30. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Elkészült a discord szerver, elérhetőség ITT!
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Nyugati szárnyMásodik emelet

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 13. 17:38 | Link

Gilbert az egyik sarok mögül kandikál elő- jobbra, majd balra fordítva fejét, hogy ellenőrizze, tiszta-e a levegő. Ahhoz ugyanis, amit most akar csinálni, nincs szüksége közönségre, csak elijesztenék apró kedvenceit. Ahogy előlép, az egyik kezében egy jókora zacskó, a másikban a Szőke hölgy és pár ceruza van. Egyenest az egyik ablakhoz sompolyog, szeme sarkából továbbra is azt figyelve, hogy a folyosó üres legyen, vagy legalábbis embermentes. A naplót letéve a belső párkányra támaszkodik- kicsit pipiskednie kell, hogy elérje a kilincset, de sikerül kinyitnia az ablakot, hogy aztán kint lesöröpje a napközben hullott havat. A helyére magokat szórt- kölest, búzát, napraforgót, diódarabokat. A konyhán kérte meg a manókat, hogy segítsenek kikeverni, amikor megtalálta a helyet és kiderült, mennyire barátságos és szolgálatkész lakói vannak. Némán könyököl, hogy minél kevésbé mozogjon és nem is kell sokáig várnia- az első cinke kisvártatva a párkányra röppen, hogy ránézzen, felkapjon egy magot és eltűnjön, azonban a következő körben már másodmagával térjen vissza. Egyelőre csak a párkány széléről csipegettek, azonban ahogy fogyott az eleség és Gilbert továbbra is mozdulatlan maradt, egyre közelebb merészkedtek. Sőt, megjelent egy pinty és egy csuszka is, végül egy vörösbegy. Gyönyörködött bennük, a színeikben és szinte itta a szemével, ahogy mozogtak- az apró biccentéseket, ahogy ugrabugráltak és őt figyelték, ahogy az egyik közeli fán a szotyit hámozták. A cél az volt- hogy több napi etetés, rajzolgatás és figyelés után végre megérinthesse őket. A hideg sem tudta zavarni, pedig nem húzott kabátot- túl nagynak tűnt volna és az állatok így szokták meg, vékony pulóverben ülni az üveg túloldalán. A tenyerében várakoztak az utolsó magok. Az egyik kékcinke közelebb jött- kicsi volt, épp ezért villámgyorsan jött-ment, hogy a többiek ne lökdössék félre. Aztán még közelebb. Aztán egyszerre apró, hegyes karmocskákat érzett az ujjain és egyetlen, leheletnyi koppintást, ahogy a madár elvitt egy magot és azt hitte, menten kiugrik a szíve a helyéről. Mégsem mert mozdulni, várva, hogy visszajöjjön, még a lélegzetét is visszatartva. És tényleg, a tollas jött és ismét megült egy töredék pillanatig az ujjai hegyén, mielőtt elrebbent volna. Teljesen elvarázsolta, miközben a cinke felbátorította társait is- most egy barátcinege óvatoskodott közelebb, gyanakvóan méregetve őt, hogy aztán leszállás helyett inkább csak röptében kapjon ki magának egy magvat a tenyeréből. Aztán Gilbert lépteket hallott maga mögött és rémülten fogta fel, hogy a zajt a madarak is észlelték- a legközelebbi vészkiáltást hallatott és úgy eltűntek, mintha ott se lettek volna. A pillanat elmúlt, de igazából túl izgatott és boldog volt, hogy szomorkodjon emiatt.
Hozzászólásai ebben a témában
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
offline
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2013. január 13. 19:33 | Link

Gilbert

*Még a földszinten vettem észre a fiút.  Egy zacskót és még valamit szorongatott, de azt nem tudtam azonosítani. Ezzel semmi gond nem lett volna, egy átlagos tanuló, aki megy a dolgára, de még is feltűnt nekem. Az oka az arcán levő álarc volt.  Ne tudtam miért hordja, de abban a pillanatban ne is az érdekelt. Minél előbb le akartam szakítani róla. Én így láttam az embereket, így ismertem meg őket, hogy látom az arcukat, de különös képen inkább a szájukat. Ha azokat ne látom, akkor az olyan mintha vak is lennék és akkor teljesen elvesztem az életemet. Néma csend és sötétség, a legrosszabb dolog. Talán, ha ne lett volna rossz napom, hagyom elenni, de így elindulok utána.
Nem volt sokkal alacsonyabb nálam, de pár centi volt köztünk.  A ruhái lógtak rajta, de még sem állt rosszul neki. Olyan elvontnak tűnt, aki elvan magában. Még sosem láttam ezelőtt, ami furcsa, mert már egy ideje ide járok.
Próbáltam lábujjhegyen menni, de nem nagyon tudom, hogy mennyire sikerült halkan.  Azért sikeresnek tűnt, mert nem vett észre. A fecsegő Dámák folyosójánál megállt és az ablakhoz fordult.  Féltem, hogy lebukok mikor körbenézett, de nem vett észre. Kinyitja az ablakot és elővesz valamit a zacskóból. Magok. Nagy valószínűséggel madaraknak adhatja, bár nem látom, hogy mit csinál. Ez rá tett még egy lapáttal, mivel én szeretnék mindent tudni. Vártam még párpercet, mire megindultam felé. Észrevett és ezért behúzta a kezét az ablakból és elrakta magokat is. Felém fordult, csak a szeme látszott ki rajta.  Megálltam előtte és pár percig csak néztem. Ne tudtam miért hordja. Vajon sebhely van az arcán, vagy égési sérülés. Talán csak valami új divat? Még az első kettőt meg tudtam volna érteni, de úgy éreztem nem ezzel állok szemben. *
-    Minek neked ez az álarc?* Muszáj volt megkérdeznem tőle, de választ nem vártam. Biztos látta szememben a gyűlöletet, de nem érdekelt. Csak megragadtam az álarcot.
Még csak kilenc éves voltam mikor apukám levitt a játszótérre. Három hónap telt el a baleset óta én meg rá szántam magamat, hogy elegyek, mert muszáj volt kimozdulnom a házból. Nem tudtam sem szájról olvasni, sem a jelbeszédet nem ismertem és beszélni sem szerettem, mert nem hallom. A játszótér nem változott sokat mióta ott voltam, ahhoz képest én rengeteget. Sok gyerek volt én meg odamentem a hintához és elkezdtem hintázni. Elég régóta azt csináltam, mikor hátulról egy nagyobb lökést éreztem és kiestem a hintából. Hátam mögött egy tőlem talán egy évvel idősebb fiú állt és mondott valamit, de nem értettem. Apukám azonnal odament és Ő is mondott valamit a fiúnak, de azt sem értettem. Közben felálltam és elindultam hazafelé. Apám félúton ért utol. Megragadta kezemet, de én kirántottam és felé fordultam. „Hagyjál békén!” Csak ennyit mondtam . Akkor beszéltem először és fél évig utoljára.
Azóta ezeket a dolgokat már meg tudom oldani, de még mindig félek a tehetetlenségtől, talán ezért tett ilyené. *
Hozzászólásai ebben a témában

Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 13. 22:31 | Link

Min Woo

Ahogy tollas barátai elrepültek, kezét visszahúzva tényleg becsukta az ablakot, csomót kötve a zsákocskára, amiben az elemózsiájukat tartotta. Csak utána fordult a hang irányába, fél kezét továbbra is a párkányon nyugtatva. A léptek közeledtek és egy nála nem sokkal nagyobb vagy idősebb fiú állt meg előtte, talán ha pár lépés távolságot hagyva köztük. Ismeretlen volt számára- biztosan nem jártak együtt órára, mert arra sem emlékezett, hogy látta volna ezelőtt, azért is, mert az arca szinte azonnal megragadta. Különös, keleti vonások, de egészen puhák, kerekek, sötét, mandulametszésű szem, kócos haj. Mégis, volt ebben a szépségben valami, amitől a hátán meredeztek a pihék- veszélyt érzett, de még nem tudta, milyet és honnan várja, csak ujjai kapaszkodtak erősebben a kőlap peremébe. Nem csinált semmit, nem haragíthatta magára, ezért nem értette, miért érzi úgy, hogy talán futnia kellene. A kérdés hangneme éles volt, dühös és nem maradt ideje vagy esélye válaszra, mert a másik hirtelen felé lendült, elkapva álarcát. *
- NE!-*Mintha meg se hallották volna, egyetlen mozdulat volt csak, egyetlen pillanat, ahogy hallotta pattani a vékony gumiszalagot, ahogy a hideg levegő érzése az arcán mintha egészében fagyasztotta volna meg. Aztán ott állt, a maszk nélkül és az első pillanatban a karjait kapta szemei elé, megremegve, amíg a rémület pánikká, a pánik pedig elkeseredett, acsarkodó indulattömeggé nem lett.*
- Miért?-*Kérdezte, mert egyre ez zörömbölt a fejében, miért kellett ezt, miért jó ez a másiknak, miért nem kér, miért nem kérdez és várja meg a választ, miért kell erőszakkal szaggatni le azt, ami olyan, mint a ruhája, ami eltakarja és megvédi, hogy ne kelljen hazuggá válnia? Aztán a kérdés már nem volt elég, nem érte be a szavakkal, leengedte a kezeit és egyenesen a másik szemébe nézett, mielőtt teljes erőből rávetette volna magát. A lendülettől mindketten elestek, ő pedig a másikra ülve marta ki annak kezéből a maszkot.*
- És ha az arcom se tetszik, azt is bevered?!-*Kiabált, ő, aki általában hallgatott, vagy csak egy-két halk szót ejtett el, ha kérdezték, most elfehéredett ujjakkal, görcsösen szorította magához mindazt, ami megmaradt a papírmasé álarcból. Minden érzés az arcára volt írva, szinte üvöltő tisztasággal- a sebzett tekintet, a keserűség, ami átlökte a félelmen, furcsa keménységgel karcolódva vonásaiba.

Talán az én sebhelyeim nem a bőrömön vannak, nem virítanak arcomon fehér és vörös hegek. De ha elég figyelmesen nézel, megláthatod őket. Megbújnak mosolyom fodraiban, a szemem sarkában, szemöldököm takarásában és homlokom ráncai közt.
Hozzászólásai ebben a témában
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
offline
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2013. január 14. 17:12 | Link

