Sose gond az, hogy valakiknek egy rugóra jár az agyuk, ha beszédbe elegyednek. Ilyenkor szerencsére könnyebb mindkettejüknek, nem keletkeznek azok a kínos csenddel átitatott percek, amikor csak nézik egymást. Ha rajta múlik, akkor ilyen sosem adódik.
- Lehet, a kutyasétáltatás is menne vele. Ha már nem tudom megnöveszteni magam, valahogy meg lehetne oldani. – gondolkodik el picit, hogy hogyan lehetne kivitelezni, de nem jut eszébe egyelőre semmi értékelhető, nem is akar nagyon belegondolni ebbe, mert akkor kukává válik, és az nem lenne kellemes dolog. Inkább majd az üres, csendes perceibe toldja bele a dolgot, ki tudja, mit fog belőle kihozni. Mindegy is. Egyelőre maradnak a vikingek, vagyis, csak a terv. Ha itt végez, bőven lesz mind dolgoznia, vagy épp lesz mit forgatnia, ha megleli a könyvet hozzá. Na ezt nem is akarja elfelejteni. Hogy visszafele még oda is be kell néznie, macskástól, mindenestől.
- Lesz olvasnivalóm estére, az biztos. – jegyzi meg hangosan, átmozgatva közben a bokáit. Biztos, ami biztos alapon, még nem zsibbadtak el annyira, szóval semmi gond. Aztán látja ő, hogy nem épp kellemes témára tapintott kissé. Na pont ezt nem akarta, hogy ilyesmi legyen. Csendben figyeli, nem szól közbe, de persze kész arra, hogy azonnal bocsánatot kérjen, és elfelejtsék ezt az egészet. Ajkai megnyílnak, de végül szó nélkül záródnak össze, hisz Amber belekezd mégis, akármennyire látta, hogy nem kellemes neki a dolog. Nem is szól közbe, csak csendben figyel, és csóválja közben a fejét a fejleményekre. Ugyan vele nem volt ilyesmi távolságváltozás, de egypáran a környékén igen, de ő mindig ott volt, és segített, ahogy csak tudott. Amennyire csak lehetett.
– Uhm.. Ez olyan tipikus. Mármint, ne haragudj, nem rád értettem, csak arra, hogy ilyet csináltak. Szerintem simán meg lehetett volna oldani, akár a mugli technikával is, ha akkor a távolság. Én ha elköltözött egy ismerősöm, vagy barátom, akkor mindig írtam neki, ha tudtam merre költözött. Volt persze olyan, hogy nem kaptam meg a címet, de az nem is volt olyan közeli barátság. Mindegy. Fel a fejjel ám! Azok a fontosak, akik a mai napig tartanak veled. Ők a fontosak. – mosolyodik el, és bólogat is hozzá. Reméli, azzal az előbbi, pillanatnyi rosszkedvet végleg el tudja tűntetni, és csak a jó marad. Nem is kérdez jobban bele inkább, megtart minden más gondolatot magának, így lesz a legjobb. Nem akar ő sebeket feltépdelni.
- Ühüüümm. Nekem egy csomó az. Éltek a közelben nálunk mindig is, de nemigen használtam egyet sem, kis helyen lakunk, mágusokkal körbevéve. Meg anyáék nem érdeklődnek ilyesmi után. – de nem is ítélkeznek igazándiból. Egyszerűen csak nem érdekli őket, megvan a maguk mindennapi eszközei, amikkel boldogulnak. És fordítva. Csak a csöpp fiú érdeklődése kezd egyre jobban felébredni.
- Húú! Az egy játék. Van.. – emeli meg mondandója közben a kezét, kicsit megállva, és az ujjain számol kicsit. - Hét forma benne, amik véletlenszerűen jönnek, és a lényege, hogy úgy rakd őket egymásra, hogy ne legyen hézag, és minél több teli sor jöjjön ki. Mint egy kirakós, lényegében. Állítólag nagyon jó. – éli bele magát, miközben maga elé képzeli, ahogy működik. El tudna vele lenni, az biztos.
- Te próbáltál már ki valami mugli dolgot? – veti fel, ha már itt tartanak.

Sebestyén

- Látod ebben van ráció, amit mondasz. - válaszolta Rachel, mivel a mágiával való igaz, minden könnyebben ment és talán a kutyasétáltatás is simán megoldható lenne. Ezt nem igazán tudta eldönteni, mert nem volt kompetens a témában, de nagyon valószínűnek vélte, hogy varázslattal mindent meg lehet oldani, ahogy ezt a dolgot is.
- Örülök, hogy érdekel a téma, legalább lesz mit olvasnod a tankönyveken kívül. - felelte a zöldike, majd arra gondolt, hogy ő már egy hónapja nem vett a kezébe semmilyen más könyvet a tankönyvein túl, ami elég lehangoló érzés volt számára, hiszen mindig is szeretett olvasni. Eldöntötte, hogy elmegy majd a könyvtárba és kivesz valami érdekes olvasnivalót.
- Esetleg tudsz ajánlani valami érdekes olvasmányt? - kérdezte a fiútól, annak reményében, hogy hátha tud ajánlani neki egy olyan művet, ami őt is leköti.
- Semmi gond. Igazad van abban, hogy azokkal érdemes csak foglalkozni, akik megérdemlik és akik most is itt vannak az ember mellett. A többi szóra sem érdemes! - legyintett Rach, most már jobban érezte magát, hogy kicsit kiönthette a szívét valakinek, ezáltal a hangulata is jobb lett, annak pedig különösképp örült, hogy Sebi nem firtatta a dolgot, mert valószínűleg látta rajta, hogy eléggé lehangolta ez a téma. Legalább egy olyan emberrel beszélgethetett, aki tekintettel volt az érzéseire és nem firtatta tovább azt, ami számára kényes dolog volt.
- Érdekes játéknak tűnik ez a tetrosz vagy mi. Én is próbáltam már néhány varázstalan dolgot, időnként elszórakozom velük, nagyobb kihívást jelent az, amit nem csak varázslással lehet megoldni. Igazából még nem sok mindent próbáltam, de hajtűvel törtem már fel zárat, de erről többet nem árulok el, a lényeg, hogy sikerrel jártam. - mondta mosolyogva a lány, nem tagadta, hogy csinált időnként szabálytalanságokat, sosem volt az a fenekén megülő, jó kislány típus. Sebiből nem nézte ki, hogy bármi rosszban sántikálna, de tisztában volt vele, hogy "kicsi a bors, de erős" címen semmi sem biztos, és egyébként sem ismeri még a fiút, egy találkozásból pedig nem akart levonni róla téves következtetéseket.

