Ophelia


Izgatott, csillogó szemmel rontok be a Társalgóba, ugyanis a folyosón az a pletyka szállt, hogy van itt egy igazi hóember. Mármint persze nem élő meg minden, de hóból, jégből, meg minden. Vigyorogva rontok be a Társalgóba, és jártatom körbe mohón a szemem. Uramisten, olyan vagyok, mint egy 5 éves kisfiú. Hát igen, gyermeki lelkem ilyenkor karácsonykor bizony előtör. De a csillogás a szememből és a széles, várakozó vigyor hamar eltűnik, hiszen néhány tálca süteményen, a kandalló ropogásán, forró csoki és mézeskalács illaton és egy számomra ismeretlen lányon kívül nem sok minden van a Társalgóban. Még karácsonyfa sincs, nem hogy hóember. Csalódottság ül ki az arcomra, és állok meg az ajtóban, ami lassan becsukódik mögöttem.
- Hát ez nem jött össze... -motyogom magamban, végül tekintetemet a számomra - még - ismeretlen leányzóra emelem.
- Szia! Nyugi, nem vagyok őrült, bocs, hogy így betörtem. Azt pletykálták, hogy egy igazi hóember van idebent, de ezek szerint tényleg pletyka volt. - jegyzem meg és levetődöm az egyik fotelba, a kandallóhoz közel. Eszembe sem jut, hogy esetleg zavarnám a lányt, vagy ilyesmi. Persze, ez egy közös helyiség, szóval elég kínos lenne, hogyha a csajszi fogná magát és elküldene innen engem.
- Amúgy mizujs? - fordulok felé vigyorogva és átnyúlva a fotel karfáján, a kezemet nyújtom a lány felé, kissé kitekeredve:
- Caius Randy Woodrow, hívj ahogy akarsz, mindhárom nevemre hallgatok. -mutatkozom be vigyorogva, a szokásos szövegemmel. Hű, de régen mutatkoztam már be bárkinek is. Általában a saját korombeliekkel lógok, őket pedig már ismerem.
- Eridon. - teszem hozzá büszkén a házamat is, majd kíváncsian pislogok a lánya, hogy vajon totálisan idiótának néz-e, vagy csak egyszerűen bolondnak és gyerekesnek.

Ophelia


Izgatott, csillogó szemmel rontok be a Társalgóba, ugyanis a folyosón az a pletyka szállt, hogy van itt egy igazi hóember. Mármint persze nem élő meg minden, de hóból, jégből, meg minden. Vigyorogva rontok be a Társalgóba, és jártatom körbe mohón a szemem. Uramisten, olyan vagyok, mint egy 5 éves kisfiú. Hát igen, gyermeki lelkem ilyenkor karácsonykor bizony előtör. De a csillogás a szememből és a széles, várakozó vigyor hamar eltűnik, hiszen néhány tálca süteményen, a kandalló ropogásán, forró csoki és mézeskalács illaton és egy számomra ismeretlen lányon kívül nem sok minden van a Társalgóban. Még karácsonyfa sincs, nem hogy hóember. Csalódottság ül ki az arcomra, és állok meg az ajtóban, ami lassan becsukódik mögöttem.
- Hát ez nem jött össze... -motyogom magamban, végül tekintetemet a számomra - még - ismeretlen leányzóra emelem.
- Szia! Nyugi, nem vagyok őrült, bocs, hogy így betörtem. Azt pletykálták, hogy egy igazi hóember van idebent, de ezek szerint tényleg pletyka volt. - jegyzem meg és levetődöm az egyik fotelba, a kandallóhoz közel. Eszembe sem jut, hogy esetleg zavarnám a lányt, vagy ilyesmi. Persze, ez egy közös helyiség, szóval elég kínos lenne, hogyha a csajszi fogná magát és elküldene innen engem.
- Amúgy mizujs? - fordulok felé vigyorogva és átnyúlva a fotel karfáján, a kezemet nyújtom a lány felé, kissé kitekeredve:
- Caius Randy Woodrow, hívj ahogy akarsz, mindhárom nevemre hallgatok. -mutatkozom be vigyorogva, a szokásos szövegemmel. Hű, de régen mutatkoztam már be bárkinek is. Általában a saját korombeliekkel lógok, őket pedig már ismerem.
- Eridon. - teszem hozzá büszkén a házamat is, majd kíváncsian pislogok a lánya, hogy vajon totálisan idiótának néz-e, vagy csak egyszerűen bolondnak és gyerekesnek.

