Szeréna

Gondolta, feldobja valamivel ezt a napot is, és kicsit felszabadítja a szobát saját uralma alól. Tisztában van vele, hogy egy idő után kicsit megterhelő lehet, hogy egyfolytában beszél, ezért kellenek kisebbfajta pihenők, amikor csend és nyugalom borulhat az egész hálóra. Meg amúgy is, imád új helyeket felfedezni a kastélyban, márpedig ismeretlenből akad elég itt a környéken, tehát kalandra fel!
Magára húz egy túlméretezett bordó pulóvert, bordó harisnyával és mustársárga szoknyával, és egy nyuszis mamusszal dobja fel a szettet. Hóna alá csap egy dobozt, vállára telepakolt táskát vet, majd kilépve a folyosóra, céltalanul indul neki a nagyvilágnak. Természetesen a karácsony körül forog minden gondolata, és a nála lévő cuccok is mind az ajándékozáshoz szükségesek. Imád ajándékozni! Szíve szerint minden szembejövőnek adna valami személyeset, de az iskola diákjainak csak töredékét ismeri behatóbban, így arra már rájött, hogy ez nem fog működni. Azért persze vannak ám világmegváltó ötletei, nem kell félni! Szövögeti is becsülettel terveit, és annyira belemerül ebbe az elmélkedésbe, hogy mikor felpillant, rá kell jönnie, fogalma sincs, merre jár éppen. Tökéletes!
Hatalmas vigyorral ugrándozik oda az első ajtóhoz, amit megpillant, és minden teketóriázás nélkül benyit. Nem éppen a Társalgóba lépett be? Ha nem tudnám, hogy én írom a forgatókönyvet, azt mondanám, hogy micsoda véletlen! Belibben a helyiségbe, és odasiet a kandalló elé. Lihegve ledobja a dobozt és a táskát a földre, majd jókedvűen levetődik ő maga is. Aztán a következő másodpercben újból felpattan, hogy kerítsen magának egy bögre kakaót. Az majd megadja az ihletet az ajándékgyártáshoz. Tölt magának az egyik kancsóból, és addig is, amíg kortyolgatja az italt, felül az asztalra, és hangosan énekelni kezd. Csak az alaphangulat kedvéért.
-O Tannenbaum, o Tannenbaum, Wie treu sind deine Blätter!

Szeréna

Szörnyen bele van merülve a kakaójába, és olykor hangosan énekelve, olykor teli szájjal hümmögve adja elő anyanyelvén a zöldfenyőt. Teljesen hatalmába kerítette a karácsony szelleme! Kicsit ugyan már fáj a szíve az otthoniak után, mert már olyan régen látta őket, de enyhít valamit ezen a rossz érzésen, hogy most is nekik fog ajándékot gyártani, így minden gondolata körülöttük foroghat. Még sok-sok dolga lesz mindegyikkel, ráadásul elhatározta, hogy random embereket is meg fog lepni, csak azért, hogy adhasson valamit.
Éppen azon jár az agya, hogy mi is legyen a kiválasztott ismeretlenek meglepetése, amikor valaki az anyanyelvén köszön rá. Majdnem ki is ejti markából a bögréjét.
-Guten Tag! – Levágja maga mellé a kakaót, és leugrik az asztalról, hogy odarohanjon Szerénához. Nyilván egyből belelép az aurájába, és megragadja a kezeit. Ragyogó arccal tekint fel a leányra, egészen addig a pillanatig, amíg az nem folytatja magyarul.
-Te akkor most… tudsz németül? – Olyan reménykedve néz újdonsült ismerősére, hogy igazán nem volna szabad nemet mondani neki. Nem törheti össze egy gyermek álmát! Oké, ennyire talán nem súlyos a helyzet, mindenesetre hatalmas öröm lenne számára egy kis hazai érzés.
-Neked is boldogot kívánok! – Vigyorodik el, miközben elengedi őt, és hátrébb lép egy felet, hogy útjára engedje Szerénát, de a nyomában ugrándozva követi őt a pultig. Igazán olyan, mint egy kiskutya.
-Ugye csatlakozol hozzám? – Int a kandalló előtti szőnyeg felé, ahova cuccait pakolta. – Éppen az otthoniak ajándékát rendezgetem! Te nem mész haza az ünnepekre? Én már alig várom, hogy lássam őket! – Ismét megragadja a lány csuklóját, és elkezdi húzni maga után, hogy üljenek le. Közben persze képtelen abbahagyni a beszédet.
-Te eldöntötted már kinek mit adsz? Mindig olyan nehéz valami igazán személyre szabottat kitalálni. A nővéremén például már egy hónapja gondolkodom. Neked vannak testvéreid? Nekem kettő is, alig várom, hogy kiderüljön, mit kapok tőlük! - Magyaráz lelkesen, majd lehuppan a szőnyegre, és cseppet sem odafigyelve, odébb tuszkolja cuccait. Ő pont az a fajta törpe, aki nem csak adni, de kapni is imád. Szinte megőrül a kíváncsiságtól, hogy vajon milyen meglepetések várnak rá idén.

