A Nyugati szárny második emeletén haladva található a Társalgó. Az ajtóra nem fordítottak nagy figyelmet, egyszerű keret fogja körbe, s a kilincs is átlagos formára készült. Belépve azonnal észrevehető, hogy a teremben főként a kék szín dominál. A padlót borító szőnyeg sötétebb kék, míg a falak világoskék színre lettek kenve. A termet úgy méretezték, hogy akár száz diák is kényelmesen elférjen benne egy esetleges rendezvény alkalmával. A falakat természetesen itt is kisebb nagyobb képek borítják, melyek állandó szómenésétől személyes jellegű témákat, titkokat megbeszélni lehetetlen, mint ahogyan az itt való alvás sem esélyes éjfél előtt. A falak színe így alig látszik, hiszen a padlótól a plafonig szinte minden egyes centimétert beborítják a különböző varázslók megörökített változatai. Ablakból néhány darab található, egymástól körülbelül három méteres távolságra bemélyedve a falba. Finom zöld bársonyszövettel vannak borítva a párkányok, kényelmes ülőhelyként szolgálva ezzel. A függönyök bronz árnyalatú, vastag anyagból készültek. Több asztal található bent, valamint mindegyik köré néhány fotel és kanapé van csoportosítva, melyek ezüstös árnyalatot viselnek magukon. Az asztalokon aprósütemények, valamint különféle finom nedűvel megtöltött kancsók oltják a szomjazókat, különleges teakeverékektől kezdve a forró csokin át a gyümölcsnektárokig.
A jobb oldali főfalon található egy kandalló, téli időszakban a legkedveltebb berendezése a helyiségnek. Különféle apró tárgyakkal vannak díszítve, mint a házak címerállatainak kicsinyített másai. A kandalló előtt egy puha, és nagyobb szőnyeg található, mely sárga színt öltött- ide szoktak kuporodni az átfagyott fiatalok. Maga a kandalló arany, és ezüst színekből van keverve.
Különböző beszélgető sarkok is vannak kialakítva, gyaníthatóan már a diákok keze nyomán. A teremben ugyanis található rengeteg párna, piros és fekete színekben, némelyek a kanapék és fotelok közelében, mások a fal tövében. Ezek a legkönnyebben mozdítható ülőalkalmatosságok, így nagy népszerűségnek is örvendenek az ezüst színű berendezési tárgyak után.
Egy kétajtós nagyobb szekrény is található bent, tölgyfából kifaragott, már sötétre színeződött darab. Poharakkal és tányérokkal felszerelt, esetleg egy mumus is meghúzódhat az ősöreg berendezési tárgyban, így ajánlatos vele vigyázni!
A teremben a hangulat mindig kellemes, fáklyák szolgálnak fényforrásként, a diákok egyik legkedveltebb helye a kastélyban.

Kezd kifutni alólam a talaj így a nagy záróvizsgához egyre közeledvén. Egyre magabiztosabbnak kellene lennem, elvégre sokat tanultam, ezzel ellentétben épp, hogy egyre inkább feszült és nyugtalan leszek, mert minden egyes nap rájövök, hogy mennyi mindent kellene még az agyamba vernem. Ennyire ideges még sosem voltam egy vizsgám előtt sem, melynek egyértelműen nem az az oka, hogy a VAV egy tárgyakat összesítő nagy vizsga. Nevelőapám, Áron megfenyegetése lehet minden bizonnyal a probléma forrása. Az év kezdetén fogalmam sem volt, hogy miként tudnék egy helyben ülni napokat és nem csinálni mást, csak magolni, de szerencsémre Fanni elég határozottan kéri, hogy magyarázzak el neki néhány dolgot és ezekből számomra is kiderül, hogy mi az, amit csak felszínesen tanultam meg. Meg hát… ha valamit én nem értek, akkor a navinés siet segítségemre és az egésznek az eredménye az, hogy egymást a székhez láncoljuk. Mégis aggodalommal tölt el a megpróbáltatás gondolata, ami tény, hogy természetes ilyenkor a végzősöknél.
