A gyógyulás fellegvára, és a gyengélkedők egyetlen mentsvára ez a hely, ahová belépsz, vagy hoznak. A lényeg nem is ott van, hogy hogyan kerülsz ide, hanem, hogy mi is ez a hely.
Ez nem más, mint az aktuális gyógyító birodalma, ahol minden beteg megkapja a maga jutalmát.  
A falak hófehéreknek tűnnek, de ha többször jár erre az ember, akkor azt tapasztalhatja, hogy mindig olyan színekben pompáznak, ami elősegíti a gyógyulás menetét. Ha nyugalom kell, kellemes zölddé változik, ha narancs, akkor visszatér az ember életkedve a kék pedig ellazít…és így tovább.
Ezen falak mentén helyezkednek el a fából faragott ágyak a maguk kis éjjeliszekrényével. Szakasztott úgy, mint egy hotelszobában. Azért, hogy minél otthonosabban érezze magát a beteg, és ez segíti a lábadozásban.
Persze az ispotály jelleget azért nem lehet elfelejteni, ez köszönhető az ágyak mellett lévő paravánoknak, amik arra hívatottak, hogy megteremtsék a magánszférát, még akkor is, amikor többen raboskodnak a gyógyító fennhatósága alatt.
A szoba fel van szerelkezve két nagy ablakkal is, amin keresztül rengeteg fény árad be, még akkor is, amikor esik. Ezt szintén drága gyógyítónk határozza meg. Mindig a betegek javát nézve.
A terem hátsó részében robosztus, tölgyfából készült szekrények állnak, melyekben különböző gyógyászati eszközök, főzetek, krémek, tinktúrák sorakoznak. Vannak itt raktáron gyógynövények, más bájital hozzávalók, gyógyhatásukról ismert kövek, doboznyi bezoár és minden, ami csak kellhet. A szekrényajtók meg vannak bűvölve, csak 19 év felettiek érintésére nyílnak ki, így próbálva kivédeni, hogy a diákok felelőtlenül elhordják a készletet.  
A gyógyító szobája a terem végén balra található, egy sűrű függöny állja csak útját azoknak, aki be szeretnének menni. Hinné ezt a laikus. De azért ez a lepel sem akármilyen, tele van bűbájokkal, ami megvédi a gyógyítót a váratlan látogatóktól. Ez a bűbáj kihat a Gyengélkedő ajtajára is. Senki nem jöhet be akkor, amikor nincs látogatási idő. És csak azok távozhatnak, akiknek engedélyezték… vagy kijátsszák az éber varázslatot, és elhitetik az ajtóval, hogy jól vannak.
Tehát nem olyan szörnyű hely. Sőt az ágyak kifejezetten kényelmesek. Hatalmasakat lehet bennük aludni, és kikelve belőle, sokkal frissebbnek érzi magát az ember.

Gyógyítók:

• Anastasia Strakhova
• Szentmihályi L. Izabella
• Thorsten Löwenherz

Gyógyítósegédek:

• Catherine Hope Brightmore

Kedves Diákság!

1. Ha valaki (komolyabb) betegség vagy balesetben elszenvedett sérülés kezelését szeretné kijátszani, azt kérem, előtte legalább egy privát üzenet formájában értesítsen.
2. A Gyengélkedő nem önkiszolgáló, tehát ha csak egy adag vitaminért ugranak is be, tessék nekem szólni. A szj lényege az életszerűség.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=729145#post729145][b]Zippzhar Mária Stella - 2018.07.15. 20:29[/b][/url]

Robbanás a toronyban - Gyengélkedő

Hallom a tűz pattogását, és érzem a bőrömön a lángok melegét. Fülemben szinte felismerhetetlen zajok kergetőznek egymással, és én megfeszülve rándulok meg minden alkalommal, amikor mégis kiveszem, hogy egyik-másik mit akar jelenteni. Mobiliarbus Megremegnek a kezeim... Nem tudok felállni! Összeszorul a torkom... Lányok jól vagytok? Ijedten rántom meg a fejem, keresném a hang forrását, de elvesztem a nyomát a  hangzavarban...Ne hozd rám így a frászt! Erre a hangfoszlányra különösen erősen belémmar a bűntudat, levegő után kapok, és már szinte érzem, ahogy újabb adag füstöt szívok be, de...

