[Szív Király]

//Előzmények: Karácsonyi bál - Nagyterem//

Besétál szépen Kornéllal, miközben újra, és újra elmondja magában, amiket a fiú mondott neki, nehogy elfelejtse, elvégre válaszolnia kell még. Leteszi az asztalra a tálat, majd körülnéz - itt is nagyon szép a díszítés. Sokkal jobban érzi magát, most, hogy nincs körülötte akkora tömeg, és Kornél is az este eleje óta feszült volt, talán zavarta a nagy tömeg... akik jól megbámulták őket, ahogy kisétáltak a teremből. Néhányan, jól látta, még össze is súgtak, és megborzong a gondolatra, mit fog ezért még hallgatni.
Itt sem lehetnek teljesen magukban, hiszen rengeteg a portré, de talán kicsit könnyebb lesz a fiúnak, hogy ne legyen annyira ideges. Megvárja, hová ül le Kornél, és kivételesen egy távolabbi ülőalkalmatosságot választ magának, majd sóhajtva leül ő is megigazgatva a ruhát, keresztbe veti a lábait, és mielőtt még a tenyerébe temetné az arcát, a fiúra néz nagy komolyan.
-Kérek... két percet.-
Bólint is, hogy tudatosítsa, majd a tenyereibe temeti az arcát, vigyázva a sminkre meg a hajra meg mindenre, és behunyt szemei mögött gondolkozik kicsit, ahogy könyökei a térdén pihennek. Úgy érzi, egy egész éjszaka is kevés lenne a számára, hogy rendesen tudjon válaszolni a fiú szavaira, de ennyit igazán nem várathatja... miért nem érthet egy kicsit jobban ezekhez a dolgokhoz?! Ismét sóhajt egyet, gondterhelten pillant fel, eszébe sem jut, hogy nem kellene annyira akarnia felnőni, elvégre Kornél mellett - még ha nem is járnak együtt - egyre inkább ez történik vele, például, amikor a fiú ilyen bonyolult dolgokkal trenírozza.
-Azt mondtad, hogy vigyázol rám, és ha bajban vagyok, akkor kiáltsak neked, és megvédesz mindentől. Ez igazán szuper.-
Kezd bele, teljesen tényszerűen sorolva el a dolgokat, ahogy elveszi a kezeit az arca elől, és hátradőlve felnéz Kornélra... hihetetlen, hogy még így, ültében is magasabb nála ilyen sokkal.
-Nem tudom elképzelni, mennyire nehéz lehet neked a társaságomban lenni. Sajnálom, hogy ennyi galibát okoztam, és hidd el nekem, ha mondom - én örülnék neki a legjobban, ha érettebb lennék, mert akkor...-
~Mert akkor nem kezelnél gyerekként, akkor nem lennél ilyen közel és mégis ilyen távol, akkor máshogy szerethetnél, akár mi is az a máshogy, akkor...~
-Szinte mindenki kisgyerekként kezel ebben a kastélyban, még inkább, mint amennyire vagyok, Anya miatt, és azért is, mert tényleg fiatalabb vagyok. Akár mennyit is tanulok, akár mennyi könyvet olvasok el, egyszerűen vannak dolgok, amikkel nem tudok lépést tartani, és ez...-
Felpattan, lerúgja a cipőket, és megkönnyebbülve, harisnyában indul el. Soha, soha nem volt még ennyire közvetlen, és nyílt Kornéllal, soha nem engedett még magának meg ennyi mindent a fiú társaságában, ennyit láttatni önmagából, mert mindig félt, hogy elveszíti, na de örökké nem foghatja vissza magát. Odasétál a kandallóhoz, a párkányról pedig leveszi az egyik rellonos sárkányos szobrot, és szórakozottan forgatni kezdi a kezei között, miközben próbálja megfogalmazni, mit is mondjon még, és próbál lehiggadni is.
-Sosem veszem üres fecsegésnek, amit mondasz. Néha megrémítesz, akkor is, amikor talán nem akarod... miért nem elég az, ha én jó vagyok?-
Kérdezi őszinte értetlenséggel, még mindig inkább a tüzet bámulva, de elhalkulva inkább, nem akar a fiúra nézni, nem akarja látni, ha még idegesebbé vált a szavaitól.
-Én csak annyit akartam mondani, hogy a barátom vagy. És a barátokra az ember mindig számíthat.-
Mondja ki végre azt, ahonnan az egész beszélgetésük indult. Szereti Kornélt, talán nem úgy, ahogy azt a fiú szeretné, de mindenkit, mindenkit megillet ez a feltétel nélküli szeretet, amire olyan kevesen képesek... nos, a nagykislány képes rá, és őt tiszteli meg ezzel.