Ma reggel nyolcra beszéltük meg, hogy találkozunk a társalgóban és egyeztetünk néhány témakört. Többnyire a kastélyon belül szoktunk találkozni, hol nálam, a szobámban, hol itt a társalgóban, feltéve, ha beszélgetős tanulást tervezünk, hol pedig a tanulószobában, ha többnyire csak arra kellünk egymásnak, hogy ne kalandozzon el a figyelmünk. Nem volt az elképzeléseim között, de úgy alakult, hogy ma is Gwennél aludtam, a csajszi viszont már hétkor elindul az egyetemre, ezért én sem tudok sokáig aludni, hiába próbál nagyon csendben elkészülni, ott motoszkál a fejemben, hogy úgyis lassan nekem is kelni kell. Negyed nyolckor már nincs arra időm, hogy elmenjek futni, úgyhogy elindulok a kastély felé.
Útközben beugrok két kávéért az egyik kávézóba, anélkül én úgysem tudnék működni és szerintem Fanninak is jól jön majd. Ahogy az várható is volt, vannak néhányan előttem, de ez most nem tud megfordulásra késztetni. Megvárom, míg lefőzik a két kávét, az álmos ácsorgás közben pedig a falra pillantok, ahol számos hirdetőplakát kapott helyet, látszólag a legfrissebbek is ott virítanak, úgyhogy sűrűn cserélgethetik. Végignézek futólag rajtuk, azonban az egyiken kissé hosszabb ideig pihentetem a szememet. Egy fényképezőgép rajza adja a dizájn jeles részét, míg egy kisebb ismertetőszöveg ad eligazítást a főbb mondanivalójáról, valamint az alján a fontos adatok is felsorolásszerűen helyet kaptak. Elé lépek és gyorsan végigfutom a sorokat. Érdekesen hangzik, és ha én nem utasítok el valamit kapásból, az egyrészt különlegességnek számít, másrészt előfordulhat, hogy valami jó is kisülhet belőle és hosszútávra leköti a figyelmemet. Közben szólnak, hogy készen vannak a kávék, úgyhogy, önző módon, leakasztom a falról a plakátot és összehajtva zsebre teszem, majd lépek is vissza a pulthoz, hogy fizessek.
A meleg dobozokat két kezemben szorongatva felsétálok a suliba. Megiszom a már éppen nem forró habos kávém negyedét, mikor a társalgóba térek. Két diák van bent, de szerencsére nem az asztalnál, úgyhogy én kényelmesen pakolok le rá. Leülök egy székre, hátradőlök és egyik lábamat keresztbe teszem a másik térdemen. Előveszem a füzeteimet is, de még semmi kedvem nekilátni tanulni, Fanni nélkül nem akarom elkezdeni már csak azért sem, amúgy is lehetetlen lenne az elkövetkező fél órában. Előcsúsztatom addig is a hirdetést, gondosan kihajtogatom és tüzetesebben átolvasom. Sosem szoktam hirtelen teljes lelkesedéssel állni egy ötlet elé, s most is érzem, hogy minden mással kellene foglalkoznom, mint egy régi hobbim felelevenítésével, de megfog a lehetőség és a verseny szelleme. Úgy érzem, hogy szívesen megpróbálnám a projektet, mindazonáltal egyedül semmiképp, akkor feltehetőleg azt mondanám magamnak, hogy van elég dolgom nélküle. Vacillálok és tanakodok, hiszen ez nem egy olyan döntés, amit elkapkodva kellene meghoznom, főleg nem most, tanulás órái között. Az öreg ajtó nyikorgására egyenesedem fel és nézek az érkezőre, Fannira. Leteszem füzeteim mellé a papírlapot és részben felé fordulok.
- Jó reggelt! Végre egy nap, amikor én érek ide elsőnek - köszöntöm és egyben el is vigyorodom néhány másodpercre, hiszen tényleg különleges ez a helyzet. Általában Fanni szokott rám várni és néha még mérgelődni is, amiért késve érkezem reggelente. Nem tudok könnyedén felkelni, hiába próbálom rászoktatni magam a reggeli futásra. Vizsgaidőszakban ez igencsak lehetetlennek bizonyul, de nem úgy, mint most! Fanni pontosan ismeri a reggeli szenvedéseimet, többnyire fél óráig csak bóbiskolok elfeküdve az asztalon, miközben percenként öntöm magamba a kávékortyokat. Gondolkodni esélytelen, esetleg valamit elmagyarázni már nem annyira megterhelő nekem. Aztán persze a fél óra aktiválási időszakom után én is bepörgök és odateszem magam. Ilyen vagyok, ez ellen nem lehet mit tenni, veszekedni sem érdemes és örülök, hogy néhány közös tanulás után Fanni erre hamar ráérzett, s mivel nem csinál belőle problémát, hanem elfogadja, így kialakulhatott köztük a máig tartó agyfejlesztő és magolós rituálék sorozata.  