Szeréna

Hamar túlteszi magát a sokkon, hogy most aztán nem lesz itt német csevegés, bármennyire is szeretné. Vagyis… lehetne, de az igen egyoldalúvá sikeredne, ha elkezdené anyanyelvén osztani újdonsült ismerősének az észt. Oké, tényleg nem tragédia, hiszen fél perc múlva már nem is emlékszik rá, hogy ma elhangzott volna akár egyetlen német szó a közelében. Sokkal jobban el van foglalva azzal, hogy nekik itt és most karácsonyozniuk kell, meg ajándékot csomagolni és minden mást, amit egy ilyen csodás ünnep megkíván. Még az sem tűnik fel neki, hogy Szeréna ódzkodik az érintéstől. Számára annyira természetes a fizikai kontaktus, eszébe sem jut, hogy másoknak kifogásuk lehet ellene. Elvégre nem leprás ő, és egyéb betegségei sincsenek, amiért üvegfal mögé kéne zárni.
-Te már kész vagy vele? – Hüledezik egy sort, mintha legalábbis most jelentették volna be, hogy feltalálták a soha el nem fogyó táblacsokit.
-Nekem valamiért mindig az utolsó pillanatra marad minden – Túljátszott méltatlankodással forgatja szemeit. Persze, ez abszolút nem az ő hibája, hiszen annyira zsúfolt egy vörös törpe élete, ugyan hol lenne ideje ilyesmikre?
-Volt? – Kerekednek el a szemei, de egy pillanat alatt rájön, hogy egy boldog ünnep közeledtével talán nem kéne olyan témát feszegetni, ami a másiknak fájó pontja lehet. Egy pillanattal később tehát, ha Szeréna nem hajlandó kifejteni a miérteket, inkább maga kezd könnyed fecsegésbe.
-Bátyám az nekem is van. Tudod, ők ikrek Nadine-nal. De kicsit sem hasonlítanak egymásra. Nyilván… - Ingatja a fejét vigyorogva – Az egyik fiú, a másik meg lány… de a jellemük is teljesen különböző ám. – Látható imádattal beszél a családjáról. Bár jó kérdés volna, kit nem szeret ez a kishölgy, de a rokonság különösen piedesztálra van emelve a szívében.
-Hűű, apukád versenyzett? – Derül fel még inkább az arca, és közelebb mászik beszélgető partneréhez. Valószínűleg nem azért, hogy jobban halljon, csak nem bír megülni a hátsóján túl sokáig.
-Hol? Kikkel? – Sosem hitte, hogy valaha hatalmas rajongója lesz a repülésnek, de ez az iskola már az elején belerángatta a sűrűjébe. Bár nem is tiltakozott ellene igazán. A lényeg, hogy folyjanak az események, ő pedig pont benne legyen a sodrásban.
-Nálunk anya grafikus. De inkább amolyan mugli módra. Azt mondja, hogy jobban szereti mágia nélkül a képzőművészetet. Egy kép álljon úgy, ahogy megfestik, és ne mászkáljon arrébb. – Idézi, anyuci méltatlankodó hanghordozását utánozva.
-Apa pedig játékgyárban dolgozik. – Jelenti ki büszkén. Ránézésre ez lehet Leonie álmainak netovábbja is. Volt honnan örökölni…
-Szeretnéd látni, mit küldött? – Kérdezi izgatottan. Felguggol, és összecsapja tenyereit.
-Még én sem bontottam ki, mert a bátyám ajándékának szántam. De olyan kíváncsi vagyok, hogy jó lesz-e! – Megfogja a legnagyobb dobozt, és maguk közé húzza. Ha Szeréna figyel, hallhatja, hogy odabent bizony mocorog valami. Vagy inkább valamik? Sok-sok valami…

