Ashley

Ashley

[Olivér]

Olivér hangosan nevetni kezd, ami a kastélyfalakról visszapattanva olyan, mintha szikrázna valami. Furcsa érzés ezt hallgatni, de határozottan tetszik a lánynak, miközben sétál vele tovább, és azt fontolgatja: ezt a nevetést ő váltotta ki. Kihúzza magát, elvégre ez nagy dolog, egy ilyen nagy fiút megnevettetni, ráadásul szándékosan sikerült neki, szóval nagyon büszke magára.
A fecsegő dámák most is fecsegnek, ami kicsit zavarja, mert közben a lábait is gyorsan kell kapkodnia, és így nehezebb beszélgetni: loholva, ekkora hangszennyezésben. Azért figyel Olivérre, és próbálja összeadni-kivonni magában, hogy akkor most végül is kedveli-e a rellonos nagyfiút, vagy sem. Undok is, meg kedves is, és ez összezavaró ám, sokkal könnyebb lenne egy fekete-fehér világban élni, bár minden bizonnyal sokkal unalmasabb is. Felfelé nézve rá hallgatja a magyarázatot arra, hogy miért nem zavarja Olivért, hogy összeboronálják vele. Nagyot sóhajt értőn a végén -megsértődhetne, de minek? Nem tetszik neki a fiú, nem akar tőle semmit sem, és különben is... nem igazán az a fajta. Kipillant az egyik nagy ablakon a csillagos égboltra, miközben megfogalmazódik benne az az érzés, amiért már jó ideje próbálja elérni, hogy nagynak tekintsék (a Kornélos dolgok mellett, persze):
-Milyen jó érzés lehet, ha nem gúnyolnak ki lépten-nyomon! Úgy bemenni egy tanterembe, hogy nem dobálnak meg galacsinokkal, és úgy sétálni valakivel, hogy nem röhögnek ki.-
Először nem tűnik fel neki, hogy mindezt hangosan kiejtette a száján, aztán meg már nem bánja. Nem szokott ő nyavalyogni az élete miatt, nagyon szereti ugyanis, a családja tökéletes, szereti önmagát is, lehetne sokkal rosszabb helyzetben, na. Mégis azt gondolja, hogy a folytonos rémálmoknak nem lehet örülni, hogy a vizsgadrukk alatt leadott kilókkal szerzett vékonyság már-már beteges, és lehetne jobb. Mindig lehetne jobb, de annak is örül, ami van, jelen esetben a mellette lépdelő rellonosnak.
Megtorpan a rövid kis emelkedő folyosónál, ami a portrébejárathoz vezet, és szembe fordul Olivérrel.
-Köszönöm szépen, hogy elkísértél!-
Bátran előrelép, és lábujjhegyre pipiskedve, a vállát fogva egy puszit nyom a fiú arcára hálája jeléül, már ha el nem húzódik, amit azért titkon remél, hiszen nem akar ő rosszat, és az nagyon megalázó lenne.
-Jó éjszakát!-
Köszön még el, aztán megfordul, és felszalad a lépcsőkön, hogy a végén a jelszót elsuttogva beléphessen a főnixtorony védelmébe.