De most nem érzem a szúrós szagot, helyette enyhén gyógyszerszagú, tiszta levegő áramlik be az orromon. Ekkor valaki sikít, és ez más, mint az eddigiek, sokkal valóságosabb, sokkal közelebb van. Belémmar a rémület, fogalmam sincs hova kerültem. Szinte hideg van, most hogy nem érzem a korábban égető lángokat. Hirtelen kipattannak a szemeim, s mint akibe rugót húztak, felülök, és körbeforgatom a fejem. Sötét van, és érzem ahogy folyamatosan szédülök, remegek. Fény villan fel az egyik oldalamról, de hogy melyikről, az összekuszálódik a fejemben. Lökdösődést hallok egészen közelről, és ajtónyikorgást. Nem maradok ébren addig amíg rájöhetnék kitől származnak a zajok. Sikítani próbálok, de nem jön ki hang a torkomon, és visszaszédülök a korábbi puhaságba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=729948#post729948][b]Zippzhar Mária Stella - 2018.07.23. 00:24[/b][/url]

∆ Levitás kaland ∆
Gyógyulgatás  - A tornyos gikszer utáni hajnal

Egy virágcsokorral a kezemben vágtatok egy elefánt méretű csivava hátán el a nyári naplementébe. Templetonnak hívják, és ahogy a kis tappancsai ledobbannak a földre, virágok nőnek utána, amikből szárnyas kígyók bújnak elő, majd fúrják magukat a földbe. Egy teljesen normális estének ígérkezik, így a kis táskaméretű Templetonnal leülök a tábortűzhöz, és nyárson sült neoncsöveket lógatok egy vödör vízbe. Én mindig mondtam, hogy a csivaváknak érdekes ízlésük van. Ahogy megsimogatom a kis fekete bolyhos bundáját, apró csillagok hullanak ki belőle, és csilingelve felszállnak az égbe, jó magasra, olyan magasra, hogy már nem is látszanak, egyedül mi tudjuk, hogy ott vannak. Hűvös este van, didergek a télikabátomban, így örülök amikor a nap első sugarai átmelegítenek. Templeton, a fekete százlábú mellé kucorodom, és elnyom az álom.

Noha nem vagyok egy korán kelő típus, most a nap első sugarai megmocorogtatják a szemhéjjaimat, és nagyokat pislogva nézek körül. A barátságos napfény halványan narancssárgásra festi a falakat. Vagy eleve narancssárgák lennének? Nem tudom. Ahogy körbenézek, megerősödik a gyanúm, miszerint a gyengélkedőre kerültem. Jobb oldalamon a fal van, az ágyam lábánál az ajtó. Bevillan egy kép, ahogy a sötétben alakok fodrozódnak a nyitott ajtó résében, de egy rövid borzongás kíséretében elhessegetem azt. Bal oldalamon ágyak sorakoznak, rajtuk kisebb-nagyobb gombócba kucorodott diákok.

Felülök az ágyban, átkarolom a térdeimet, és ekkor jövök rá, hogy remegek. Biztonságban vagy! Most már nincs semmi baj! - mondogatom magamnak, ahogy egy-két apró könnycsepp is elhagyja az arcom. Kezemen, térdemen kötések vannak, a jobb térdemen lévő kicsit át is vérzett. Érzem ahogy sajog mindenem, húzódik az arcomon, hátamon a bőr. Az éjjeliszekrényen találok egy vizes kancsót, és egy szájával lefordított poharat, úgyhogy óvatosan töltök magamnak, majd apró kortyokban megiszom. Remegő kezem miatt félrenyelek, és halkan köhögni kezdek, miközben igyekszem a kézfejemmel tompítani a hangot. Nem szeretnék senkit felkelteni.

Sóhajtva fekszem vissza, és az ütemesen emelkedő-süllyedő takarókupacok láttán kicsit talán el is mosolyodom. A közvetlen mellettem fekvő alakban Fannit vélem felismerni, de nem látom, hogy ébren van-e vagy sem. Elképesztően hálás vagyok ennek a lánynak, így számon is kicsúszik egy suttogásnál alig hangosabb szó.
- Köszönöm!
El fogom neki mondani még párszor, ha biztos vagyok benne hogy hallja is, de most egyszerűen kikívánkozott belőlem. Csendben visszatérek a többi sebesült bámulásához.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=730410#post730410][b]Zippzhar Mária Stella - 2018.07.28. 16:36[/b][/url]

Mocorgást látok a terem másik végében, amikor egy lány felkászálódik, majd kinyitja az ablakot. A hátamon fekve nézek rá, csak a fejem fordul felé, és közben halványan mosolygok. Az állott levegő, és a fekvők szuszogása álmosítóan hat rám, ezért örülök amikor egy gyenge kis fuvallat az arcomat éri. Ekkor felismerem a lányban azt, akitől akkor váltunk el, amikor Lily után siettünk. Ezek szerint ő is jól van. - fut át rajtam a megkönyebbülés.
Visszamosolygok, és integetek neki, majd én is eltátogok egy Jó reggelt!-et.

