Sharlotte

Határozatlan léptekkel andalgott jobbra-balra, miközben próbálta megállapítani, hogy melyik portré ruhája a legszebb. Szokás szerint a gondolatai mindenfelé kalandoztak, talán azt sem tudta, ő maga hol van. Ettől függetlenül - vagy talán éppen ezért? - azonban remekül érezte magát.
Egy bő citromsárga pulcsit viselt, amely elárulta Navinés létét, emellett pedig fekete farmer díszelgett rajta, hogy még jobban passzoljon a kompozíció. A pulcsi zsebébe süllyesztette el a kezeit, a pálcája a farzsebében volt. Fekete haja ki volt engedve, csak egy hullámcsattal tűzött el pár tincset oldalra, így indult neki a kastélynak.
Tulajdonképpen nem volt különösebb oka, hogy a folyosókat rótta. Órája éppen nem volt, Lorinak és még pár Navinés barátjának azonban igen, így most volt egy szabad órája, amely csakis arra szolgált, hogy elüsse az idejét valamivel. Ilyenkor persze nincs is jobb, mint egy kis felderítésre indulni, még akkor is, ha egyébként az itt töltött évek alatt, már szinte minden kis zugát kiismerte a helynek.
Így jutott el erre a folyosóra, amelyet egyébként már szinte az első itt töltött napjától kezdve nagyon szeretett. Ez a hely jellemzett szinte mindent, amit Cass nőiesnek talált, vagy amit csodált a nőkben, és amiért úgy érezte, hogy van értelme lánynak lenni. Néha eltűnődött, milyen szívesen forogna akár ő maga is hasonló báli ruhákban, és ilyenkor, egy kissé gyerekesen bugyuta mosoly jelent meg az arcán. Így volt ez ebben a szent pillanatban is, miközben megtorpant egy tejfel szőke hölgy portréja mellett.
Gyönyörű!
Futott végig a fejében a gondolat, és elragadtatva mosolygott rá a nőre, aki a legyezője mögé bújt előle, miközben kilépett a portréjából, hogy egy másik festett nőalakkal kezdjen beszélgetést. Cassie pedig csak nézte őket, halovány mosollyal az arcán.

Aileen

Hát mit mondhatnék. Nem éppen így képzeltem el az életem itt. Eddig elég uncsi minden, az órák mondjuk néha kivételek, de akkor is. Mintha itt sem lennék. Bár lehet, hogy ez a visszahúzódó énem hibája, lehet, hogy az "árnyék vagyok" és nem is vagyok itt viselkedésem eredménye. Igazából meg is értem, de hát na. Azt mondták, sokan vannak itt fecsegők, akik mindenről tudnak, mindenhol, és mindenkivel diskurálni. Azt hiszem, ez hazugság. Akkor nem tartanék itt, ahol.
A karácsonyt mondjuk otthon töltöttem, de valljuk be, nem sokat nyom a latban, hogy az elmúlt egy hónapban, amit itt töltöttem, nem szólt hozzám nagyon senki sem.
Most is csak barangolok a folyosón, az otthonról hozott kedvenc, mugli könyvemmel, amiben egy cseppnyi mágia fűszerezi a történetet. De nem olyan, amit mi tanulunk ám, sokkal másabb. Mellette van még nálam penna, meg egy ceruza, a fülem mögé helyezve. Mintha valami fontos emberke lennék, pedig hát valljuk be, nem vagyok.
Valami folyosón kötök ki, amit figyelve, és hallgatva rájövök, hogy itt vannak a fecsegő portrék, sok- sok pletyka kiindulóhelyének okai. Talán még hallok valami finomságot a következő lapba. Remélem így lesz, de addig is, meg közben is, ha úgy van, megpróbálok úgy tenni, mintha csak olvasnám Noel könyvét.
Leheveredek az egyik falhoz, magam alá gyűrve meleg pulcsim alját, amivel ki is tágítom egy picit, kinyitom, és folytatom ott, ahol előzőleg befejeztem, megpróbálva kiszűrni a dámák beszélgetéséből a fontosabb információkat, és elhanyagolni a kevésbé fontosat. Most éppen arról van szó, hogy diákok, akik falusiak, és itt tanulnak, vagy babáznak, vagy hasonlók. Ehh, ezeknek sosem elég a pletykából?

Gilbert az egyik sarok mögül kandikál elő- jobbra, majd balra fordítva fejét, hogy ellenőrizze, tiszta-e a levegő. Ahhoz ugyanis, amit most akar csinálni, nincs szüksége közönségre, csak elijesztenék apró kedvenceit. Ahogy előlép, az egyik kezében egy jókora zacskó, a másikban a Szőke hölgy és pár ceruza van. Egyenest az egyik ablakhoz sompolyog, szeme sarkából továbbra is azt figyelve, hogy a folyosó üres legyen, vagy legalábbis embermentes. A naplót letéve a belső párkányra támaszkodik- kicsit pipiskednie kell, hogy elérje a kilincset, de sikerül kinyitnia az ablakot, hogy aztán kint lesöröpje a napközben hullott havat. A helyére magokat szórt- kölest, búzát, napraforgót, diódarabokat. A konyhán kérte meg a manókat, hogy segítsenek kikeverni, amikor megtalálta a helyet és kiderült, mennyire barátságos és szolgálatkész lakói vannak. Némán könyököl, hogy minél kevésbé mozogjon és nem is kell sokáig várnia- az első cinke kisvártatva a párkányra röppen, hogy ránézzen, felkapjon egy magot és eltűnjön, azonban a következő körben már másodmagával térjen vissza. Egyelőre csak a párkány széléről csipegettek, azonban ahogy fogyott az eleség és Gilbert továbbra is mozdulatlan maradt, egyre közelebb merészkedtek. Sőt, megjelent egy pinty és egy csuszka is, végül egy vörösbegy. Gyönyörködött bennük, a színeikben és szinte itta a szemével, ahogy mozogtak- az apró biccentéseket, ahogy ugrabugráltak és őt figyelték, ahogy az egyik közeli fán a szotyit hámozták. A cél az volt- hogy több napi etetés, rajzolgatás és figyelés után végre megérinthesse őket. A hideg sem tudta zavarni, pedig nem húzott kabátot- túl nagynak tűnt volna és az állatok így szokták meg, vékony pulóverben ülni az üveg túloldalán. A tenyerében várakoztak az utolsó magok. Az egyik kékcinke közelebb jött- kicsi volt, épp ezért villámgyorsan jött-ment, hogy a többiek ne lökdössék félre. Aztán még közelebb. Aztán egyszerre apró, hegyes karmocskákat érzett az ujjain és egyetlen, leheletnyi koppintást, ahogy a madár elvitt egy magot és azt hitte, menten kiugrik a szíve a helyéről. Mégsem mert mozdulni, várva, hogy visszajöjjön, még a lélegzetét is visszatartva. És tényleg, a tollas jött és ismét megült egy töredék pillanatig az ujjai hegyén, mielőtt elrebbent volna. Teljesen elvarázsolta, miközben a cinke felbátorította társait is- most egy barátcinege óvatoskodott közelebb, gyanakvóan méregetve őt, hogy aztán leszállás helyett inkább csak röptében kapjon ki magának egy magvat a tenyeréből. Aztán Gilbert lépteket hallott maga mögött és rémülten fogta fel, hogy a zajt a madarak is észlelték- a legközelebbi vészkiáltást hallatott és úgy eltűntek, mintha ott se lettek volna. A pillanat elmúlt, de igazából túl izgatott és boldog volt, hogy szomorkodjon emiatt.

