A gyógyulás fellegvára, és a gyengélkedők egyetlen mentsvára ez a hely, ahová belépsz, vagy hoznak. A lényeg nem is ott van, hogy hogyan kerülsz ide, hanem, hogy mi is ez a hely.
Ez nem más, mint az aktuális gyógyító birodalma, ahol minden beteg megkapja a maga jutalmát.  
A falak hófehéreknek tűnnek, de ha többször jár erre az ember, akkor azt tapasztalhatja, hogy mindig olyan színekben pompáznak, ami elősegíti a gyógyulás menetét. Ha nyugalom kell, kellemes zölddé változik, ha narancs, akkor visszatér az ember életkedve a kék pedig ellazít…és így tovább.
Ezen falak mentén helyezkednek el a fából faragott ágyak a maguk kis éjjeliszekrényével. Szakasztott úgy, mint egy hotelszobában. Azért, hogy minél otthonosabban érezze magát a beteg, és ez segíti a lábadozásban.
Persze az ispotály jelleget azért nem lehet elfelejteni, ez köszönhető az ágyak mellett lévő paravánoknak, amik arra hívatottak, hogy megteremtsék a magánszférát, még akkor is, amikor többen raboskodnak a gyógyító fennhatósága alatt.
A szoba fel van szerelkezve két nagy ablakkal is, amin keresztül rengeteg fény árad be, még akkor is, amikor esik. Ezt szintén drága gyógyítónk határozza meg. Mindig a betegek javát nézve.
A terem hátsó részében robosztus, tölgyfából készült szekrények állnak, melyekben különböző gyógyászati eszközök, főzetek, krémek, tinktúrák sorakoznak. Vannak itt raktáron gyógynövények, más bájital hozzávalók, gyógyhatásukról ismert kövek, doboznyi bezoár és minden, ami csak kellhet. A szekrényajtók meg vannak bűvölve, csak 19 év felettiek érintésére nyílnak ki, így próbálva kivédeni, hogy a diákok felelőtlenül elhordják a készletet.  
A gyógyító szobája a terem végén balra található, egy sűrű függöny állja csak útját azoknak, aki be szeretnének menni. Hinné ezt a laikus. De azért ez a lepel sem akármilyen, tele van bűbájokkal, ami megvédi a gyógyítót a váratlan látogatóktól. Ez a bűbáj kihat a Gyengélkedő ajtajára is. Senki nem jöhet be akkor, amikor nincs látogatási idő. És csak azok távozhatnak, akiknek engedélyezték… vagy kijátsszák az éber varázslatot, és elhitetik az ajtóval, hogy jól vannak.
Tehát nem olyan szörnyű hely. Sőt az ágyak kifejezetten kényelmesek. Hatalmasakat lehet bennük aludni, és kikelve belőle, sokkal frissebbnek érzi magát az ember.

Gyógyítók:

• Anastasia Strakhova
• Szentmihályi L. Izabella
• Thorsten Löwenherz

Gyógyítósegédek:

• Catherine Hope Brightmore

Kedves Diákság!

1. Ha valaki (komolyabb) betegség vagy balesetben elszenvedett sérülés kezelését szeretné kijátszani, azt kérem, előtte legalább egy privát üzenet formájában értesítsen.
2. A Gyengélkedő nem önkiszolgáló, tehát ha csak egy adag vitaminért ugranak is be, tessék nekem szólni. A szj lényege az életszerűség.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=21350#post21350][b]Lorelai K. Riviera - 2012.12.03. 19:25[/b][/url]