- Önsétáltató kutyapóráz! Biztos van már olyan, nem hiszem, hogy senki eszébe nem jutott volna ez. Persze, ott kicsit bajos, ahol ugye muglik élnek, de ha mondjuk csak épphogy a kezében van, és úgy tesz, mintha fogná… meg is van oldva! Na de mindegy is.. – rázza meg a fejét, hiszen nem egy feltaláló, akinek ezen kell törnie a fejét. Lehet, hogy majd később ez lesz a dolga, ha ennyi ötlete támad. Sose baj az, hogy nagy a fantáziája, hiszen még gyerek félig-meddig, utána pedig majd csak haszna válik belőle. A sok olvasásnak is megvan a maga előnye, ugyebár.
- Ó, abból aztán mindig van amúgy. Mármint.. tankönyveket is szoktam, de amikor nem, akkor mindig van kivéve egy olyan könyv a könyvtárból, ami kellemesebb, mint a tananyag. – a kicsi könyvmoly néha, ha nagyon leköti magát, még kissé háttérbe is szorítja a tankönyveit, de ezzel nem dicsekedik, és néha olyannyira nem tudatosan csinálja, hogy észre sem veszi, csak kábé akkor, amikor leteszi az utolsó oldal után. De ezzel biztos nem csak ő van így.
- Hmm.. Attól függ, miket szeretsz. Mert vannak jó mugli könyvek, amik érdekesek, vagy épp valami téma, ami köré épül. A romnatikus kötetek majdnem mind egy kaptafa, de ha azokat szereted.. Vagyis, akkor miket szoktál kábé olvasni? – szűkítteti le a kört kicsit, mert mégsem mondhatja azt, hogy az egész könyvtár érdekes, az sok lenne. Ellenben neki is lehet, hogy kedvet hoz valamihez. Sose lehet tudni, mikor kap valaki kedvet egy olyan után, amit eddig csak nézegetett, elolvasta a tartalmát a hátlapon, de az nem fogta meg. Van, amikor piszok módra elrontják az összefoglalót, de maga a könyv nagyon is tökéletes. De az ilyenekhez szerencse, vagy épp annak ellenkezője kell.
- Máris jobb minden! – bólogat a dologra, miszerint ezekkel már tökéletesen egyet tud érteni. Nem lát át még sok mindent, és még annál is többet kell tanulnia, tapasztalnia, és ezt tudja is. Azonban, megpróbálja elkerülni a legrosszabbakat, amennyire csak lehet. Nem fog neki teljesen menni, mert ekkora szerencséje nemigen akad senkinek sem, de megteszi, amit csak tehet. Optimistán áll a dolgok elé. Még. Meg majd később is, csak kicsit lejjebb veszi, ha veszi. A lány kedve láthatóan javul, és ennek örül, mivel inkább csöndben maradt, mintsem elrontotta azt. A figyelmesség manapság elég ritka dolog tud lenni, ahogy észleli.
- Tetris. – javítja ki mosolyogva, mert ritkán tesz ilyet, és sosem gúnyolódik vele. Őt szokták megannyiszor, amit már-már teljesen megszokott. - Szerintem is érdekesek. A foci volt még az, amiről olvastam. Érdekes.. Annyian szeretik, mint nálunk a kviddicset. De nekem nagyon bonyolultak a szabályok. Meg annyit futni..! – csóválja meg a fejét, mivel annyit biztosan tud, hogy seprű, és minden eszköztől mentesen játsszák. Nincs gurkó, nincs cikesz sem, időre meg, és egy hálóba kell betalálni. És ez csak a felszín. Hű.. A záras dolgon akad fenn inkább, mint a hálón, és nagyokat pislog.
- Hűű! De ügyes vagy! Hogy lehet olyat? – szigorúan csak elmélet, ő nem törne fel zárakat. A részletek ködösítése felett el is siklik, inkább a „hogyan” kérdés ragad meg benne. Mint mindig.

Sebestyén

- Az önsétáltató kutyapórázt remek ötletnek tartom! - lelkendezett Rach, hiszen ez valóban egy remek találmány volt, amit a muglik elől is simán el lehetett rejteni. A póráz tulajdonképpen szabályozta a kutya járását, az nem tudott így hirtelen mozdulatokat tenni, azaz elrántani a gazdáját séta közben, és így kevesebb fejfájást is okozott ez az egész folyamat. A srác egész okos volt, legalábbis ezt szűrte le ebből a beszélgetésből a lány.
- Hogy miket szoktam olvasni? Nos, szeretem a történelmi műveket, a bűnügyi regényeket, a fantasy-t, a sci-fi-t, a horrorkönyveket és minden olyat, ami a személyiségfejlesztéssel kapcsolatos, szóval a pszichológia jellegű műveket is. - válaszolta Rach a könyves kérdésre, persze így könnyebb dolga lesz Sebinek, ha már megadta neki azokat a témákat, amik őt is érdeklik.
- A romantikus könyvekre ennyi a válaszom: Blaaahhh.... - felelte a Rellonos, ezzel szerinte mindent elmondott. Nem igazán részesítette előnyben az egy kaptafás történeteket, másrészt hülyeségnek tartotta a rózsaszín felhővel bevont műveket, mivel az élet egyáltalán nem ilyen, hiszen minden mű végén a boldogan éltek, míg meg nem haltak szöveg volt, holott az igazi párkapcsolat ott kezdődött, miután néhány évet már megélt együtt az adott pár. Persze a lánynak még nem volt semmilyen tapasztalata a szerelemben, mert még sosem találta el Ámor nyila, de nem hitt abban, hogy létezne az a bizonyos mindent elsöprő szerelem, ha pedig mégis, akkor úgy gondolta, hogy az embereket csupán ennyi erő nem kötheti össze, mert egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy két ember egy életen át oda legyen egymásért. Szerinte az egész szerelem dolog csupán fellángolás volt, és egész egyszerűen nem vette komolyan az egészet.
Miután a figyelme tovahalad egy másik irányba, Sebi által gyorsan visszatért a valóságba, és gyorsan reagált a srác kijelentésére:
- A fociról sosem hallottam még, de nem valami biztató, ha ilyen sokat kell futni benne!
- Ó, azt inkább ne is akard tudni! - felelt gyorsan a zárfeltörő kérdésre, hiszen nem szerette volna Sebit belevinni a rosszba, mert olyan kis ártatlannak tűnt, úgyhogy nem akarta, hogy bármi rosszat is tanuljon tőle. Persze ez is egy készség volt, de nem a jó dolgok közé tartozott.