Felülök az ágyban, oldalra kicsúsztatom a lábaimat. Gyors pillantást vetek a bekötözött lábaimra, majd a talpaimat a hűvös padlóhoz nyomom, és a kellemes érzéstől jólesően felsóhajtok. Ekkor egy izgatott kiáltás hallatszik a hátam mögül, mire összerezzenek. A hang irányába rántom a fejem, mire egy aprót roppan a nyakam a hirtelen mozdulattól. Egy szellemlányt látok meg belibegni, vidám mosollyal az arcán. Eltelik pár pillanat mire felismerem.

Lecsüccsen az ágyamra, és vidáman mosolyog, miközben a környező ágyakon mocorogni kezdenek a többiek is.
- Egyre jobban. - válaszolok, miközben az arcomra átragad a Kishölgy mosolya. - Én még nem láttam erre jönni senkit, de még csak most ébredtem fel.

- Nekem nincs ötletem, hogy mivel szeretnék majd foglalkozni. - motyogok magamban, nem tudom hallották-e egyáltalán. A gondolataimat megpróbálom elterelni ebbe az irányba, de a toronyban történtek továbbra is ott motoszkálnak a fejemben. Még mindig érzem a rémületet, és meg-megborzongok, ahogy a hajamból áradó füstszag megcsapja az orromat, de nem hagyom magamnak, hogy megint elgyengüljek. Nagy levegőt veszek, és mosolyra húzódik a szám, miközben elhessegetem magamtól az emlékeket, és csak arra koncentrálok, hogy jelenleg minden rendben van. Tudtommal. Nem tudom mi történt, és miért, és azt sem, hogy mióta nem voltam magamnál.
- Milyen nap van ma? Úgy értem... Mióta vagyunk itt? És tudjátok már, hogy mi történt? Maradt... Maradt esetleg bent valaki? - kérdezem nagyot nyelve, remélve, hogy valamelyiküktől választ kapok, és megtudok valamit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=733347#post733347][b]Zippzhar Mária Stella - 2018.09.01. 13:34[/b][/url]

Ange & Moony

A meleg délutánon a látogatók jó része kerüli a gyengélkedőt, így hármunkon kívül más nem is tartózkodik a helyiségben. Nem most először jöttem el Angéhoz, reménykedve, hátha felébred, és a mellettem ülő fiúval már egészen összeismerkedtünk - ő majdnem mindig itt volt amikor én is. Azt mondta, régebbről ismerik egymást. Engem pár hónap ismerettség után megvisel a látvány, ahogy Ange itt fekszik az ágyban, nem tudom elképzelni, hogy akkor Junnak milyen lehet itt lenni.

Csendesen vitatjuk meg éppen a bűbájtan beadandó egyik kérdését, amikor mocorgásra leszek figyelmes. Az ágyra pillantva látom, ahogy Ange magához tér, majd megismer minket, és elkerekedő szemekkel kiáltja Moon nevét. Biztosan nagyon hiányzott már neki! - gondolom magamban, és boldog mosoly terül el az arcomon. - Jó reggelt! - nevetek a lányra, így a nap közepén. - Minden oké? - érdeklődöm, majd végigsimítok a kezén. - Bár, ha felébredtél biztos minden oké. - Válaszolom meg saját kérdésemet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=733406#post733406][b]Zippzhar Mária Stella - 2018.09.03. 13:11[/b][/url]

Ange & Moon

Összehúzott szemekkel figyelem Angelicát, aggaszt, hogy belezavarodott a saját mondatába. Bárki másnál elsiklanék e felett, de ő mindig összeszedetten beszélt eddig is, ez pedig akár jelentheti azt is, hogy mégsincs olyan jól, mint mutatja. Remélem csak túlaggódom a dolgot, elvégre még csak most ébredt fel.
Moon hozza a formáját, én meg csak pislogok, nem igazán tudok még lépést tartani a párbeszédükkel. Csokilány, csokiánia, csoki, cukrászda, csoki, csokibéka... Ah, jobban belegondolva ezek jó részét már hallottam Moontól az elmúlt napokban. Igazából folyamatosan hallom mióta találkoztunk. Úgy... Naponta ezerszer...