- Vettem kávét - szólalok fel ismét, s megfogom a rendben egymás mellé helyezett kávés dobozok bontatlanját és Fanni elé rakom. Nem vagyok tapló, hogy csak magamnak vegyek, holott tudom, hogy találkozni fogunk, meg hát, Fanni kedves lány, jó fej, szóval ez abszolút normális dolog. Persze nem mindenkit engedek ennyire közel magamhoz. Tulajdonképpen rajta kívül alig vannak ilyen személyek, de még jó is… Kevés barátot akarok, de azok teljes mértékben megbízhatóak. Újra hátradőlök és elkényelmeskedek a félig puha alkalmatosságon. Megdörzsölöm a szemeimet, elvégre meglehet, hogy korábban keltem, de attól még ugyanúgy álmos vagyok nyolc óra előtt öt perccel is, sőt.  
- Mielőtt nekiesnénk ezeknek a csodáknak - mutatok a bájitaltan könyvre - vess egy pillantást erre - mondom és ezzel egy időben átnyújtom az általam eddig vizsgálgatott projekt hirdetőplakátját. Nagyjából két hete jöttünk rá egy unalmas délutánon sok óra magolás után, hogy mindkettőnket érdekel a fotózás. Bár én egy ideig szüneteltettem, de máig szívesen ragadok kamerát a kezembe és készítek szép, valamint beszédes képeket. Részben emlékeket örökítettem meg ez idáig, de most, hogy a verseny hirdetésének sorait olvastam, motivált lettem, hogy esetleg merőben más közönségnek is képeket, műveket alkossak, illetve megmérettessem magam, Fannival közösen. Párosként is lehet nevezni, van rá egy külön kategória, s ebben reménykedve nézem a navinés arcát, hogyan is viszonyul az ötlethez. Megértem, ha nem akarja, vagy sok a dolga és nem tudja bevállalni, lehet okosabb döntés is lenne a részemről is. Még én sem határoztam el magam véglegesen, így nem is kérdezek rá direktbe, hanem csupán nyugodtan, csendesen várom Fanni véleményét a projektről.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=706758#post706758][b]Lepsényi Zalán - 2017.10.27. 20:37[/b][/url]

Kezd kifutni alólam a talaj így a nagy záróvizsgához egyre közeledvén. Egyre magabiztosabbnak kellene lennem, elvégre sokat tanultam, ezzel ellentétben épp, hogy egyre inkább feszült és nyugtalan leszek, mert minden egyes nap rájövök, hogy mennyi mindent kellene még az agyamba vernem. Ennyire ideges még sosem voltam egy vizsgám előtt sem, melynek egyértelműen nem az az oka, hogy a VAV egy tárgyakat összesítő nagy vizsga. Nevelőapám, Áron megfenyegetése lehet minden bizonnyal a probléma forrása. Az év kezdetén fogalmam sem volt, hogy miként tudnék egy helyben ülni napokat és nem csinálni mást, csak magolni, de szerencsémre Fanni elég határozottan kéri, hogy magyarázzak el neki néhány dolgot és ezekből számomra is kiderül, hogy mi az, amit csak felszínesen tanultam meg. Meg hát… ha valamit én nem értek, akkor a navinés siet segítségemre és az egésznek az eredménye az, hogy egymást a székhez láncoljuk. Mégis aggodalommal tölt el a megpróbáltatás gondolata, ami tény, hogy természetes ilyenkor a végzősöknél.