Glenn Grim

A tervek szerint Rach az egyik barátnőjével találkozott volna a társalgóban, csak hogy az illető elfelejtett szólni neki, hogy nem ér rá. A lány megírta a kötelező leckéit, majd a melegre való tekintettel egy zöld színű egyberészes nyári ruhát, hozzá fekete szandált vett fel, haját lófarokba fogta, és elindult a megbeszélt helyre. A társalgóban jelenleg nem sokan tartózkodtak, csak néhány diákcsapat lézengett ott legnagyobb meglepetésére, mert már hozzászokott, hogy ez a helyiség általában tele van, mivel sok diák fő találkozó pontjaként szolgál. Nem volt kedve ácsorogni, ezért levetette magát az első fotelba, ami igencsak kényelmesnek tűnt számára, így várta a barátnőjét. Már vagy fél óra eltelt, de a lány még mindig nem volt sehol. Rach alapjában véve türelmes típus volt, de kezdett elfogyni a türelme, mivel már jó ideje várt a barátnőjére.
~ Ez nem lehet igaz! Tuti, hogy nem fog már eljönni... Azért szólhatott volna! ~ - mérgelődött magában, bár még élt benne némi remény, hogy hirtelen megjelenik majd a lány, de igazából tudta, hogy erre nem sok esély van. Sose szerette, ha felültették, bár most biztos jó oka volt arra a barátnőjének, hogy nem jelent meg a megbeszélt időpontban, talán hirtelen közbejött neki valami, de azért mégiscsak jelezhette volna ezt.
~ Menjek, vagy maradjak? Nem is tudom... Na jó, várok még egy kicsit, hátha... ~ - gondolta magában a lány, mivel nem adta fel a reményt, hogy még megjelenhet a barátnője, de úgy volt vele, hogyha még negyed óra múlva sem tűnik fel, akkor inkább visszamegy a szobájába és befejezi azt az érdekes könyvet, amit nemrég kezdett el olvasni, de annyira érdekfeszítő volt, hogy egyszerűen nem tudta letenni, csak akkor hagyta abba az olvasást, amikor már végképp elálmosodott. Azóta tervezi, hogy végigolvassa, hiszen már nincs sok hátra végkifejletből, de idáig egyszerűen nem volt ideje ahhoz, hogy bejezhesse.

Glenn Grim

Telt, múlt az idő, de még mindig nem történt semmi... Már majdnem úgy döntött, hogy inkább visszavonul a szobájába, amikor a hozzá közel ülő srác, akit idáig valamilyen ok folytán észre sem vett, mivel annyira elmerült a gondolataiban, megszólította. Kedvesnek tűnt, semmilyen rosszindulatot nem vélt felfedezni a szavaiban. Felajánlotta, hogy szórakoztatja, amíg a várva várt személy megérkezik, ez pedig igazán kedves felajánlás volt tőle.
- Szia! Rachel vagyok, nem zavarsz... Tényleg nagyon unalmas a hosszú várakozás. - felelte neki angolul Rach, hiszen végtére is ez volt az anyanyelve. Még mindig visszavágyott szeretett hazájába, Amerikába és nehezen tudta feldolgozni, hogy Magyarországra kellett költöznie az egész családjának csupán azért, mert itt az édesapjának jobb álláslehetősége akadt. Persze ezt is meg tudta érteni, de szíve mindig is a szülőhazájába húzta, nem igazán érezte itt otthon magát, de legalább az némi vigaszt nyújtott neki, hogy szert tett néhány barátra.
- Mi jót olvasol? - érdeklődött a Rellonos, mert látta, hogy a fiú egy könyvet tart a kezében, bár gyanította, hogy inkább valamiféle tananyag, vagy ismeretterjesztő mű lehet, mintsem valami könnyed olvasmány. Ő is imádott olvasni, igaz ő jobban preferálta a pszichológiai jellegű műveket és mindazt, ami egyszerűen érdekelte, a száraz, nyers anyagokhoz már nemigen füllött a foga. Sejtette, hogy a barátnője akarattal vagy anélkül, de felültette, bár azért még élt benne a remény, hogy egyszer csak megjelenik, bár erre továbbra is csekély esélyt látott. A társalgó továbbra is kongott szinte az ürességtől, még mindig csak pár diákcsapat foglalt helyet a helyiségben, ezek szerint a legtöbben a szabadban vagy a szobájukban töltötték a drága szabadidejüket.

Glenn Grim

- Örvendek, Glenn! - üdvözölte a fiút, azt pedig gyorsan elkönyvelte magában, hogy a beszélgetőpartnere teljes mértékben tisztában van az udvariassági formákkal, aminek kifejezetten örült, mert manapság egyre kevesebben törődtek ezekkel a dolgokkal.
- Hm, hát nem is tudom, elég nyers olvasmánynak hangzik. De kíváncsivá tettél, ha tényleg rájössz, hogy mi az, ami megragadott benne, akkor szólj! - felelte mosolyogva Rachel, mivel nagyon érdekelte, hogy egy ilyen száraz műnek mi a legfontosabb mondanivalója.
- Nos, fogalmazhatunk így is... végül is valóban úgy tűnik, hogy felültettek. Nos, az egyik barátnőm volt az. Megbeszéltük, hogy itt találkozunk, de már több, mint fél órája várok rá és még nincs sehol. Gyanítom, hogy nem is fog eljönni, bár még hosszú az este. - válaszolta bizakodóan a Rellonos, bár kicsit cikinek érezte, hogy ennyire felültették, de megfogadta magában, hogy majd kideríti, miért is nem volt képes eljönni a barátnője, na és miért nem szólt neki előre.
- Hát, mindig minden egyébként sem lehet happy. Ezért nem is szeretek előre tervezni, mert általában mindig máshogy alakulnak a dolgok, mint ahogyan az elterveztem. - tette hozzá Rach, miközben Glenn-re emelte a tekintetét. Elsőre nem tudta megállapítani róla, hogy magányos farkas típus vagy sok barátja van,de nem is akart előre ítélkezni. A mostani esetével úgy volt, hogy jobban örült, hogy a barátnője "ültette fel", mert cikibbnek érezte volna, ha egy srác hívja el randizni aztán el sem jön. Legalábbis a lány számára az sokkal nagyobb pofáraesés lett volna, úgyhogy ezt a dolgot jobban viselte. Ő korrekt volt, mert mindig ott volt a megbeszélt találkozó előtt legalább tíz perccel, ha pedig nem tudott elmenni, ami ritkán történt meg, akkor még időben értesítette az illetőt. Persze el tudta képzelni, hogy a barátnője valószínűleg azért nem jött el, mert valami halasztatatlanul fontos dolga akadt és már nem tudott neki időben jelezni.