[Szív Király]

//Előzmények: Karácsonyi bál - Nagyterem//

Besétál szépen Kornéllal, miközben újra, és újra elmondja magában, amiket a fiú mondott neki, nehogy elfelejtse, elvégre válaszolnia kell még. Leteszi az asztalra a tálat, majd körülnéz - itt is nagyon szép a díszítés. Sokkal jobban érzi magát, most, hogy nincs körülötte akkora tömeg, és Kornél is az este eleje óta feszült volt, talán zavarta a nagy tömeg... akik jól megbámulták őket, ahogy kisétáltak a teremből. Néhányan, jól látta, még össze is súgtak, és megborzong a gondolatra, mit fog ezért még hallgatni.
Itt sem lehetnek teljesen magukban, hiszen rengeteg a portré, de talán kicsit könnyebb lesz a fiúnak, hogy ne legyen annyira ideges. Megvárja, hová ül le Kornél, és kivételesen egy távolabbi ülőalkalmatosságot választ magának, majd sóhajtva leül ő is megigazgatva a ruhát, keresztbe veti a lábait, és mielőtt még a tenyerébe temetné az arcát, a fiúra néz nagy komolyan.
-Kérek... két percet.-
Bólint is, hogy tudatosítsa, majd a tenyereibe temeti az arcát, vigyázva a sminkre meg a hajra meg mindenre, és behunyt szemei mögött gondolkozik kicsit, ahogy könyökei a térdén pihennek. Úgy érzi, egy egész éjszaka is kevés lenne a számára, hogy rendesen tudjon válaszolni a fiú szavaira, de ennyit igazán nem várathatja... miért nem érthet egy kicsit jobban ezekhez a dolgokhoz?! Ismét sóhajt egyet, gondterhelten pillant fel, eszébe sem jut, hogy nem kellene annyira akarnia felnőni, elvégre Kornél mellett - még ha nem is járnak együtt - egyre inkább ez történik vele, például, amikor a fiú ilyen bonyolult dolgokkal trenírozza.
-Azt mondtad, hogy vigyázol rám, és ha bajban vagyok, akkor kiáltsak neked, és megvédesz mindentől. Ez igazán szuper.-
Kezd bele, teljesen tényszerűen sorolva el a dolgokat, ahogy elveszi a kezeit az arca elől, és hátradőlve felnéz Kornélra... hihetetlen, hogy még így, ültében is magasabb nála ilyen sokkal.
-Nem tudom elképzelni, mennyire nehéz lehet neked a társaságomban lenni. Sajnálom, hogy ennyi galibát okoztam, és hidd el nekem, ha mondom - én örülnék neki a legjobban, ha érettebb lennék, mert akkor...-
~Mert akkor nem kezelnél gyerekként, akkor nem lennél ilyen közel és mégis ilyen távol, akkor máshogy szerethetnél, akár mi is az a máshogy, akkor...~
-Szinte mindenki kisgyerekként kezel ebben a kastélyban, még inkább, mint amennyire vagyok, Anya miatt, és azért is, mert tényleg fiatalabb vagyok. Akár mennyit is tanulok, akár mennyi könyvet olvasok el, egyszerűen vannak dolgok, amikkel nem tudok lépést tartani, és ez...-
Felpattan, lerúgja a cipőket, és megkönnyebbülve, harisnyában indul el. Soha, soha nem volt még ennyire közvetlen, és nyílt Kornéllal, soha nem engedett még magának meg ennyi mindent a fiú társaságában, ennyit láttatni önmagából, mert mindig félt, hogy elveszíti, na de örökké nem foghatja vissza magát. Odasétál a kandallóhoz, a párkányról pedig leveszi az egyik rellonos sárkányos szobrot, és szórakozottan forgatni kezdi a kezei között, miközben próbálja megfogalmazni, mit is mondjon még, és próbál lehiggadni is.
-Sosem veszem üres fecsegésnek, amit mondasz. Néha megrémítesz, akkor is, amikor talán nem akarod... miért nem elég az, ha én jó vagyok?-
Kérdezi őszinte értetlenséggel, még mindig inkább a tüzet bámulva, de elhalkulva inkább, nem akar a fiúra nézni, nem akarja látni, ha még idegesebbé vált a szavaitól.
-Én csak annyit akartam mondani, hogy a barátom vagy. És a barátokra az ember mindig számíthat.-
Mondja ki végre azt, ahonnan az egész beszélgetésük indult. Szereti Kornélt, talán nem úgy, ahogy azt a fiú szeretné, de mindenkit, mindenkit megillet ez a feltétel nélküli szeretet, amire olyan kevesen képesek... nos, a nagykislány képes rá, és őt tiszteli meg ezzel.