Gilbert


*Nem volt erős a gumi, ami a maszkot tartotta. Kezei gyorsak voltak és határozottak. Nem gondolkoztam, hogy mi akadályozzon meg a tettemben. Csak megfogta és egy halk szakadással, már az én kezemben volt. Elém tárult az az arc, amit eddig egy álarc takart. Döbbenet volt kiírva rá, de semmi vágás vagy ilyesmi nem volt rajta. Gyermek arc volt egy teljesen szép és egészséges arc. Néhány másodperc alatt változott meg.  A fiú maga elé emelte a kezeit, mintha a szemével csináltam volna valamit. A szeme kíváncsiságot, majd gyűlöletet sugárzott. Láttam mit érez, nem ért engem.  Az az egy szó, amit először mondott egy kicsit fájt, mert nem tudtam miért ragaszkodik annyira ahhoz a papírdarabhoz. Kezemben szorítottam, amíg ő el nem vette tőlem és a következő kérdést szegezte hozzám. Ezzel az egy szóval rengeteget kérdezett. Tudtam az okát, de miért kéne elmondanom neki?  Az se tudom ki ez és a düh még mindig ott velem. Egy kicsit boldog voltam, hogy látom az elkeseredettségét, mégis sajnáltam. Hát igen, furcsa vagyok.  Ne akartam elmondani az igazat, de hazudni se akartam, most amikor semmi olyan szándékom nem volt, hogy itt maradjak és szekáljam, csak le akartam venni tőle és utána tovább állni, majd mikor újra összefutunk, megint ezt tenni.  
A hirtelen lökés megijesztett, így nem védekeztem, a kemény betonra puffant le a hátam. Elfintorodtam, majd megfogtam a hátam. Ez kicsit fájt, de mit tehetnék. Bele néztem a szemébe egy kicsit értetlenül. Nem mozdultam csak válaszoltam a kérdésére.*
-    Látni akartalak!* Részben ez az igazság, de nem árultam el túl sokat, maximum egy őrültnek néz, vagy egy gyilkosnak. Egy kicsi lelki sérült szihopatának . Majdnem elmosolyodtam, de az már ijesztő lett volna.  A földön feküdtem, Ő rajtam és közben újabbat kérdezett. Megint rajtam volt a döbbenet, mert a kérdésére nem volt oka. Ne bántottam, legalább is testileg nem. Megráztam a fejemet egy kis megvetéssel. Felemelem a kezemet és meglegyintem, de nem ütöm meg.*
-    Hozzád értem egy újjal is? Nem verek embert, nem az én műfajom.* Ledöntöm magamról és feltápászkodok.*
-    Ne hord az álarcot.* Csak ennyi, pár szó, amit mondok neki.*
Hozzászólásai ebben a témában

Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 14. 18:33 | Link

Nem akarta látni. Nem akarta, hogy lássák. Ezt az egészet, hogy újrakezdődjön, mikor már azt hitte, itt rendben lesz, nem fogják bántani csak amiatt, mert más. Senkinek sem ártott, semmit sem vétett, akkor miért? Persze, kell egy áldozat, mert az erővel nem jár együtt a kellő ész és akarat, hogy jól használják, ezt már tudta. De az igazságtalanság marta belülről.
A másik csak akkor válaszolt, amikor már a földön voltak, és az értetlensége csak olaj volt a tűzre.*
- Miért olyan nagy dolog kérni?!-*Fakadt ki, még mindig kiabálva, nevetségesen magas hangon, ami egyáltalán nem illett ahhoz, amit érzett. Fáradt volt és dühös és keserű, mert emiatt volt az egész, ezért félt az emberektől, nem kértek, csak elvettek, nem láttak, csak néztek és gúnyolódtak, nem kérdeztek és bár nem érdekelte őket, arra jó volt, hogy szórakozzanak vele. Amikor erre gondolt, képtelen volt visszafogni magát és lehalkítani a hangját, pedig már a folyosó összes portréja elhallgatott és őket figyelte. Az ismeretlen elunhatta, mert úgy tett, mint aki meg akarja ütni, végül azonban csak lelökte magáról. A padló kemény, hideg kockáit érezve maga alatt egy pillanatra összeszorította a fogait, mielőtt ülő helyzetbe tornázta magát.*
- Életemben először látlak, de úgy viselkedsz velem, mintha a kutyád lennék.-*Se őrültnek, se gyilkosnak, se pszichopatának nem látta- csak egy kölyök volt, egy közönséges ember, aki valamiért őt szemelte ki, egy a sokból. Arra viszont, hogy ne hordja az álarcát, ökölbe szorultak a kezei és felállt.*
- Nem!-*Húzta ki magát, és tartásával együtt megváltozott a kisugárzása is. Enyhén remegett és sápadt volt, tisztában azzal, hogy még ha vele is a pálcája, aligha tudja megvédeni magát.*- Nem.-*Ismételte meg, fejét felvetve, egy árnyalattal higgadtabban, dacosan. Talán nem tudja, jó-e valamire, talán kicsi és jelentéktelen, de nem, nem fog megint behódolni valakinek, aki csak úgy szembejön vele a folyosón és odasercint neki egy utasítást. Elég volt! Senkinek sem szolgája vagy kapcarongya, van saját akarata és érzései.*
- Erőszakos vagy, akaratos és követelőző, mint egy gyerek. Nem tudom, mi bajod, de nem én tehetek róla és nem fair, hogy rajtam töltöd ki.-*Közölte a másikkal, mert ilyen helyzetekben sosem tudta megállni, hogy kimondja, ami az eszébe jutott, akkor sem, ha kis bajból óriásiba keverte ezzel magát. Nem ő kezdte, nem ő akarta, de ilyenkor már nem számított.Sarokba szorítva a leggyávább patkány is harcol.*
- És, mit látsz?-*A sötétkék szemek egyszerre voltak elszántak és gúnyosak. Tessék, letépted az álarcot, most jobb? Okosabb lettél, elégedett vagy?