Glenn Grim

- Igen, én is ezzel nyugtatom magam. Jaj neki, ha kiderül, hogy átejtett! - mondta komoly arccal Rach, bár nem állt szándékában semmi komolyat tenni, de amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Ahogyan mi viselkedünk másokkal, úgy fognak ők is viselkedni velünk. Bár ez a mostani helyzetben pont fordítva volt, úgyhogy a Rellonos szívből remélte, hogy nem tud meg semmi rosszat a barátnőjéről, hiszen minden kiderül előbb vagy utóbb. Nem olyannak ismerte meg, aki hazudozik, bár számára a kegyes hazugság még a megengedett kategóriában volt, bár idáig ezt csak másokon alkalmazta, hiszen tudta, hogy kivel nem ajánlatos ujjat húzni, ebbe a körbe pedig a kedves barátosnéja is beletartozott. Szóval ismerte annyira Rach-t, hogy jobb, ha nem füllent neki és megmondja az igazat, úgyhogy a lány merte remélni, hogy ez a mostani találkozójukra is érvényes. A lány eléggé kiszámíthatatlan volt, de benne volt minden őrültségbe és már többször is bizonyította, hogy méltó Rach barátságára.
- A tervünk jól mondod a csacsogás volt, bár azt terveztünk, hogy ellátogatunk az akváriumba, ha belefér takarodó előtt, ha nem. Egyszer jártam ott régebben, nagyon klassz! - áradozott Glenn-nek, ott ismerkedett meg egy másik barátnőjével, akivel mostanság sajnos ritkán találkoznak, és egyébként is imádta a víz alatti világot.
- Gondolom te jártál már ott. - mondta a fiúnak, hiszen elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne fordult volna meg ott a srác, kivéve, ha víziszonyos vagy valami hasonló. Az nem izgatta, hogy abba is beleavatta, hogy esetleg takarodó után mentek volna oda, hiszen nem tűnt prefektusnak és különben se feltételezte volna, hogy beárulná őket. Ha meg igen, akkor így jártak, bár a mostani mókából úgy tűnt, hogy semmi sem valósul meg, mivel a barátnője nem jött el sajnos. Erre gondolva Rach kissé elcsüggedt, de próbálta magát összeszedni, hiszen nem akarta Glenn hangulatát is tönkretenni azzal, hogyha búvalbélelt képet vág.
- Te csupán olvasni jöttél ide? Bár tudom, ez most hülye kérdés volt. - tette fel a kérdést a lány, de máris rájött, hogy tényleg zagyvaság volt eziránt érdeklődni, hiszen mi mást csinálhatna valaki, ha egy könyvvel jön ide? Tuti, hogy az olvasás a fő célja, a társalkodás pedig másodrendű dolog, hiszen ha senki sem lett volna itt a közelben, akkor a fiú nyilvánvalóan most is olvasna.

Büszkén kihúzza magát, hogy sikerült ma is elérnie valamit. Legalább a kilincseket eléri biztosan, így minden más lehetőség nyitott előtte. Talán tényleg feltalál valamit az iskolai évei alatt. Ki tudja.
- Ennek tökre örülök! Majd a siklódnak is kiagyalok valamit, hogy tudd sétáltatni. Biztos szereti ő is a természetet – biztos, ami biztos, és az is, hogy ha csak úgy kiengedné, akkor lenne nagy riadalom. Na meg a kígyó is biztos hamar meglépne, és olyan helyre menne, ahonnan nem húzza ki senki élő ember. Ezért is nem szokott az ember ilyen jeleneteket látni. Azonban az is fix, hogy azok az állatkák is szívesen lennének kint. Azok, akik háziállatokként vannak fenntartva. A többiről nem tudna gondoskodni. Visszakanyarodik az ötlet-halomtól a lányhoz. Figyelmesen hallgat, ismét, mint mindig ha kérdez, és pár stílust, vagy épp kategóriát, ki hogy nevezi, ő is ismer. Szemezgetett már ő is belőle párszor, és bár nincs kifejezett kedvence, olyan kategória, amelyből mindent, mostanság a mugli könyvek között is keresgél, ahol igencsak mulatságos, ha épp a mágustéma a fő központi jellem. Lehet, hogy azok a kedvencei?
- Az utóbbi szövege nekem nagyon nehéz, sose értettem belőle egy mukkot sem - vakarja meg a tarkóját, miközben színt vall ebben. Hát igen, nem mindenkinek van érzéke hozzá. - De amúgy a többi jó. Volt hogy bele-belenyúltam. Én azokat is szeretem, amikben mágusok vannak. De amúgy muglik írják. Tök fura, mert ott a kezükkel varázsolnak, nincs benne pálca. Meg sok fura dolog van benne.. de így nekem olyan, mintha nem is lenne titok előttük a mágia. Persze, az írok biztos belezöldülnének abba, ha kiderülne, hogy igazat írnak, csak kicsit.. elferdítve – erre kicsit elneveti magát. Elképzelte az arcot, amikor mondjuk egy mugli íróval szemben áll egy igazi varázsló, és vadul magyarázza neki, mi nem korrekt, mi a ferdítés, de amúgy tök igaza van, mert minden létezik. Bárcsak egyszer lehetne ilyen! Nem bánja ő a titoktartást, de nehéz a fiatal léleknek. Majd megérti ha benő a feje lánya.
- Bleh, bizony! Anya szokása ilyesmiket forgatni. Szóval van otthon pár kötet belőle.. – nem ítéli el amúgy édesanyját, csak nem értékeli. De egy fiú sosem fogja, maximum a nővérei.
- Nagyon sokat. Nem tudom meddig tart a meccs.. de rövid. Tekintve, hogy volt olyan kviddics-mérközés, ami hetekig tartott. Na de a lényeg. Futnak, és egy kapuba rúgják a labdát. Abból is csak egy van. Nincs se fogó, se terelő.. Így nem olyan izgi – sőt, egyenesen unalmas. De mágia nélkül nem is lehet máshogy. Vagyis így képzeli.
- Ó, jó. Nem faggatok akkor, de akkor te nagyon ügyes vagy! – zárja le ennyivel, ha már nem szabad tudnia. Lehet, hogy egyszer majd megtudja, csak mástól. Nem lehet tudni.

Jaj, de nagyon utálja ezt...bár különösebben semmi ellen nem szokott berzenkedni, de ez már egy kicsit sok neki. Egyébként sem tartozik a kedvenc elfoglaltságai közé a felvigyázás, még az óvodában sem, itt meg aztán... Mióta a felügyelők a kastélyban táboroznak, őt is szigorúbban ellenőrzik, ellátja-e a szokásos őrködést, hol itt, hol ott. Egyetlen jó van a dologban, amire sokat gondol, hogy egyáltalán legyen valami kedve ehhez az egészhez, hogy a Társalgóban kell szolgálatot teljesítenie. Gyomrában a fürge szárnyú pillangók nem azért repkednek, mert szerelmes lenne, hanem egy új élmény ígérete hajtja, így sietősre veszi a lépéseit, már amennyire a vacsorára elfogyasztott gombás, rakott tök, kapros zöldséges öntettel, ezt megengedi. Kicsit sokat markolt a főfogásból, de talán csak a szeme kívánta már az utolsó pár falatot. Nehézkesen akarnak bent elhelyezkedni az estebéd rétegei, ezért pár mély levegőt vesz, hogy segítsen azoknak. Megigazítja nadrágszíját a kényelem kedvéért, ennek ellenére csak nem viszik gyorsabban a lábai, pedig már így is késésben van. Erőltetett menetben fújtat végig a hosszú folyosón, mire eléri a nem vágyott célt és benyithat végre az ajtón. Magában elenged egy fohászt, hogy abban a pár percben, amíg nem volt itt, nem történt incidens. Nem szeretne kellemetlenségeket magának. Körülkémlel egy kényelmes ülőalkalmatosság után, hogy nyugodtan tudjon emészteni és reméli, hogy a tanulók is jól nevelten hagyják ezt. Lehuppan a stratégiailag legjobb pozícióban lévő fotelba, onnan veszi szemügyre a céltárgyat. A régi szekrény...Pletykás szájak azt suttogják az iskolában, hogy mumus lakik benne, ő pedig még nem találkozott egyetlen példánnyal sem. Már-már selejtesnek is érzi magát, hogy nem volt szerencséje a fajtához, ráadásul, amikor ő járt suliba, ennél az anyagrésznél hiányzott. Enélkül pedig nem élet az élet. Most itt a lehetőség. Izgatottan várja, hátha kibújik a szög a zsákból ma este, már csak azért is, mert fogalma sincs, hogy milyen alakot vehetne fel a lény. Nem tud olyan félelméről, amit ne küzdött volna le, de ez legalább jó kontroll lenne, ha kiderülne, hogy mégis van. Szóval egy tanulmányút neki a Társalgó, egy hasznos tapasztalat, jobb móka, mintha mondjuk a Járda-szigetekre menne nyaralni. Mintha megmozdult volna...Áááá, mégsem.

