fogom elmondani Veronikának, hogy mi a helyzet, az ő esetében nem fogom hagyni, hogy megtörténjen a balhé. Tudatosan és okosan szeretném közölni vele a hírt és remélem megértő lesz. Igaz, még szeretnék adni magamnak némi idő, nem árt talpra állni az iménti verekedésből és új erőre kapni, ez a minimum, hogy sikeresen meglépjem a húgom lépcsőfokát. Nyilván nem heteket, hónapokat akarok készülni a fiatalabb testvérem beavatására, mert korrekt kívánok maradni hozzá. Hogy Ricsi segítsen-e? Őszintén meglep ez a felajánlása, teljes mértékben átjár a szeretete és az, hogy mellettem van, illetve támogatni akar. Elmosolyodom, mely a könnyek után üdítő látvány lehet Ricsi számára.
- Lehet elfogadom, de ezt majd megbeszéljük még. Ha mellettem állsz majd és támogatsz, az nekem már nagy segítség - válaszolom neki elfogadva a kedvességét. Nem gondoltam konkrét haditervvel előállni a vallomásra, de mindenképpen tudatosan kell csinálnom és nem hirtelen felindulásból. Nem akarom, hogy ez teher legyen Ricsinek, hiszen az én reszortomról van szó. Ricsi csupán - mint legidősebb testvér - törekedjen arra, hogy ne essen szét a család. Kétségtelen, hogy ő az összetartó kapocs és ha ő és anyám nem lenne, lehet Áron könnyűszerrel kitagadna. Ezen el lehetne gondolkodni, de nekem eszemben sincs elhagyni a családot és mondjuk apám felé közeledni, hisz a múltam "hazahúz" a testvéreim, akikkel felnőttem is Budapesten vannak abban a otthonban, amit én úgy emlegetek, hogy: "haza" megyek. Az igazi apámmal pedig még csak nem is találkoztam fiaként. Közben elindulunk tovább a folyosón és magam személyiségéhez hűen nem tudok beszélgetést kezdeményezni, mégsem érzem azt, hogy ez ciki lenne. Összenőttünk már annyira, hogy a csend ne okozzon nekünk problémát, meg hát ismer, pont előtte nem kell magyarázkodnom, hogy miért vagyok csendes, mikor alapjáraton nem szoktam fecsegni. Ricsi azonban felettébb extrovertált, tán ilyen szempontból az ellentétem is.
- A könyvtárból. Úgy kellett kirugdosni onnan takarodókor - mondom és hagyok némi időt, hogy összezavarjam Ricsit, aki feltételezem pontosan tudja, hogy én nem vagyok annyira szorgalmas, hogy egyfolytában a könyveket bújjam. Végül - mielőtt teljes katyvasz támadna az agyában, hogy miért is tartózkodtam olyan sokáig a könyvek között - megadom neki a magyarázatot. - Elaludtam - vallom be az igazságot egy erőteljes vigyorral. Így már benne is összeállhat a reális kép, ami már sokkal jellemzőbb rám, mint a szüntelen tanulás. Bele se gondolok, hogy tán azért kérdezheti, mert meg akar büntetni.
Örülök, hogy újra együtt tudunk nevetni, feltehetőleg az a balhé csak jobban összehozott minket. Az ég ellenben mégsem engedi, hogy legyen egy nyugodt éjszakám. A folyosó végén befordul a másik féltestvérem is és amint megpillantjuk őt az előttünk - és mögöttünk - elterülő sötétségből, az én szemeim igazi meglepettségről árulkodnak. Megrezzenek és a pillanat tört része alatt válok ismételten feszültté. Én látom a legtisztábban a helyzetet, mivel mindkét fél részéről tisztában vagyok, hogy ki mennyit tud az igazságból. Dai mindennel tisztában van, leszámítva, hogy épp most békültünk ki, de ezt azonnal leszűrheti a viszonylagos jókedvünkből. Ricsi viszont eddig csak azt sejti, hogy barátok vagyunk Daival, semmi több. És ez itt a probléma. Most békültem ki a bátyámmal, nem akarok egy újabb hibába esni, nem akarom, hogy azt gondolja, már megint eltitkolok előle valamit. Továbbá még sosem találkoztunk így hármasban, emiatt ég a pofám rendesen. Igaz, most tényleg nem kéne bűnösnek éreznem magam. Csak nem most kellene bemutatnom a két féltestvéremet egymásnak.
- Szia - köszönöm rögtön Dai után, majd ártatlanul és irtó szerényen nézek a Lepsényire, aki közben szintén üdvözli a másik ázsiait. Persze hogy neki is húzottak a szemei, bár félek bevallani neki, hogy miért. Fogalmam sincs, hogy mi lesz most, de lépnem kell. Ezúttal Dai támogatására lesz szükségem, ahogyan majdan Ricsiére, mikor elmondom Veronikának a hírt. Gyűlölöm magam, legszívesebben azt kívánnám, hogy bárcsak egyke lennék egy boldog anyával és apával.
- Tanizawa Daisuke és Lepsényi Richárd. Bár gondolom névről már ismeritek egymást - mutatom be őket egymásnak lesütött szemekkel. Dai láthatja és megértheti, hogy miért vagyok ennyire szomorkás, Ricsit viszont átérzem, ha furcsállja a hirtelen hangulatváltozásomat. Mit kéne most csinálnom, ha nem akarom elveszíteni egyiket sem? Hogy mutathatnám be a két testvéremet egymásnak? Sokáig csak magatehetetlenül figyelem őket, lehet feszültebbé teszem így a hangulatot, de ezt most nem szeretném elrontani. Komolyan keresem a legjobb pillanatot és a megfelelő szavakat, immáron tudom, hogy minél előbb túl kell esni a vallomáson, mert ha nem teszem meg, nagyobb baj lehet belőle. Hagyom, hogy ők ketten váltsanak néhány szót, vagy csak szimplán kezet fogjanak, majd mihelyst ismét csend lepi el a sötét folyosót, én szólalok fel halkan és bűntudó hangon.
- Ricsi! - szólítom meg az idősebbet, felkészítve rá, hogy megint hideg zuhanyt kap. - Mikor rájöttem, hogy Áron nem az igazi apám, azt abból tudtam meg, hogy az eredeti papíromon más neve szerepelt. - Hagyok neki kis időt, hogy következtetni tudjon, ergo pontosan tudom, ki a valódi apám. - Az a más valaki pedig Dai apja, Tanizawa Daichi - vallom be neki szomorúan, már-már lesütött, sírni akarózó szemekkel. Remélem ez már nem okoz neki akkora sokkot, elvégre ez neki nem nagy változás, ellentétben velem. Csak attól félek, hogy féltékeny lesz Daira, hogy félni fog attól, talán a japán elragad tőle, ami hatalmas baromság. Én még mindig Lepsényi vagyok, noha a vérem félig Tanizawa. És mindkettejüket szeretem TESTVÉRKÉNT ugyanannyira. Persze tény, hogy Ricsivel több az emlékem, őt teljes mértékben bátyámként tudom kezelni, ellentétben Daival, de bízok benne, hogy a rellonos megérti ezt, vele úgyis letudtam e beszélgetést még Budapesten, mikor megtárgyaltuk a félreértést. Szeretném, ha mindkettő megértő lenne és elfogadná a másikat. Kérlek srácok! Figyelem elsősorban Ricsi reakcióját, de azért Daira is pillantok időnként, érdekel, hogy ő mit gondolhat vagy érezhet most. Nem kéne összeveszniük rajtam, annyit nem érek.
Utoljára módosította:Lepsényi Zalán, 2017. május 1. 17:34 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Tanizawa Daisuke
INAKTÍV