Lay my head on the surgeon's table
Take my fingerprints if you are able
Pick my brains, pick my pockets
Steal my eyeballs and come back for the sockets
Run every kind of test from a to z
And you'll still know nothin' 'bout me
Hozzászólásai ebben a témában
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
offline
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2013. január 14. 21:04 | Link

Gilbert

*Tudtam, hogy a fiúnak van igaza, tudtam, hogy, amit tettem nem így kellett volna intéznem, de azt akartam, hogy minden tökéletes legyen, azt akartam, hogy ne érezzem úgy, hogy megváltozott az életem. Mikor megláttam a srácot ő akaratlanul arra emlékeztetett, ami velem van.  Ha nem megy arra a folyosón, akkor ez most nem lett volna és normálisan sétálgathatott volna a maszkjában. Nem tudom elrejteni a hiányomat, mégis keresem azt, de lassan be kell ismernem, nekem már nem lehet ilyenem.
A diák ott volt teljesen egészségesen, mégis egy álarc takarta az arcát. Ráadásul teljesen kiakadt a reakcióm miatt. Ő nem értett engem én nem értettem Őt. Szép párosítás mégis okoskodtunk egymásnak.*
-    Kértem már sokszor, de mindhiába.* Keserűen elmosolyodtam. Tényleg így van, kértem, hogy jóban legyenek a szülei, kértem, hogy megint halljak. Sok mindent kértem, de nem kaptam meg, akkor most miért kérjek? Leszedtem magamról és felálltam. Kinéztem az ablakon, hogy egy kicsit ne kelljen a szemébe néznem. Kit szép idő volt, de biztos hideg. Kint láttam egy mozgássérült fiút, majd egy piros hajú lányt. Rengeteg olyan ember van, akivel még ne találkoztam és az a srác is eddig az volt. Visszafordultam felé, hogy ne maradjak le semmiről. A fiú arcán az utálat nem csillapodott, csak úgy égetett a szemével. Én ne tudtam utálni még, mert nem adott nagy okot rá. *
-    Szeretem a kutyákat, és te nem vagy az!* Csak az igazat mondtam, de lehet, hogy egy kicsit sértő volt, talán annak is szántam. Nincs túl sok barátom az iskolában és ezt most se szaporítottam. Maximum ketten Mira és Lil. Lil megért Mirának pedig van egy kisugárzása. Csak ez a két ember. Róla semmit nem tudtam és nem akartam, főleg azután, amiket mondott nekem. Fájt, amit mondott, de ezt nem mutattam ki senkinek. Mindenki higgye azt, hogy egy szobor vagyok egy törhetetlen szobor.  Ő sem ismert még is ítélkezett és ez csak egy hülye maszk miatt, ami nem is volt olyan szép, az arca sokkal szebb volt. Remegett. Látszott rajta, hogy nem nagyon csinált még ilyet. Ebben előnyben voltam, még sem akartam semmit sem csinálni. Felsorolta a legrosszabb tulajdonságaimat, úgy, hogy másik oldalról nem is ismert. Csak a gonoszat látta bennem, azt, aki mindjárt megveri és elüldözi az iskolából. *
-    Az élet nem fair. Te pedig előre ítélsz, hirtelen haragszol és úgy utálni akarsz, hogy nem is ismersz. * Nem gondoltam, hogy valamikor én mondom majd ezeket a szavakat. Nekem kéne a másik oldalon lenni, de itt voltam. *
-    Gondolkodj, csak egy kicsit. Ha ne vagyok egy olyan ember, aki mindenkit meg akar verni, akkor csak okom lehetett, de tudod mi, úgy sem értenéd meg. * El akartam menni, mert ennek a beszélgetésnek rossz vége lehet, de azért a válaszra kíváncsi voltam.*
Hozzászólásai ebben a témában

Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 15. 16:17 | Link

- Más hibáiért büntetsz?-*Egyre inkább úgy érezte, hogy a fallal beszél, mert a másik nem fogja beismerni, hogy amit tett, azt nem így kellett volna, hogy helytelen. A másik megjegyzésre csak az ajkába harapott- erről is ő tehet? Hogy kutyába se veszik? A következőnél viszont már nem állhatott csendesen, mert neki is fájt, főleg az igazságtalanság, a hangnem, amit a másik használt.*
- Te ítéltél. Azt sem vártad meg, hogy válaszoljak.-*Mert ami utána érte, az már támadás volt, egyenes és figyelmeztetés nélküli. Ő pedig nem tudott harcolni, nem volt tere rá és helyette megtanulta, hogyan húzza meg magát addig, amíg szabad, szabadabb nem lesz. De most érezte, hogy már nem tudják úgy megkötni, és hajtotta az érzés, hogy ezt a maradékot is eltéphesse. Meg kellett erősödnie, azonban időre volt szüksége és arra, hogy ne befolyásolják, hogy ne akarják semmire kényszeríteni, hogy rájöjjön, mi az, amit tényleg szeretne. Ez a gondolat volt, ami végül segített, hogy abbamaradjon a remegés.
A majdnem megvető mondatra először nem felelt. Látta, ahogy, ahova néz, szüntelen figyelve, de nem úgy, ahogy egy normális ember tenné. A rajz, az a temérdek idő, amit mások tanulmányozásával töltött, megtanította meglátni az apróságokat, ami egyedivé teszi az arcot, a mozdulatokat, a rezzenéseket, ahogy azt is, ahogy a másik a száját lesi, csak akkor nézve a szemébe, ha nem beszélt. Olvas, betűről betűre, szóról szóra. Ha nem rántja ki a lába alól a talajt, már hamarabb rájött volna, mert sosem volt ostoba. Épp ezzel húzta ki annyira a gyufát, nehezen lehetett félrevezetni vagy álltatni, mint egy gyereket.*
- És ha én értelek, de te engem nem?-*Kérdezett vissza, téve egy lépést a másik felé. Azonban úgy tűnt, a fiú csak a végszót várta és el akar menni, ismét szinte meg se várva a válasz, de mielőtt elfuthatott volna, utánalépett és a csuklójára fogott, visszafordítva.*
- Tudom, hogy fáj. De hagyod, hogy ez olyanná tegyen, mint akik bántottak?-*Nem engedte el, bár igazából nem tarthatta vissza, még az a tíz centi különbség is bőven elég lett volna a másiknak, hogy egyetlen mozdulattal kitépje magát a szorításából. Komoly volt, tekintetében, mozdulataiban, mert a fejében egy egészen új gondolat vert tanyát.*
- Akarod még tudni? Hogy miért kell az álarc?-*Maga után vonta, az ablakhoz, egy pillanatra elengedve a kezét, hogy csomót kössön az elszakadt gumiszalagra. "Vedd fel", gesztikulálta, miközben nekilátott, hogy a magos zsákot oldja ki, belemarkolva, majd újra kitárta az ablak egyik szárnyát. Megfogta a másik kezét, tenyérrel felfele a párkányra helyezve, hogy teleszórja magokkal és közelébe is hintsen belőle.*
- Várj és ne mozogj!-*Utasította, miközben a naplóját elvéve lecsúszott a fal tövébe, hogy őt ne lehessen látni- csak egészen halk kaparászást lehetett hallani, ahogy a ceruzája járt a papíron. Most volt pár perce összeszedni a gondolatait. Kisvártatva azonban hallotta az apró koppanást és jellegzetes tollsurrogást, ahogy valami landolt a párkányon, majd elrepült. Nem nézett fel- sem a madarat, sem a másik arcát nem láthatta, így csak magának mosolygott, egy pillanatra megállva az írásban.