Csend és nyugalom honol a Társalgó nagyobbacska légterében, ami Attilát is békével tölti el. Nem kívánja sem az intézkedést, sem az avval járó papírmunkát a háta közepére sem. Ez a fajta foglalatosság, mindig is halálosan untatta, erre a kis időre pedig nem fogja megszeretni. Eddig még, mikor ő ügyelt, sohasem volt semmi gond, ezért reméli, hogy a jó hagyományokat nem töri meg ezúttal sem. Időnként elemeli pillantását az öreg szekrény szúette deszkáiról, hogy egy panoráma kitekintést adhasson a rá bízott diákságnak. ~ Nincs itt semmi baj, nem is lesz ~ konstatálja magában a pillanatképet, hogy aztán visszatérjen az érdekesebb tárgy szemléléséhez. Sajnálja, hogy az életéből kimaradt a mumus téma, de most itt az alkalom, hogy bepótolja. ~ Talán akkor kéne belenéznem, ha már nincs itt senki - utasítja agya az önmérsékletre, felhívva a figyelmét a mumussal járó, valós veszélyekre. ~ Igen, várni kell vele! ~ Nagyot ásít, mivel a vacsora maradéka levitte a vérnyomását a béka popója alá. Kávézni nem szokása, maximum a tea, amit ilyenkor elfogyaszt, így barnáival az asztalon kutat, akad-e ilyen nedű a kínálatban. Szuszogva áll fel, hogy közelebb menjen a finomságokhoz, ahol meg is pillantja a teás kannát, benne forró, gőzölgő vízzel és a filtereket. Egyet a csészébe pottyant, majd rátölti a vizet. Leteszi az ibriket, mivel égeti a kezét a forrósága. Nagyon lefoglalja a tea készítés, ezért csak az utolsó utáni pillanatban eszmél arra, hogy egy légi tünemény siklik el a lábai mellett a föld felé, hangosan landolva a padlón. Még az a szerencse, hogy a teát idejében letette, így reflex szerűen utána kap a zuhanórepülésben lévő lánynak, még mielőtt leérne, de sajnos csak megérintenie sikerül, tanítványa megállíthatatlanul közeleg a végzete felé. Estében meglöki az ominózus szekrényt, melynek billegési együtthatója annyira magasra kúszik, hogy felébreszti a belsejében szunnyadó valamit. Egyelőre azonban még csak éledezik, az ajtó csak résnyire nyílt, Attila pedig igyekszik felsegíteni a levitást. Ha jól emlékszik a nevére, igen különleges: Csermely. Igen, biztosan az. Finoman a vállához ér, ne ijessze meg most meg ő.
- Fáj valamid? Megütötted magad? - kérdezi hangjában ijedtséggel. Nem csak a sérülés lehetősége rémiszti, hanem a történések túl hirtelen lefolyása is. Szíve hevesen kalimpál, pedig még nem is sejti, nem is látja, hogy a szekrény életre kel, ajtaja kinyílik és megjelenik az, amire egész este várt, ám nem így képzelte a találkozást.

Minden olyan gyorsan történt, hogy Attila sem volt képes megakadályozni és a legrosszabb az egészben, hogy semmiféle előjele nem érződött a dolognak. Tanerőnk radarjai ennek ellenére jól behangoltak, ezért kicsit furcsállja, hogy nem jeleztek neki. Van ilyen. Amikor az élet olyan meglepetést tartogat neki, amiről nem küld táviratot, úgy látszik, hogy a mai este is ilyen. Mióta a suliban dolgozik és mióta mind a nyolc évfolyam, sőt még az előkészítő is a nyakába zúdult, valahogy kevésbé szenzitívek az érzékei. Az is lehet, hogy annyi mindent kéne jelezzenek, hogy úgy döntöttek, nem jeleznek semmit. Az esést sem, meg a szekrényből kilépő mumust sem. Most amúgy is más dolga akad, aggódik az elterülő levitás testi épségéért. Az megretten az érintésre, hiába óvatoskodik a tanerő.
- Nincs semmi baj, csak Huszthy Attila vagyok, a felügyelőtanár - ismeri fel, hogy kivel áll szemben, meg hogy talán a másik joggal ijedt meg, hisz nem tudhatta ki háborgatta az auráját. Újra felé nyúl, ezúttal még sokkal óvatosabban, hogy felsegítse, miután megnézte nem tört-e csontja, de keze megáll félúton a levegőben. Nem tudja, hogyan reagáljon a lány fura viselkedésére. Előre mered a semmibe, kapkodva veszi a levegőt, egész testében remeg, mint a kocsonya, láthatóan egy pánikroham kezdetén van. Attila gyorsan számba veszi a lehetőségeket: az esés nem válthat ki ilyet, hacsak nincs fejsérülése. Sokkos állapot, esetleg belső vérzés....már fontolgatja, hogy segítséget hív a Gyengélkedőről, mikor meglátja a szekrényt. Az ajtaja nyitva, a lökéstől kitárult, engedett az öreg, rozsdás zár, valószínűleg a mumus kiszabadult. Sebtében összerakja fejében a mozaikot, pótolja a hiányzó részeket és a lány elé ugrik. Az elméletet tudja, hiszen vizsgáznia kellett belőle, ám a gyakorlattal más a helyzet. Vajon mivé alakul a mumusa? Vajon le tudja-e győzni a félelmét. Utóbbiban majdnem biztos, de pálcát tartó keze azért remeg kicsit, mikor kimondja a varázsigét a nagy kupac hivatalos iratnak, mely rádőlni készül éppen.
- Comikulissimus! - kiáltja hangosan, erőteljesen, közben arra koncentrál, hogyan hajtogat sok-sok papírrepülőt a lapokból. Reménykedik a sikerben, ami be is következik, némi hatásszünet után. A mumus visszatakarodik a helyére, Attila pedig lendületesen rácsapja az ajtót, be is zárja a kulccsal, kettőre. Egyfelől elégedett, hiszen legyőzte a mumust, másfelől bebizonyosodott, hogy vannak még félelmei, azzal azonban ráér még foglalkozni, most a diákokat kell biztonságba helyeznie, elsőnek Csermelyt.
- Fel tudsz állni? -