Nagy Chiii
offline
RPG hsz: 48
Összes hsz: 385
Írta: 2017. április 22. 20:45 | Link



Hallom, hogy nem vagyok egyedül, mások lépkednek a másik folyosón. Nem zavartatom magam, ha nem kötnek belém, én sem pazarlok rájuk szavakat. De az elképzeléseim megdőlnek. Az öcsémet pillantom meg a nálunk idősebb srác társaságában. Fogalmam sincs, Ricsi mennyit tud erről az egészről, pontosabban, hogy én vagyok a másik testvér. Soha nem beszéltem a koreaival azelőtt, hallásból tudhatunk egy, két dolgot a másikról, annyira amennyit Zalán elmesélt. Sajnáltam mikor összevesztek, és aggódtam is az öcsi miatt, azonban a másik tag iránt nem tudok ekkora érzelmeket kifejezni, hisz nem is láttuk még egymást. Korainak tartom ezt az egészet, még, ha véletlen, akkor is. a fiatalabbra pillantok, látom az ijedt kifejezését. Nem szeretnék a terhükre lenni, ahogy látom most csend van közöttük, és béke. Ez az az egyensúly, amire nekem is szükségem lenne az üggyel kapcsolatban, viszont addig nem kapom meg, amíg Zalán és az apánk nem találkozik. Azt hiszem, egyikőnk sem készült fel arra, de húzni sem szeretném, annál rosszabb lesz. Nem miattam, de én sem vagyok képes tovább hazudni otthon, édesanyám ezt nem érdemli meg, ahogy a faterral is szeretek őszinte lenni. Bármilyen is a viszonyunk most, a nevelést nem lehet kinőni egyik napról a másikra. Ahogy a két srácra nézek, elfog a bánat. Belerondítottam a családi életükbe, ha nem haverkodott volna vele Zalán, talán nem is állna fent ez a helyzet. bűntudatom van minden miatt, amit képtelen vagy megemészteni. Köszönésem halk, szomorúsággal teli. Nem szeretném elrontani az idillikus pillanatot, a kibékülés örömét. Eddig is szemét voltam, amiért miattam veszekedtek, ha nem hagyom itt szegény srácot, semmi nem így alakult volna. Legszívesebben szemen köpném magam, mindent elrontottam, ami fontos az életben. Sok emberrel megbeszéltem, a levitással sincs másképp, mégis kárpótolni szeretném, amiért nem voltam, vagyok jó testvér számára. Lanettával nem tudtam megmenteni a kapcsolatunkat, ezért még jobban fogok harcolni.
Köszönésükre felkapom a fejem, és ezzel egy igen fontos momentumot kapok el. Látom, ahogy Zalán Ricsire néz, bármennyire is rideg tud lenni a srác, a testvérével képtelen ezt megtenni. Csak reménykedni tudok benne, hogy egyszer rám is így fog nézni, védelmezően, tele szeretettel. Belül elmolyosodom ezen, most kéne lelépjek, nem elrontani a pillanatot. Meg is fordul a fejemben, szóra nyitnám a számat, mikor az idősebbik levitás felém nyújtja a kezét. Kérdőn nézek rá, ilyen gesztust nem vártam tőle. a szemeibe pillantok, ha tudná ki áll előtte, lehet nem így tenne. Kételkedem magamban, ez ritkán esik meg, az előttem álló kettőnek mégis sikerül. Törjem össze mindkettejüket, vagy legyek bunkó. Az utóbbit választanám, ha nem lenne bennem a dolog, hogy később még akár találkozhatok is vele. Egyikőnk számára sem lenne megfelelő, ha haragban lennénk, Zalánnak okoznánk a legnagyobb fájdalmat a marakodással. Bár elmosolyodni nem tudok, lendítem a mancsomat a másikéhoz. Nevemet nem kell mondanom, a bemutatás már megtörtént, amiből azt szűrtem le, hogy a másik nem ismer teljesen, maximum Zalán haveri szintjén. Ez tökéletesen megfelelne számomra, ha a kék nem folytatná a beszédet. Kezem megdermed, még mielőtt kezet foghatnék, hallgatni tudom a szavait. Bár a kékhez intézi szavait, fontosak az én szempontomból is. nagy levegőt veszek, ahogy kimondja apánk nevét, innentől nincs visszaút. A Lepsényi nem képes rám nézni, kezét is elhúzza. Hazudjak, hogy ennél jobb reakcióra számítottam? Nem fogok, nem lenne értelme. Figyelem mindkettejük reakcióit, főleg Zalán az, aki érdekel. Nem tudok szóhoz jutni, nem is nekem kell. Ebben a szituációban nem én vagyok az áldozat, inkább egy olyan ember, aki mindent elront. Ha nem lenne ez az egész, ha a szüleink nem kavartak volna egymással két évtizede, akár mindkettejük haverja is lehetnék. Ha Ricsivel történni fog valaki, testileg, akár lelkileg az az én lelkemen is száradni fog, apámén főleg. Távolabb lépek egyet tőlük, viszont most már nem készülök a távozásra. Érdekes, ugye? Nem szoktam elmenekülni a problémák elől, magam vívom meg a gondjaimat, akkor is, ha azok túl nagyok nekem. Kéne valamit mondjak? Ebben a helyzetben nekem kéne kezdeményezőnek lennem? Sóhajtok egyet, gondolataim kuszák a szavakhoz. Mindkettejüket figyelem, egy pillanatról nem szeretnék lemaradni, nehogy végzetes legyen. Ha kiabálni fognak velem, csapkodni, vagy verekedni, nem állok ellent, teljes mértékben meg fogom érdemelni, amit kapok. Nem sajnáltatom magam, inkább támaszt próbálok Zalánnak nyújtani ebben a kemény időszakban. Ugyanúgy szeretem a srácot, mint Sorát, bármiben számíthat rám ezentúl. Lehunyom szemeimet, legszívesebben az ágyamban lennék, és az igazak álmát aludnám. Biztos vagyok benne, hogy ma nem fogok pihenni, hisz a gondolatok nem fognak hagyni, ha mégis sikerül lehunynom szemeimet, akkor a rémálmok fognak gyötörni. Rövid időn belül meg kéne oldanunk a fenálló problémát, egyikőjüknek sem szeretnék fájdalmat okozni. Ha úgy adódik, és nekik is boldogabb, engem soha az életben nem fognak többé látni, sem Zalán, sem Ricsi. Nagyon szomorú lennék ebben az esetben, hisz most szereztem egy öcsköst, akivel egy másik világot ismerhetek meg, vele nem olyan dolgokat kéne csináljak, mint egy húgival, viszont az ő boldogságukért cserébe lemondanék erről. Belerondítottam a családi életükbe, muszáj lesz jóvá tegyem.