Rábólintok a cukrászda ötletére, de aztán Angéra ránézve eszembe jut egy kis apróság, ami késleltetheti indulásunkat.
- Ange... Nem akarnál előtte mosakodni egyet, meg átöltözni? - ezekre a torony béli baleset óta nem volt lehetősége, úgyhogy bár biztosan gondoskodtak róla amíg bent feküdt, én a helyében nem akartam volna pizsamában nekivágni az útnak.  - Azután rögtön mehetünk! - tettem hozzá egy mosoly kíséretében.

- De ha úgy érzed, hogy elfáradtál szólj azonnal, nem kéne túlerőltetned magad, még csak most ébredtél fel! - hiába, az aggodalmamat nem tudom magam mögött hagyni, még ha rettenetesen boldog is vagyok, hogy újra jól érzi magát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=797264#post797264][b]Zippzhar Mária Stella - 2020.03.06. 22:14[/b][/url]

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Nemrég hagytak magamra, s most kicsit félek behunyni a szemem, mert minduntalan csak Márkot látom magam előtt. Bár itt van az egyik szomszédos ágyon, él, mondhatni jól van, bűntudatom van, hiszen nekem kellett volna gondoskodnom a biztonságáról. Némán, egyenletesen lélegezve bámulom a plafont, a kislámpát, amivel korábban olvastam sajnos már eloltatták velem. Fénye zavarhatta volna a többi lábadozót, így rozoga paraván választ el tőlük, ami sajnos a hangokat átengedi, szóval lehetne bármilyen megnyugtató is, nem kezdhetek dúdolgatásba. Viccelek. Jobban zavar a nyöszörgésük, az altató bájital ígérte újra és újra szertefoszlik ahogy meghallom nehezebbé, gyorsabbá váló légzésüket, és tudom, hogy álmodnak - újraélik a nap fájdalmas pillanatait. Tudom, hiszen én ébren teszem ugyanezt.
Fejem jobbra, az ajtó irányába fordul annak nyikorgására, a suttogó hangok alapján viszont nem jövök rá idejében, ki érkezett. Léptek közelednek és egy arc bukkan fel a támfal mögött, egy arc, amit nem szerettem volna itt látni.  A balomon beragyogó holdfény kísértetiesen emlékeztet valamire amire nem akarok emlékezni, kötéseim megbújnak a pizsama, és a takaró alatt. Mellkasomon az igazi hűlt helyén plüssgurkóm pihen, ujjaim annak varrásának birizgálásába fagynak bele. Kellemetlenül rezzenek össze ahogy előhúzza pálcáját, és igazából első ösztönként megpróbálnék felülni, hogy kevésbé legyek... védtelen, megalázott (?) helyzetben, de már a gondolatba is belesajdulnak a bordáim. Nem pattogok, ma legalábbis nem.
- Fáradtan - szökik ki számon egy elodázó féligazság, hiszen bár tény, tudom, hogy nem erre kérdezett rá valójában. - Mit akarsz itt? Késő van. - Ezúttal én kérdezek, s bár hangom nem kifejezetten ellenséges, messze nem bájcseveji, ahogy szavaimat is megválogathatnám szebben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=797276#post797276][b]Zippzhar Mária Stella - 2020.03.06. 23:07[/b][/url]

