Annamária

Érdekes, hogy pont újév után néhány nappal érkeztem a kastélyba. Lehet, hogy ez pont azt jelenti, hogy egy új évbe sok mindennek kell változnia? Például, hogy kirángassanak a mugli-világból és belecsöppenjek ebbe a varázsvilágba? Akárhogy is, nekem nem tetszik ez a világ, én vissza akarom kapni az eredeti világomat, ahol nyugodtan élhetek, s nem kell eltűrnöm, ahogy mindenki semmibe vesz engem.
Hogy ez miért van így? Gondolom azért is érzem ezt, vagy legalább részben, mert tegnap, az első napomon érkezésemkor nem, hogy segítettek volna, hanem még belém is kötöttek.
Most viszont itt vagyok a kastélyba, teljesen egy szál magamban és csak úgy sétálgatok itt a folyosókon, mintha ezt a helyet úgy ismerném már, mint a tenyeremet. Pedig ez nincs így, sőt. Jelen pillanatban félig-meddig azért vagyok itt, mert fel akarom fedezni a kastélyt.
Nos, itt sétálok semmit téve és bámulom ezeket a rém ronda (legalábbis nekem az) festményeket, amik ráadásul még mozognak is, valamint még beszélni is tudnak.
Az egyik pont az előbb kötött belém, de már elég érettnek tartom magam ahhoz, hogy ne álljak le vitázni képekkel. Még, hogy képekkel! Otthon, a barátaim ha elmesélném ezeket biztosan kiröhögnének, de sajnos jelen pillanat nem mondhatom magamat otthon.
Egy picivel messzebb tőlem meglátok egy lányt, aki éppen olyan festményeken csodálkozik, nézelődik, amik hasonlók a mellettem álló falon lévőkhöz. Itt már csak nőkkel fogok találkozni? Vagy egyáltalán itt tanulnak fiúk?
Odamentem hozzá és csendesen megszólítottam:
-Helló! Mit csinálsz itt? Szerinted ezek érdekesek?-csodálkozva kérdeztem, s bár szerintem itt ilyen hangon még nem szólaltam meg, ilyen kedvesen, pedig amikor ide jöttem megfogadtam, hogy egyáltalán nem fogok szeretni ezen a helyen lenni. Na de ki tudja még?

Annamária

A lány hirtelen megijedt, elkezdte furán kapkodni a levegőt, csak mert megkérdeztem valamit. Biztos valamibe nagyon elmélyülhetett, hiszen nem könnyű csak így ráhozni valakire a frászt. Azért nem akartam megijeszteni, hiába sikerült, jelen pillanat nem vettem örömömet a dolgon.
-Nyugi! Bocsánat! Nem akartalak megijeszteni.-kérek bocsánatot, bár nem tudom, miért teszem ezt-Csak annyit kérdeztem, hogy...-félúton meggondoltam magam-Á, inkább semmi, csak ilyen szokásos, hülyeségeket.-mosolyodtam el.
De, beszélnek, ez logikus a varázsvilágban, bár én nem találok ebben nagy érdekességet, engem egyáltalán nem érdekelnek ezek a varázs-cuccok, holmik. Teszek én erre az egész iskolára.
A megfestésre meg, hát a rajzokban sem találom a szépséget, nekem ez mind csak olyan mellék. Nem tulajdonítok nagy jelentőséget neki. De azért nem akartam megsérteni a lányt, ezért próbáltam igazat adni neki és a festményeknek.
-De, de azok...-a hangomban meglehet, hogy volt egy kis akadozás-Szépek.
A pletykásak jelzőre nem mertem szólni semmit. Így inkább úgy döntöttem, hogy gyorsan le kéne lécelni innen, és már törtem a fejem valami hihető dumán.
Végül nem jutott eszembe semmi, ezért úgy döntöttem, tanulásra hivatkozok.
-Na, de bocsi, nekem mennem kell. Sokat kell még tanulnom.-nem biztos, hogy elég hihető volt a dumám, de sebaj-Viszlát! További szép... vasárnapot!-búcsúzok el végre, de biztos, hogy a lány nem dőlt be a dumámnak.
Gyorsan rohantam végig a folyosón, s már kettesével szedtem a lépcsőfokokat felfele. Ez egy furcsa találkozás volt, az már biztos.