37. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Nyugati szárnyMásodik emelet
Gyengélkedő - Szabó-Kelemen Zsombor hozzászólásai (2 darab)

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Témaleírás
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
offline
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. december 11. 20:40 | Link

meccs után, mindenki, aki hall.

Gondolkoztam már az, hogy mi lenne, ha valami nagyobb baleset érne, esetlegesen olyan, aminek a vége egyben az én végem is. Aztán mivel ez a megfogalmazás még számomra sem volt teljesen érthető, így a kérdés átváltozott egészen egyszerűen. Mi lenne, ha meghalnék, csak úgy? Olyan hirtelen?
Igen, így már sokkal érthetőbb volt. És sokkal konkrétabb is. Legalább annyira konkrét, mint az érzés, amit éreztem, amikor Axel felém közelített teljes erővel, teljes dühvel és eltökéltséggel. Igen, azt éreztem, hogy most van itt a pillanat, az életemnek feltehetőleg vége lesz, ha csak nem történik valami isteni csoda. Mivel azonban se vallásos nem vagyok, sem hiszékenységgel nem áldott meg a sors, a deus ex machina közbeavatkozást valahogyan mégiscsak lehetetlennek tartottam; csakis magamra számíthattam. Magam sem tudom már, hogy hogyan, de annyira félre tudtam rántani a seprűmet, hogy az életem ne egy farúdra feltűzve érjen véget, főleg ne a levegőben, azonban a zuhanás nem kerülhettem el. Vagyis gondolom, hogy a földön értem a végemet, mivel magát a pillanatot már nem tudtam megvárni; az ütközés fájdalmaitól eszméletemet vesztettem.
De tényleg. Ha én akkor eszméletemet vesztettem, akkor mi van most? Minden olyan csendes, békés, fényes...lehetetlen, hogy nem fáj semmim. Lehetetlen, hogy nem történt semmi, ez pedig egy egyszerű álom....igen, minden bizonnyal meghaltam, ez meg a fehér fény, amiről mindenki beszél, aki visszajött, amiről könyvek regélnek, ami... Ami minden bizonnyal hatalmas baromság. Lehet, hogy elkábítottak. Lehet, hogy... Lehet, hogy ez fájdalom: lehet, hogy az az enyhe bizsergő érzés, ami terjed végig testemen, az a fájdalom előjele? Lehet, hogy a zizegés, amit a fülemben hallok, az ébredezésnek az első jeleit hívatott bemutatni? Minden bizonnyal, mivel a bizsergés erősödik, és minden másodpercben egyre jobban érzem, hogy ez nem is bizsergés, hanem fájdalom, éles fájdalom, ami az egész testemet szorongatja. A mellkasomon ül, a csontjaimig hatol, mígnem már megérzem, hogy hajam nedvesen, undormányosan tapad a halántékomra. Igen,  minden bizonnyal felkeltem, és ha mégsem hinném el - ugyan, ki ne hinné el, hogy él, amikor annyira fáj, hogy a testének olyan pontjait is felfedezi, amikről eddig nem tudott -, akkor Luca hangja megtöri az eddig beállt, apró zizegésekkel megzavart csendet.
És akkor minden eszembe jut. Az, hogy a fél csapatunk összetörte magát, az, hogy én miért kerültem ide... Jobbra fordítom a fejem, majdan balra is, mintha számítana valamit, de legalább tudom, hogy nem vagyok egyedül. Bár ezt nézelődés nélkül is meg tudtam volna állapítani, hiszen a veszekedő hangok egészen könnyedén képesek a figyelmemet felhívni rá.
- Ne egymást öljétek, hanem hozzatok egy adag morfiumot! - sziszegem fogaim között. Feltehetőleg az arcomat is eltalálta valami - lehet, hogy én voltam, tulajdonképpen lényegtelen is -, mert még a beszéd is fájdalmat jelent. De azért remélem, meghallott valaki.
Szál megtekintése

Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
offline
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2016. június 16. 21:38 | Link

Ruru


A budapesti kórtermek szúrós, jellegzetes kálium-permanganát szaga társulva a betegséget hol keserű, hol édeskés szagával minden este régi jó barátként lopódzott ki a gyógyszeres üvegek fehér műanyag kupakja alól. A másodpercek ezreléke alatt volt gondolatban képes a nevességtől repedezett fehér diszperzit festékréteg tragikus látványát felidézni, olyannyira, hogy a kattogó-sípoló intenzív osztály szomszédos hangjait is mintha visszaverték volna a barátságos, sárgára festett falak a hálóterme csöndes magányában. Amilyen gyorsan pedig jött, olyan gyorsan tova is szalad, ahogy az apró, lencseformájú zöld kis tabletták a vízzel lecsúsztak a torkán. Néha kibontotta az üveget, csak úgy.
A megszokás hatalma, a keményre vasalt fehér huzat sokszor hiányzott a feje alól, ahogyan a zárhatatlan fém kisszekrény fiókjának nyikorgása is, amikor este zsebkendőt keresett, ahogyan a mellette fekvő ágyon hangosan szuszogó lakótársa hangjai is. Ilyenkor nem tudott elaludni, olyannyira nem, hogy tüneteket produkált. Érezte, ahogy a testét átjárja valami meleg - lába elzsibbat, halántékánál lüktetett a fájdalom -, s mire észbe kapott volna, már a gyengélkedő felé botorkált.
Nem volt az igazi - hiányzott a keserűség és fásultság visszaverődő  dobogása a falakról, meg hát nem is fehér volt -, de az illat olyan ismerős volt, olyan megnyugtató és biztonságos, hogy a szimptómák azonnal enyhülni kezdtek. Mire az ágyhoz ért, addigra teljesen jól volt, de az első, tiszta, mély lélegzet akkor hagyta el ajkait, amikor végignyúlt a fehér huzaton; a hazaérkezés sem töltötte volna el ekkora megkönnyebbüléssel. Pár percig - másodpercek vagy órák is lehettek, mindkettőt ugyanannyira lehetségesnek tartotta - csak feküdt, hallgatta a saját szívének lüktetését a fülében. Aztán feje oldalra fordult; a szomszédos volt valaki. Ha szerencséje van, majd horkol éjszaka. Ha nem, akkor talán nem marad fenn olyan sokáig. Nem szól hozzá. Miért is tenné?
Lehunyja szemeit, újra mélyen beszívja a bájitaloktól ismerős levegőt.

Utoljára módosította:Szabó-Kelemen Zsombor, 2016. június 16. 21:39 Szál megtekintése

Gyengélkedő - Szabó-Kelemen Zsombor hozzászólásai (2 darab)

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Nyugati szárnyMásodik emelet