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Weiler Dante
Mestertanonc Rellon (H), Rellon Vezetőségi Segítő, Animágus, Egyetemi hallgató, Navigátor, Staff, Másodikos mestertanonc



offline
RPG hsz: 193
Összes hsz: 806
Írta: 2017. augusztus 2. 15:20 | Link

Allan Colton Fisher
- este -

Alighogy a napokban hallotta Fisher nevét, pont vele osztották be mára járőrözni. Innen indulnak, a folyosóról kezdve úgy tudják bejárni a szintet, hogy aztán ne kelljen kerülőúton lépcsőt keresni. Úgy is Warrentől érkezik vissza, fel kellett venni a jegyzőkönyvbe a bálon történteket, aztán majd a minisztérium dönt felőle, hogy mi lesz a végén. Emiatt mondjuk kétli, hogy kivennék az iskolából, elvégre mégsem ő kezdeményezett.
Legalább nem volt olyan iszonyú unalmas, mint ahogyan elképzelte, hogy lesz. Körülötte mindenki arról beszélgetett korábban, hogy ezek az események olyan unalmasak, sosem történik semmi, csak esznek, beszélgetnek, táncolnak meg valami kis szerelmi dráma néha lezajlik négyszemközt. Kitörölheti mások magánéletével, ha attól ő még halálra unja magát. Utólag belegondolva már nem is annyira dühös Endrére, csak ott, úgy abban a szituációban öntötte el teljesen az agyát a szar. Általában így van ez - annyi kötődést nem érez az emberekhez, hogy tényleg, mélyről jövően gyűlöljön valakit, de amikor ott egy konkrét helyzet, rögtön felmegy a vérnyomása. Puszta szeszélyből.
Derekával egy ablakpárkánynak támaszkodik, egyik könyökével rajta támaszkodik, magas, nyúlánk alkata miatt tartása enyhén görnyedt. Egy mágikusan megbűvölt, vászonyszütyőbe pöcköli a hamut. Valamelyik nap találta az antikvitásban, olyan szemtelenül olcsó volt ahhoz képest, hogy milyen praktikus, rögtön megvette. Egy nem túl bonyolult, de okos varázslat miatt ahelyett, hogy az anyaga miatt lángra kapna, elnyeli a hamut. Ha valaki kirázná, nem találna benne semmit; attól sem kell félnie, hogy a zsebében kiborul.
Utoljára módosította:Weiler Dante, 2017. augusztus 2. 20:37 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Allan Colton Fisher
KARANTÉN


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2017. augusztus 2. 21:28 | Link

Weiler Dante
- járőrözés -

Megint Hugrásnak érzem magam az elmúlt pár napban, már úgy értve, hogy mindent leszarok, és csak létezek bele a világba. Egészen kényelmes így, csak lenni, nem törődök a következményekkel. Igazából kicsit unatkozom is, de mindegy is. Majd elfoglalom magam valamivel.
Most például a járőrözéssel - a Harsogón kezdünk a nem-paranoid sráccal, Dante, vagy ki. Hallottam, hogy volt valami párbaj - pont lemaradtam róla, sajna, pedig végre lett volna valami izgalmas ebben a kastélyban -, és úgy tudom, ő is benne volt, szóval nem zavartatom magam, ami a dohányzást illeti. Rágyújtok, így megyek fel a Rellonból az üres folyosókon a séta kezdőpontja felé, hogy füstölök. Nem mintha amúgy nem lenne jobb dolgom is a járőrözésnél, de mindig lenne, szóval semmi baj. Holnap már dolgozok, legalább lesz valami izgalmas.
Ahogy leérek, meglátom a srácot, ő is épp cigizik, szóval csak intek neki, fejjel - ez ilyen köszönés-forma akar nálam lenni. Az is vicc amúgy, hogy a Roxfortban elég két prefektus házanként, itt meg rögtön négy kell, és akkor sem az éltanulókat választják, hanem például engem, aki teljességgel alkalmatlan vagyok erre, de asszem' Dante sem lehet másmilyen, ha dohányzik járőrözés közben.
- Mehetünk? - Már szinte elszoktam a magyartól, de most mégis megerőltetem magam, és ezen a nyelven szólalok meg. - Vagy még elszívjuk?
A hordozható hamusom lusta vagyok elővenni, szóval inkább Dante zsákjához lépek közelebb, és ha megengedi, belepöccintem az elégett cigarettamartalékot.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Weiler Dante
Mestertanonc Rellon (H), Rellon Vezetőségi Segítő, Animágus, Egyetemi hallgató, Navigátor, Staff, Másodikos mestertanonc



offline
RPG hsz: 193
Összes hsz: 806
Írta: 2017. augusztus 3. 09:39 | Link

Allan Colton Fisher
- este -

Az iskolai példamutatás lexikonba illő példányai mindketten. Nem mintha ez újkeletű lenne, mint azt hallotta, a rellon nem igazán tanulmányi átlag vagy felelősségteljes személyiség alapján válogatja meg a jelvényes diákjait. Mondjuk legalább, ha velük futnak össze a bátor alsóbbéves diákok, akik éjnek évadján kóricálnak, nagyobb hajlandósággal kullognak vissza a hálókörleteikbe.
- Még ráérünk, ezzel már inkább nem indulnék el. - A háromnegyed részt elszívott szálat mutatja fel a másik felé jelzésértékűen, aztán mikor Colton becsatlakozik mellé, egy egyszerű mozdulattal, kézfejének külső élével tolja arrébb a hamutálat, hogy a másik is hozzáférjen.
- Legfeljebb, ha van erre valaki, kap egy kis egérutat. Nincs sok kedvem büntetéseket osztani. - Nem is szokott, egyébiránt, legalábbis amikor egyedül járőrözik, akkor a szerencsések megússzák a szankciókat. Ha párban, akkor többnyire a másik prefektustól függ, de Dante nem vesz részt tevékenyen a büntetésben. Valahogy nem okoz semmiféle mentális és önértékelési kielégülést az, hogy megbüntesse a random diáktársait olyanokért, amelyeket ő is ugyanúgy megcsinálna. Vagy meg is tesz. Elég csak a kezében parázsló szálra pillantani, és ott a legjobb példa erre.
Utoljára módosította:Weiler Dante, 2017. augusztus 3. 12:16 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Lepsényi Richárd Dávid
Független varázsló, Művészetis oktató, Előkészítős tanár