Ma reggel nyolcra beszéltük meg, hogy találkozunk a társalgóban és egyeztetünk néhány témakört. Többnyire a kastélyon belül szoktunk találkozni, hol nálam, a szobámban, hol itt a társalgóban, feltéve, ha beszélgetős tanulást tervezünk, hol pedig a tanulószobában, ha többnyire csak arra kellünk egymásnak, hogy ne kalandozzon el a figyelmünk. Nem volt az elképzeléseim között, de úgy alakult, hogy ma is Gwennél aludtam, a csajszi viszont már hétkor elindul az egyetemre, ezért én sem tudok sokáig aludni, hiába próbál nagyon csendben elkészülni, ott motoszkál a fejemben, hogy úgyis lassan nekem is kelni kell. Negyed nyolckor már nincs arra időm, hogy elmenjek futni, úgyhogy elindulok a kastély felé.
Útközben beugrok két kávéért az egyik kávézóba, anélkül én úgysem tudnék működni és szerintem Fanninak is jól jön majd. Ahogy az várható is volt, vannak néhányan előttem, de ez most nem tud megfordulásra késztetni. Megvárom, míg lefőzik a két kávét, az álmos ácsorgás közben pedig a falra pillantok, ahol számos hirdetőplakát kapott helyet, látszólag a legfrissebbek is ott virítanak, úgyhogy sűrűn cserélgethetik. Végignézek futólag rajtuk, azonban az egyiken kissé hosszabb ideig pihentetem a szememet. Egy fényképezőgép rajza adja a dizájn jeles részét, míg egy kisebb ismertetőszöveg ad eligazítást a főbb mondanivalójáról, valamint az alján a fontos adatok is felsorolásszerűen helyet kaptak. Elé lépek és gyorsan végigfutom a sorokat. Érdekesen hangzik, és ha én nem utasítok el valamit kapásból, az egyrészt különlegességnek számít, másrészt előfordulhat, hogy valami jó is kisülhet belőle és hosszútávra leköti a figyelmemet. Közben szólnak, hogy készen vannak a kávék, úgyhogy, önző módon, leakasztom a falról a plakátot és összehajtva zsebre teszem, majd lépek is vissza a pulthoz, hogy fizessek.
A meleg dobozokat két kezemben szorongatva felsétálok a suliba. Megiszom a már éppen nem forró habos kávém negyedét, mikor a társalgóba térek. Két diák van bent, de szerencsére nem az asztalnál, úgyhogy én kényelmesen pakolok le rá. Leülök egy székre, hátradőlök és egyik lábamat keresztbe teszem a másik térdemen. Előveszem a füzeteimet is, de még semmi kedvem nekilátni tanulni, Fanni nélkül nem akarom elkezdeni már csak azért sem, amúgy is lehetetlen lenne az elkövetkező fél órában. Előcsúsztatom addig is a hirdetést, gondosan kihajtogatom és tüzetesebben átolvasom. Sosem szoktam hirtelen teljes lelkesedéssel állni egy ötlet elé, s most is érzem, hogy minden mással kellene foglalkoznom, mint egy régi hobbim felelevenítésével, de megfog a lehetőség és a verseny szelleme. Úgy érzem, hogy szívesen megpróbálnám a projektet, mindazonáltal egyedül semmiképp, akkor feltehetőleg azt mondanám magamnak, hogy van elég dolgom nélküle. Vacillálok és tanakodok, hiszen ez nem egy olyan döntés, amit elkapkodva kellene meghoznom, főleg nem most, tanulás órái között. Az öreg ajtó nyikorgására egyenesedem fel és nézek az érkezőre, Fannira. Leteszem füzeteim mellé a papírlapot és részben felé fordulok.
- Jó reggelt! Végre egy nap, amikor én érek ide elsőnek - köszöntöm és egyben el is vigyorodom néhány másodpercre, hiszen tényleg különleges ez a helyzet. Általában Fanni szokott rám várni és néha még mérgelődni is, amiért késve érkezem reggelente. Nem tudok könnyedén felkelni, hiába próbálom rászoktatni magam a reggeli futásra. Vizsgaidőszakban ez igencsak lehetetlennek bizonyul, de nem úgy, mint most! Fanni pontosan ismeri a reggeli szenvedéseimet, többnyire fél óráig csak bóbiskolok elfeküdve az asztalon, miközben percenként öntöm magamba a kávékortyokat. Gondolkodni esélytelen, esetleg valamit elmagyarázni már nem annyira megterhelő nekem. Aztán persze a fél óra aktiválási időszakom után én is bepörgök és odateszem magam. Ilyen vagyok, ez ellen nem lehet mit tenni, veszekedni sem érdemes és örülök, hogy néhány közös tanulás után Fanni erre hamar ráérzett, s mivel nem csinál belőle problémát, hanem elfogadja, így kialakulhatott köztük a máig tartó agyfejlesztő és magolós rituálék sorozata.  