Gilbert

*Bólintok egyet a nevére, majd gondolkozóba esek. Emlékszek, hogy régen anyukám mondta még a nevem jelentését és jól ki is nevettem. Talán azért, mert akkor még túl nyálas volt. Most visszagondolva a jelentésükre, röhejesen nem illik a mostani énemre. Ez eléggé hátul áll a listában, amit magamra használnék. Megfogom a pennát és írni kezdek.*
Min = Fény
Woo= Segítség
Anyám úgy fordítja fényadó, de szerintem iszonyúan nem illik rám ez a név, valahogy a Rellon is igazolhatja. Neked?
*Inkább most az udvariasság szólt belőlem, mint, hogy muszáj lett volna nekem tudnom, bár egy kicsit érdekelt, hogy hátha Ő is egy olyan nevet kapott, ami a vezetőegyéniséget vagy a nyíltat jelenti. A többi családtag nevéről nem tudok semmit, mert nem nagyon volt vacsoratéma. A sajátomat is csak azért tudom, mert édesanyám szokása volt fényhozónak szólítani. Nem volt túl kellemes, mikor az óvodában így hívott el a többiektől. Elolvasom a lefirkantott idézetet. Bár mondhatnám, hogy nem értettem, de olyan egyszerű volt, még is sok bonyodalom volt benne. Ez az egy mondat rengeteg mindent feltételez. Megtudom, hogy hasonlóak vagyunk, hogy tudja a titkomat, és hogy neki is van egy. Ezzel az a probléma, hogy én nem tudom az övét. Sok mindent tudok róla, de azt nem, hogy melyik a sötét titka, talán még nem is mondta el. Minek is kellene elmondania? Igaz, én sok mindent elárultam neki, de Gilbert is nekem, ha meg lenne még több titka, kell egy bizalom, amitől megosztaná. Nem tudok mit írni az idézetre. Egy csöppnyi művészet sem szorult belém, az irodalom irányából. Akárhogyan töröm a fejem, semennyi idézet sem jut az eszembe, inkább megvárom, míg folytatja az írást.
Két felől lehet Gil személyiségét megközelíteni, ahogy Ő tette, és ahogy Én, nézőpont kérdése. Talán a visszahúzódottsága miatt páran piszkálják majd és kiközösítik, de még mindig jobb, mintha félnének az embertől. Őt nem veszik észre engem néha a hír is megelőz, közben pedig látom a pillantásokat. Ezért volt jó ebbe az iskolába jönni. Senki sem tudta, hogy ki vagyok, legalább is egy ideig azt gondoltam. Mira az egyetlen, rá se számítottam. Próbálok beleolvadni a tömegbe, de lehet, hogy néha nem sikerül. A véleményem még mindig nem változott a srácról. Érettebb egyes felnőtteknél is. Az írásnak az első felével nem értek egyet, de ezt nem teszem szóvá. Aztán megint jön az az okosság, ami magamban nincs meg. Ő így is tud tanácsokat adni, hogy nem bízik meg magában én, ha még tökéletes lennék, úgy sem tudnék.  Félnék ekkora terhet a vállamra venni, elég a sajátom.
Lehet, hogy nem tőle kellett volna segítséget kérnem? Gondolkodok, hogy miért mondja azt, hogy meg kell gondolni, hogy kitől kéred a segítséget. Vagy csak nem akarja megtenni. Én próbáltam egyedül megváltozni, de könnyebb volt a visszavágással védekezni, mint, hogy csak simán elsétálsz. Ezt hívják forrófejűségnek? Nem is értem, hogy most miért tárulkoztam ki ennek a fiúnak, akiről még azt sem tudom, hogy milyen házba jár. Levitásnak tippelném. Van valami olyan jelenléte, ami kihozza az emberből minden titkát. Most kéne elrohanni, de most már kíváncsi vagyok a teljes válaszára. *
~Futás!* Ez a szó hasítja végig a tudatomat, de még sem mozdulok. Túl késő. Akkor kellett volna még megtennem, mikor letéptem az álarcát. Örök harag, de annyival vége is lett volna a kapcsolatunknak, de most már nem tudok úgy elmenni mellette, mintha semmi sem történt volna. Sok dolog lejátszódik a fejemben a kérését illetően. Lehet, hogy azt akarja takarítsak ki a szobájában, vagy, hogy legyek kedves, akár azt is, hogy készítsek ki valakit akit nem szeret, de valahogy bízok benne, így elveszem a pennát.*
Ha sikerül.