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Hasonlóképpen - mondhatnám, de helyette csak lebiggyesztem szám, durcás kisiskolás módjára. Szemeim enyhén elkerekednek, ahogy közelebb lép, tekintetem le sem veszem róla, minden mozdulatát, rezdülését látni akarom. Nem érzem magam biztonságban, de még csak komfortosan se. Húzódnék el, egészen az ágy másik végébe, mégsem moccanok, csupán ujjaim térnek vissza a plüss piszkálásához jobb dolguk nem lévén. Végtagjaim megterhelt lüktetésétől nem érzem, de tenyerem a helyzettől lassan nyirkosodni kezd, meglehetősen kellemetlenül érzem magam, ahogy felöltözve fölém tornyosul miután levert a pályáról. Persze, tudom, hogy nyertünk, mondták, számomra ez mégsem olyan igazi, hiszen ha úgy vesszük egy terelőpárbajt buktam... csúnyán. Mielőtt még igazán elkezdődhetett volna, ezzel is őt igazolva. Nem szeretem, ha nincs igazam. - Akkor is leülsz, ha az - sóhajtok, és egyedül az vigasztal, hogy így legalább kicsit kevésbé érzem majd magam kellemetlenül. Talán.
MEGAHOGYÉNAZTELKÉPZELTEM. Azt az estét... Én elzártam magamban. Nem csak, hogy senkinek sem mondtam el, még magam előtt is tagadtam, hogy megtörtént, nem gondoltam rá, vagy legalábbis igyekeztem. Kerültem, ugyanúgy, ahogy a férfit is. Most ahogy szóbahozza, bőröm azzal a lendülettel pirul ki, s mielőtt gondolkodhatnék, remegő kezemmel hozzávágom a gurkót. - Nem tudom miről beszélsz, mindig lifttel megyek - szakad fel belőlem a hadaró tagadás, miközben kezemet fejemhez emelem, remegő pilláimat behunyva mögötte. Azért, mert attól félek, hogy visszadob, vagy azért, hogy ezzel is jelezzem, hogy nem akarok erről beszélni? Talán mindkettő. Ahogy bennem is, biztosan benne is ott a kérdés mi volt az az egész, de ÉN nem akarom kideríteni. Nem akarom tudni. Nem akarok tudomást venni róla. Ajkam ég az emlékre, így önkéntelenül beharapom, eltakart arcomból csupán ez látszik ki, s talán olybá tűnhet mintha sírnék.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=797281#post797281][b]Zippzhar Mária Stella - 2020.03.06. 23:44[/b][/url]

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Nem vagyok bolond, pontosan tudom, hogy számára is rém kellemetlen lenne, ha bárki tudomást szerezne az esetről, mégis eltart pár másodpercig mire leesik, hogy érti amit mond. Lábujjaim szinte elfagyva billegnek a takaró alatt, apró kis dombocskájuk jobbra-balra billen, ahogy idegességemben rángatózom. Nem akarok belemenni a témába, nem akarok foglalkozni vele, mégsem hagyja, hogy elbújjak és - a változatosság kedvéért - emiatt roppantmód kellemetlennek találom a jelenlétét. Biztos vagyok benne, hogy az apró fáziskésében a fájdalomcsillapítók keze is benne van, mégis zavar, hogy megkésve tudnám csak rávágni mondandómat, így nem mondom ki ami megfogalmazódna bennem. Talán jobb is, nem lenne szép. Ha most nem ő ülne ott, a téma fel se jött volna, ha most nem ő ülne ott, nyugodt lennék és ha most nem ő ülne ott, nem fontolgatnám, hogy inkább elalszom, vállalva a rémálmokat és az újra és újra ismétlődő fájdalmat ami akkor várna rám.
Haragszom rá. Haragszom rá, mert magamra már nem tudok, már nincs ereje, annyiszor szidtam a lányt a tükörben. Nevem hallatán megrezzenek, fejem elfordítom, el tőle, mintha fülemet akarnám elzárni, ne is halljam a belekéredzkedő óvatos hangokat. Már megint ez a finomság, amivel nem tudok mit kezdeni. Mikor hagyott fel azzal, hogy utálatosan viselkedik? Köszörülje rajtam a nyelvét, sértegessen, szidjon mint eddig. Azzal legalább tudnék mit kezdeni. Hívjon a teljes nevemen, mielőtt elfelejtem ki is vagyok.
- Nem akarom megbeszélni - motyogom vissza, hiába a csendharang, aminek mozdulatait felismerni véltem, a reflex bennem van, hogy bárki megláthat vagy meghallhat. - Nem akarom megbeszélni - ne akard, hogy kérlelni kezdjelek. Félve válaszától, még mindig anélkül, hogy ránéznék kezdem el rázni a fejem, jobbra balra csapva halvány tincseimet a párnán. - Miért nem tudod egyszerűen elfelejteni? Megtörtént, kész, ennyi volt, én nem beszélek róla, te sem.
Nos, a lassú puhítással annyit már legalább elért, hogy nem tagadom a történteket, csak jelzem, hogy ez lenne a szándékom. Bosszúsan nyitom ki szemeimet, és a várttal ellentétben nem érkező plüssért nyújtom a kezem. Nem gondolhatja komolyan, hogy odaadom. Kérem vissza. Nekem ez most kell, hogy legyen mit ölelgetni, szorongatni, főleg, ha tovább kívánja vesézni a témát, nekem vele ellentétben ugyanis nincs hová menekülnöm.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=803417#post803417][b]Zippzhar Mária Stella - 2020.04.06. 12:00[/b][/url]