- Vettem kávét - szólalok fel ismét, s megfogom a rendben egymás mellé helyezett kávés dobozok bontatlanját és Fanni elé rakom. Nem vagyok tapló, hogy csak magamnak vegyek, holott tudom, hogy találkozni fogunk, meg hát, Fanni kedves lány, jó fej, szóval ez abszolút normális dolog. Persze nem mindenkit engedek ennyire közel magamhoz. Tulajdonképpen rajta kívül alig vannak ilyen személyek, de még jó is… Kevés barátot akarok, de azok teljes mértékben megbízhatóak. Újra hátradőlök és elkényelmeskedek a félig puha alkalmatosságon. Megdörzsölöm a szemeimet, elvégre meglehet, hogy korábban keltem, de attól még ugyanúgy álmos vagyok nyolc óra előtt öt perccel is, sőt.  
- Mielőtt nekiesnénk ezeknek a csodáknak - mutatok a bájitaltan könyvre - vess egy pillantást erre - mondom és ezzel egy időben átnyújtom az általam eddig vizsgálgatott projekt hirdetőplakátját. Nagyjából két hete jöttünk rá egy unalmas délutánon sok óra magolás után, hogy mindkettőnket érdekel a fotózás. Bár én egy ideig szüneteltettem, de máig szívesen ragadok kamerát a kezembe és készítek szép, valamint beszédes képeket. Részben emlékeket örökítettem meg ez idáig, de most, hogy a verseny hirdetésének sorait olvastam, motivált lettem, hogy esetleg merőben más közönségnek is képeket, műveket alkossak, illetve megmérettessem magam, Fannival közösen. Párosként is lehet nevezni, van rá egy külön kategória, s ebben reménykedve nézem a navinés arcát, hogyan is viszonyul az ötlethez. Megértem, ha nem akarja, vagy sok a dolga és nem tudja bevállalni, lehet okosabb döntés is lenne a részemről is. Még én sem határoztam el magam véglegesen, így nem is kérdezek rá direktbe, hanem csupán nyugodtan, csendesen várom Fanni véleményét a projektről.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=706950#post706950][b]Maróti Fanni - 2017.10.29. 17:23[/b][/url]

Annak ellenére, hogy a vizsgák egyre közelednek, kifejezetten nyugodt vagyok. Mármint az egész öt év alatt nem tanultam annyit, mint az utolsó pár hónapban, és mégis sikerültek valahogy a vizsgáim. Most, hogy készülök rájuk, sőt, egy levitással együtt tanulok, szinte biztos, hogy át fogok menni. Mivel művészeti szakot fogok választani továbbtanuláskor, annyira nem fontosak az egyéb tárgyakból továbbvitt jegyeim, ezért nem is izgulok miattuk annyira. Persze apám megnyúzna, ha megvágnának valamiből, vagy túlságosan rossz értékelést kapnék, még akkor is, ha neki magának fogalma sincs arról, hogy mikor volt az utolsó nagyobb koboldfelkelés vagy éppen mik a hatóanyagai a holdviolának. Azért a borzalmasról ő is tudja, hogy nem jelent jót.
Szóval attól, hogy a továbbtanulás tekintetében nem lenne rá szükségem mégis felkelek ma is, hogy találkozzak Zalánnal, és újfent eltölthessünk együtt egy tanulós napot. Vagy félnapot. Attól függ, meddig bírjuk.
Mivel a srácot nem zavarják a pólóim, legalábbis panasz még nem volt egyikre se, nem kell azon agyalnom, hogy melyiket vegyem fel. Bár a "Fuss, Forrest! Fuss!" némi mugli háttérismeretet is megkövetel, így talán varázslók között nem túl provokatív és még kevéssé vicces is, mégis ez akad a kezembe, így ezt felkapva indulok neki a mai tananyag elleni csatának.