Chaske Tsosie
 

Sosem szeretett csak úgy egyedül járkálni a kastély ezen részein. Nem volt túl közel semmi sem, és a sok portré között, kicsit elveszettnek érezte magát. Tudta, hogy a régi arcok akik a festményekről néznek rá, már úgysem bánthatják, de kibeszélni ettől függetlenül még nyugodtan kibeszélhetik.
Ahogy elhaladt, az egyik szép hölgyike előtt, hallotta, amint a háta mögött egyből elkezdődik a sugdosás, arról, hogy milyen pórias ruhákban jár, és, hogy a haja mint a napon hagyott szalma. Nem vette jó néven ha kibeszélik, ám most elsiklott felette, ugyanis igencsak ki volt öltözve, az alkalomhoz illően, és ezt ő is tudta, mivel pont a festmények miatt vette fel az új fehér csipke berakásos nyári ruháját, természetesen egy meleg blézerrel, és egy ugyancsak meleg harisnyával. Beszélni kívánt a festményekkel, bár nem tudta, hogy hogyan is kezdje. Köztudottan félénk lány volt, és köztudottan két ballábas. Ezért történhetett meg az, hogy épp amikor az egyik festménytől a másikig ment, nem hagyhatta ki, hogy végigcsússzon a sima és fényes parkettán, ám amikor meg kellett állni, akkor megállás helyett a lába megbicsaklott, és úgy hasra esett, hogy a harisnyája kiszakadt, és a szakadás helyén elég durván meghorzsolta. Szép lassan el is kezdett vérezni.
- A franc essen bele. Hogy az ördög vigye el a pokol legmélyebb bugyrába és ott égesse cafatokra. - szitkozódott kissé hangosan, és remélte, hogy nem hallja meg senki, hiszen hogy is illett volna ez egy prefektushoz.
Megpróbált felállni, ám túl hirtelenre sikeredett, ezért azzal a lendülettel vissza is pattant. Valószínűleg kiment a bokája is. Remek.
Tudta, hogy nem messze innen van a Gyengélkedő, bár abban is biztos volt, hogy jó darabig nem megy el innen. Inkább dúl-fúl egy kicsit magában, az ostobaságáért.

Chaske Tsosie

Mivel felállni nem igazán tudott, megnyomkodta a bokáját, hogy hol is fáj tulajdonképpen. Igazából ebből csak az sült ki, hogy a bokája még jobban elkezdett sajogni, úgyhogy inkább hagyta is had fájjon. A sebével igazán nem tudott mit csinálni, maximum csak annyit, hogy felitathatta a pulcsija ujjával a kiszivárgott vért. Ez is rettentően csípett, úgyhogy ezt is hagyta inkább. Majd később lemossa, ha kikecmergett innen.
Hirtelen lépéseket hallott, és szörnyen boldog lett, hogy van akkora szerencséje, hogy erre járjon valaki, aki tud neki segíteni. Azután, a lépések hangját követte a hozzájuk tartozó ember is. A lány hirtelen nem is tudta, hogy mit csináljon, elfusson vagy esetleg több kevesebb sikerrel megpróbáljon úgy tenni, mintha itt se lenne, ugyanis a férfi, mert férfi volt, aki jött eléggé ijesztő alak volt, tipikusan az az ember aki egy nézésével eltöri mindkét lábad. Ám ahogy Inedra meglátta az arcát, rá is jött, hogy ez az akárki igazából nem akar rosszat. Nem húzott elő a zsebéből egy kést, vagy a cipőjéből egy pisztolyt, úgyhogy Inedra igencsak megnyugodott.
-Szia!Vagyis Helló, vagyis Jó reggelt...akarom mondani estét. - a lány rendkívül össze volt zavarodva, ugyanis hirtelen semmi nem jutott az eszébe angolul, de végül megtalálta a hangját, és tudott válaszolni, ám kicsit zavarban is volt, ugyanis a furcsa idegen azonnal a segítségére sietett, leguggolt mellé, és furcsán nézte őt, ami eléggé feszélyezte a lányt.
Mire bármi mást kérdezhetett volna az idegen rá is tért a lényegre, és ő bőszen bólogatva egyezett bele a segítségbe. Tudta, hogy egyedül úgysem tudna mit csinálni, és ha ez a valaki meg is akarná őt támadni, vagy bántani akkor már rég megtette volna. Na meg a kisugárzásában is volt valami, ami arra sarkallta a lányt, hogy nyugodtan megbízhat benne.
-I..Inedra vagyok. És a kastély legbénább tanulója. - utóbbit egy szemforgatással.  - Köszönöm a segítséget. Bár ez nem túl megszokott, egy maffiózó idegentől, akinek még a nevét sem tudom. - nem is értette, hogy miért mondta ezt, de azért voltak fenntartásai. Egyáltalán nem akart rosszindulatúnak tűnni, hiszen a férfi még segíteni is akart rajta, szóval úgy döntött inkább megpróbál csöndben maradni.
Azt nem igazán értette, hogy hogyan is tudná itt azonnal megoldani a horzsolást, úgy hogy nem volt nála semmi, de bízott benne, hogy sikerrel jár.
Ha Chaske-nak sikerül meggyógyítani őt, akkor a segítségét kéri, bár valószínűleg a férfi is látja, hogy egyedül nem tud lábra állni.
- Kérhetnék egy kis támaszt? A bokám még mindig rettenetesen sajog. - kérte a lány, és remélte, hogy útjuk a Gyengélkedőbe vezet majd. A lány ezúttal összeszedte minden angoltudását, amit csak tudott, de még így is csak az alap mondatok és nyelvtan jutott eszébe, amiért szidta is magában az anyját, aki kiskorában tanította.