Veszítettünk.
Nem tudom, mikor lépek már túl ezen. Mikor legyintek a kezemmel és vonom meg a vállam minden egyes elvesztett meccs után. Senki nem nyerhet mindig. Mégis, az érzés, hogy mi megtettünk mindent és ez nem volt elég - kvázi - semmire, maga alá gyűrt, amint leléptünk a pályáról. De nem éppen volt időm ezzel foglalkozni. Mivel az én csapatomról volt szó és azon szerencsések közé tartoztam, akiknek nem esett komolyabb baja, segítettem a többieknek. Az, hogy én is estem egyet, miután a gurkó kettétörte a seprűmet, már nem számított. Sosem tartoztam a nyafogósok közé. Egy embert támogattam az egyik kezemmel, másikkal pedig Ikimonot segítettem a gyengélkedő felé, nem volt semmi időm azzal törődni, hogy mi fáj és mi nem.
Egyszerű, kemény arckifejezést varázsoltam az arcomra. A gyengélkedő szinte hemzsegett a diákoktól, szegény ápoló azt sem tudta, hova nézzen, mit tegyen, kivel foglalkozzon, akkora volt a kavarodás. Én csak szerényen lehuppantam az egyik székre, ahol az ülni képes, lehetőleg törés, illetve nyílt seb nélküli betegek várakoztak, hogy sorra kerüljenek. Tudtam, hogy nem kéne elmennem, kicsit talán be is ütöttem a fejem. Most, hogy itt ültem a melegben, az arcom egyre jobban elkezdett égni.
Az arcom. A kviddicstalárom szélével megtöröltem. Ugyan jobb esetben már odaszáradt volna rá a vér, de mivel esős meccsben volt részünk, még sikerült egy-két húzással elmaszatolnom. Tovább tisztogattam az arcom, talán úgy nézhetett ki, hogy sírok és éppen a könnyeimet törölgetem. De azt hiszem, ép eszű ember nem feltételez rólam ilyet, vagy aki egy kicsit is ismer. Kemény arckifejezéssel néztem, csak akkor fintorogtam enyhét, amikor nem messze tőlünk Ikimono törött karját látták el. Egy halk sóhaj kíséretében ejtettem le a véres talárt a helyére, majd lecibáltam a kezeimről a sárkánybőr kesztyűket és a földre dobtam, egy laza mozdulattal berúgtam a székem alá. Még csak át sem öltöztem, a félig vizes lófarkam, az összes kóccal csak úgy volt.
Csodás nap. Tetszik, tényleg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=452431#post452431][b]Lorelai K. Riviera - 2015.01.13. 15:39[/b][/url]

Egy újabb unalmas nap volt, éppen csak sikerült visszapaterolnom a hálókörletébe az összes színlelőt. Néhány paranoiddal is volt ma dolgom, kicsit sajnálom őket ilyenkor, a megfázás szezonban. Hosszan, türelmesen magyaráztam nekik, hogy nem, egy-két köhintéstől még nincs tüdőgyulladásuk és a harminchat és fél celsiusos testhő még nem láz, sőt, még csak hőemelkedés sem. Azt is pontosan ecseteltem, hogy valószínűleg a pániktól szédülnek, és semmi baj nincs az agyuk vérellátásával. Meglepő, komolyan meglepő, az ember lánya mennyi ilyennel találkozik, ha gyógyítónak áll. Ezért nem erőt kérek a munkámhoz, inkább sok-sok türelmet, hogy újra és újra el tudjam magyarázni ezeket, hiszen ez a dolgom.
Éppen a számomra kijelölt szobában ücsörgök, a délutáni teámat kortyolgatva. Jól esik egy kis lazítás, amikor bejöttem, még senki nem volt. Viszont biztos vagyok benne, hogy egyhamar megjelenik egy-két cukorfalat, akikről első ránézésre megmondom, hogy súlyos, kétoldalú iskolaundorban szenvednek. Egyik kezemben a teám, a másikban egy szendvics, amit ebédre hoztam be. A csípőmmel lököm ki az ajtót, fordulok meg. Akkor látom, hogy valaki ül az ágyon, de ahogy a lány vékony alakjára pillantok, máris végigfut a hideg a hátamon. Elég sok beteg embert láttam már, és ő határozottan az volt. Egy éppen nem használatos tálcára gyorsan ledobtam az ebédem és már mentem is oda hozzá.
Amint odaérek az ágyon ücsörgő lányhoz, hűvös nyugalommal pillantok rá. Nem, nem kell látnia rajtam, hogy sajnálom, sem azt, hogy rosszul néz ki. Minden felesleges pánik elkerülendő.
 - Szia, hogy érzed magad? - Kérdezem tőle, mert ez amolyan kötelező kérdés. Azért, mert felmérhetem én az állapotát rosszul is, az a fontos, ő hogy érzi magát. A füllentést, ferdítést viszont könnyedén kiszagolom.
- Miért jöttél ide? - Kérdem végül azt is, végigpillantva rajta. Látom, hogy kifáradt, lehet, hogy sietett idáig? Vagy csak nagyon megfázott és könnyen fárad, esetleg sokat lépcsőzött, nem tud aludni... már megint kombinálok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=452447#post452447][b]Lorelai K. Riviera - 2015.01.13. 17:06[/b][/url]

