Inedra Pote

*A mai napot főleg azzal töltöttem eddig, hogy az iskolai gyengélkedőben tevékenykedtem. A polcokat feltöltöttem a saját gyógyhatású készítményeimmel, leltárba vettem, hogy mi mindenre lesz szükség nagyobb mennyiségben egy iskolában. Majd ezen főzetek közül hozzá is láttam azok elkészítéséhez, amelyekhez minden hozzávalóm megvolt. Berendeztem a gyengélkedőhöz tartozó szobát is, bár ez nem vett igénybe kimondottam sok időn, mivel elég kevés holmim van, amit kirámolhattam volna az utazóládámból. Főleg csak ruhák, néhány könyv, és egyéb alapvető dolgok, az útjaim során gyűjtött ereklyéket, feljegyzéseket, az igazi értékeimet nem állt szándékomban elővenni a láda rejtekaljából. Egész sokáig elbíbelődtem a teendőimmel, jól esett a magány, hogy volt időm kissé átgondolni magamban a dolgokat.
Nem igazán tűnhet fel annak, aki nem ismer igazán, tehát igazából senkinek, hogy milyen izgatott is vagyok az itt létem miatt. Sok felé jártam, megtanultam, hogy alkalmazkodjam minél gyorsabban és hatékonyabban a környezetemhez, ami abból áll, hogy igyekszem mindent megfigyelni. Márpedig ez a tevékenység eléggé leköti ahhoz az embert, hogy ne legyen ideje lelkendezni a látottakon. A különbség csak az volt, hogy eddig - egy-két kivételtől eltekintve - csak vendég voltam, azért kerestem fel mágusokat és különös helyeket, hogy tanuljak. Az, hogy most rangban egy kastélynyi tinédzser felett állok, akiket ha szükséges maximálisan el kell látnom, tényleg teljesen új terület számomra. Rossz érzés bevallani, de egy kicsit megijeszt a felelősségtudat. A másik oldalról viszont élvezem a kihívást, és azt, hogy ténylegesen segíthetek valakin a tudásommal. Megnyugtató, hogy tudom, most itt fogok élni huzamosabb ideig, és legalább addig biztos a jövőm, nem kell arra figyelnem, vajon nem terhes-e a jelenlétem, vajon mi lesz velem holnap.
Ám ahogy rendezem a gondolataim, elkészül a főzetem, kissé csalódottam konstatálom, hogy semmi dolgom sincs. Már hozzá vagyok szokva, hogy mindig történik valami, mindig van valami érdekes, amivel foglalkozhatok. Most viszont nincs már dolgom, mint várni. A tétlen várakozás azonban nem kenyerem, így gyorsan el is határozom, hogy sétálok inkább a kastélyban, megismerkedem egy kissé az új lakhelyemmel. Mondhatnám, hogy otthonom, de nem érzem így, már nagyon régen nem volt olyan hely, amit az otthonomnak tekinthettem volna.
Lassú léptekkel indulok el a folyosón, megszemlélek mindegy egyes falikárpitot, és percekig tanulmányozom a kilátást az ablakokból. Hamarosan egy olyan folyosószakaszhoz érek, ahol jobbról és balról is hölgyek festményei tekintenek rám. Az én figyelmemet azonban nem ők, hanem a folyosó közepén, a földön ücsörgő lány köti le. Az nem is kérdés, hogy nem jó kedvében üldögél a padlón. ~ Végre egy kis tennivaló! ~ Fut át az agyamon, az pedig már más kérdés, mennyire jó dolog az, hogy így tudok örülni annak, ha valaki megsérül. Ruganyos léptekkel megközelítem a lányt, és a helyzethez képest, a várhatónál kicsit talán nagyobb vidámsággal szólítom meg. *
- Hello! Segítek.* angolul beszélek, a magyart valószínűleg soha nem fogom megtanulni, és nem is érzem égető szükségét a dolognak. Igazából nem vagyok kimondottam beszédes típus, most nem ragozom túl a dolgokat. Nem kell zseninek lenni hozzá, hogy megállapítsam, a lány bizonyára elesett. És azt sem hiszem, hogy nagyon ellenezné a segítségem, bár ki tudja. Azt már régen megtanultam, hogy az emberek néha nagyon kiszámíthatatlanok tudnak lenni. Leguggolok a lány mellé, csöndesen figyelem egy kicsit.*
- A horzsolást azonnal megoldom, de majd be kell mennünk a gyengélkedőbe, és egy pillanat alatt rendbe teszem a bokád is. Kificamodott. * közlöm vele teljesen természetesen. Viszont csak akkor látok, hozzá az előbb említettek kivitelezéséhez, ha a lány beleegyezését adja. Az éppenséggel meg sem fodul a fejemben, hogy kezdhettem volna a bemutatkozással is, hiszen csak tegnap érkeztem - csak az igazgatóval beszéltem, így nem valószínű, hogy az egész kastély tudja, hogy ki vagyok és mi vagyok. *

* Valószínűleg csak szakmai ártalom, de általában ha "helyzet van" előbb a sérüléseknek szentelem a figyelmemet, és csak ezek után az elszenvedő alanynak. De lehet, hogy ez csak a személyiségemből fakad, ezen még nem gondolkodtam. Mindenesetre most is csak azután koncentrálok a lányra, hogy felmértem, egy horzsolással és egy bokaficammal van dolgom.