Ha kérdezel, de nem vársz választ, ha csak belegyalogolsz azokba, akik sosem bántottak, nem fog enyhülni. Csak egy ördögi kör lesz, amiben bántasz és bántanak. Nekem az álarc nem azért kellett, mert más akartam lenni- azért volt rá szükségem, hogy önmagam lehessek. Kell, hogy ne az arcom váljon ilyenné. Mozdulatlanná, rideggé, érzéketlenné.
Hozzászólásai ebben a témában
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
offline
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2013. január 18. 18:33 | Link

Gilbert


*Rideg vagyok. Félek az élettől és a fájdalomtól, így másoknak okozok olyat, amit én el akarok kerülni. Sebezek másokat és Őket is szoborrá teszem. Elég egy szó, egy jól eltervezett szó, vagy egy mondat, amitől az emberek összeomlanak. Gyenge ez az ember, csak erősnek mutatja magát és közben szenved. Mindenki valamilyen szinten álarcot hord, ami takarja az igazi lényét és kimutatja a tökéleteset, a túl tökéleteset, egy bábut.
A fiú átlátott rajta, először a düh elsötétített engem előle, de most kitisztult és megértett.  Látott engem és nem a szobrot figyelte.  Én is megértettem, hogy minek neki a maszk. Ő az ellenpélda, akire ki van írva, hogy mit gondol. Minden ott volt az arcán, egy nyitott könyv volt, amit csak úgy tudtam megérteni, hogy Ő is megértett engem. Nem indult jól az ismerkedés, de megbíztam benne teljesen.*
-    Én is értelek.* Lassan megfordulok és lépéseket teszek, itt akarom hagyni, mert túl okos és átlát rajtam, ami nem ment eddig embereknek, még a szüleimnek sem.  Egy szorítást érzek a csuklómon, amihez azonnal odakapok. Csak egy ösztön, ami az évek során rögzült az agyamba. Nem szedem le, de készen állok a védekezésre, ha meg szeretne verni. Ahogy az arcára nézek már nem tartok tőle, nem gyűlölet van az arcán, valami más, valami jó. Leolvasom a szájáról a mondatot.
Görcsbe rándul a szívem, mert megint igaza van, túlságosan is. Az emlékek sorba tőrnek elő, amiket már jó messzire száműztem magamban, még is megtelepedek bennem, legalul. Azok az érzések, amiket átéltem ilyen fiatalom. Fájdalom, bánat, keserűség, gyűlölet és mindegyikhez egy vagy több történet fűződött. Látom magam előtt az emberek arcát, akik bántottak. Mindegyiken egy gúnyos vigyor. Aztán látom az enyémet és ugyan olyan mosoly van rajta. Azokról semmit nem tudott, még is jól beletrafált, már megint. Most kéne neki mindent elmondanom, jó pillanat lenne, de nem teszem. Csak ökörbe szorítom a kezemet, legalábbis azt amelyik szabad és vágok egy grimaszt. Egy szót sem szólok.
Még máshol járok, mikor elkezd beszélni, így csak a húzásra eszmélek.  Az ablaknál áll meg és az álarc gumijára egy csomót köt. Aztán  kezem be nyomja, és a vedd fel  szavakat mondja. Csodálkozva nézek rá, de megteszem, mert abból nem lehet sok károm, főleg, ha eltakar. Kitárja az ablakot, a kezembe pedig magokat szór. Az ablakon kívülre is rak pár szemet a kezemmel együtt. Ahogy ott állok, még egy utolsó utasítást mond, aztán arrébb megy.  Ott állok mozdulatlanul és egyedül abban a maszkban, amit ezelőtt én ráncigáltam le a fiúról.  
Megérkezik az első madár. Nem száll le csak gyorsan felkap egy magot és elrepül, de nemsokára újra visszajön egy társával és már boldogan eszegetik, végül megérkeznek a többiek is. Öt kis madárka szedegeti fel a magokat, de nem mernek a kezembe mászni. Aztán megtörik a jég. Az, aki elsőnek érkezett először felém néz, majd a tenyeremre és a friss élelemre. Hirtelen odakap és megeszik egyet, aztán még egyet és még egyet. Egyre bátrabb lesz, váratlanul felmászik a kezemre.
Megkövülten nézem azt az apró élőlényt, aki nem fél tőlem. Nem fél a százszor akkora embertől, aki lehet, hogy éppen a nagyanyja vagy az apja gyilkosa, megbízik bennem. Ő bátrabb, mint én.  Elered a könnyem, sírok magam miatt, sírok, mert olyan ember lettem, amilyen nem akarta lenni. Kihasználom azt az időt, amit a maszk takarásában töltök.  Minden fájdalmamat kiadom magamból, addig, amíg a magvak el nem fognyak és a madarak el nem repülnek. Rá nézek még egyszer a kismadárra, majd megmozdítom a kezemet, hogy ő is menjen a többiek után. Felreppen, de még megáll egy kicsit a levegőben, aztán eltűnik.  Addigra megszáradtak a könnyeim, de a szemem lehet, hogy még piros.  Leveszem az álarcot és leülök a srác mellé. Egy mosolyt rakok az arcomra és felé fordulok. A kezében lévő füzetbe ír valamit. Megérintem a vállát, hogy tudja akarok valamit, bár Ő tudná. *
-    Min Woo vagyok!
Hozzászólásai ebben a témában

Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 19. 21:25 | Link

Ilyenkor annyira látszott, hogy személyisége kettős- gyermeki érzések és felnőtt gondolkodás, naivitás helyett józanság és tisztánlátás, melyet azonban néha megmérgeztek az emlékek. Sosem akart tökéletesnek tűnni, tudta, hogy nem az, de meg akarta védeni az érzéseit, a képességet, hogy bármikor kimutathassa őket. Többnyire nem várt semmit az emberektől, általában a kívánsága kimerült annyiban, hogy hagyják békén, vagy észre se vegyék, úgy nyugodtabban figyelhette őket. Nem félt tőlük, csak belefáradt azokba a játékokba, amiket egymással játszottak és vele is megpróbáltak, annyira felesleges és értelmetlen volt.
A hangulat változott- nem nyugodott meg azonnal, de az érzései kicsit más irányt vettek, ahogy a másik végre hangsúlyt váltott és a mondandója mellőzte a lekezelést. Egy egyszerű kijelentés volt, valami, amit el tudott neki hinni, s egyúttal a tekintete is azt mondta, megértette, ha csak részben is. Azonban a felismeréssel együtt valami mást is látott a szemében, talán félelmet? Ahogy megpróbált lelépni, erre következtetett, abból is, ahogy az érintésére reagált. A mozgásában és mondataiban is ott volt az a furcsa feszültség, amit a bizonytalanság szült, érezte rajta. A szavaira enyhe sokk ül ki a másik vonásaira, egy pillanatig látni mindazt, amit eddig csak sejtett, mielőtt az ismeretlen megmakacsolná magát, ökölbe szorítva a kezét és grimaszolva. Ennyivel azonban nem rettentheti el, főleg, mivel védekezésnek érzi mindezt. A maga módján ő is keményfejű, mint minden gyerek, bár nem tudatosítja igazán, miközben az ablakhoz navigálja a másikat.
A földön ülve aztán félig gondolataiba merülve ír, időnként megállva és visszatérve a jelenbe, hallva a koppanásokat, aztán valami mást is, elbizonytalanodva kocogtatva ceruzáját a papírhoz. Sírás? Nem tudja, mire számítson, van, aki ezzel nyílik meg, de lehet, hogy csak még inkább begubózik tőle. Amikor viszont a másik leül mellé, megnyugszik, az érintésre egy félénk, talán kissé szégyenlős mosollyal nézve fel.*
- Gilbert Blythe.-*Felelte, viszonozva a bemutatkozást, majd pillanatnyi zavar lett úrrá rajta- bár a képregényeknek köszönhetően nem volt teljesen idegen számára a keleti kultúra, furcsán hagzott a másik neve. Kis tétovázás után a füzet másik, tiszta oldalára firkatotta: "Hogyan hívhatlak?". Őt többnyire Gilnek rövidítették, csak elvétve nevezték Gibnek vagy szólították a teljes nevén, de olyankor általában már bajban volt. Alapjáraton alkalmazkodott bármihez, amit becenévként ráaggattak, már csak azért is, mert így sokkal nehezebb volt csúfolni- reakció nélkül a provokálás hamar unalmassá válik.
"Ha szeretnéd, neked adom a maszkot. Akkor nem fognak félni tőled a madarak. Megszokták.", ajánlotta aztán, némi gondolkodás után. Minden álarca értékes és kedves volt neki, elvégre a többségét még a tanár úrral együtt csinálták, de azt is tudta, hogy nem szabad nagyon ragaszkodnia magához az anyaghoz. Bármikor alkothatott még, ugyanilyet és másfélét is, elvégre elég volt egy kirándulást tenni a bagolyházba, hogy tollakkal megrakva térjen vissza, a festékeket és a többi kelléket pedig szintén magával hozta- jórészt abbéli félelmében, hogy amíg nincs otthon, kidobálják, mint felesleges kacatot. Utána odanyújtotta Minnek a naplót, hogy a másik oldalt is lássa, ahova addig firkált, amíg az a madarakkal volt elfoglalva. A betűk aprók, vékonyak voltak, enyhén jobbra dőltek és volt bennük lendület, hosszúkás, elegáns hurkaikban.
"Nem vagyok valami jó, ha beszélni kell.
Ha kérdezel, de nem vársz választ, ha csak belegyalogolsz azokba, akik sosem bántottak, nem fog enyhülni. Csak egy ördögi kör lesz, amiben bántasz és bántanak.
Nekem az álarc nem azért kellett, mert más akartam lenni- azért volt rá szükségem, hogy önmagam lehessek. Kell, hogy ne az arcom váljon ilyenné. Mozdulatlanná, rideggé, érzéketlenné. Megvéd az emberek gúnyától, távolságot teremt köztem és köztük. Épp ezért, ha valakiben bízom, tudva, hogy nem fog visszaélni mindazzal, amit lát, leveszem. Mindenkivel őszinte vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy kiszolgáltatom magam kényükre-kedvükre, nem akarok játékszer lenni.
Ahogy a madarakat, úgy mást is időbe telik megszelídíteni, türelem és őszinteség kell hozzá. És néha bátorság, mert megeshet, hogy ők is megszelídítenek minket."