Ashley

Úgy dönt gyorsabban végeznek ha a kislány módszere szerint zárják le ezt a ma estét. Mielőtt elhagyják a nagytermet felkapja a fa alól az ajándékot, amit elvileg a Ashnek ott kellett volna kinyitja, de így is jó. Nem kötekedik, megy utána, bár kicsit furcsállja a választást. Nem sok kedve van csevegni, pedig amiket mondott nyilván le akarja reagálni. Már most fintor kúszik az arcára. Mindig is utálta az ilyesfajta beszélgetéseket, mert könnyeket szültek, amiket ő nem akart látni. Azt hitte, hogy ezen az estén megfogja úszni de a dolgot, de túl korán ivott a medve bőrére. Amint megérkeznek a társalgóba, lerakja a dobozt az asztalra, majd a kandallónak dől ezzel is jelezve, hogy nem akar sokáig maradni. Alig várja, hogy levehesse magáról a nyakkendőt meg az öltönyt, nem neki való ez a bálozgatás, bár kétségtelen, hogy nem érezte magát annyira rosszul mint azt először gondolta.
Rezzenéstelen arccal hallgatja végig Ashley mondandóját, majd mikor végez néhány percig csöndben marad, bámul rá a kislányra összevont szemöldökkel. Nem akarja megbántani, még most sem. Pedig mennyivel könnyebb dolga lenne! De nem akarja a törött szív darabjait szedegetni, ahogy a sírást sem akarja látni, nem neki való.
 - Akkor is hasonlóképp viselkednék veled, ha idősebb lennél. Sőt, lehet, hogy kihasználnám a rajongásodat, utána pedig hoppon hagynálak, mert én ilyen vagyok. Összepréseli a száját és azt vizsgálja, hogy a szavainak milyen eredménye lesz. Komolyan gondolta amit mondott bár lehet, hogy jobban át kellett volna gondolnia és nem csak úgy odamondani, de most már mindegy.
 - Hidd el nekem nem az vagyok akit te keresel és ennek semmi köze ahhoz, hogy te mennyire vagy fiatal, egyszerűen csak...nem én vagyok a herceged.
Elhúzza a száját, nem akar grimaszolni, visszafogja magát mert felesleges nagyobb károkat tenni annál, mint amekkorát feltétlenül szükséges. Beleharap az alsó ajkába, a szemei még mindig a kislányon.
 - Azért nem elég, mert te túl jó vagy és apró. Továbbra is számíthatsz rám, de nem úgy, ahogy szeretnéd. Sajnálom.
Lehajol a kislányhoz, nyom az homlokára egy puszit, miközben elveszi az asztalról a csomagot.
 - Boldog Karácsonyt.
Ha Ashley kinyitja a csinos csomagot, amit természetesen nem ő készített, akkor egy hógömböt fog benne találni, ami éppen olyan zenét játszik, mint amilyen kedve van a kislánynak a körhinta pedig köre-körbe jár benne.
 - A legjobb lesz ha megyek. Menj te is pihenni. Jó éjt és köszönöm, hogy a partnerem voltál az este.
Rákacsint, majd sarkon fordul és meg sem állva megy a rellon felé. Bármit, csak végre levehesse ezt a vackot.