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Karom lehanyatlik, a gurkó nála marad, szám széle szomorúan biggyed le egy kicsit. Kelletlenül nyelek válaszára, hiszen már megint megmakacsolja magát, s hiába tenném én is ugyanezt, természetesen nem engedi, hogy elbújjak néhány jelentéktelen, mit sem érő visszakérdezés hamis biztonságérzete mögött. Ujjaim jobb híjján a sápadtra színezett takarón simítanak végig újra és újra, másik kezem keresztbe fektetem hasamon, akaratlanul húzva össze ezzel magam még jobban. Állom, ha egyre nagyobb zavarban is, de állom pillantását, maga igazához ragaszkodó megjegyzésére már nyitnám a szám, hogy ellenkezzek, de a hirtelen lélegzetvétel csak egy fájdalmas fintort csal arcomra, okosabbnál okosabb szavak helyett. Nem értem miért fontos ez neki ennyire, miért keresett fel miatta, ha úgyis anyira ki nem állhat, zavarom, feszélyezem, idegesítem mindig, hát miért nem egyszerűbb, ha szimplán nem keres meg? Messze szaladnék, el ágyamtól, s a mellette ülőtől, vagy legalább ha ülhetnék én is... Máris nem érezném annyira kísérleti nyúlnak magam, aki épp boncolására vár, hogy kiderüljön, mit, miért csinált. És ha nem fog tetszeni a válasz, akkor mi van? Ha nem elég neked a legőszintébb nem tudomom?
- Ajjaj - motyogok bátortalanul, s ahogy ő, egy pillanatra én is lesütöm tekintetem. Saját, bebugyolált látványomnál azonban még a válla mögötti lég is érdekesebb, így pillanatokkal később már arrafelé nézelődök, azt is érezve, hogy nem néz fel újra rám. Megkönnyebbülnék ettől? Egy kicsit minden bizonnyal. Bár érzem, sőt, a szó legnempozitívabb értelmében várom, hogy kimondja, befejezze amit elkezdett, zavar bizonytalansága, félszegsége, és én hirtelen nem is tudom mit kezdjek a helyzettel. Neki sem kellemes itt lenni, villan belém valamiféle megértés, amíg eddig igyekeztem minél kevésbé belegondolni abba ő mit érezhet, nem foglalkozni indítékaival, most az akaratlan elkapott pillantástól már... nem tudok. Egyre tekintélyesebb méretű gombóc szorítja torkomat, visszhangzik bennem a nenenene, hiszen elrontottam, már megint elkövettem ugyanazt a hibát, engedtem, hogy ez, ez az... alien-Henrik megzavarjon. Miért, hogy mindig, mikor azt hiszem már nem lehet rosszabb, nem hozhat jobban zavarba, átvált erre a... erre, amit kezelni sem tudok?
- Hogy miért viszonoztam a csókot - dörmögöm a kérdést vele együtt, szinkronban.
Némán fekszem. Eszembe sem jut visszakérdezni, elvégre nem is merem re- elvégre fel sem merül bennem, hogy bármi más indoka lett volna azon kívül, amit már elmondott. És mégis, miközben szemeit keresem, zavarodottan, magam előtt bőszen tagadva, hogy épp megszólalok, lassan valami válaszféle szökik kettőnk közé. - Mert nem tudtam nem. Mert megdöbbentem. Mert... - és csak hallgatom, ahogy fülemben zakatol a szívem - mert ahogy álltam ott és azt éreztem, hogy szeretnéd... - én is akarni kezdtem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=804605#post804605][b]Zippzhar Mária Stella - 2020.04.11. 14:45[/b][/url]