Remélte, hogy a másik megérti- leírt mindent, ami az elmúlt percekben eszébe jutott, ennél jobban pedig nem tudott fogalmazni.
Utoljára módosította:Gilbert Blythe, 2013. január 19. 21:27
Hozzászólásai ebben a témában
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
offline
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2013. január 21. 20:44 | Link

Gilbert

*Valamilyen művészlélek lehet, mivel mikor leülök mellé, akkor is írogat a kis könyvecskéjébe. Nem merek belenézni, mert mi van, ha az sem tetszene neki és újra kezdődne az egész, amit egyszer már lebonyolítottunk. Csak ülök mellette és várok. Volt egyszer egy naplóm, a baleset után, két hétig, azt mondták írjam oda a gondolataimat. Megtettem, de egy oldal is alig telt meg, soha nem tudtam jól írni. Nővérem szeret rajzolni, még sem azzal fog foglalkozni, mert a szüleink nem éppen barátja az ilyen elvont dolgoknak. Próbáltam meggyőzni egyszer őt, hogy az Ő élete, de neki a család a legfontosabb. Túlságosan maga elé helyezi az embereket, nem tudtam megérteni.
Megérintem és elmondom a nevemet. Próbálok barátságos lenni, mert most Ő megérdemli. Nehéz úgy, hogy már régen próbálkoztam vele. Könnyebb volt az embereket eltaszítani aztán békén hagyni őket. Tovább menni és eljátszani, mintha nem csináltál volna semmi rosszat. Lassan kiiktattam a lelkiismeretemet és úgy tettem, mint aki semmit nem érez, pedig nem így volt. Éreztem a külvilágot, csak tagadtam és eltaszítottam. Két ember, ennyi volt és van, aki tényleg közel áll hozzám, ami szomorú, hogy a szülők eltávolodtak. Túl sokáig magukkal voltak elfoglalva és a veszekedések sem tettek jót. Helyettük ott lett Wolee, aki megpróbált újra teljes embert faragni. Nem mondhatom, hogy sikertelen volt, mert akkor nem lennék itt egy emberektől zsúfolt iskolában.
Koncentrálok, ahogy kimondja a nevét. Ha névről nem hallottam még nehezebb leolvasni, mivel új mássalhangzók kerülnek egymás mögé, de meg kell az ilyeneket oldani. Azonnal rájövök, hogy nem magyar név, de azt nem tudom milyen. Nagyjából megértem, de kell egy kis biztonság, hogy nehogy rosszul jegyezzem meg.*
-    Gilbert* Megismétlem, mert, ha rosszul mondanám, kijavít, de ha nem akkor nem kérdez semmit, maximum egy kicsit furcsán fog nézni. Akkor tolja elém a naplóját, amire azonnal lecsapok. Nem hagyhatom, hogy ne használjam ki az ilyen adódó alkalmakat. Azonnal rájövök, hogy a benne levő dolgok hozzám szólnak. Könnyű a kérdés, de el kell gondolkoznom. A Min Woo-t mondtam, ami nem a teljes nevem, azt szántam megszólításnak, bár vannak, akik csak Min-nek szólítanak.*
-    Legyen Min, de a Min Woo sem a teljes nevem.* Ennyivel elintézem, majd egy apró mozdulattal rá mutatok, amivel azt akarom kifejezni, hogy az én hogyan szólíthatom. Az álarcot nem szeretném megtartani, szép, de még sem az enyém. Nem érzem azt a kötődést hozzá, ami Gilbertnek meg van. Átnyújtom neki, aztán tovább olvasok, olvasok és olvasok. Kifejezéstelen arccal teszem ezt. Olvasom az én életemet és az Ő életét. Nem olyan hosszú szöveg, még is kemény jelentéssel bírnak, fájdalmas, de igaz jelentéssel. Még jobban megismerem Gilbertet, aki sérülékenyen itt ül mellettem. Ő döntött jól én meg elrontottam, nekem is volt választási lehetőségem és választottam, azt, ami akkor bennem volt, a rosszat, a gonoszat. Kiveszem a kezéből a pennát és írni kezdek.
Ijesztő vagy. Félelmetes, ahogy átlátsz az embereken. Ennyire átlátszó lennék?
Talán csak pár hónap van köztünk még is azt érzem okosabb vagy, mint pár felnőtt. Amikor téged bántottak jól döntöttél, nem ütöttél vissza. Én viszont megtettem és olyanná lettem, mint ők. Sok rossz dolgon keresztül mentem és nehéz feledni.
Két oldal van a könnyű és a nehéz. Én a könnyebbet választottam. Hosszú utat tettem meg már és eltávolodtam a kereszteződésüktől.
Megpróbálhatom. Visszafordulok.
Nem tudok megváltozni hamar, kell idő. Olyan leszek talán, mint egy bomba, ami akkor robban, mikor bántják. Lehet, hogy te leszel megint, vagy a barátod.
Mikor elkezdtem ezt írni, nem értettem miért írom mindezt le neked, de most tudom.
Segítség kell!
Újra ember akarok lenni, aki megvédi a többit és nem bántja.