Varga Dávid  

  Óvatosan kilopóztam a szobámból, úgy hogy senki ne vegyen észre. Körülnéztem, és elindultam. Amint elértem a folyosó végét, újra körül pillantottam, tanárt keresve. Ennek hiányban magabiztosan tovább indultam. A sok bolyongás közben véletlenül bementem a konyhába. Gyorsan elslisszoltam, attól félve hogy valaki meglát. Ezután két emeletet végigfutottam. Így értem el A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosójára. Körültekintettem, nem lát-e senki, és óvatosan elindultam a folyosón. Minden páncél mögé benéztem. Az egyik páncél előtt hirtelen hátraugrottam. Majdnem felborítottam az egész páncélsort. Ott egy fiú aludt. Már azt hittem, az egyik gondnok vagy tanár, aki az este mászkáló diákok keresése közben kicsit elszunyókált. Ám nem. Egy rellonos fiú volt. A jelvényéről ismertem fel. Oda lopakodtam mellé, és ébresztgetni kezdtem.
  - Hahó ébresztő! Bármikor ránk találhatnak. Ébresztő! - suttogtam a fülébe, és lágyan megráztam. - Ugye nem akarod, hogy én vigyelek vissza a hálókörletbe? - azzal utoljára megráztam. Felálltam és elindultam tovább éjszakai körutamra. Ekkor suttogást és zörgést hallottam. Megtorpantam, és megfordultam.

Miss Tökéletesség

Mivel korainak találtam még a lefekvéshez az időt, elhatároztam, hogy kicsit körbejárom az iskolát. Az éj leple alatt majdnem bárhova el lehet jutni, ha óvatosak vagyunk. Miért járnak az állatok éjjel vadászni? Miért van olyan sok éjjeli állat? Mert nem veszik észre őket. Én is éjjel megyek vadászni, egy kis kalandra. Csak azt remélem, találkozom valakivel, aki társam lehetne. Az elhatározás megvan, még csak egy ötlet kell, amin az egész iskola röhöghet. Amit majd negyven év múlva is névtelenül fognak emlegetni. Az unokáimnak dicsekedhetnék, hogy mekkora csínyt követtem el diákkoromban. Lesz amiért büszke legyek magamra. Egész érdekes volt a séta a Fecsegő Dámák freskójának folyósójáig. Az éjszaka elrejtett, nem találkoztam egy prefektussal sem, sőt még azzal az öntelt rabszolgahajcsárral sem. Szerencsére. Még mindig zavar, hogy a felelőtlensége miatt kaptunk büntetést. Meg is halhattam volna, ha Lotte nem tompítja az esésem. Két órán át nevetett rajtunk. Ez a dolga a prefektusnak? Idéntől szerencsére javul a prefektusi gárda minősége, mivel a kis vörös Szerelmem, meg Kiva is bekerült. Lesz itt rend. Soha nem gondoltam volna, hogy a gyerekes Leonie egyszer prefektus lesz. Kicsit az is furcsa, hogy terelőként játszik. Komolyan ilyen idegesítőek ezek a Dámák? Ha megszólalok, biztos lebuktatnak valamelyik éjjeli bagoly prefektus előtt. Mi volt ez a hang? Most már értem miért mondják az öregek, hogy ne fesdd az ördögöt a falra. Ki lehet az? Ha előbújik, tuti nem Amira, mert ő megvárná, hogy szenvedjek. A szívem a torkomban kalapált. Csak azt tudom remélni, hogy Leonie-val fogok összefutni. Vagy esetleg Kivával. Akkor biztosan megúsznám a büntetést, szerencsére. Ha jól hallom, a lépések közelednek. Bezzeg ilyenkor a dámák csendben vannak. Sose bízz meg egy freskóban, úgy is átver. Menekülési utak száma nulla. Szuper. Ugye nem csaphatnak ki emiatt? Lehet, hogy ez az utolsó sétám a kastélyban?

Keith
beköltözés, 6. felvonás, március 30.

Szinte kezdi azt hinni, hogy a sok gyúrásnak köszönhetően most földbe döngölheti Keith-t, de önbizalmát Herci pár könnyed mozdulattal elrejti egy adag édesség mögé. Valóban olyanok, mint a kölykök. Mármint a kölyökkutyák, csak annyi a különbség, hogy ők nem piszkítanak maguk alá, vélhetőleg. Pedig Leonie még bele is harap a szőkeség kezébe, kisebb jelzésként, hogy ugyan ne koszolja már össze a szép pandás öltözékét. Esélytelen. Megadja magát, és inkább a csata martalékává vált vörös tincseit kezdi vizsgálgatni nagy derűsen. Ezt nem lesz egyszerű kimosni, még perwollal sem. Vagy az nem is hajra van? Áhh… Mázlija, hogy annyira el van foglalva ezzel, csak az utolsó pillanatban bámul fel Keithre, aki éppen őt nézi. Khm... árgh… asdasd… Ilyesmi gondolatok suhannak át agyán egy pillanat leforgása alatt, de mire feleszmél, az úriember már eltűnt a látómezejéből, és valahol gonoszan kacag az ő szerencsétlenségén. Legalábbis így érzi, amíg egy kéz be nem tolul az arca elé. Arcáról eltűnik az álca, ami - színét tekintve - segített neki egybeolvadni a hajával, majd elkapja a felé nyújtott praclit, és talpra szökken.
A legkevésbé sem álmos. Olyannyira nem, hogy maga is ugrándozásba kezd a folyosóra menet, de a küszöb előtt leállítja az urat, és felpattan karjaiba. Mert ugye nem is lenne igazi a hozzászólás, ha Leonie nem kerülne fizikai kontaktusba Hercivel. Meg aztán arcát odadörgöli a srác mellkasához, mintha kedves kis cica volna. Az ő célja azonban az, hogy az arcára ragadt süteményt eltávolítsa. Fő a kedvesség. Keith ruhájának meg már úgyis mindegy.
-Úúú, nézzük meg a dámákat! – Kezdi el ráncigálni a szőkeséget az említett képekkel teli folyosó irányába. Közben mindenféléről magyaráz a srácnak, gondolatmenete szinte lekövethetetlen. A cápák félelmetes fogsorától egészen a balettozás mikéntjéig, minden előfordul szövegelésében. Ráadásként ott tolat pajtása előtt, meg táncolgat, ami csak belefér.
-Innen indulnak a pletykák! – Jelenti be vidoran, miközben odahúzza társát az egyik festményhez. Úgyis kiderült már, hogy az mennyire kedveli a művészetet, biztos ehhez is lesz egy-két szava, hiszen a dámák gyönyörűen ki vannak dolgozva, ezt még a kis törpe is észleli, mint mobil a térerőt.
-És nééézd! Milyen szép ruhája van ennek a néninek! – Gyönyörködve bámulja az említett darabot. Egy ilyenben igazi hercegkisasszonynak érezhetné magát. Túl az Óperencián meg hasonlók… vagy inkább túl a BK kapuján?
-Úúúú, azt is nééézd! Ez még szebb, mint az előző! – Szavai nem kis méltatlankodást váltanak ki a festmény szereplőjéből, de ez őt egy cseppet sem zavarja, és már rongyol is a következőhöz.
-Nekem is kell egy ilyen! Milyen finom úri hölgynek néznék ki benne, gondolj csak bele! – Kezeit kecsesen, majdnem kecsesen kitárja, és pukedlizik egyet. Meg kell hagyni, egy pukedliző panda, aki tiszta sütemény… a legkevésbé sem hasonlít egy szép hercegkisasszonyra.
-Júj, öltözzünk be egyszer! És Te lehetnél a Szőke… - Egy pillanatra elhallgat, és roppantmód zavarba jön, de azonnal javít. – Lehetnél a szőke ló! – Egyből úgy érzi, hogy nem buktatta le saját magát a hercegezéssel.
-Akit betörök! Húúú… harcos amazon vagyok! Nem is, indiánlány, azaz Pocahontas! Te pedig Szilaj! – Igazi indián módjára kezd körbe-körbe ugrálni, majd óvatosan kezdi becserkészni a vadlovat, hogy a hátára vethesse magát.