 - Ühüm. - Bólintok egyetértően egy aprót, amikor azt mondja, nem érzi magát a legjobban. Szegény lányka, tényleg nem néz ki valami jól. Megkérdem, mik a panaszai, ő pedig meglepően pontosan sorolja fel a tüneteit. A legtöbben ilyenkor csak hadoválni tudnak, ő viszont szép leírást ad, bólogatok, jegyzetelek egy mindig tintás pennával a lapjára, mert ispotályban dolgozom és erre úgy rászoktam, itt a gyengélkedőn is mindent leírok, nehogy elfelejtsek valamit.
- Rendben... hogy is hívnak? - Kérdem, mert a nevét még nem tudakoltam meg. - Lorelai Riviera vagyok, gyógyító, jó kezekben vagy. - Mosolygok rá, hogy megnyugtassam kicsit, de a megfázási tünetek lassan átcsapnak egyre aggasztóbbakba. Ahogy rápillantok, látom, ahogy remegő kezével felhúzza felsőjét, a kiütések csak úgy világítanak pirosodó bőrén.
Abban a pillanatban egy kicsit megáll a penna a kezemben. Eszembe jut, a bagoly amit nemrég kaptunk az ispotályban, egy különös fertőzésről. Nem tudják, hogyan terjed, csak a kezelési módját írták le és azt, hogy igen agresszív és veszélyes. A lehetséges fertőzést minél előbb el kell fojtani... és itt van az iskolában.
- Semmi baj, biztos csak egy kis fertőzés. Mindjárt jövök. - Mosolygok rá még egyszer biztatóan, eszem ágában sincs, hogy lássa rajtam a pánikot. Ahogy lerakom a lapot az ágy szélére, és elindulok a szoba felé, ahonnan a kellékeket hozom majd. Erőlködnöm kell, figyelmeztetni magam, hogy lassan lépkedjek, nem szaladhatok, nem kapkodhatok, nem tűnhetek idegesnek. Semmi szükség rá, hogy bárkiben pánikot keltsen a dolog, rajtam kívül.
Gyorsan összeszedem egy kiskocsira a dolgokat, amik kellenek majd és már a lány mellett is vagyok. Előveszem a pálcám, lehunyom a szemem és egy hosszabb varázsigét elmormolva egy buborékszerű gömböt húzok magunk köré.
- Emiatt ne aggódj, csak véletlen se fertőzöl meg mást. De levegőnk lesz. - Mondom, de aztán muszáj maszkot húznom az arcomra. Fogalmam sincs, hogy levegő terjeszti-e, de szegény lány egyre rosszabbul néz ki. Gyorsan lefektetem, a mellkasához érintem a pálcát, ezzel szabaddá téve a légutakat, remélhetőleg most fellélegezhet egy nagyot.
- Mutasd az oldalad még egyszer. - Kérem tőle, majd nagyot nyelve kesztyűt húzok a kezemre. Nem érhetek hozzá, nem érintkezhetek vele, mert ha én megfertőződöm... ez a lány, hány emberrel érintkezhetett már? Mi van az ágyneműjével? A ruháival? A zuhanyzójával? Jézusom, mindent át kell néznem majd. Miközben finom, hűsítő kenőccsel kenem a kiütéseit, oldalára fordítva őt, biztosan arra gondol, végre feloldozom. De csak az dübörög a fejemben, hogy az egész házat, amelyiknek tagja, át kell vizsgálnom.
- Melyik házba jársz? - Kérdem, de igyekszem úgy tenni, mintha csak csevegnék és nem létfontosságú kérdés lenne.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=452451#post452451][b]Lorelai K. Riviera - 2015.01.13. 17:44[/b][/url]