Nem tudok elsiklani a tény felett, hogy a lányt igencsak sikerült zavarba hoznom, és láthatóan nem is fektet belém maximális bizalmat. Emiatt persze nem hibáztathatom, hiszen soha nem találkoztunk még korábban. Az emberek többsége pedig már csak ilyen bizalmatlan. Igazság szerint nekem is új, hogy olyas valakit, a jövőben valószínűleg sok olyan egyént lássak el, akiket egyáltalán nem ismerek. Eddig főleg olyanok fordultam hozzám gyógyítói segítségért, akiket már előzetesen ismertem, a tudásomat egy ilyen szűk körben kamatoztattam. Az viszont elég lehetetlen vállalkozásnak tűnik, hogy - akármennyi időt is töltsek  Bagolykőn - egy seregnyi diákot igazán megismerjek. Ilyesmire nem is vágyom.
Meg aztán azt is tudom, hogy a külsőm nem feltétlenül vonzó egy fiatal lányka számára, de hogy valójában miért a nagy zavartság, arra csak Inedra megjegyzése adja meg a választ. *
- Maffiózó? Ilyet se mondtak még. * hümmögök eltűnődve, egy halvány mosollyal a szám sarkában. Nem nagyon tetszik, hogy Inedre rámutat a tényre: fogalma sincs ki vagyok. Ennél egész biztos, hogy udvariasabban is feltehette volna a kérdést. Ugyanakkor, ha mindig szóvá tenném, ha valami bántja a fülem, másból se állnék, mint rápirítanék az illetőkre. Így inkább lenyelem a békát, bár azért magamban megjegyzem a dolgot. Egyébként sem hiszem, hogy könnyebben elnyerném a kastélylakók szimpátiáját, ha Inedra, aztán az elmondása alapján még ki tudja hányan, egy morcos, rigolyás, humortalan, megsavanyodott emberként mutatkoznék be. *
- Oh, a nevem Chaske Tsosie, csak tegnap érkeztem a kastélyba, és mostantól én fogom ellátni az iskolában a gyógyítói teendőket. * adom meg a választ Indre indirekt kérdésére. A hangom jó kedvűen cseng, de azért Inedra érezheti a hanghordozásomból az enyhe élt, még az előbbi megjegyzésére utalva, másrészt pedig azt, hogy büszke vagyok a képességeimre.
Közben, heves bólogatással megkapom az engedélyt, hogy végezzem a munkám. Előveszek egy apró fiolát a zsebemből, cseppentek pár cseppet a barnás folyadékból a bal tenyeremre, majd gyakorlott mozdulatokkal fél kézzel visszazárom a fiolát és is teszem azt. Egy ilyen kis adag fertőtlenítő szinte mindig van nálam, hátha szükség lesz rá. Bár Inedra horzsolása egész tisztának tűnik, de én már csak ilyen precíz és maximalista ember vagyok. A bal tenyeremet ráteszem a lány sebére, és lassan körkörös mozdulatokkal simogatom a területet, miközben lehunyt szemmel koncentrálok. Az nem kellemes élmény, amikor a seb először találkozik a fertőtlenítővel, de ahogy simítok párat a seben, a csípő érzés már el is múlik, és mire a műveletet egy szűk fél perc alatt elvégzem, a horzsolás helyén már friss, rózsaszín bőr van. *
- Persze, gondoltam. * bólintok a lány kérésére, majd segítek neki felkelni a földről. Majd a továbbiakban is támaszt nyújtok neki, miközben lassan elindulunk a gyengélkedő felé. *