Keith
A beköltözés, 5. felvonás, március 30. éjfél tájéka

Nagyterem

Nagyjából annyi átéléssel ugrándozik körbe-körbe, mintha egy beszívott sámán lenne, és éppen ördögöt űzne egy hiperaktív gyerekből. Már csak egy kis dob hiányzik a kezeiből, hogy azt verje a produkció tartalmas részeként, merthogy egyébként nem sok értelem szorult a műsorukba. Esélyes, hogy ha a Superstars-ba nem is, a Diliházba mindenképpen bejutnának vele. Még Leonie is sokkot kap Keith magánelőadása láttán, úgyhogy totál váratlanul éri, mikor az őrült úriember felkapja, és megpörgeti. Visítva nevet fel, és tér vissza belé az élet egy fél pillanat alatt, hogy aztán…
Mindig jól jön a háznál egy mugli nagyszülő. Kettő meg aztán kész áldás, és nem csak azért, mert a nagyi remekül süt és főz, hanem mert van TV-je, aminek köszönhetően az ember lánya két fontos dolgot is megtanulhat. Egy: a wc-ben mindig szörnyek bujkálnak, ha látod őket, ha nem. Kettő: a kacsamesék főcímdala. Utóbbit azonnal hasznosítani is tudja, mikor Keith rákezd a danolászásra. Nevetve kapcsolódik rá a kollektív zenei tudatra, ami átjárja a nagytermet.
-Sok izgalmat, élményt, rejtélyt átélsz, húú
Míg őserdőn, tűzön-vízen átérsz, húú
A nagy kaland a kacsamesék, DuckTales, húú
Csodálatos higanymozgása mindenkit irigységre serkentene, ha ugyan lennének itt többen is rajtuk kívül, de így csak Herci figyelheti meg a különleges csibetáncos lépéseit, melyet oda nem illő fenékriszálással spékelt meg. Valóban csoda, hogy a nagy hévben egyikük sem repül le az asztalról, pedig ha Leonie-n múlik, jó sokáig tombolnak még a szőkeség remek nótatárára. A végén csupán annyi történik, hogy a kis vörös törpe oldalát szorongatva a nevetéstől térdre zuhan. Elég szörnyű fulladásos halált közelít meg, hiszen a nagy ugrálástól épphogy levegőt kap, és erre még az is rájön, hogy képtelen abbahagyni a röhögést. Így a csodálatos mennyezetet sem képes megtekinteni, mert míg Keith hátra dől, ő maga csupán előrecsúszik, és kinyúlik, mint a rétestészta.
Továbbra is utókuncogásokat hallat, de ezek a Leonie-skálán már nem ütnek meg veszélyes szintet, tehát kezd lenyugod… -ni… -na…, ha Szőke Herceg nem érezné szükségét egy utolsó dalnak, amitől nyugtalanító módon leáll a szíve egy pillanatra, és olyan fejet vág, mintha egy óriáspolipot látna éppen szteppelni. Hamarjában újraéleszti magát, felpattan, és eliszkol Keith után, remélve, hogy kevésbé volt feltűnő, hogy pár másodpercig csak tátott szájjal bámult rá.