Ashley

Jones

Hát itt lenne, kezdődik második éve a mára már megszeretett kastély falai között, méghozzá nem is csak egyszerű másodéves már, hanem háza kinevezett prefektusa lett. Gondolatai is nagyrészt ekörül forognak, a bizonyítani akarás, a megfelelési kényszer állandó társa lett már most, pedig még csak nemrég lett vége a nagytermi évnyitónak - amelyet mellesleg ezúttal kihagyott. Sejtette, hogy ez nem egy jó bemutatkozás újdonsült tisztségében, azonban nem érzett magában egy fikarcnyi energiát sem, hogy végigülje a hosszú igazgatói beszédet. Még annak ellenére sem jött meg a kedve, hogy a máskor ebédlőként funkcionáló terem most minden bizonnyal kékben és bronzba pompázott, köszönhetően szorgos háztársainak, akik ezúttal megszerezték a Levitának a házkupát. Ennek kapcsán is megbújt benne egy kis lelkiismeret-furdalás, mivel nem érezte úgy, hogy kellőképp besegített a kupa megnyerésében. No nem mintha rosszul teljesített volna, vizsgái mind hibátlanok lettek, azt a kettőt leszámítva, amire derogált neki bemenni. És itt a gond. Ha az EVT-t még meg is tudta magyarázni magának - mondván úgyis leadja -, a kérdés még mindig fennáll: miért nem vizsgázott bájitaltanból? Az csak egy dolog, hogy nem szereti a tárgyat, de ez még nem megfelelő indok, hogy miért hagyta ki teljes lelki nyugalommal a számonkérést, mikor folytatni szeretné ilyen irányú tanulmányait. Azóta persze megoldódott a dolog, az egész éves teljesítményére tekintettel folytathatja a második évfolyamot, de ettől még nem érzi kevésbé rosszul magát.
Szóval mardosó lelkiismeretével rótta a folyosókat az évnyitó ünnepség befejezése után pár órával, gondosan elkerülve a Levita körleteit. Micát is a hálótermében hagyta, nem kívánt társaságot magának, főleg nem olyat, aki esetleg számonkérheti, miért hagyta ki a lakomát. Amit egyébként, mint utóbb kiderült, jól tett, ugyanis bizonyos diákok úgy ítélték, nem elég érdekes a program, és ezen segítvén pár trágyagránáttal dobták fel az alkalmat. Ezt is csak néhány perce tudta meg, amikor ugyanis betévedt a fecsegő dámák közé, épp ez a téma volt terítéken, így rövid úton informálódhatott az újdonságokról. Azonban hogy ki volt a tettes, még nem tudták a dámák, így jobb időtöltés híján Lyra ezen járatta gondolatait, sorban vetette fel magában a zöld ház diákjainak arcát - arról ugyanis meg volt győződve, hogy egy rellonos kreativitása bontakozott ki a Nagyteremben.

Ashley és a Mesélő

A szerencse forgandó, szól a mondás, de egyelőre a mi oldalunkon áll, ezért is sürgetem Ashleyt. A portréra, ahogy horkant egyet vetek egy ijedt pillantást, de aztán békésen szuszog tovább, én meg kifújom a levegőt, ami egy másodpercre bent ragadt. Tovább haladunk, és a tanácsot megfogadva kérdés nélkül lépem át a harmadik lépcsőfokot, hiszen ráérek később is megtudni, pontosan mi is a baj azzal a bizonyossal, mondjuk holnap vagy holnap után, amikor éppen nem tilosban mászkálunk. Magamban persze jegyzetelem az utat, ha legközelebb szükségem van valamire, már könnyen eltalálok majd az Eridonhoz.
Felérve viszont, amikor már azt hinném minden rendben a sötétséget valami hangos csörömpölés töri meg, és ahogy szétnézek fel is villan néhány fáklya lángja velünk szemben.
Nyelek egy nagyot, aztán nem is gondolkozom, megragadom Ashley karját, Manának meg a fejemmel intek, hogy mi bizony, most az ellenkező irányba megyünk. Lehetőleg hangtalanul, amilyen gyorsan csak lehet. Ha már eddig nem buktam le, hogy dohányzom késő este a kastély falain kívül, nem most fogok, hogy épp visszajöttem, és Ashleyt tudnám elsőre biztonságban. Szóval a batyuval a hátamon, sietni kezdek, ami azért nem éppen halk, elvégre a benne lévő órák-gyertyák össze-összeütődnek, de nem számít ez sem, amíg nem kapnak el. Bár lehet jobb lenne, bevonulni valahova, csak éppenséggel a kastélynak ezen a felén nem vagyok ismerős. Magamban fohászkodok, hogy minden oké legyen. Néhány lépés után, egy ajtó előtt megállok, és Ashleyre pillantok, bár nem vagyok biztos benne, hogy lát, bízom benne, ő tudja mi ez a hely, elbújhatunk-e itt, vagy szaladjunk inkább tovább?