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Magam előtt is tagadni akarom, hogy kimondtam ezeket a szavakat. Még ha eddig lett is volna bennem elég erő ahhoz, hogy őt figyeljem, lássam rezdüléseit, ez most biztosan elhagy, szemeimet szorosan zárom össze, míg belül csak annyit mantrázok, maradj csöndben, maradj csöndben. Nem mondhatnék ilyeneket. Nem érezhetnék ilyeneket. Nem bizonytalannak kéne lennem, hanem azt mondani, hogy az az este valamiféle groteszk, félresikerült játék volt, de... De ha egyszer nem így van? Elütöm gondolataimat, kényszerítem, hogy ne folytassam a gondolatmenetet, mint tettem eddig valahányszor, mikor megzavart. Nekem magamnak kényelmesebb lett volna, ha nem akarjuk megbeszélni, és miket mondok, még most sem akarom, nem tudom elképzelni, hogy ez bárhogy is jól alakulna, bármennyivel is könnyedebb lélekkel jöjjek ki ebből, mint amilyennel beleugrottam. Belelöktek. Kérem a karúszóimat.
Értetlenség, döbbenet, és valamiféle megbántottság keverékével nézek fel, elnyomva magamban a kitörni készülő horkantást. Igen, tudom, hogy technikailag nem rohantál le, de nem csak veled kellett volna megküzdjek ott, hanem magam- mármint. Nem. Pont az ilyen apróságokat kellene jó mélyre száműznöm magamban. Állkapcsom megfeszül, ahogy fogaimat összeszorítom, a kis húzódást, és jobb fülemben érzett pattanást kihasználva próbálok nem alásüppedni bűntudatom fekete, mérgesen kavargó mocsarában. Majd ha elment. - Nem így értettem - nyelek egyet végül, de nem fejtem ki, túl azon, hogy nem tudnám, egész biztos, hogy nem akarnám, hiszen ahhoz bele kéne gondolni, amit sem most, sem máskor nem akarok.
Figyelem őt, keserű mosoly húzódik ajkaimra kérdése nyomán. Bizonytalan, a felvetés jó, válaszom pedig természetesen nekem sincs. Honnan lenne? - Tíz miatyánk és öt nem tudom mi a másik - húzok színtelen mosolyt arcomra, azonban nem is próbálok úgy csinálni mintha igazi lenne, inkább azt a "fogalmam sincs te, honnan tudnám" energiát árasztja, amit nem gondoltam volna, hogy valaha érezni fogok majd. Eddig mindenre volt válaszom, vagy jó, vagy helyes, most mégis, a legtöbb amit tehetek, az az, ha visszadobom a labdát. - Kéne semmit. Mit szeretnél tenni? Mit tudsz tenni? - ezek után a vizsgaidőszak kutyafüle. Ott léteznek a válaszok amiket keresek, készen, megfogalmazva vagy az egyik füzetben, vagy a másik könyvben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=806347#post806347][b]Zippzhar Mária Stella - 2020.04.20. 18:30[/b][/url]

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Úgy értettem vonzottál magad felé, erővel kellett megtartanom a nyakam, hogy arcom ne simuljon a tenyeredbe. Úgy értettem, hogy hiába suhant át az agyamon minden ok arra, hogy miért kéne ellépnem, kíváncsi voltam mi történik ha mégsem teszem meg. Furcsa voltál, vonásaid gyengédek, mások, finomak; figyeltél rám, egyre közelebb és közelebb léptél, vontál magadhoz. Míg egyik pillanatban az lett volna furcsa ha eltollak, a másikban már az lett az, hogy nem teszem, belezavarodtam a fejemen átfutó miértekbe, mi történikekbe, és csak téged tudtalak nézni. Vártam. Talán nem hittem mi folyik ott, nem értettem miért bánsz velem úgy, ahogy, de...
De nem lett volna szabad hagynom. Tudom. Hidd el, pontosan tudom.
- Ne bánts - suttogom halkan, megtagadva a válaszadást, hiszen nem, ezt nem akarnám kimondani. Nem is tudnám - de még megmutatni sem. Kérdése váratlanul ér, elsőre nem is nagyon tudok mit kezdeni vele, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az apró, de a kialakult helyzeten mégis oldó válaszom; ami valójában nem is válasz semmire. Felszusszanok, ahogy halványan ugyan de elmosolyodik, mégis ez nem más csupán mint egy mély levegő, amit kénytelen vagyok beiktatni mielőtt igazán veszélyes vizekbe buknék alá.
Hát akkor min múlik? Visszakérdezésem készen áll, mégis a tokromra forr, ahogy egy újabb mondata, mikor azt hinném már végzett, még közénk feszül. - Őszintén nem értelek - bukik ki belőlem egy hitetlen, vérszegény nevetésféleség, miközben ujjaim hajamba túrnak. MI AZ, hogy akarunk-e úgy tenni? Eddig azt hangoztatta, hogy bájital így, bájital úgy, az egész az én hibám, mert mégis hogyan engedhettem! Bocsánat, de ez nem úgy hangzik, mintha ANNYIRA zavarna! Ha ezt ki tudnám mondani hangosan, ugye...
Lassan rázom meg a fejem, hogy pírommal együtt gyorsuló szívdobogásom - hagyd abba - is leküzdjem, de valahol itt zavart össze annyira, hogy feladjam az egészet. Nem értem őt. Nem tudom, hogy egyáltalán akarom-e már érteni. Még mindig tekintetébe meredve csúsztatom le tenyereimet a nyakamhoz, ujjaim kifeszítve támasztják ki az állam, balom mutatóujjának körme egészen bőrömbe nyomódik. Nem bánom.
- Nem - szökik ki belőlem olyan könnyedén, lágyan és tisztán a szó, mintha csupán egy kiskutyára mondtam volna azt, hogy cuki. - Nem. Nem tudnánk, és nem is akarhatunk úgy tenni mintha meg sem történt volna, elvégre hibáztunk - nyomom meg keményen az utolsó szót - nem söpörhetjük szőnyeg alá a botlásainkat. - És ismét. Hiba, botlás, malőr, baklövés, ragozhatnám pirkadatig. Meddig soroljam, hogy magamra hagyj, és ne bánts tovább? - Ezért mondtam, hogy a legegyszerűbb, ha nem beszélünk róla. - Továbbmegyek. - Ha nem beszélünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=807731#post807731][b]Zippzhar Mária Stella - 2020.05.04. 21:19[/b][/url]