A Sors vágy teljesítő funkciója működésbe lépett, bár a tanerő nem teljesen így gondolta, akkor, amikor mumusra vágyott. A kis kedves télapó pótlék most valószínűleg bőszen dörzsölgeti valahol a tenyerét, és egy pipát tesz a teljesült kívánság mellé, Attilánk ezzel szemben a fogát csikorgatja sűrű hálaima közepette, hogy nem kívánt más, cifrább dolgot...esetleg azt, hogy a ...nem, ezt még gondolni sem meri, még a végén beteljesedik az is. A mumussal viszonylag könnyen elbánik, a levitás azonban okoz neki néhány izzadós percet. Nincs felkészülve sürgősségi ellátásra, bár az alapokat ő is megtanulta az iskolában sok-sok éve már. Haloványan emlékszik, mégis tanácstalan. Hiába kutat az elméjében, nem talál olyan varázsigét, amit itt és most használhatna, ami épülését szolgálna a gólyának. Így marad a szavaknál, hangja a lehető legnyugtatóbb, ügyel rá, hogy ne érződjön rajta az aggódásnak a legkisebb nyoma sem. Persze lehet, hogy a szfinxnek kihegyezettebbek az szenzorai, mint az Attila gondolná, majd kiderül.
- Nincs semmi baj, csak segítek felállni. Megfogom a kezed és a derekadat, szólj, ha fájdalmat érzel vagy valami furcsát tapasztalsz! - próbálja nyugtatni, mintegy saját magát is. Lehajol a lány felé, ezzel testközelbe kerül. A tanerő diszkrét, de egyedi illata még erősebben érkezik oda a levitás orrához. Attila imádja a szantál illatot, a szappanja és amúgy mindene ezt árasztja magából. Indiában szerette meg, azóta ezt használja, amit ott könnyedén beszerzett, itt viszont időnként hatalmas nehézségekbe ütközik, hogy felkutassa. Ha egyik titkos helyén sem kap, akkor a varázslathoz folyamodik, ahelyett, hogy feladná és más illatot választana. Ezért aztán a jelzett aroma meghatározó és elég erősen jellemzi a tanár urat. Ahogy mondja, és ha megengedik neki, akkor erős karjaival feltámogatja a lányt és tartja, nehogy összeessen itt neki. Enyhén hátrafordulva kérést intéz a többi gyerekhez.
- Hé! Ne csodálkozzatok, inkább hozzatok egy széket gyorsan! Meg egy pohár vizet. - Vár egy darabig a kért dolgokra, de mivel a gyerekek is enyhén sokkos állapotban vannak, nem ébred fel senkiben a segítőkészség, ezért ölébe kapja a lányt, ha az nem tiltakozik nagyon, mintha könnyű kis tollpihe lenne - az is - és elsétál vele a legközelebbi fotelig, ami pont az, amiben ő az előbb ült. Még testének melege is érezhető, nem beszélve az illatról, amit a kárpit is átvett.
- Csak ülj itt nyugodtan, lélegezz mélyeket és ne beszélj butaságokat! Kicsit megijedtem, mert téged féltettelek, de semmi több. Most magaddal törődj, ne velem! - A pohár víz közben megérkezik, átveszi a kis navinéstől, aki hozta és az enyhén még remegő kezek közé nyomja.
- Ez egy kis víz. Igyál és gondolj valami szépre! Mesélhetnél is róla! - Ez amolyan önszuggeszció, éber, fordított meditáció. Talán ez ellazítja a levitást annyira, hogy visszatérjen a nyugalma is. Míg gondolkozik egy szép helyen, vagy bármi máson, Attila kihasználja az időt. Az ablakhoz ugrik, kinyitja jobban, hogy bejöhessen a hűvös, friss levegő, valamint visszafelé jövet, út közben felveszi az elejtett könyvet is. "Nostradamus élete és munkássága" áll a címoldalon, amire Huszthy tanár úr szemöldökei felszaladnak egy pillanatra. Visszasiet védencéhez, de azért a többiekre is fordít némi figyelmet.
- Na jól van. Minden visszatérhet a rendes kerékvágásba, beszélgessetek, olvasgassatok nyugodtan, de ha valakinek problémája akadt, akkor jelezze! - Tart egy kis hatásszünetet, ha valaki esetleg jelentkezne, aztán újra a lányhoz fordul.
- Itt a könyved, amit olvastál. Érdekes munka, én már olvastam. Na, sikerült valami szépre gondolnod? - Kiveszi a kis kezekből a poharat, helyette a könyvet helyezi az ölébe és mosolyogva várja a beszámolót. Bár a mosoly csak a látóknak jelent pluszt, a tanerő meg van győződve róla, hogy a lány érzi a biztató mimikát