Puszedli
offline
RPG hsz: 52
Összes hsz: 2308
Írta: 2017. augusztus 9. 12:47 | Link

Zalán és a Tanizawa
Can you save me? | Brothers | Sorry | Always

Nem így terveztem az estémet, arra számítottam, hogy unalmas járőrözés veszi kezdetét, majd reggel hulla fáradtan esek be az ágyba. Ehelyett az öcsém szaladt utánam, nem törődve, hogy esetlen más, nála magasabban álló személy is lehetek, akinek normális esetben muszáj lenne megbüntetnie, de ki vagyok én, hogy ezt most megtegyem? Lépni sem tudok, a mondandójára, cselekedetére, ezt szó szerint, illetve átvitten is kell érteni. Megható, ahogy szorosan ölel engem, miközben sír, hisz nem sokszor szokott ilyet tenni. Bennem is ugyanezek az érzelmek kavarognak, ebben a pár napban, olyanok vagyunk, mint a vihar, a tornádó: felkavartak, bántottak, mégis veszélyesek, akik bármelyik pillanatban robbanhatnak. Erőt veszek magamon, megfordulok, és a testvérem szemébe nézek. Őszintén beszélek hozzá, bár a sajátos, Ricsi stílusomat nem hagyom el. Mind a kettőnk számára szívszorító volt az elmúlt idő, ő a titkolózás miatt készült ki, míg én aggódtam miatta. Mindenre gondoltam, már olyan jártak az agyamban, hogy változások mennek végbe a srácban, srácon, körülötte, amit nem akar észrevenni, vagy nem tartja fontosnak, nekem elmondani. Minden pillanatban megszakadt a szívem, csak nem mutattam ki teljesen felé, a kérdéseimet leszámítva, és ez lett a vége. Mind a ketten hibáztunk, de megbeszéltük, itt sírunk egymás vállán, mint az óvódások, de a pillanat fontosabb, mások gondolatainál. A többi ember ezt nem értheti, amíg nem éltek át hasonlót. Majdnem elvesztettem a testvéremet, és méltán mondhatom, mind a kettőnkben megtört valami. Ezentúl, jobban fogok Zalánra figyelni, segítem ott, ahol tudom, ezért ajánlom fel a Veronikával szembeni lehetőséget. A lánynak is egyszerűbb, ha mind a ketten ott vagyunk, bár mindenképp támogatni fogjuk a lányt.
- Mindig melletted állok, nekem szólhatsz, ha bármi van – mondom még mindig komolyan. Ezen az estén, már nem is biztos, hogy el fogom tudni engedni magam. Nem csak a komolyságot jelenti ez, hanem, ha például egy prefektus erre járna, és beszólni, amiért nem büntetem meg az öcsémet. De ez most nem fontos, legalábbis most nem. Megmosolyogtat a válasza, nem csalódtam az öcsémben, ilyesmi választ vártam. Szegény Matildának biztos sokáig kellett keltegetni a levitást, amilyen lusta bármi megeshet, mondjuk, amíg nem árulja el az alvást, eléggé félreértem az egészet. Mármint, az öcsém ennyit tanulna? Neeem, az kizárt, ilyen tekintetben is hasonlít rám, mind a ketten kerüljük a sok tanulást, készülést. Erre nem válaszolok, mindent leolvashat az arcomról, ha szeretne.
Hallgatózom kicsit, ezért nem kezdek bele újabb beszélgetésbe. Pár pillanattal később tudatosul bennem, nem vagyunk egyedül, bármennyire is örülnék ennek. Ha másik prefi az illető, így jártunk, majd kitalálok valamit, mégis legjobban Zalán barátnőjének örülnék a legjobban, ő egyikőnket sem büntetné meg, és megúsznánk a dolgot. A kérésem süket fülekre talál, azonban a jó hír, hogy nem egy hozzám hasonló rangú személy áll előttem, hanem ebből a tekintetből kisebb. Végignézek a srácon, hallottam is már róla, bár a nevével mindig bajban vagyok, kell egy perc mire eszembe jut. Köszön, mire mi is hasonlóképpen teszünk, bár nem tetszik a másik levitás reakciója. Eltűnt a jókedve, megint feszült, amit előlem nem tud, elrejteni. Ismerem, mint a tenyeremet, együtt nőttünk fel, ne vicceljünk már. Figyelem mind a kettejüket, értetetlen fejet is vágok, mi a franc folyik itt? A barátságukról tudok, de ők is balhéztak, vagy mi van? Inkább csendben maradok, próbálok lehiggadni, és nem felkapni a vizet. Ez az egyik negatív tulajdonságom, hamar elvesztem a fejemet, és az ilyen helyzeteket nehezen bírom. Rossz előérzetem van, fingom sincs mi válthatja ki, mégsem hagy nyugodni. A fejem lüktetni kezd, a testemet ólomsúlyúnak érzem. Itt baj lesz pillanatokon belül, mindazonáltal az öcsémet fogom támogatni bármi is lesz. Bemutat minket egymásnak, megint bólintok egyet, hisz igaza van, névről – inkább arcról -, ismerjük egymást. Mesélt egy két dolgot, talán buliztam is a sráccal együtt, viszont erre nem emlékszem, ami több dologból is adódhat. Kapkodom a pillantásomat közöttük, egyre feszültebb a légkőr, amit képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni. Utálom ezt. Utálom ezt az egészet, ezt a negatív hangulatot, ami körülleng minket. soha nem szerettem a konfliktust, ha lehetett elkerültem, vagy én voltam a békítő fél, de ez most lehetetlen, ha össze lennének veszve, már rég nem itt tartanánk. Most már nem értek semmit. Nem akarok róla tudomást szerezni, ezért nyújtom a kezemet a srác felé, kézfogás gyanánt. Mielőtt még elfogadhatná, Zalán folytatja a beszédet, most hozzám fordul, és nem veszi le rólam a tekintetét. Én elfelejtem visszahúzni a karomat, érzem, ez most fontos lesz. Figyelek rá, minden egyes szavát iszom, ha lehet ezt mondani, és ledöbbenek. Tudja, ki az igazi apja. Erre vajon Áron, vagyis az apánk, vagyis az én apám rájött már? Egyáltalán azt tudja, hogy nem tőle van Zalán. Rengeteg kérdés kavarog bennem, ami kihat a testemre is, a fejem még jobban lüktet, legszívesebben odakapnám a kezemet, de nem lehet, képtelen vagyok megmozdulni. Ezek a szavak, olyan képtelenségek számomra, ledöbben, ahogy meghallom őket, kővé válok. Amit most mondott, az nem minden, ezután jön a hidegzuhany. Az előttem álló rellonos, akit Tanizawa Daisukénak hívnak, az a másik bátyja. Látom a kezét, azonban ezzel párhuzamosan hízom vissza, és eresztem magam mellé. Nézek rá, végigmérem, tetőtől talpig megfigyelem, hogy ki a másik személy, akit szintén testvérének fog nevezni. Nem, ezt lehetetlenség számomra elfogadni, ez a srác nem lehet az idősebb testvére. Nem veheti el tőlem Zalánt, eddig egyetlen férfitestvére volt, és ennek így kell maradnia. Gyűlölöm a gondolatot, őt is úgy fogja szólítani, ahogy engem, bátyjaként még egy srácot lehet értelmezni, nem csak Lepsényi Richárdot, bárki félreértheti innentől fogva. Nem akarom elismerni, de a gyűlölet mellett a félelem is bennem van, bármikor fordulhat a dolog, jobban megértik egymást, onnantól nem lesz szüksége rám. Neki fogja elmondani a problémáit, tőle kér tanácsot, mert én a „elviccelem” a komoly helyzeteket, pedig erről szó sincs. Tudok olyan lenni, mint ők, nem vagyok kevesebb. Sok gondolat kavarog a fejemben, tízből kilenc mind negatív, ugyanis pozitívak nem jutnak eszembe. lehet csak számomra ilyen rossz a helyzet, talán Zalánnak jó, ha lesz még egy testvére, csak én ezt nem akarom elfogadni, nem adom senkinek, nem akarom, hogy a szeretete megosztódjon egy másik srác felé. Én vagyok az egyetlen testvére!
Arcom lefehéredik, a fal, illetve egy hulla is megirigyelhetné a színét, kapkodom a tekintetem köztük, Daisukére leginkább összehúzott, bizalom nélküli szemekkel figyelek, de sajnos az öcsémre sem vagyok képes mosolyogva nézni. Ez túl nagy sokk volt számomra, pedig konkrétan nem érint engem, inkább átvitten. Lépek egyet hátra, még nagyobb távolságra kerülve a japántól, tartva a biztos távolságot. Zalán miatt nem lépek le rögtön, ha ő nem lenne, már rég elrohantam volna, de, ha valamit még közölni fognak, biztos nem érem meg itt a holnapot.
- Értem – nyögöm ki a választ, talán értetetlen ez az egy szó is, azonban ennél többet, ha akarnék se tudnék kipréselni. A szívem hevesebben dobog, még egy lépést hátrálok. Az elkövetkező napokban hagyjanak békén, mindenki, eltűnök az emberek közeléből, még édesanyánknak sem fogok szólni hova megyek. Nem gondolok a következményekre, hogy aggódni fognak értem, szükségem lesz a magányra, távol mindenkitől. Ha most cáfolom meg az előbb tett ígéretemet, akkor sajnálom Zalán, nem így szerettem volna.