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Én sem értem őt, ő sem ért engem. Erősebb fal feszül közénk az ajtónál, amin át először hallottam a hangját, vagy annál a másiknál amin keresztül egy kihalt folyosó kellős közepén szaladtam bele mellkasába. Eddig mindkettőt a véletlen hordta az utunkba, de ezt most mi magunk csapjuk be, és helyezzük zárába a kulcsot. Logikus lehetne, hogy akkor itt és most visszakérdezzek, hogy mit nem ért, megtehetném, hogy most én szegezem neki mindazt amit tudni szeretnék, de mégsem teszem, nyelvemre harapva burkolózok némaságba. Kellemetlenül feszengek attól, ahogy rám néz, azt mégis jobban utálom mikor pillantása rólam inkább az ágyneműre siklik. Rosszul érzem magam a helyzetben, a kérdéseinkkel, válaszaink nélkül, egyszerre szeretnék mindent elordítani ami feszít, és fogni be a számat, nehogy véletlenül is megtehessem ezt.
Nem tudom, hogy ki beszél belőlem, ki mondja ilyen lágyan ki azokat a szavakat amikről legszívesebben tudomást sem vennék. De hát ez a logikus nem? Ha folyton csak bántom, minek? Hiába szeretnék erősnek és határozottnak tűnni, abban a pillanatban, ahogy utolsó szavam elhangzik, egy pillanatra lehunyom a szemem. Nyelvem szájpadlásomnak nyomódik, és hiába nem mozdultam már mióta, egy pillanatra mégis mintha megszédülnék. Lehet csak a kviddics, biztos csak a kviddics. Eddig mindig győzedelmes vigyorra görbült a szám, ha elismerték az igazamat, de bármit megadnék azért, hogy most azt mondja hülyeség volt, és márpedig ő innen nem tágít, amíg el nem oszlik közülünk a feszültség. Ez azt jelentené, hogy máris megbántam?
És még mindig nem mondok egy szót sem. Mélyebben veszek levegőt a szokottnál, ujjaim belemarkolnak a takarómba, talán így állva meg, hogy felé kapjak... De nem szólok utána. Szomorú mosolyát nem tudom viszonozni, így szinte mozdulatlanul, elkerekedett szemekkel, mint aki kísértetet látott nézem ahogy feláll, és elindul. Mondanék valamit, bármit, mégsem teszem. A legjobb, ha nem is beszélünk. Ha nem beszélünk. Ahogy megszűnik a csendharang, hirtelen ezer dolog jut eszembe, amit így már nem tehetek meg, énekelhetnék neki megint, hogy felidegesítsem mint még soha senkit, hozzávághatnám a párnám, kiabálhatnék utána bármi meghökkentőt, vagy furcsát... Lehet, hogy lassúságom a szerencsém, így nem tehetek olyat amit később megbánnék. Tekintetem hátára tapad, szám megrándul, ahogy jobbulást kíván - köszönöm -, hallgatom távolodó lépteit. A plüssgurkó a székén árválkodik, mégsem nyúlok érte; egyrészt mert fáj, másrészt meg mert... Nem ő az akit közelebb szeretnék tudni magamhoz. Hol rontottam el ennyire? Rég nem a lépcsőházban. Szinte hallom, ahogy elfordítom a kulcsot abban a bizonyos zárban.