Társalgó

Rutineljárásként ugrik a srác karjaiba a helyiség ajtaja előtt, miután hosszú sétát tettek meg idáig a Nagyteremből. Ismét végigfecsegte az utat, faggatta Hercit a legjelentéktelenebb részletekről, például hogy tud-e fejben szorozni háromjegyű számokat, vagy forgatott-e már mugli kardot, de még azt is megérdeklődte, hogy van-e kedvenc ecsete, és ha igen, mi a neve.
-Vigyél egy kanapéééhoz! - Nyávogja, mert bizony a nagy ugrándozás, futkorászás és táncolás után még ő is elfáradt kissé. Legalább egy teljes  másodpercre szüksége van, hogy kipihenje magát, addig is feltehetőleg párnákkal megrakott kanapén tehénkedik, hacsak Keith nem dobta le a helyiség kellős közepén, mert arra is van sansz.
-Adsz nekem gyógyító puszedlit? - Mutat az asztalok felé, amik mindig meg vannak pakolva sütivel, úgyhogy bizonyára az úriember talál köztük Leonie-nak megfelelőt is, ha nagyon akar. A hölgyike ugyanis jócskán rájátszva adja elő a hattyú halálát éppen.

Keith
Egy biztos, a kastély már alszik

Legalább olyan békésen ki van nyúlva, mint egy döglött béka. Persze azért arra még van ereje, hogy a felé nyújtott tálcáról vegyen magának süteményt, és elkezdje jóízűen majszolni. Nem zavarja, hogy közben mindent összemorzsáz maga körül, még a mellé telepedő Keith-t is. Csak rágcsál halkan, minden értelmes gondolatot kizárva elméjéből, ami nem egy nehéz feladat, mivel Herci újbóli közelsége hipersebességgel nyomja le a biztosítékot agyában. Eleinte csupán pislog nagyokat, végül egyre laposabbakat, ahogy engedelmes lufi módjára leereszt.
Kezdi úgy érezni magát, mintha otthon lenne, és jó szokásához híven bemászott volna Kev mellé az ágyba. Már csak a mesemondás hiányzik az egészből, és igazán kerek lenne a történet. Ennek az idilli érzésnek köszönhetően rendes kisgyerek módjára odabújik a szőkeséghez, és már éppen elszundítana hüvelykujjával a szájában, mikor a másik kibillenti lelki békéjéből azzal, hogy megszólal.
-Ne félj! Jó sokat fogunk táncolni! – Könyököl fel, hogy egészen közelről belebámulhasson az uraság arcába, és komoly tekintetével próbálja meggyőzni igazáról. Előreláthatólag még a Kastélyt is lerombolják maguk körül, annyi tűz meg őrültség szorult beléjük.
-Húúú, csináljunk! – Lelkesedik kuncogva, és már fel is térdel, mert izgatottságában képtelen tovább fetrengeni.
-Azt hiszem, sok embernek lenne itt szüksége lélek felszabadításra. – Próbálja elképzelni, ahogy az összes tanerő hangosan énekelve körtáncot jár. Hmm… Seren bácsi bizonyára kimagasló teljesítményt nyújtana egy ilyen foglalkozáson.
-Rengeteg jelentkező lenne rá! – Állapítja meg vidoran némi morfondírozás után. El sem tudja képzelni, hogy valaki kihagyna egy ilyen lehetőséget, hiszen áramlana a jókedv az ereikben. A rellonosoknak különösen jót tenne, Zója néninek is kevesebb munkája lenne…
-Dejóóó! Mikor kezdjüüük? - Lelkesen tornázik a srác mellett, veszélyesen közel ahhoz, hogy ismét kárt tegyen benne. Ezt maga is észreveszi, ezért egy fél pillanat múlva már a kanapé támláján ül, és onnan bámul csillogó szemekkel az úrra.
-Éjszakánként belóghatnánk valamelyik tanterembe, hogy kitáncoljuk magunkat! - Kezd bele a tervezgetésbe, de egy  pillanattal később elszontyolodik, és összeráncolja a homlokát.
-Jaaa, de hiszen nem szabad! Mint prefektusnak, kötelességem tájékoztatni Téged, hogy este tíz után nem szabad elhagyni a hálókörletet! - Húzza ki magát, miközben próbál minél hivatalosabb hangnemet megütni. De a következő másodpercben felkap egy párnát, és izomból hozzávágja Hercihez. Sejthetjük, hogy nem rejtezik a hölgyben rendkívüli Hulk erő.
-Miattad most nagyon rossz vagyok! - Panaszolja, de nem bírja megállni vigyorgás nélkül.
-Menned... kell... a... toronyba... aludni... - És minden egyes szó után megpróbál rácsapni a gyerkőcre, míg a nagy heveskedést félbe nem szakítja egy kis egyensúlyvesztés. Átbillen a támlán, és a kanapé mögött nagyot puffan a padlót megtámasztva felülről. Még azért nyekken egyet, jelezve, hogy él.