Aimé N. Flamme-Lenoir

Sebestyén

- Igen, a siklóm imádja a természetet, általában a nyakamban szoktam vinni erre-arra, de valóban jó lenne valami optimálisabb megoldás neki. - válaszolta Rach miközben bizakodva Sebire nézett, hátha kap talál majd idővel valami megoldást erre a problémára a srác. Az már biztos, hogy leleményes volt, ezt a lány is észrevette, úgy gondolta, hogy még sokra viheti a fiú az életben, ha ennyire szemfüles.
- Nos igen, biztos vagyok benne, hogy dobnának egy hátast, ha kiderülne, hogy mindenről, amit idáig valótlannak hittek valósággá vált... szerintem egykönnyen nem tudnák feldolgozni ezt. - nevetett Rachel, bár nem örült volna neki, ha valóban felfednék a varázslók a muglik előtt a létezésüket, mert az semmi jót nem szülne, de tudta, hogy sokan ezt másképp gondolják, de ő kitartott az elképzelésénél.
- Ó, ez jó! Az én anyukám is imádja a romantikus műveket, bár neki szerencséje van, mert apával imádják egymást és szerintem még a mai napig szerelmesek egymásba. - válaszolta vígan a Rellonos, miközben álmodozón tekintett maga elé, ő maga nem tudta elképzelni, hogy neki valaha is ilyen kapcsolata lesz, mert úgy vélte, hogy a szerelem csak egyfajta illúzió, ami pillanatnyilag elveszi az ember eszét, majd idővel véget ér és valami mássá alakul át, ezt pedig tiszta időpocsékolásnak vélte, bár tudta, hogy az érzelmei ellen semmit sem tehet az ember, max. nem mutatja ki. Lillán is látta, hogy az elején igencsak tagadta, hogy odalenne Ákosért, de látta rajta és az apró jelekből, hogy érez valamit iránta, úgyhogy kár volt ezt titkolni. Egyelőre ő maga nem tudta, hogy hogyan kezelné ezt a dolgot, mert még sosem élte át, de hallott már róla eleget, mindenesetre annak örült, hogy a szülei ilyen szerencsésen egymásra találtak és boldogok együtt. Azt nem tudta, hogy vajon Nathan miért fordult ki magából ennyire, de remélte, hogy ez csupán egy átmeneti állapot és nem valami komoly dolog áll a háttérben. Gondolataiból visszatérve Sebi épp a focimeccsről beszélt, ami valóban nem tűnt túl izgalmas sportnak.
- Hát én lehet, hogy bealudnék, ha ilyen mérkőzést kéne néznem. - válaszolta a srácnak, majd eszébe jutott, amikor Lillával az egyik éjszaka elcsenték a seprűket és a pályán repkedtek, majd jött az a két diák és majdnem balul sült el a történet, ám barátnőjének hála megmenekültek a gyilkos golyó elől.
- Remélem, hogy jól fogod itt érezni magad, bár szerintem könnyen be fogsz illeszkedni. Jó fejek a mentoraid? Nekem sokat segítettek az enyémek, úgyhogy nagyon örültem, hogy ott voltak mindig, ha szükségem volt rájuk, de majd meglátod, hogy mennyit számít ez az egész. - vágott bele egy újabb témába a lány, miközben Sebire emelte a tekintetét.

Glenn Grim

- Még nem jártál ott? Ó, oda mindenképp el kell látogatnod, hacsak nem vagy víziszonyos. - mondta lelkesen Rachel, hiszen őt teljesen lenyűgözte az a hely, ami valóban rendhagyó volt a maga módján.
- Hogy mikor van takarodó? Hát fél óra múlva. Én amúgy szeretek utána is tevékenykedni, mert amolyan éjjeli bagoly típus vagyok. Szeretek sokáig aludni, amit persze az órák miatt nem tehetek itt meg, de alapból ilyen a személyiségem. Te hogy vagy ezzel a dologgal? - kérdezett rá a lány, mert kíváncsi volt, hogy Glenn vajon pacsirta típus vagy már az említett madárfélékhez tartozik.
- Idővel majd kiismered itt az embereket, már ha igényed van rá. Persze nem mindenki jó fej, de azért akad köztük pár, akiknek érdemes a társaságát keresni. - jelentette ki a Rellonos, remélte, hogy a fiú nem sértődik meg a kijelentésén, de hát jobb ha tudja, hogy nem mindenkiben lehet megbízni, de valószínűleg ezzel ő maga is tisztában van, na meg vannak emberek, akik alapból nem igazán keresik mások társaságát, ezt is illik tiszteletben tartani.
- Szerintem a barátnőm ma már nem jön el, de nem izgat, feltalálom magam nélküle is. Azért annyiból jó ez a hely, hogy újabb ismeretségekre tettem szert, bár sokan nem olyanok, mint amilyennek mutatják magukat másoknak. - törte meg a csendet a lány, hiszen már elég sok embertípussal megismerkedett itt, idővel pedig kiismerte az embereket, már akikkel találkozott, úgyhogy sok meglepetést nem tartogattak a számára.
- Persze azért hiányzik a családom is. Időnként honvágyam van. - folytatta, mivel már nagyon hazavágyott, de tudta, hogy nem mindenki olyan szerencsés, hogy várja otthon valaki, vagy hogy jó lenne a kapcsolata a szüleivel, testvéreivel. Egyelőre abbahagyta a fecsegést, hisze már így is túl sokat beszélt és várta Glenn reakcióit az elhangzottakra.

Glenn Grim

- Nem tudsz aludni vagy kevés alvás is elég ahhoz, hogy kipihent légy? - érdeklődött a lány, majd bólintott, mikor Glenn azt taglalta, hogy jobb lesz, ha később a klubhelyiségben folytatja az olvasást.
- Rellonos vagyok - felelte büszkén Rach, miközben tekintetét kérdőn a fiúra emelte, majd visszakérdezett:
- Te?
Miután elmondta a monológját a srácnak a honvágyáról a jelenlegi lakóhelyére terelődött a szó.
- Az eredeti otthonom mindig is Fairview lesz, egy amerikai kisváros. Édesanyám koreai származású, édesapám pedig amerikai, de idővel apám itt egy jobb állást kapott aurorként, szóval Magyarországra költözött az egész család. Van még egy húgom és egy bátyám, jól kijövök velük. Te honnan származol?
Ha rajta múlott volna, akkor Amerikában maradnak, de sajnos nem ő döntötte el, hogy ideköltözzenek, így hát muszáj volt beletörődnie a helyzetébe.
- Egyébként mit szoktál csinálni szabadidődben az olvasáson kívül? Én imádok fotózni, íjászkodni és varázspókerezni - tette hozzá immár jobb kedvűen, mert nem igazán szerette, ha a múltjára terelődik a szó, mert akkor mindig előtörtek belőle a régi szép emlékek, ami miatt csak még inkább visszavágyódott szülőhazájába. Úgy érezte, hogy semmi sem köti ehhez a helyhez, csupán a családja és néhány barátnője, de ha tehette volna, akkor rögvest visszaköltözött volna abba a gyönyörű kis városkába, ahonnan jött. Azt tervezte, hogyha önálló életet élhet később, akkor nagy valószínűséggel visszatér Amerikába, de ez az eshetőség még sok mindentől függött, és úgy volt vele, hogy majd lesz valahogy, hiszen olyan még sosem volt, hogy sehogy se lett volna... egyszóval bízott benne, hogy az élet oda vezeti majd, ahol lennie kell.