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


 Berci patrónusa | Tesós táncikálás :3
Allan Colton Fisher
KARANTÉN


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2017. augusztus 10. 15:11 | Link

Weiler Dante
- járőrözés -

Bólintok a válaszára, majd bele is szívok a cigimbe. Én nem sietek sehova, úgyis itt kell rohadnunk a folyosó falai között x ideig, szóval végtére is, mi a francért rohanjunk? Amúgy sem a rellonos prefektusok a leghíresebbek arról, hogy betartják a szabályokat, vagy hogy annyi büntetést osztogatnak. Oké, az egyetlen kivétel az iskola történetében szerintem Ethan volt.
Milyen nosztalgikus. Eszembe jut Ethan a Harsogó portrék folyosóján. Heh.
- Király - adom válaszul arra, hogy ezzel a szállal már ne induljunk el. Kissé vontatott, lassú reakció, mint ahogy általában várható tőlem. Nem aggódom túl a dolgokat ugyanis.
- Kinek van? - kérdezek vissza. Nem, nekem sincs kedvem elsős dohányzó diákoknak büntetést adni, bár az ilyenektől az a legjobb, ha az ember elkobozza a cigit, aztán el is szívja még aznap este. Elég kifizetődő alku. Mindegy, szóval nekem speciel nincs kedvem foglalkozni kis k*csögökkel, akik azt hiszik, olyan menő éjszaka mászkálni a folyosón.
- Te figyelj... hallottam valami párbajról a bálon. Az te voltál? - Nem vagyok különösebben pletykás, csak érdekel, hogy tényleg így volt-e. Végre valami felrázta a kastély unalmas életét (nem véletlen, hogy relatíve elég keveset tartózkodok itt), és ha már így van, nem árt tudni róla, ki közveszélyes, és kinek nem szabad a közelébe menni. Na, nem hiszem, hogy Dante lett volna a felbujtó, akkor már rég nem lenne prefektus... talán.
A cigarettám pedig lassan elfogy, egykedvűen szívok bele még két slukkot, mielőtt beledobnám Dante zsákjába.
Utoljára módosította:Ardai Tánya, 2017. augusztus 20. 11:55 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Weiler Dante
Mestertanonc Rellon (H), Rellon Vezetőségi Segítő, Animágus, Egyetemi hallgató, Navigátor, Staff, Másodikos mestertanonc



offline
RPG hsz: 193
Összes hsz: 806
Írta: 2017. augusztus 10. 16:09 | Link

Allan Colton Fisher
- este -

- Vannak prefektusok, akiknek van. - Valamelyik héten pont olyannal volt beosztva, aki nagyon is lelkesen találta ki az aznap este két fogásnak, mit másoljanak le ötvenszer. Tök értelmetlen szerinte. Egy tanár még csak-csak tudná valahogy ellenőrizni, hogy nem egyszerűen egy bűbájjal lett megoldva, de neki speciel nincs rá módszere pillanatnyilag. Úgy meg mi értelme? Senkinek sem büntetés, abból meg, hogy egyszeri büntetésként csinál valami jelentéktelenséget, nem fogja hosszú távon megjegyezni és átérezni a szabályokat.
- Jah. Az. Hátbatámadtak.. aztán visszaadtam. - Nem mintha annyira felháborítaná a hátbatámadás ténye. Praktikus módszer úgy indítani az első varázslatot, hogy a másik nem lát rá, kár hogy Endre elrontotta a meglepetés erejét az ordibálásával. Dwayne tarkóncsapása elég dicstelen volt azért, nem túl elegáns vagy epikus, de Dante részéről megvan anélkül is, hogy az iskola valami fenegyerekként gondoljon rá.
A "visszaadni" elég gyenge megfogalmazás, kifejezetten elszaladt vele a ló, nem is akkor, amikor átkozni kellett, bár nem maradt adós azzal sem. Inkább addigra nem volt már önkontrollja, mire a fizikai harcra került a sor. Dante pedig nem harcképzett ember, aki tudja, hogyan üssön átgondoltan és jól célzottan. Hogy ártson is, de pont ne törjön csontot. Ez leginkább Endre szemszögéből nagy szerencsétlenség.
- De ha van egy kis esze, békén hagy mostantól.
Utoljára módosította:Weiler Dante, 2017. augusztus 10. 16:15 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Allan Colton Fisher
KARANTÉN