//Előzmény: Rentai Bálint - 2014.07.03. 01:18//

Evelin


Bár csak egy emelet választja el a két folyosót egymástól, nagyon sok különbség van köztük. Többek között, hogy ezen a folyosórészen a Dámák egy előkelő népség, akik a csúf, öreg, ám tiszteletreméltó Banyát sem látják szívesen körükben. Időnként azonban mégiscsak látogatást kell tenni náluk, hátha szolgálnak valami friss információval, amivel segítheti majd az Edictumos gyerkőcök munkáját. Ilyenkor megtűrik őt, de kifejezetten a tudtára adják, hogy semmi keresnivalója köztük.
- Jajj, te! Hát láttál volna engem fiatalkoromban! - Morgolódik a Banya, ezt a folyosót kifejezetten nem szereti. Most is épp, hogy erre jött, máris beszólt neki egy kikent-kifent fehérnép. Friss információt nem szerzett ma se innen, úgy néz ki, a kastélylakók is messzire kerülik ezeket az elkényeztetett nőket. Az öregasszony az egyik közelben lévő festett padhoz botorkál, hogy leülve megpihentethesse rajta megfáradt, vén csontjait. Messze van még a szokásos napi körútja vége, kezd ő ebbe belefáradni már... áh, dehogy fárad bele, ha valakiről hall valami izgalmasat, attól egyből jobb kedvre derül, akkor már megérte a fáradozás. Derekát fájlalva méregeti - lehetőleg - messziről a freskókat, akiknek túl jó dolguk van. A fene vinné el őket.

#Leonie ; #Gwen

Julien már pár napja megvetette a lábait a kastélyban. Egész kis kényelmes bungalót kapott, amelyet valószínűleg a lehető leggyorsabban terített be a holmijaival. A szobarésze is úgy néz ki már, mint az otthoni, csak kisebb kiadásban, de hát neki a hely sosem akadály, bármit feldúl, ha arról van szó. Szóval, ebben a kollektív disznóólból - amit anyja nevezett mindig annak, neki viszont művészi káosz -, hogy harapjon valamit, mivel úgy hallotta, egészen finom erre a konyha, amit ugyan már tapasztalt, de addig nem hiszi el, míg majdnem a legtöbb fogást meg nem kóstolhatta. Eddig egész elégedett az eredménnyel. A vacsora hív, Julien pocakja hamar feltöltődik, sőt, zsebeibe még pár desszertből csent süteményt is csempész – persze, teasüteményt, mivel a krém nem mutatna jól zsebben.. – és nagy ásítások, és nyújtózkodások közepette állt fel, hogy ha nyugovóra nem is, de elinduljon valamerre. Eredeti terveiben az Eridon hálókörlete volt a cél, de mivel még gyakorlatlan abban, hogy megtalálja itt a helyes utat, és, mivel folyton megáll bámészkodni, vagy egy festmény láttán, vagy valami más miatt, így nemigen arra az útra jut el, amely neki opcionális lenne. Egy ideig ácsorog valami öreg, kissé süket portréalak előtt, aki valami „selyemhuszárnak” nevezte őt, mivel épp kötekedhetnékje támadt, ő pedig leáll pörölni, hogy még selyemalsót sem hord, mert kényelmetlen, és túlságosan rossz a hőelvezetése. De nemigen győzte meg ezzel őt, így inkább ott hagyja magában morogni, amikor is a hallócsövével tárgyalja meg, hogy milyen elvetemültek a mai fiatalok. Ezt már annyiszor, de annyiszor hallotta már…
Selyemhuszárunk immáron számára ismeretlen helyre keveredve ténferedik, és még a sütiket is sikerült befalnia, így elkeseredetten sóhajt fel, miközben barna szemeit körbeviszi a folyosón. Remélhetőleg nem ez a hely lesz az, ahol kiszáradva, múmiaként végzi, mert senki nem jár erre, hogy visszarugdossa a főnixes házba, vagy legalább térképet adjon a kezébe. Mondjuk, ez elég okos dolog lenne, ha az újaknak térkép járna, majd fel is veti valami okos előtt, ha visszakeveredik. Ahogy jobban a folyosóra ér, úgy hallja meg a pusmogást, a halk, de érhető szavakat, és szökken magasra szemöldöke. Oldalra billent fejjel, mint valami aranyos kutyus, közelebb oldalaz a falhoz, és hallgatózik, mi is lehet a téma. Hamar rájön, hogy amit eredetileg beszéltek, már nem téma, inkább ő maga, hogy idetévedt, és még van mersze kihallgatni őket. Jól ki is húzza magát, hiszen nem szégyelli magát kicsit se, sőt, köhint a Dámák felé, jól hallhatóan, hogy biztos ne tévesszen füleket.
- Elnézést, Hölgyek, hogy így belezavartam a napi rutinba. – ejti ki anyanyelvén a szavakat, pontosabban franciát használva, hogy még dallamosabban hangozhasson, és körbepillant, immáron ráérősebben. Szép dekorált fal, nagyon szép, egészen más, mint amiket eddig látott. Egy-két helyen még jól meg is tapicskolja, de nemigen érez semmit a hideg falon kívül, így hát visszahátrál a hölgyekhez, és figyel tovább. Nemigen jut el agyáig semmi, amit azok beszélnek, mivel a sok kajától sütitöl, vagy is a cukortól eléggé eltompultak érzékei, de odabent viszont igencsak felpörgött. Először csak leül, mint egy jóllakott napközis, és egy szalvétát kiegyengetve, a farzsebéből előkerült filccel pingálja szépre, hogy a pörköltszaft mellett megjelenjen valami új is, de negyed óra múlva azon kapja magát, hogy hirtelen megindulásból, a szelvétát a sarokba lökve, már a két Dáma felára alkot épp egy főnixkezdeményt. Nem, nem érdekli a tiltakozás, sem semmi más, ő jókat vigyorogva kezd bele a vonalak alapozásába. Ide rendeltek főnixet?