Keith

Ha apukája tudná, milyen társaságba keveredett, biztos nagyon aggódna kislányáért. Lassan Leonie is elkezdhet gondolkodni azon, hogy mennyire rossz irányba kanyarodik a jelleme. Gurkókkal öli az embereket, egyfolytában csínytevésekbe keveredik, és most még itt van Herci is… ez biztosan nem természetes. De azért jót nevet Keith kijelentésén, meg amúgy is kellemesen bizsergető érzés szétpüfölni az úrfit.
-Nem adom a lelkemet! – Visítja kacagva, de immár a földön fetrengve. Nehezen tudja összekaparni magát, még úgy is, hogy a szőkeség minden segítséget megad neki. Valószínűleg azért árasztja el annyi párnával, mert a kis törpe azokból lépcsőt tudna építeni, hogy visszajusson a kanapéra. Rendkívül figyelmes a srác, hogy tekintettel van Leonie magasságára. Alacsonyságára, attól függ, honnan nézzük. Ülő vagy álló helyzetből.
-Neee, csak a jelvényemet neee! – Gumicukorból van! Különben sem ér visszaélni azzal, hogy a hölgyemény ilyen vajszívű, és hát… szétcsúszott. Rosszabb, mint egy kártyavár nyitott ablaknál.
-Most aztán végeeed! – Csatakiáltással pattan fel a kanapé mögül, de azonnal feltűnik neki az első krémes sütemény, amely elindul az irányába. Ritkán lát az ember repülő süteményeket, az is igaz, de inkább egy sikkantással lebukik a fedezékbe.
-Nem talált, nem talált! Úgy dobsz, mint egy lááány! – Gúnyolódik nevetve, bár egy egészen hangyányit sajnálja, hogy kárba vesznek ezek a finomságok, így inkább ismét kikukkant menedékéből, és rámutat a szájára.
-Ide célozz! – Nagyra tátja a száját, és várja is a következő darabot, hátha sikerül beleharapnia, de lássuk be, ennek esélye egyenlő a nullával, hacsak Keith nem egy született hajtó, benne pedig nem egy őrző bújt el valahol jó mélyen. Ráadásul az is nehezíti a dolgot, hogy alig bírja ki nevetés nélkül. Általában remekül mulat itt az iskolában, de ez az éjszaka felülmúlja minden képzeletét mókázás terén. Kár, hogy a hatalmas kupit, amit csináltak, össze is kell takarítani valakinek. Jajj, hiszen az már annyira nem is muris, báááár… becsukja a száját, és nagyot rikkantva mutat a Hercire.
-Ezt a helyet Te fogod itt tisztára nyalni! – Nyilatkoztatja ki határozottan, bár a tekintélye kissé csorbult azáltal, hogy éppen az arcán kötött ki egy krémes darab. Prüszkölve letörli ruhája ujjával, majd kecsesen átesik a kanapén, és elkezd Keith felé sprintelni, hogy a végén hatalmas lendülettel rávesse magát, és a maradék sütit megpróbálja szétkenni rajta. A jelige: „Edd meg, amit főztél.” Sütöttél. A manók sütötték… na mindegy.
-Most úgyis mindet megetetem Veled! – Vihog, miközben teljes pillangóerejével azon van, hogy lebirkózza a szőkeséget, és beletömködje a szájába, amit éppen talál. Jó, talán a szék lábát nem…