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2017. augusztus 30. 19:52 | Link

Weiler Dante

- Ja. Hülyék - nyilvánítom ki semleges arccal. Én is járőröztem már olyannal, aki oda meg vissza volt attól, hogy fontosnak érezte magát, miközben ez csak egy jelvény. Persze, jól mutat, ha odaírják valami hivatalos papírra, hogy prefektus. Ezen kívül nem sok funkciója van számomra.
Felpillantok rá, amikor válaszol, enyhén felvonom a szemöldököm. Eltelik így pár másodperc, mire egy apró félmosoly árnyéka költözik a szám szegletébe, egy apró, nevetős szusszanást hallatok.
- Vissza, mi? - kérdezek vissza, nem mondanám, hogy udvariasságból, csak hogy valamivel elüssem az időt. Nem vonom kétségbe a szavai igazságtartalmát, elvégre nem keresem a balhét direkt, sosem voltam olyan - kivéve, ha a graffitikről van szó, ugye -, mert nem számít. De ettől nem félek kevésbé Dantétól. Ez mondjuk mindig is nagy hibám volt - általában csak akkor félek, amikor már rég mindegy.
Bólintok a később szavakra, hát igen.
- Nem rúgták ki? Az ilyen ügyek általában érdeklik az igazgatóságot - mondom, ahogy beleejtem a cigarettát a zsákba. - Mondjuk amennyi nyomorék jár ide, lehet ez a legkisebb gondjuk. - Igen, rendkívül jó véleménnyel vagyok az iskola diákjairól. De hát tény és való, hogy elég sok nálunk a problémás eset - például én is -; hatezer LGBT-kölyök, vérfarkasok, vámpírok, vakok és siketek, Mihael, elszabadult elemi mágusok és illuzionisták, ok nélkül legilimentáló diákok és tanárok hada, testképzavarosok és árvák, illetve ezek kombinációi. Senki sem tagadhatja, hogy ez az iskola mára kisegítőiskolává vált.
Amint Dante elszívta, lépek egyet, elindulva a végtelenül unalmas és hasztalan sétánkra, amiről majd papírokat kell írnunk. Komolyan, ügyeljen ezekre a kölykökre az, aki kitalálta, hogy kell. Ha fel akarják robbantani a kastélyt, úgyis felrobbantják, hogy mi a folyosón rohangászunk.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Weiler Dante
Mestertanonc Rellon (H), Rellon Vezetőségi Segítő, Animágus, Egyetemi hallgató, Navigátor, Staff, Másodikos mestertanonc



offline
RPG hsz: 193
Összes hsz: 806
Írta: 2017. szeptember 13. 14:41 | Link

Allan Colton Fisher

Nem kell nagyon mélyre ásnia amúgy magában ahhoz, hogy tudja, semmi vénája nincs a rendfenntartáshoz. Még a saját gondolataiban és késztetései közt sem tud rendszert teremteni, nemhogy más diákok között. Igaz, igénye sincs rá nagyon. Nehéz eldönteni, hogy ez mentség vagy súlyosbító tényező.
- Megtorolhatatlanul is hagyhattam volna, de.. - vállat von. Nem szereti félbehagyni ezeket. A srác megkapta, amit érdemelt. Szerinte. Jobb helyeken ezt önbíráskodásnak nevezik, amint a végzős bálon művelt. Ő mindössze személyes elégtételként aposztrofálja a tényt, mi szerint több csontot is eltört a fiú arcában, amikor az utolsó lendületével belekönyökölt.
- Hogy utána mi lett vele, fogalmam sincs. Gondolom elbeszélgettek vele is. - Is. Merthogy neki volt egy nem túl kellemes szeánsza Dwayne-nek, amelynek során az auror magához képest is sokáig (10 perc maximum) próbálta vele megértetni, hogy miért nem volt rendben az a verekedés. Fogjuk rá, hogy megértette. Racionális értelemben igen, azt viszont nem tudta utána őszintén mondani, hogy nem cselekedne ugyanígy, ha most megismétlődne. Lényeges előrelépés tehát nem született abban, hogy megváltoztassák a szemléletmódját.
- Jah, van pár. - Erre egy félszeg, kölykös vigyor ül ki a szája sarkába. A szemfoga egy egész kicsit hegyesebb, nem természetellenesen, csak a genetika. Némileg farkasosak lesznek tőle a gesztusai, már amikor olyasmire szánja el magát, mint egy vigyor.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Szentesi Alíz Zsófia
INAKTÍV


tulipánhercegnő
offline
RPG hsz: 230
Összes hsz: 1276
Írta: 2018. június 2. 20:20 | Link


Aaron csodás arcát ma is muszáj volt látnia, így a délelőtt jelentős részét a férfinál töltötte, méghozzá Töpszli társaságában. Tudja, hogy Aaron nem a legnagyobb rajongója a kutyának bizonyos okok miatt, de mióta nála lakik és rendszeresen ellopja a lány papucsait, úgy érezte valamivel vissza kell adnia egy kicsit a bébiszitterkedéssel járó örömöket. Meg hát nem látta a férfit hónapok óta, valamikor csak be kell pótolni azt az időt.
Aaronnak viszont dolgoznia is kell néha, vagy legalábbis erősen úgy tenni, mintha, így az ebédet követően Alíz is elindul hazafelé. Töpszli jelenleg pórázon van és valószínűleg azon is fog maradni, míg Aaron el nem viszi tőle. A végén még elveszti egy vad idegen kutyáját, aztán akkor majd nézhetnek mindketten. A kutyus egyébként nagyon jól érzi magát nála és a kastélyban, ahol már vagy egy órája kóborolnak. Alíz hagyja, hogy az állat mindent megszimatoljon, többször úgysem fog az iskolában járni. Élvezze ki a lehetőséget, ameddig lehet.
Jelenleg a harsogó portrék folyosóján járnak, a hangoskodó festményalakok pedig nem restek a lány tudomására adni, hogy ez bizony egy iskola és ide kutya nem való. Természetesen ez egy cseppet sem zavarja Alízt, aki ekkor megtorpan a folyosó közepén - már nem a kiabálás miatt -, visszahúzva Töpszlit magával. Szemei meglepetten kerekednek el, erre pedig a póráz másik végén mozgó kutyus is lefagy egy pillanatra. Ő ismeri azt a fiút. Hirtelen nem jut eszébe a neve, de minél tovább bámul rá és a partnerére, akivel éppen beszélget, annál biztosabb lesz benne. Nem nagyon akar odamenni hozzá és megzavarni őket, viszont addig távozni sem szeretne, míg rá nem jön a fiú nevére. Jaj, mi is volt az?
Hozzászólásai ebben a témában
Boglár Gréta
Független boszorkány, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


| Detti |
offline
RPG hsz: 50
Összes hsz: 339
Írta: 2018. október 3. 21:23 | Link

