Griffek - Sárkányok meccs után össznépi gyenguszozás.
egyelőre mindenki, aki jön.

Igen, ez a meccs most nem volt olyan sikeres mint az előző, semmiféle szempontból sem. Egyrészt kikaptunk, másrészt pedig megint eltrafálták a már kétszer törött bal lábamat. Most megérte a harmadikat is, nagyon örülök neki, mit ne mondjak. De ettől szép ez a sport, vannak kisebb illetve nagyobb sérülések. Bár én még a szerencsésebb kategória vagyok, Timi és Emy teljesen harcképtelenek, a másik csapat kapitánya sem néz ki a legjobban.
Leszállás után Robi és Leonie segítségével egyből eltámolygok a gyengélkedőre. Egyedül ezt egy nyílt töréssel annyira nem lenne egyszerű megtenni, rám fér egy kis támogatás. Egész kis tömeg vonul utánunk, aggódó barátnők és rajongók jönnek, bár az utóbbi szekció szerencsére féluton leszakad. Nincs túl sok hangulatom most az emberekhez elég ez a "családi kör" egyelőre.
Úgy nézem, nem én vagyok az egyetlen, aki segítségre szorul, a másik őrzőlányt is ketten hozzák, neki is a lábát kapta el a gurkó. Neki nem olyan magas még a fájdalomküszöbe a jelek szerint, rettenetesen eltorzult arccal néz. Mint "vén róka", átéltem már pár komolyabb törést és zúzódást, volt időm rendesen kiképződni az évek alatt. A legkomolyabb egy bordatörés volt, mikor majdnem kilyukadt a tüdőm. De még élek és mozgok, szóval túlélhető, csak nagyon kellemetlen.
Lassan érünk csak fel a gyengélkedőre, nem igazán tudok gyorsan mozogni, meg hogy őszinte legyek, nem is akarok. Eddig hajtás volt, most egy kis nyugalom a vágyam.
Leonie és Robi leültetnek egy ágyra és kicsit aggódva néznek rám. Megértem, rossz látni, ha a csapattársaid sérültek, ismerem az érzést.
- Menjetek nyugodtan, én jól leszek.
Rájuk mosolygok és feltornázom magamat az ágyra, vagyis inkább a törött lábamat igyekszem stabil helyzetbe hozni. Most amíg nem jön a javasasszony nézegethetem a véres, kiálló csontomat. Éljen!

Vadócka, részben zöldségek és törzsfőnök bá'.

Miután Lucát útjára engedtem az öltözőnél, még egy darabig ott ácsorogtam az ajtótól nem messze és hallgattam, ahogy a csapatával beszélget. Kellemes volt, nem kiabált velük, hallatszott mondjuk rajta, hogy eszementül dühös, de tudtam, hogy nem a sajátjaira mérges, hanem az ellenfélre, és meg kell hagynom, teljesen jogosan. Csapatkapitányként átérzem azt a felelősséget, ami a vállán nyugszik, hogy úgy érzi, felelős az egész csapatért és annak testi épségért. Természetesen lehetetlen felelni ennyi ember maximális biztonságáért és ezt neki is tudnia kellett már az elején. Ennek ellenére is felemelőnek tartom, hogy vannak még ilyen felelősségteljes emberek, mindig megmelengeti a szívemet, mikor a fiatalabbak is képesek ilyesmikre.
Miután kiácsorogtam magamat az öltözőknél, a hidegre való tekintettel inkább behúzódtam a kastélyba én is. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy merre veszem az irányt, megindultam felfelé a nyugati szárnyba, a gyengélkedő felé. Úgy gondoltam hogy nemes gesztus lenne meglátogatni a lesérülteket, főleg Adrit szerettem volna látni. Tudok arról valamennyit, hogy nincs teljesen rendben az egészségi állapota, van valami szívbaja, vagy nem tudom mi, már csak ezért is szeretném megnézni, hogy mi van vele. Szép lassan elindulok felfelé a lépcsőkön, egyiket veszem a másik után, míg fel nem érek a második emeletre. Ott nem nehéz már megtalálni a gyengélkedőt, szenvedéseim örök helyszíne. Mondjuk azt, hogy túlságosan jól ismerem már ezt a helyiséget és a nem szívesen, de túl gyakran visszatérő vendégek közé tartozom. Egy-két jobban sikerült meccs után egyfeszt itt végzem. Nem túl kellemes.
Ahogy benyitok a gyengélkedőre, nem éppen mindennapi látvány tárul a szemem elé. Vagyis olyan tekintetben mindennapi, hogy félholtra vert és sebzett emberek fekszenek szétszórva mindenfelé, de az azért nem éppen a legszokványosabb jelenet, ahogy egy pöttöm leányzó éppen felképel egy cula Rellonos srácot. Először lefagyok egy pillanatra, nem igazán tudom, hogy most mi is van, aztán csak megindulok nagy léptekkel a patália felé. A másik gyerek, aki az ágy szélén ült, most lefogja Lucát, de ahogy melléjük érek, egy erélyes könyökmozdulattal orrba verem a gyermeket, az ágy felé lököm, majd átveszem a lánykát. Na, ne tessék már taperálni mindenkit. Aztán Axel kezd el magyarázni a Navinés csk-nak, már én is kellően fel vagyok pumpálva agyilag annyira, hogy visszaszóljak neki.
- Hát tudod, meg is érdemelnétek, ha nektek ezt jelenti a kviddicsezés - hadarom el a tulajdon anyanyelvemen, spanyolul a srácnak, közben egy pillanatra sem engedek a megvető pillantásomból. Ha értette, akkor értette amit mondtam, ha meg nem, akkor így járt, nem mondom el máshogyan.
Számomra váratlanul megjelenik a törzsfőnök, akit már egészen jól ismerek a sok itt tett látogatásomtól és ellentmondást nem tűrő hangon közli Lucával, hogy bizony időszerű lenne távoznia a gyengélkedő köreiből. Nem várom meg, hogy a kislány reagáljon, villámgyorsan átvetem a vállamon és egy "Már itt sem vagyunk"-félét mormolok el az indiánnak, miközben gyors ütemben kiviharzok a helyiségből, félvállamon a kis csomagommal. Nagy csattanással csukódik mögöttünk az ajtó, szó nélkül, sebesen viharzok végig a folyosón, nem törődve azzal, hogy Luca mennyire kapálózik, majd mikor a távolabbi végébe érünk, végre elengedem a túszomat.
- Nem vagy teljesen normális - jegyzem meg, de ez inkább hat egy elismerésnek a fél mosollyal a szám szegletében, mintsem szidásnak.

Mihael.

Mihael.

Mihael.