Miza

Péntek este, 10:05


Éppen sétálok a folyosón, hiszen álmatlan éjszakám van. A kastély ezen folyosóján még sosem jártam így körbenézek erre. Fogalmam sincs, hogy merre járhatok, azt hiszem sikeresen eltévedtem. Előkapom pálcám és fényt gyújtok a végén. Talárom alá rejtve tompítok a fényen, nehogy valaki hamar észrevegyen. Közben nézegetem a freskókat. Ezután mintha lehűlt volna a levegő. Fázni kezdek, de nem foglalkozok vele. Ahogy haladok a folyosón mintha valaki szintén járna, de a hátam mögött. Megtorpanok, majd mintha a másik is megállna. Megfordulok, senki nincs ott. Biztos, hogy hallucinálok. Elindulok előre, megint hallom a hangot. Ez nem igaz, megtorpanok, majd oldalra fordulok és hátrálok egy falhoz, majd leülök a tövébe és bámulok előre. Egyszer csak szemeim elnehezednek és elbóbiskolok. Egy Fura neszre leszek figyelmes, amitől felriadok. Felpattanok, de kicsit hirtelen és a fejem az egyik képkeretbe beverem. Kezemmel mindjárt odakapok így pálcám a földre pottyan.

- Au - kiáltok fel, majd a hirtelen, szemembe szökő könnyeket kezdem letörölni. - Ki vagy te?

Kérdezem az idegen sziluett felé pislogva. Egyik kezem védekezőn magam elé, a másik még a fejemen tartom. Mindegy már nekem, mert fáj a fejem is, meg biztos, hogy visszajutok a hálótermembe. Nem érdekel, hogyha még büntetőmunkát is kapok érte.

Ó, JÚLIA, MI A TÚRÓNAK LETTÉL TE RENÉE?
~Lexi dilemmái, csapó 1.0~

Szóval akkor vasárnap van. Az új év első vasárnapja. Egy normális vasárnap amúgy se jó semmire, minthogy egynapi üresség legyen két teljes értékű nap között; az új év első napjai meg légüresek. Ha a kettőt összerakjuk, abból kijön a nagybetűs, nyomasztó Semmi, amikor az ember már várja, hogy legyen valami, mehessen dolgozni, történjen valami katasztrófa, mert ez a semmi, hát ez felőrli az ember idegeit.

A kis navinés kínjában már ott tart, hogy ki se teszi magát a heveny tüdőgyulladás lehetőségének, hanem inkább itt benn marad a jó melegben. Határozott céllal indult el - elmegy a könyvtárba -, de aztán az ajtó előtt inkább sarkon fordult, és elkezdett császkálni. Hogy valahogy egyben tartsa magát, elkezdte megfigyelni a festményeket, és szégyenszemre be kell vallania magának, hogy pár kivételével egyet se nézett meg még alaposan. Úgyhogy akkor most megteszi, üdvözölve a festmény szereplőit, satöbbi.

És akkor most itt áll, bámulja a soros részletes, népes, hangos és nagyon jó festményt. Kicsúszott már a száján a megfelelő azta-tartalmú hangsor, jelenleg áll a kép előtt, úgy, ahogy akkor szokott, amikor jó zenével találkozik össze hirtelen: mozdulatlanul, a külvilágra süketen és vakon, és önnön tehetségtelenségének teljes tudatában. Mert legyen akármilyen hangos és pletykás - ezt hamar meg tudja már állapítani -, attól még kiváló egy festmény.

Most komolyan.

Most jött a könyvtárból, egy halom jegyzettel, persze maga előtt, két kezével átölelve a papírokat. Amikor helyre akarta rakni azt a szerencsétlen és istenverte tincset, ami folyton a szeme előtt lebegett, hát na, ahhoz használni kell az egyik kezet. A tincset aztán már nem sikerült helyreigazítani, hogy történjenek vele rossz dolgok, mert az összes papír kicsúszott a fogásából, és szétszóródott a folyosón. Mappa, cöh. Csak a lúzerek használnak mappát.

Úgyhogy most itt áll, csípőre tett kézzel és igazán csalódottan néz le a papírokra. Az egy dolog, hogy ő maga buta, mint a kő; na de a papírokon okosságok vannak. Azoknak már majdnem esze van. Hát mért nem tudnak nem szétszóródni mindenhova. De komolyan, mindenhova. Lát egyet vagy öt méterrel arrébb is.

Ha lenne itt egy dokucsapat, nagyon szívesen belenézne a kamerába.

Dwayne

Viktorpajti *-*

Este van, este van, ki-ki nyugalomba. Ezzel nem is tud vitatkozni, ez így van, nem hiába ő a kedvenc költője. Ugyan így ilyentájt a nyugalom az ágyat szokta jelenteni a többségnek, de hát ő mostanában nem arról híres, hogy sokat alszik. A szobatársai megszokták, és ő is csinos kis rutint alakított ki magának az estéire, amiben még véletlenül se szerepel semmiféle tanulás. Pedig mondjuk nem ártana. Mindegy.

Ez a nevezetes rutin abból áll, hogy fel-felkeres portrékat és ott lézeng a környékükön. Ugye, milyen veszettül unalmasan hangzik? Pedig nem is az. Az az egy előnyük megvan, hogy nem háromdimenziósak, és mióta egyszer a kis navinés is közéjük keveredett a 2d-be, sokkal inkább rokonszenvezik velük. A portrék többsége nagyon jó társaság egy csendes típusú lánykának - hallgatni tud, és a legtöbb festmény mesélni szeretne. Nagyszerű esti elfoglaltság alvás helyett.