Határozottan biccentett Csermely, megszokta már, hogy mindenki meg akarta tapizni, segíteni akart, megérinteni és támogatni, mert annyira gyengének és véznának tűnt apró testecskéjében. A fakó, fehérbe ívelő bőre és az azokon futó, néhol szépen kivehető erek hálózata mindenkit megtéveszthetett és erőtlennek tüntethették fel gazdájukat. Az éppen kibontott, mindenfelé szálló hajkorona, mely egészen szoknyája szegélyéig lekúszott pedig még fiatalabbnak és gyermekibbnek mutatta a lányt, majdhogynem elnyelte, és ha a tanár úr megkísérelte megfogni a leány derekát, biztos meggyűlt a baja a sok repkedő, szőke tincsek népével.
Csakhogy arra nem készült fel, hogy az illat, mely Attila közeledésével egyre csak erősödött akkora hatással lesz rá, mint egy újabb sokk. Szíve vadul kezdett kalapálni, lábai - bár mások számára nehezen észrevehetően - remegtek, ajkai meglepett, aprócska o-ra kerekedtek.
Gyomra kellemesen bizsergett, ahogy bőre azon felülete is, ahol az ujjak bár közvetetten, de ruhán keresztül hozzáértek. Ha a tanár úr nem fogta volna, minden bizonnyal újból a padlón kötött volna ki, de így is egy fáradtabb pózba volt kénytelen kényszeríteni testét, hogy a kettejük erejével talpon maradjon.
Csendben hallgatta a tanár urat, bár már ezerszer találkozott füle ezzel a selymes, mély doromboláshoz hasonlatos hanggal, melyből aggodalom nyomai szűrődtek a szituációnak megfelelően, valahogy sokban különbözött az eddigiektől. Elbűvölte a lányt. Megbabonázta.
Azt, hogy nem a saját lábain fog a legközelebbi ülőalkalmatosságra eljutni legvadabb álmaiban sem gondolta. A hirtelen mozdulatra ledermedt és csak azt vette észre, hogy a következő pillanatban már hatalmas kezek és egy még nagyobb, erős mellkas közé lett bezárva, akár egy erőtlen madárka egy biztonságot nyújtó vasketrecbe.
Szinte beleolvadt, hagyta, hogy az illatkavalkád és az érintések megnyugtassák és elringassák, miközben hálát adott, hogy haja valószínűleg egészen az arcában van, elrejtve paradicsom vörös fejét a többi diák elől.
- Engem féltett? - Alig hallható, cincogó hangon kérdezett vissza Csermely, még mindig nem vészelve át az előbbi utazás emlékeit. Legszívesebben felhúzta volna lábait és fejét eltemette volna térdei mögé, de ezzel a viselkedéssel csak rontott volna a helyzetén, mert még jobban magára vonta volna a figyelmet, így csak ült és zavartan birizgálta pólója alját. Az sem segített, hogy a fotel körüli levegő egy enyhébb de még mindig jól érezhető változata volt Attila illatának és belegondolni sem mert, miért volt kellemesen meleg az ülőke apró teste alatt. Az egész szituáció egyszerre volt felkavaró és megnyugtató, akár egy kétélű penge.
A poharat ugyan ügyetlenül elvette, de pár kortynál többet nem tudott leerőszakolni torkán.
Amint az illat gyengülni látszott és a léptek hangja kivehetően távolodott kicsit felhúzta lábát és átkarolta azt, maga mellé helyezve gondosan a poharat. Állát ráfektette térdére, haja lágyan omlott vállára és onnan le, egészen a karosszékre, ahol sok, apró kígyóként tekeredett mindenfelé.
Próbált szót fogadni és valami szépre gondolni, de valahogy mindig az illathoz kanyarodott vissza, akármerre is indul útnak, feje kicsiny utcácskáin.
A közeledő léptekre azonban akaratlanul is kihúzta magát, leengedte lábait, megigazgatta szoknyáját, sőt még az üveget is visszavette kezébe. Általában nem érdekelte az, külsőleg hogyan látják a többiek, hisz ő sem látja a másikat, nem tulajdonított hát fontos szerepet a szemnek, most mégis azon kapta magát, hogy szabad kezecskéje frufruját próbálta visszaállítani, az esés előtti állapotba.
A könyv témára felcsillant a szeme, arcára pedig kedves, izgatott mosoly ült ki.
- Valóban? Nagyon izgalmas olvasmány és felettébb remek ha az ember kikapcsolódás gyanánt akarja frissíteni tudományát. Úgy vélem egy fantasztikus alak volt és rengeteg mindent tudott, amit talán a mai kor már egészen elfeledett. No meg ha hallott is valaki róla, akkor bizonyosan a jóslatiról tudja csak beazonosítani és csak kevesen tudják, hogy milyen orvosi csodákat hajtott végre. Két pestisjárvány idején is praktizált és biztos rengeteg emberen segített. Ha nagy leszek, én is segíteni akarok másokon - Azon a csöpp szájon lelkes beszámoló kelt szárnyra, melyet közben gyakran kísért erős gesztikulálás, példás bizonyíték gyanánt arra, hogy ameddig véleményét hozta a férfi tudtára, addig teljesen elfeledkezett mindenről és mindenkiről.
- Szép emlék? Oh tudja tanár úr, annyi szép emlékem van, hogy ennyit ember talán meg se érdemel. Ott vannak például a kedves gyermekkorom emlékei Mánfáról, a kertről, a dagadó paradicsomokról, anyukám énekéről és apám mély nevetéséről. Vagy mikor ideérkeztem és megtudtam, hogy mégis mekkora könyvtára van az iskolának. Maga látta már? Biztos látta, milyen buta is vagyok... - felsóhajtott, de sóhajában nem volt semmi rossz, semmi szomorú. Mosolygott, ártatlanul és szelíden, miközben mindent felsorolt, amit szépnek és kedvesnek vélt a világban. A reggeli sugarakat melyek csiklandozták az arcát, kiemelte a kertben lévő virágok illatát, a hangokat, melyeket kedvesen dudorászó háztársaitól hallott, a tanárok kedvességét és figyelmességét, azt, hogy mennyire jól esett mikor egy-egy tanuló odaült beszélgetni mellé, oly sok mindent elregélt, hogy lassan maga sem tudta számon tartani mondatait, azonban arról mindvégig hallgatott, hogy mit művelt a sebesült diákokkal. Pedig az aranyhoz hasonlító erő, mindennél szebb és jobb volt. Testén abban a pillanatban is több, különböző méretű és fajtájú, mástól átvett seb bújt meg, némelyik bekötve, másik tapaszokkal leragasztva, de voltak egyszerűen csak szabadon hagyottak is, azonban mindegyikre ügyelt, hogy ne nagyon látszódjanak ki a ruha alól.
A tanároknak elméletben tudniuk kellett a képességéről, mégis úgy érezte, ez egy titok, melyről nem szabadott senkinek sem beszélnie, mert ha rájönnek, hogy mekkora kárt tud okozni magának, talán eltiltják tőle. Néha azt kívánta, az emberek bár ne lennének vakok, és bár látnák, hogy hiába lesz csupa karc és vágás, kék meg lila folt, a másik aki teljesen egészséges és nagyobb hasznát veszi a testnek boldogabb lesz és minden porcikájában ép.
- Önnek is vannak szép emlékei? - vélve tette fel a kérdést, habozva egy keveset. Tudta, hogy a legillendőbb az volna, ha nem lenne terhére a tanerőnek és inkább visszabotorkálna hálókörletébe, mégsem akaródzott elmennie és otthagynia a férfit. Beszélgetni akart vele, vagy csak mellette lenni, de megelégedett az illattal is, az illattal, melyet még mindig nem tudott névhez kötni, csupán személyhez.

Ethan R. Saint-Venant részére

Aimé N. Flamme-Lenoir