A végére már elfogy a tinta, az utolsó mondatok fakók lettek, mert így is éreztem magam. Nem voltam magamban biztos, féltem a választól, hiszen nem is ismer. Könnyebb lenne nekem is, ha nemet mondana és engedne elmenni, visszatérni a mostani életembe.*
Hozzászólásai ebben a témában

Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. február 5. 02:01 | Link

Gilbert általában nem volt ellenséges, inkább kicsit távolságtartó- bár szívesen beszélgetett másokkal, inkább csak felületes, hétköznapi témákról, még ha ki is buktak belőle komolyabb kérdések. Azokat egyébként sem szerették az emberek. El tudta képzelni, hogy nehéz lehet most elfogadni derült égből villámcsapásként jött hasonlóságukat és a tényt, hogy talán jobban érti a másikat, mint az azt szeretné. De az, hogy nem futamodott meg, valahol bíztató jel volt. Ahogy megismételte a nevét, picit elmosolyodott és biccentett. Aztán az eddig írtak fölé, a margóra firkantotta a válasz és kérdését.
Hívj nyugodtan Gilnek, vagy ahogy szeretnéd. Jelent valamit a neved?
Kíváncsi volt, mert szerette az érdekes, idegen hangzású szavakat és neveket. Alapból a Minnára emlékeztette, de az női, illetve japánul annyit tesz, mindenki. Aztán visszakapta az álarcát és erős késztetést érzett, hogy azonnal fel is vegye, újra elrejtve magát, de... itt ültek egymás mellett, a válluk időnként összeért és már úgyis látta őt. Nem érezte így helyesnek, úgyhogy csak magához szorította a fekete, tollas maszkot, míg csendben, szinte lélegzetvisszafojtva várta, hogy a másik fiú elolvassa a neki szánt sorokat. Figyelte az arcát, ám alig valamit tudott leolvasni róla, csak a tekintete változott a szavaktól. Végül Min elvette a pennát, nála pedig a ceruza maradt, de nem bánta- nézte, ahogy megtölti az oldalt, ám nemcsak a szavakat, a betűket és formájukat is leste.
Az első mondatra csak egy idézetet kanyarított, vele azonos magasságban a szemközti oldalra, egyikét azoknak a gondolatoknak, amik leginkább megfogták. Sokat olvasott, mert a szavakból, történetekből merített ihletet kicsiny, zárt világában.
"Csak azok érezhetik meg szívünk titkait, akiknek a szíve úgyszintén titkokat rejt magában."
//K. Gibran//

Aztán megállt, gondolkodva, és kisebb szakaszokban válaszolt, ahogy a gondolatok megszülettek, talán töredékesen.
Nem hiszem, hogy annyira okos lennék, csak igyekszem mindent megérteni. Nem tudtam visszaütni és nem is lett volna értelme. Gyenge vagyok hozzá. Az én szememben ez volt a könnyebb út- elbújni, nem vágni vissza, nem is reagálni, csak várni, hogy elunják. De a nyelvemre nem nagyon tudok lakatot tenni.
Igazából nem lehet visszafordulni. Nem tudod meg nem történtté tenni a dolgokat. Ám ettől még nem kell hagynod, hogy mások irányítsák az életedet.
A változáshoz mindenkinek idő kell és szerintem nehéz, sok dolog befolyásol és visszahúz. Én is próbálkozom, rá akarok jönni, milyen vagyok valójában, anélkül, hogy másoknak akarnék megfelelni.
Ha segítséget kérsz, tudnod kell, miben és kitől. Végig kell gondolnod, hol van a legnagyobb baj és onnan indulni el- lehet, hogy sok dolgot te is meg tudsz oldani. Tulajdonképpen az, hogy beismered, hogy segítségre van szükséged, az első ilyen lépés.

Elsőre nem értette meg, hogy az utolsó mondat kimondatlan kérés volt- elvégre ő, aki odáig sem jutott el, hogy megváljon álarcától, aligha lehetett sikertörténet és igazi követendő példa. Megszokta, hogy önálló legyen, hogy inkább ne kérjen segítséget, hanem saját erejére támaszkodva próbáljon boldogulni. Ott volt, vagy lett volna a nagyi, de őt nem lehetett mindennel terhelni és úgy érezte, épp elég, ha az öreg, sokat megélt hölgy a szeretetét adja. De ahogy másodszorra olvasta, rájött, mi fölött siklott el, és felnézett, pár pillanatig bizonytalanul fürkészve Mint, mielőtt lassan, tétován elkezdte volna írni az utolsó sort.
Ha szeretnéd, megpróbálhatok segíteni. S cserébe, ha sikerül, lenne egy kérésem.
Nem árult el többet, mert tudta, mennyire összezavarja az embereket, ha ilyesmivel áll elő; s pont a kívánság milyensége miatt kötötte a sikerhez.
Utoljára módosította:Gilbert Blythe, 2013. február 10. 15:11
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Nyugati szárnyMásodik emelet