Ez a folyosó mondjuk nem a vidéki öregasszonyok vagy a kedves bácsik képeinek helye, pedig azokkal könnyű megtalálni a hangot. Itt szép, ékszeres dámák laknak, akikkel a lánynak, hiába töltött itt már vagy négy estét egyhuzamban, még nem sikerült beszélő viszonyt kialakítania. Annyit ért el mindössze, hogy időnként észreveszik - persze észrevenni eddig is észrevették őt, és egyszer-egyszer hallotta már, ahogy róla pletykálnak, miközben velük szemben ül az ablakpárkányon, nem nagyon szégyellik magukat ezek a festmények -, ami azt jelenti, hogy ki-ki vérmérséklete szerint csúnyán vagy cinkosan rápislog, illetve volt, aki intett is neki.

Haladás. Egyszer majd meg is szólítják majd, bízik benne. Addig viszont ő a ruhájukat nézegeti, ők meg róla költik a pletykákat. Ez így teljesen rendben van.

Chloé egyik csomagját maga után rángatva tipeg az iskola folyosóján. Jól nevelt francia nőhöz méltóan csendesen és szolidan szitkozódik magában. Először azon háborodott fel, hogy mi az, hogy neki kell a holmijait elvinni a klubhelyiségbe. Számára furcsa, hogy nincs valaki, aki kiszolgálja őt, esetleg viszi helyette táskáit. Ládája már egy nappal korábban megérkezett és elvileg a kapott szobájában várja.Másodszor az miatt dühös, mert az ég világon senkit nem talál egyik folyosón se, aki esetleg útba igazíthatná. Mivel életében először jár itt, így nem nagyon tudja merre is keresse a klubhelyiséget. A tanév már elkezdődött, de ő sajnos csak késve tudott jönni. Otthon akadt még néhány teendője, melyet el kellett intéznie mielőtt hosszú távra elutazott volna. A festmények közül a legtöbb összesúg mögötte, de olyan halkan, hogy nem érti mit suttognak. Amúgy sem tökéletes a magyar tudása, így idő mire valamit megért.
- Excusez-moi! - lép oda az egyik festményhez, melyen az idős nő éppen egy kanapén pihen. De ahelyett, hogy válaszolt volna Chloénak, inkább elfordult a másik irányba. A fiatal nőből egy nagy sóhaj tör fel. "Nyugalom Chloé, ne húzd fel magad. Meg fogod találni a helys utat." nyugtatja magát. Fél pillanatra lehunyja szemeit, hogy lehiggadjon. Nem lenne illendő az első napján annyira felidegesíteni magát, hogy... Inkább hagyjuk is. Szerencsére nem egy elveszett kis bárány, így fel fogja találni magát. Előbb vagy utóbb, de meg fogja találni azt a fránya klubhelyiséget. Bár egyelőre azt se tudja, hogy jó szárnyban jár-e. Igaz, elmondták neki merre kell mennie, de lehet nem értette tökéletesen amit az idős férfi mondott neki. Tovább haladva egy újabb festményhez lép oda, ahol immár három hölgy beszélget egymással egy csodálatos kertben.
- Excusez-moi, savez-vous... vagyis, meg tudnák mondani...? - Mondatot be se tudja fejezni, mert az egyik hölgy rá kiabál, hogy milyen halandzsa nyelven akar velük kommunikálni.
- Harpie! - közli a nővel, majd fehér kabátját szorosabban összefonja magán. Kifejezetten hideg van ebben az épületben. Előző iskolájában a Beauxbatons-ben legalább kellemes meleg volt, és ha odament valakihez segítséget kérni, akkor kapott is. Lehet hamar meg fogja bánni, hogy Magyarországra jött mesterképzésre. Könnyebb dolga lett volna hazájában, de ő sose szerette az egyszerű feladatokat. Vonzzák a kihívások és az új lehetőségek. Fülét cipők kopogásának zaja üti meg. Jön valaki és ha szerencséje van, talán segítséget és útbaigazítást is fog kapni.

november 19., takarodó után pár perccel
- zene -

- 03:00 -

Annamari

- Basszus, basszus, basszus, basszuuus!! - a szívem a torkomban dobog én pedig szélsebesen csapom be magam mögött a társalgó ajtaját, majd egész testemmel megtámasztom azt. A kísérletezés azzal a varázslattal csúnyán sült el és a túloldalt lévő valami feszegetni kezdi az ajtót, amit a hátamban is érzek, én pedig pánikolva pillantok körbe, ki lát engem a festményeken kívül. Egyrészt örülök neki, hogy ilyen kései órán senkinek sem kell magyarázkodnom, másrészt szívás, hogy tök egyedül vagyok és nem tudnak segíteni. Másodjára lettem prefektus, de Podiádinak egy indok kell szerintem és ő is elveszi tőlem a jelvényt. Megiramodik és újra az ajtónak feszül, én meg nem hagyom.
- Mész vissza! - kiabálom neki, fél kezemben szorongatom a pálcámat, de semmilyen varázsige nem jut eszembe, amivel visszavonhatnám az előbbit Pláne, mivel bájitalon kísérleteztem... kár volt hallgatnom arra a srácra a pincéből, aki szerint ez jó ötlet volt és ettől majd belém szeret egy-kettőre az álom lovagom. Óóóóó Nikolai szerelmem, hát érted bármit megtennék! Fejemben még nem körvonalazódik ugyan, hogy kire kenhetném, vagy hogyan léphetek le a tett helyszínéről, egyelőre csak meg akarom akadályozni, hogy a rózsaszín habfürdő, ami rinocérosz alakot vett fel, ne akarjon nagyobb kárt tenni a kastélyban. Érzem, ahogy a cipőmet benedvesíti az ajtó alatt átsündörgő rózsaszín lötty, az olcsó bájital szagától pedig kezdek már rosszul lenni.
- Na jó, ha nem hagyod abba, én... én esküszöm, hogy... Merlinre már, ki ne gyere! - sipítom és ahogy csak bírom, tartom az ajtót.