Nem sietek túlzottan, mert tudom, hogy Zalán úgyis késni fog, és szokás szerint várhatok rá, úgyhogy ráérek kihallgatni a Fecsegő Dámákat, és még az akváriumba is belesek egy pillanatra. A társalgóba lépve azonban már ott találom a fiút. Nem is próbálom meg elrejteni mennyire meglep a dolog.
- Neked is jót! - köszönök rá végül mosolyogva, majd lehuppanok a mellette lévő helyre. - Pedig már kezdtem azt hinni, hogy csak hallucinállak. Szokatlanul friss vagy így korán reggel - heccelem egy kicsit, majd hálásan megköszönöm a kávét, ami bár már nem forró, de még mindig kellemesen meleg. A pohár köré fonom az ujjaim és beszívom a fekete lé jellegzetes illatát. Szeretek korán kelni, nem is okoz nehézséget, de azért nekem is jól jön ilyenkor egy frissítő koffeinlöket. Bár a pohárra némileg ferde szemmel nézek, végül annyiban hagyom, inkább arra figyelek, amit Zalán mutat.
- Mi ez? - veszem érdeklődve a kezembe a papírt, majd gyorsan átfutom a sorokat. Hirdetésnek tűnik, ráadásul fotózósnak. Festeni mindig is jobban szerettem, de a fényképezés kihívásai izgalommal töltenek el.
- Úúúú, ez de király! - kiáltok fel, amikor a végére érek, és még az sem zavar, amikor a többiek felől pisszegés hallatszik. - És lehet párban is - csúszik még ki a számon. Nem tudom Zalánnak lenne-e kedve hozzá, elvégre ő inkább hobbiként űzi a fotózást. Lehet a versenyfelhívást is csak azért hozta, mert tudja, hogy én szívesen részt vennék ilyesmin. Viszont nem az a fajta vagyok, akik csendben rágódik rajta, ezért nekiszegezem a kérdést:
- Megpróbáljuk közösen? Tuti érdekes lesz - kezdem is a győzködését, nehogy esélye legyen egyből nemet mondani.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=707014#post707014][b]Lepsényi Zalán - 2017.10.29. 22:27[/b][/url]

Nem várok sokat Fannira, mondjuk jól esik, hogy végre én érkezek hamarabb a társalgóba, minek köszönhetően megjelenne arcomon egy örvendő vigyor, ha nem fojtanám el. Így teljesen - látszólag - komolyan nézem a plakát sorait, majd a papírdarabot lehelyezve tanakodok tovább, hogy valóban jó döntés lenne-e belevágni egy ilyen lehetőségbe. Nagyobb kérdés inkább az, hogy mennyi időm lesz rá mestertanoncként. Szerintem ezt egészen szeptemberig nem fogom tudni meghatározni, viszont a nevezési határidő véges és még előtte döntenem kell. Az első lépés természetesen az, hogy megmutatom Fanninak és kikérem az ő véleményét. Ha ő nem vállalkozik rá, akkor ez részemről is eldőlt. Egyedül biztosan nem vágok bele!
Egészen energiával telve lép oda az asztalhoz és huppan le mellém Fanni, köszönök neki, s egyből fel is keltem a figyelmét, hogy ezúttal én vagyok itt hamarabb és, hogy ez mekkora szenzáció. Most is olyan laza, mint általában, van egy stílusa, ami nekem bejön, és anélkül, hogy az emberek többet képzelnének ezen egy szó mögé, egyszerűen csak csípem az egyéniségét. Látszik rajta a szabad gondolkodás, ami miatt kitűnik a legtöbb tizennyolc körüli lányok közül.
- Azért ne túlozzunk, tudnék aludni, de úgysem fogod hagyni, hogy fejem az asztal lapján koppanjon - felelem még mielőtt azt hinné, hogy egyből kész vagyok belecsapni a lecsóba és nekiállni tanulni. Amúgy meg jogos, amit mond, más napokhoz képest mintha derűsebb lennék, minek persze én már tudom az okát. A lehetőség izgatottá tett, bármennyire is próbálom magamat visszafogni és higgadtan átgondolni, hogy bele akarok-e vágni vagy sem.
