Sok mindent láttam már, de ilyen kviddics meccset még soha. Mintha az egész csapat megőrült volna, a kvaff karikákba dobása helyett pedig egymás befőttes üvegbe küldése lett volna a cél. Őszintén szólva meglepetés meglepetés hátán bukfencezett, kezdve azzal, hogy David az idegbeteg Mihael kezébe adta az ütőt, aztán folytatódott Miska kirohanásával – életemben nem láttam még ilyennek és bár nem vagyok ijedős, kivételesen tényleg hajszálon múlt, hogy magam alá piszkítsak tőle. A java pedig csak ezután jött. Kristóf lezúgott a tömegbe, eltalálta egy gurkó, minek következtében zuhanni kezdett, Đomi pedig utána száguldott, hogy megmentse. Ha jobban belegondolunk ez egy igazán szép dolog, bajtársias, satöbbi. Csak aztán meg elönt a düh és az aggódás, hogy hogy lehet valaki ekkora szerencsétlen, mazochista, vagy tudja a fene milyen. Ráadásul bár Mira után rohantam a pálya széléhez, a gyengélkedőre nem mentem végül.
    Az indokaim egyszerűek. Először is nem ilyen vagyok. Mármint mióta játszom anyucit, aki aggódik a gyerekéért, vagy ami még elképzelhetetlenebb, mióta aggódom én ennyire bárkiért is? Na tessék, itt az első indok. A másik, hogy hülyén érezném magam. Most őszintén, mi a francot keresek én Đomi ágya mellett? Elvileg nem vagyok senkije, legfeljebb a barátja, mégis ott ülni és a kezemet tördelni… Talán álszentségnek hinné. De talán nem is örülne nekem. Sőt, biztos hidegen hagyná, hogy én épp végtelenül odáig vagyok, mert összetörte magát. Vagy csak ezt akarom bebeszélni magamnak, hogy visszatartsam azt a mélyről jövő késztetést, hogy meglátogassam. Egyik verzió jobb, mint a másik és hamarosan rá kell jönnöm, hogy a pécsi kiruccanás óta nem vagyok egészen önmagam. Frankó.
    Nagy nehezen összelapátoltam a megmaradt önmagam szerteszóródott darabjait és elindultam a gyengélkedő felé. A fejemben már ezernyi verzió lejátszódott a találkozásunkat illetően. Na de mi a halálért izgulok? Csak beteget látogatni megyek, ennyi, semmi több. Szóval az agyam egészen nyugodtan leállhat. Az ajtóhoz érve mély levegőt vettem és halkan benyitottam. A kisebb tömörülést látva nem is volt kérdés, hogy ott fekszik Kristóf. Elindultam feléjük a mellettük lévő ágyon pedig megpillantottam Đominicot. A szívem kihagyott egy ütemet, mivel még mindig eszméletlen volt. A kis csapat mellett elhaladva rájuk pillantottam egy halvány mosoly kíséretében.
- Jobbulást Kristóf! – szóltam halkan, aztán biccentettem a két lánynak is, pusztán az illem kedvéért, majd megálltam a másik fogó ágyának végén. Kezemet az ágy támlájára tettem, majd ujjaimat végighúztam rajta és Đomi mellé érve kezét óvatosan felemelve az ágy szélére ültem. Ujjaimat továbbra is az övére kulcsoltam, mert mondani nem tudtam semmit, ő pedig még nem tűnt beszédképesnek. Piszkosul rosszul nézett ki, de a történtek után ez nem is csoda. Hüvelykujjammal finoman megsimítottam a kézfejét és reménykedtem benne, hogy hamarosan felkel, mert le akartam szúrni a meggondolatlansága miatt, de épp ezért egy dicséret is kijárt neki. Hiába, az éremnek mindig két oldala van, most pedig még fogalmam sem volt, mi ketten melyiken vagyunk.

    Elég aggasztóan néztek ki a gyengélkedőre behozottak. Többen nem is voltak eszméletüknél, mint ahogy Đomi sem. Mondjuk ezután a meccs után nem is csoda, hogy ki lettek ütve, totális leamortizálás lett a vége. Egyik csapat sem lett kímélve, volt itt zöld és sárga egyaránt. Az a csoda, hogy ezek után egy helyiségbe eresztették őket, a látogatók valószínűleg nem lesznek ilyen nyugodtak. Én mindenesetre Đomi ágyán foglaltam helyet, kezét pedig enyéimbe fontam. Folyton olyan gondolatok cikáztak a fejemben, hogy mi a szöszt keresek én itt, de mielőtt meggondolhattam volna magam az ágyon fekvő Rellonos megmozdult. Egy pillanatra megállt a szívem, de szerencsére annyi lélekjelenlétem mindig volt, hogy ne lássák rajtam, mi zajlik bennem. Már épp azon agyaltam, mit mondhatnék, mikor Đomi megelőzött. Hála az égnek.
- Persze – megfogtam a vizet és odanyújtottam neki. Átvillant egy emlék az agyamon, de mielőtt komolyabban elmélyedtem volna, megérkezett a doktor urunk. A diagnózist hallgatva nehéz volt nem vágni egy fintort. Az egyszer halál biztos, hogy amit kviddicsen csináltak, az profi munka volt. A kezembe nyomott poharakat megfogtam és némán bólintottam. Felesleges volna bármit is kérdezni, vagy mondani, amit tudnunk kellett, azt most megtudtuk.
- Te egy hatalmas hülye vagy – suttogtam neki halvány mosollyal az arcomon. Hősiesség ide vagy oda, most aztán lesheti, mikor kelhet fel még egyszer. Viszont a dolog másik fele, hogy ha ő nincs, Kristófnak reszeltek. Lemondó sóhajjal pillantottam a kezemben lévő orvosságokra. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy ápolónő és mivel ilyet ritkán csináltam – utoljára akkor, mikor versenyszerűen balettoztam -, így kicsit nehezemre esett a dolog. Fel kellett idéznem az elveszett rutint.
- Ezeket most megiszod és csendben maradsz. Problémákat… - kezdtem, de rájöttem, hogy kézfeltartással nem tudja jelezni, ha pedig most ezzel fejezem be a mondatomat, az elég morbid vicc lesz. – Na mindegy, majd inkább figyelek – csóváltam meg a fejem, majd ha Đomi engedte, lassan megitattam vele a löttyöket. Nem hinném, hogy jó ízük volt, de ha segítenek, egy literrel is kap tőlem mindegyik itt heverő. Mikor mindkét pohár üres lett, letettem őket a mellettünk lévő szekrényre. És beállt a csend. Remek, szeretem, mikor ilyen kellemetlenül fesztelen a hangulat, amolyan „az egyik nem tud beszélni, a másik meg nem tudja mit mondjon”. Mivel nem mondhatnám, hogy a szavak embere vagyok, így csak újra megfogtam Đomi kezét. Wáoh, ha így haladunk, szerintem legközelebb már mehetek oviba. Mondjuk addig nincs gáz, míg nem húzogatjuk egymás haját…