Az éjjel közepén már biztosan alszik minden portré az iskolában, de hátha az az egy... az az egyetlen egy még hangos most is és elnyomja ezt a fülsüketítő macskazenét, amit már fél napja hallgatok. Talán még odaérek, mielőtt az új prefektusok megkezdik az év első őrjáratait és bár mestertanonc vagyok már (meg soha nem is jártam ide, mint alapképzéses diák), előszeretettel szeretnek engem is büntetni, holott semmi közük nincs már ahhoz, hogy az éjszaka közepén kivel megyek chiliszószt önteni az iskolai medencébe. Az éj csodás, bár tele van minden felhővel, úgyhogy a Csillagvizsgálóban tett kellemetlen látogatásom után sietősen átszelem a tornyot az Északi toronyból a Nyugati szárnyba. Kár, hogy nem lehet az iskolában hoppanálni, sokkal de sokkal könnyebb lenne a közlekedés és nem értem, mitől parázik annyira az iskola vezetősége, elvégre ez egy olyan unalmas hely, ahol sose történik semmi érdekes. A gyomrom is megkordul a nagy sietségben, de fontosabb most a fejemben hallatszódó zene elnyomása, mintsem holmi táplálék elfogyasztása. Átmegyek egyik folyosóról a másikra, el a lépcsőházba, mire leérek a harsogókhoz. Nagy szomorúságomra ez az átjáró most tök csöndben van... vagyishát mást nem hallok a saját hülyeségemen kívül.
- ÉÉÉÉÉÉÉBREEEEESZTŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ!!!!!!! - ordítom el magam, mire összerezzen pár alak és rosszallóan küldenek el a világ hidegebbik felébe, alaszkába. Mert az hideg ugye. Meg szerintem ezt mondhatták, mert most csak szájról tudok olvasni. És ezek a festett szájak időnként amúgy is úgy mozognak, hogy mikor tiszta füllel hallgattam is, mintha másik nyelvre szinkronizálnák őket, a betűket nem úgy formálják az ajkak, mint eredetileg hangozna. Meg is fordul a fejemben, hogy az egész élet csak egy film, vagy egy kitalált könyv, netán egy szerepjáték, ahol engem játszik el valaki. De ha így is tesz, kívánom a rendezőnek, hogy elmehet ő is alaszkába, amiért ilyen átkot sózott a fülembe és hallgassa ő is ugyanezt több órán át. Keresztbe fonom a karjaim és úgy döntök, itt sincs keresnivalóm, hát más hely felé nézek.
Hozzászólásai ebben a témában

Vicsek Liza
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 13
Összes hsz: 48
Írta: 2018. december 24. 18:48 | Link

_______°11°_______
Oh, Manuel!

Már hetek óta járt a Bagolykőbe Liza, mégis minden nap egyre több és több ámulatbaejtő dolgot tapasztalt ahelyett, hogy logikus módon ezek száma csökkent volna. Annyira lélegzetelállító volt minden számára, hogy még a száraz magolnivaló is izgalmas volt, nem csak azok a tanórák, melyeken gyakorlati tudást szerzett ahhoz, hogy egyszer majd elmondhassa magáról, hogy boszorkány.
Ezúttal is épp az egyik pálcasuhingatós óráról jött, lelkesen ugrálva, vissza-visszasuhanva évfolyam- és háztársához, akivel egymás mellett ültek és akitől igyekezett ellesni, hogy is kell ezt csinálni. Neki persze továbbra is csak szikrák záporoztak pálcája végéből, de legalább most már változatos színösszeállításban, és nem is gyújtotta fel a jegyzeteit vele.
 - Nem lehet ugye gyári hibás a pálcám? Egyáltalán gyárban készül? A bácsi, akitől vettem, eléggé úgy nézett ki, mint aki maga faragta, szinte oda se akarta nekem adni, miután kettő felrobbant a kezemben.
Persze hadart, be nem állt a szája, és gondolatban máris egész máshol járt, az öt perccel ezelőtti órai munkája, melyet a minősíthetetlen jelzővel lehetett volna illetni, már rég kiment a fejéből, csüggedségét, amiért béna, és nem jön össze neki a legegyszerűbb varázslat sem, most az kötötte le, hogy körülötte milyen elképesztő duruzsolás megy a festett képmások között.
 - Szerinted ők bejöhetnek órát látogatni? Vagy már unnnák? Én lehet már herótot kapnék tőle, ha ezerszer láttam volna. Áh nem, mégse! - nevette el magát, mert annyira lenyűgőző volt az egész varázslósdi, hogy egyelőre kizártnak tartotta, hogy valaha megunná. Még akkor is, ha neki soha össze se jön egy bűbáj.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Manuel Saltzer
INAKTÍV


Manu
offline
RPG hsz: 4
Összes hsz: 34
Írta: 2018. december 24. 19:12 | Link

Liza

Néhány hete ismerte meg az egyik új lányt, aki vagy később érkezett, vagy ő nem figyelt fel rá az első hetekben. Az biztos, hogy most már van hangja, mindig pezsgés van mellette. Manut ez szórakoztatja, kicsit a húgára emlékezteti, ő is mindig ilyen kis lökött, amikor kettesben vannak. Ráadásul, ez a lány mugli származású, így nagyon sok érdekességet tanult meg tőle a hetek alatt. Meséltek neki otthon ezt-azt a varázstalan emberekről, de valahogy mindig övezte a kérdést valami tabu. Mindenesetre rengeteg inger éri a suliban, mert a tanórákon is rengeteg érdekességet hall meg persze a diáktársaitól is, különféle nemzetiségű diákok járnak ide. Mesélték neki, hogy viszonylag nemzetközi suli, nem fog kilógni a nevével, de nem gondolta,hogy ennyire. Picit meg is van szeppenve, mert eddig volt a családja és most itt él és mozog körülötte ez a sok ember. Itt van ez a Liza-lány is, egyszerre aggódik érte és egyszerre olyan neki, mintha egy két lábon járó dokumentumkönyvet nézne a muglikról. De azért csak jobb lenne, ha nem volna önveszélyes.
- Szerintem ma jobban ment, mint a múlt héten. Nem lehet, hogy túl erősen markolod a pálcádat? Tudod, hogy nagyonakarom?
Kérdi a folyosóra kilépve, eltorzult arccal. Rühelli, ha itt van órájuk, mert meg lehet őrülni mire kiérnek a lépcsősorhoz.
- Nézd, így!
Mutatja a saját fáján. A csuklója stabilan áll, az ujjaival lazán tartja a pálcát.
- Hmm... éppen lehet, gondolom meg tud sérülni a mag, ahogy behelyezik a fába. Milyen pálcád van?
Úgy gondolja, hogy ha valamiféle toll van benne, akkor esetleg a kis pihék elmozdulhattak a procedúra közben.
- Gondolom bejöhetnek, ha be tudják.... ha tartani tudják a szájukat. Így nem viselkedhetnek órán.
Az utolsó mondatot hangosan, már-már sziszegve préseli ki a fogai között, ahogy elhaladnak egy röfögősen hahotázó boszorkány festménye mellett, aki egy borospoharat szorongat. Délelőtt már inni? Hallatlan.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Vicsek Liza
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 13
Összes hsz: 48
Írta: 2018. december 24. 19:41 | Link