Teljesen kikapcsol az agyam, ami jó, de ugyanakkor meglepő is. Nem hittem volna, hogy lesz ebben a porfészekben olyan hely, ahol még én is elviselhető tudok lenni, persze azzal is tisztában vagyok, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, de most szemet hunyok efelett, és élvezem, amíg tart.
Még a kávé is finom, de meg merem kockáztatni, hogy ezt csak az elvonási tünetek mondatják velem, hisz már jó ideje nem voltam a faluba. Mellesleg ide még a karácsonyi vinnyogás se szűrődik be nagyon, hivatalosan is ez lett a kedvenc helyem.
Épp kortyolnék egy újabbat az italomból, mikor valaki szó szerint beront. Félrenyelek, ezért hangos köhögésbe kezdek, és ha a szemeimmel ölni tudnék, a srác már tuti holtan esne össze. Mert igen, egy eléggé látszólag hiperaktív srác készült a frászt hozni rám, teszem hozzá sikerrel. Na ennyit arról, hogy ez lesz a kedvenc helyem.
A mentegetőzés hallatán felvonom a szemöldököm, mint aki tényleg kételkedik a srác épelméjűségébe, persze nekem egy szavam nem lehet, ezen téren én sem mondhatom magam full normálisnak, de az már egy másik sztori, és köze nincs ahhoz, hogy veszettül keresnék egy hóembert... na mindegy.
- Az érdekes lenne-  vágom hozzá egyből, még a szemöldököm is felszalad. Persze már megint ez a fránya mugli gondolkodás. Én úgy gondolom, ha itt lenne hóember, hosszútávon már csak egy tócsát csodálhatnának, de persze, ki tudja, mire képesek még ezek.
Úgy tűnik, mégse eléggé visszataszító a kisugárzásom, mivel a srác fogja magát, és leül. Ilyenkor jön a kérdés, vajon, mit ronthattam el. Esküszöm, próbálom én mindenféle módon távol tartani magamtól az embereket, de mint ahogy mellékelt állapot is mutatja, ez csak nem akar összejönni. És akkor most agyalhatok, hogy hogy lehetnék még ennél is visszataszítóbb, hisz a srácot is úgy méregetem, hogy lássa bármikor képes vagyok pálcát rántani, ami igaz is, csak használni nem nagyon tudnám, de itt leszögezem, hogy fejlődtem, már  van pár átok, ami simán megy.
Felvont szemöldökkel meredek a kézre. Erről le kéne szoktatni úgy mindenkit, mert... mert az nem járja, hogy én legyek a bunkó, csak mert nem áll szándékomban mindenkivel fizikai kontaktust létesíteni, sőt... Aztán mégis csak egy sóhajtás kíséretében a kezem nyújtom én is.
- Ophelia.... és Navine- halvány mosolyszerű valami suhan át az arcomon, ahogy eszembe jut, Endre szerint a süveg nem tévedett még soha akkorát, mint mikor engem oda osztott, lehet még a végén igaza lesz.
- Mellesleg... ha hóembert   szeretnél látni, javasolom építs egyet, nem hiszem, hogy itt megmaradna- teszem hozzá bár erősen kétlem, hogy ez őt érdekelné. Majd az ajkamba harapok. Vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy elhúzzam a kezem, és még taplónak se tűnjek közben? Micsoda jó kérdéseim vannak...

Az izgatottságom hamar csalódottságba megy át, hiszen a keresett hóember bizony nincs itt. Nem is tudom, hogy ki kezdte ezt a pletykálást, de elég valószínű, hogy egy elsőst akartak behülyíteni és végül egy ötödévest sikerült. Mekkora ciki! Ahogy jobban belegondolok és a kandalló felé pislantok, elég nagy bűbáj kellene ahhoz, hogy ne olvadjon el a hóember ebben a kellemes melegben. Csalódott arckifejezéssel vetődök le az egyik fotelba és ekkor látom meg, hogy nem vagyok egyedül. Remek, butaságomnak még nézője is akadt. Semmi baj, úgysem ismer és remélem, hogy nem is fog ismerni. Mivel még csak arcról sem ismerős, így biztosan nem évfolyamtársam és nem is eggyel jár alattam. Talán ennyi előnyöm van.
- Persze, hogy érdekes lenne. Ezért is rohantam, hogy megnézzem. Elég komoly bűbáj kellene ahhoz, hogy egy hóember ne olvadjon el. De valószínű, hogy tényleg csak pletyka volt az egész... Illetve hát biztos. *vetek egy kósza pillantást a Társalgó egyik üres sarkába, ahol tökéletesen elférne egy hóember. Közben bemutatkozom a leányzónak, aki szintén megteszi, de a gondolataim már messze járnak.
- Örvendek Ophelia. - ismétlem meg a lány nevét mosolyogva, majd a lány arcára nézek, elgondolkodva.
- Bár, ha Petrifikus totalussal befagyasztjuk a hóember, akkor lehet, hogy nem olvadna el... - kezdek el hangosan gondolkozni és bizony már tervezgetem, hogyan is hozzam be ide.
- Mit gondolsz? Hanyad éves vagy? -kérdezek rá azért a biztonság kedvéért, hiszen hogyha egy elsőssel hozott össze a sors, akkor nem feltétlen kellene ilyen fogós kérdéseket feltenni neki. A kérdésére viszont most én nézek úgy rá, mint valami idiótára. Értetlenül meredek rá, majd elnevetem magam:
- Az tök snassz, abban nincs semmi izgalmas és érdekes. Odakint hóból bárki tud hóembert építeni, nemde? - kacsintok vigyorogva lányra.