Elé csúsztatom a neki szánt kávét, majd nem sokkal utána átadom a voltban talált hirdetés szórólapját is. Nem felelek szándékosan az érdeklődő kérdésére, mert már egyből elkezdi olvasni és feleslegesnek érzem csacsogni mellé többnyire ugyanazt, amit éppen értelmez, így inkább kényelmesen hátradőlök a székben és várom a reakcióját. Hevesebben kiált fel, mint ahogy hittem, a hirtelen hang az én füleimnek is furcsa, de egyáltalán nem bántó. Tudtam, hogy tetszeni fog Fanninak, ezért már-már elégedetten nyúlok az asztalon pihenő kávém felé. Ahogy hallom, ő is kiszúrja, miszerint lehet párban is jelentkezni és ez örömmel tölt el. Halványan elmosolyodom, aztán ajkaimhoz emelem a kávédobozt és iszok belőle néhány kortyot.
Ezúttal is lenyűgöz Fanni lazasága, pedig mások engem tartanak ilyen személyiségnek. Lehet mostanság mindent túl akarok gondolni, vagy csak annyi minden összejött, hogy meg kell válogatnom, hogy mit vállalok be a szabadidőmben. Fanni viszont mintha nem látná akadályát a lehetőségnek. Meglepetten nézek rá, holott nem is értem, hogy miért csodálkoztat el a kérdése. Lenyelem a számban lévő folyadékot, de azért a dobozt még a kezemben tartom, csak épp leengedem azt kényelmesen a combomig.
- Nagyon jól hangzik, de nem félsz attól, hogy visszahúználak? Én nem vagyok annyira jártas a művészetben, mint te. Nekem a fotózás csak egy régi hobbi - mondom, de nem a legőszintébb szavaimat ejtem ki. Meglehet, hogy tényleg nem vagyok elég tehetséges hozzá, tulajdonképpen ez nem is kérdéses, mert tudom, hogy egy profi fotográfustól fényévnyi távolságra vagyok. Már most sejtem Fanni válaszát, érzem, hogy ő bízna bennem, és ha netán tényleg nem nyernénk miattam, akkor is megbocsátana. Inkább magamtól tenném fel azt a kérdést, hogy tényleg készítek-e minőségi képeket, amivel egyáltalán fontolóra vehetném, hogy jelentkezzek egy versenyre. Van egy igen drága és ügyes kamerám, amit azonban már rég használtam és nem tudom, hogy milyen állapotban van. Vagy ezek mind-mind csupán kifogások és nekem kellene már lenyugodnom a sok életemben kialakult bonyodalom között, s engedni valós vágyaimnak.
- Megpróbálhatjuk. Végül is nincs veszteni valónk - felelem végül, egy komoly gondolkozás után. Igen, kimondtam. Hamarabb, mint hittem, de örülök neki, mert ahogy Fannit ismerem, nem hagyja, hogy egyhamar visszavonulót fújjak. A navinés szemeibe nézek határozottan, derűsen, ugyanakkor láthatja rajtam, hogy kettőnk közül ő lesz a vezéralak a mi duónkban.
- Ha itt végzünk, felszaladok majd a szobámba és megnézem a fényképezőm állapotát. Annyit nem ér, hogy vegyek egy újat, te is tudod, hogy nem olcsó kütyük ezek. De ha minden okés vele, akkor nevezhetünk - tudatom vele is a helyzetet, bár majdnem biztos vagyok benne, hogy semmi baja annak a gépnek. Közelebb hajolok hozzá, pontosabban a kezében lévő laphoz, hogy rápillantsak a szövegre és értelmezzem azokat a fontos információkat, amiket a dilemma előtt figyelmen kívül hagytam. Azt írja, hogy az egyes fordulókban témák lesznek megadva, de csak nagyon átfogóan, azokra kell beküldeni képeket, szóval egész verseny alatt nagy szerepet fog játszani a fantázia.
- Szerinted olyan témákra gondolhatnak, mint érzések - mit tudom én... "öröm" -, esetleg "ősz" és hasonlók? - teszem fel a kérdést, mert ő ebben jobban otthon van. Öhh, tulajdonképpen teljes mértékben otthon van, mert láttam egy-két festményét és ott helyben elgondolkoztam, hogy én mellette egy selejt hulladék vagyok, aki semmiben sem különleges igazán. Simán el tudom képzelni, hogy számos versenyt megnyert már és tudja hogy mennek ezek. Aztán ki tudja... lehet csak csendes magányos művészlélek.