_______°12°_______
Oh, Manuel!

Lehetett valami tudatalatti dolog is abban, hogy Liza épp egy olyan társához csapódott, aki a vérét tekintve, mágusos szempontból éppen az ellentetje volt neki. Míg ő mugli származású lévén csak nemrég szerzett tudomást egyáltalán ennek az  egész világnak a létéről, addig az aranyvére büszke tulajdonosaként Manu csak a varázslók és boszik életét ismerte. Így aztán kisegíthette a nem kicsit elveszett lányt. Persze az, hogy a srác miért is viselte el őt maga mellett, nem tudta, de nem is mert rákérdezni, hátha Manu hirtelen ráeszmél, hogy jé tényleg, miért lógok ezzel a nyomival?
Bár kedvesnek tűnt, még nem igazán ismerte, szóval nem tudta biztosan, mire számítson, és úgy hallotta, sok aranyvérű veti meg a hozzá hasonlókat. Nem értette miért, de egyelőre úgy tűnt, Manu nem ilyen, sőt.
És még bemutatót is tartott neki a helyes pálcafogásról, amit Liza azonnal le is kopizott, miután kapkodva előhalászta táskájából az egyik könyv lapjai közé szorult pálcáját.
 - Hát de ha egyszer nagyonakarom..? - fordult felé amolyan daah? fejjel, mintha nem értené, Manu hogy gondolhatta, hogy hát nem.
 - Így jó, ugye?
Miközben csuklóját előre-hátra ringatta, kezében a pálcával, az ezúttal nem lövellt ki magából színes-szagos szikrákat. Ez még akár jó jel is lehetett.
 - Milyen..? Hát ilyen vékony. - mutatta neki a varázseszközt, tovább ingatva csuklómozdulatokkal. - Jaa, hogy a magja, az meg olyan madarszőr. Toll. Madártoll.
Látszott, hogy Manut eléggé zavarják a hangos és illetlen festmények. Biztos otthon is volt nekik pár, meg aztán Liza is talán megunta volna őket, ha egész életében.. áh, nem, tök viccesek! De a tanteremben, ha voltak is, csendben ülték végig az órát.
 - Te sok varázsütést tudsz amúgy? És mit gondolsz, lesz olyan óra, amikor direkt szikrahányás lesz az anyag, és akkor én lehetek a legjobb?
Vigyorgott is szélesen fogszabályzós mosolyával a kérdés mellé, mert szikrákat már csak akkor nem produkált, ha nem volt a kezében a varázspálca, szóval mondhatni profi volt benne, pedig nem is direkt csinálta őket.
Utoljára módosította:Vicsek Liza, 2018. december 24. 19:55 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Manuel Saltzer
INAKTÍV


Manu
offline
RPG hsz: 4
Összes hsz: 34
Írta: 2018. december 24. 20:27 | Link

Liza

Reméli, hogy a húga is inkább az itteni életet fogja választani, mint az osztrákot, de ez még a jövő zenéje. Úgy érzi, hogy Sisi hozzá áll közelebb, de Amalie mégis lány. Lehet vele jobban meg tudja beszélni a dolgait, amit Manuval nem. Eddig jól érzi itt magát, de őt is úgy engedték el ide, hogy helye van Ausztriában, ha mégsem tetszik neki itt. Ki akarta magát próbálni egy idegen országban, a hazajutás meg mindenképp vonattal meg hopp-hálózaton keresztül történik, amit így is-úgy is utál, akkor meg mindegy. Szeretett volna egyszer nem a Saltzerek gyereke lenni, hanem csak Manu. Itt nem ismerik úgy, mint Ausztriában.
- Vedd könnyedén, nem kell úgy ráfeszülni.
Valószínűleg a lánynál ez olyan, mint neki a gyomoriszony a mozgásokra. Gyerekkorában egyszer történt baleset, azóta retteg a hányástól, a rettegéstől meg hányingert kap. Ördögi kör. Lizánál is így lehet, hogy nem ismeri ezt a világot, emiatt rá van feszülve és ezért rontja el.
- Egyszer nekem is volt újdonság a varázspálca.
Megenged egy bátorító mosolyt a lány felé, és bólogat, hogy jól csinálja. Kezeit kiteszi a lány ujjai elé, ügyelve arra, hogy ne érintse meg.
- Picit lassabb mozdulatokkal, mert ha túl gyorsan csinálod, akkor lehet előbb végzed el a pálcamozdulatot, mint ahogy kimondod a varázsigét.
Ki kéne találnia valamiféle mondókát, amire a varázsige meg a kézmozdulat üteme megy, csak félő, hogy arra a dallamra ejti ki a varázsigét és akkor a szikránál nagyobb baj lesz.
Halkan elneveti magát a lány zavarán, de aztán összeszorítja az ajkait, mert nem akarja, hogy azt higgye, gúnyolódik rajta.
- Toll? Úgy gondolom, az befolyásolja a pálca minőségét, ha esetleg pici tollak elmozdulnak.
Elképzelte, ahogy feldugják a tollat a keskeny rúdba... igen, ebből lehet gond.
- A faluban van pálcabolt, igaz? Valószínűleg megnézik neked. A pálcakészítéshez annyira nem értek még sajnos.
Nem meri odaadni a sajátját, mert hallott a robbanós incidensről, az ő pálcája pedig egy egyedileg készített darab, úgyhogy a szeme fényénél is jobban vigyáz rá.
- Varázsütést? Varázsigét?
Kérdez vissza bizonytalanul. Most nem viccelődik, mert ő is ilyeneket kérdez vissza a lánytól a mugli dolgokról. Bár a múltkor a narkóhullámű sütő miatt kinevette.
- A szikráhányásban te leszel a legjobb. Ebben biztos vagyok. Egyébként egyre látványosabb szikrákat szórsz, szerintem ez jót jelent.




Szfinx kincse kaland
Utoljára módosította:Levita, 2019. május 16. 23:08 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: « 1 2 3 4 5 6 [7] 8 9 » Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Nyugati szárnyFöldszint