- Szervusz, Jenny. - Köszönök neki jó kedélyűen, mintha most találkoztunk volna össze a piacon. Az ilyen bánásmód tapasztalataim szerint mindig jót tesznek a páciens lelki állapotának. Főleg, ha ilyen bajról van szó.
Amikor azonban nekem szegezi a milyen fertőzés kérdést, én pedig reménykedtem benne, hogy egy kicsit halogathatom. De most úgy döntök, nem mondom el a teljes igazságot, inkább kíméletes leszek, az ő érdekében. Nem szabad pánikolnia, pedig látom rajta, hogy riadt. Én is az lennék az ő helyében.
- Nemrég ütötte fel a fejét, de még időben jöttél ide. - Biztosítom róla. Valószínűleg nem levegőn át terjed, különben már rég Jenny szobatársai is itt lennének és valószínűleg a fél iskola, akkor sokkal megállíthatatlanabb lenne. Nem is az az igazán fontos, hogy Jenny hogyan kapta el, hanem, hogy kitől. Nem értem, mások nem jelentkeztek mostanában ilyen tünetekkel. Mindig van egy első fertőzött. De hogyan? És miért?
Csillapítom a gondolataimat, ahogy azért felhúzom a maszkot és kesztyűket. A legfontosabb most, hogy Jennyn segítsek, mert elég veszélyes fertőzés. Szakújságban olvastam olyasmit, hogy akár halálos is lehet, ha nem kezelik időben, főleg a légutakra kell figyelni, hogy tiszták maradjanak.
- Ó, igen, Navinés diák voltam. De tegezz csak nyugodtan. - Mondom kellemes, csevegő hangon, miközben feljebb húzom a lány pólóját és látom, hogy a kiütések tovaterjedtek a hátára. Remélem nem tud róla, hogy itt van és terjed, nem szabad megijeszteni őt. Épp elég, ha nekem kell visszafognom minden aggodalmam és rettegésem.
- Bár nem mindig szerettem tanulni, te milyen tanuló vagy? - Kérdezem, de nem kell tudnia, hogy az itteni emlékeimet elvették tőlem. Inkább hantázom neki valamit, hogy könnyed beszélgetés felé tereljem a hangnemet, igen, az lesz a legjobb ötlet.
- Csináltál mostanában valami különlegeset, szereztél sérülést? - Kérdezem csak úgy mellesleg, mintha nem lenne olyan égetően fontos információ. Pedig az. Közben ahogy bekentem a lány oldalát, figyelem, hogy lélegzik-e rendesen, szépen. Fél szemmel pedig nekiállok a tálcára összehordott cuccokból egy bájitalt keverni. Mit is olvastam, mi a legcélszerűbb ilyenkor? Ó igen, igen... remélem behoztam mindent.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=452489#post452489][b]Lorelai K. Riviera - 2015.01.13. 20:03[/b][/url]

- Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, honnan kaphattad el, de nem is ez a lényeg most. - Vallom meg őszintén. - Hanem az, hogy jobban leszel nemsokára, jó kezekben vagy. - Mondom el neki, hogy mire kell most mindenképpen koncentrálnia. A felépülés gyakran az emberi lélek erősségén is múlik, az akaráson. Sőt, talán javában azon múlik. Jenny nem tűnik egy hirtelen lánynak, nem úgy látszik, mint aki pánikol és borúlátó, hála istennek. Ez jó, főleg, mert gyógyítóként a testet általában könnyedén, vagy sok munkával, de helyre tudjuk rakni. Az ember lelket viszont nagyon nehéz közben ápolnunk, de minden erőmmel azon vagyok, hogy ne rémisszem halálra ezt a lányt.
 - Hát, a mestertanonci éveim javát egy különleges, gyógyítókra szakosodott intézetben végeztem, Japánban. - Magyarázom, mert ennél többet nem tudok, pontosan mikor jöttem el onnan, de így legalább tudok mesélni, ha akar kérdezhet Japánról, gyógyításról. A csevegés fontos eleme a gyógyításnak. Elvonja a figyelmet az egészről, máshova kell koncentrálnia, így talán nem is fáj annyira, könnyebb csak úgy lélegezni, hogy oda se figyel.
- Mit szeretnél csinálni az iskola után? - Kérdezem tőle a szokásost, amit minden diáktól rendszeresen megkérdeznek. Mi leszel, ha nagy leszel? Én olyan hivatást választottam, amire feltettem az életem is. És nem lennék már teljes nélküle, nem lennék ugyanaz a személy nélküle.
A következő válaszra kihagy a szívem egy ütemet, de ugyanazzal az arckifejezéssel rázom a bájitalos üveget, aminek élénk lila színe van, a szimata nem a legjobb, de kapott bele pár csepp erdei gyümölcsös ízesítőt, az talán elnyomja majd kicsit a borzasztó ízét.
- Úgy érted, összevéreztél valamit? - Nagyot nyelek, és nem tudok nem különösen érdeklődő lenni a dologgal kapcsolatban. De nekem is vannak határaim és hiába tűnök rendíthetetlennek kívülről, belül remegek. Remélem semmi komoly. Nem szabad komolynak lennie.
- Igen, tudom mi a baj és tudom kezelni is, szóval emiatt nem kell aggódnod. Ülj fel, kérlek és idd meg ezt. - Nyújtom az egyik kezem, hogy felsegíthessem őt, ha szüksége van rá, és ha ül, odanyújtom neki a poharat. - Nem lesz a leginkább kellemes, kicsit égető érzés lesz, de le kell húzni az egészet. Ha lent van, nem fog visszajönni, elvileg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=462612#post462612][b]Lorelai K. Riviera - 2015.02.08. 18:23[/b][/url]

 - Japán? Nem láttam belőle sokat, javarészt az intézetben voltam. De az ottani emberek pont olyan fegyelmezettek és precízek, mint amilyennek mondják őket, egész más értékrendszer szerint nevelkedtek. - Regélem neki kellemes, csevegő hangon, miközben enyhítem a viszketést, a bőre is hűvösebb lesz majd kicsit. Remélem ettől majd kevésbé fog pánikolni, jobban lélegzik majd, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz majd annyira egyszerű.
- Ó, szeretsz a gyerekekkel foglalkozni? Az nagyon jó, fontos, hogy az apró mágusnövendékeket már fiatalon terelgessék. - Mondom én, mosolyogva, miközben azon gondolkozom, kicsire mennyire utáltam boszorkány lenni. Emlékszem, a nagynéném mindig nyaggatott, hogy csináljak furcsa dolgokat, olvassak mindenféle furcsa meséket. Pedig milyen hálás lehetnék ezért. A lehető legnehezebb természetű, legdacosabb kisgyerek voltam, ez is biztos.
- Rendben. - Válaszolom csendesen, nem lesz itt baj. Ennyitől biztosan nem fertőzhetett meg senkit. A kést lemosta, a szemétben csak nem turkálnak. Még az sem biztos, hogy a vére fertőz. Semmi baj. Nincs fertőzés, nincs semmi baj.
- Jenny, hogy vagy? - Kérdezem végül, de ezt sem komolyan, nem figyelem feszülten, mi lesz vele. Csak mintha csevegnék, rajtam nem szabad látnia a pánikot, pedig ez a lány nagyon rosszul fest. De most már jó kezekben van, tudom, hogy a bájital miatt jobb lesz majd. Jól szellőzik a kis buborékunk, csak fertőzések nem mennek ki belőle.
- Lélegezz nyugodtan, ha tudsz. Lassan, mélyeket, ha muszáj. - Kérem végül, majd úgy döntök, bevetem az ősi módszert: finoman, megnyugtatón simogatom a hátát, amíg várom, hogy hasson a bájital. A mozdulataim nyugodtak, remélhetőleg megnyugtatóak is, bár legszívesebben a körmöm rágnám. Nem, nem szabad, nincs feszült csend.
- Ma este még biztosan ebben a buborékban maradunk, Jenny, de ha reggelre jobban leszel, már kimegyünk. - Biztatom őt, halvány mosollyal az arcomon. Igen, ennyi idő elég lesz, hogy megbizonyosodjak a dolog kimeneteléről. Remélhetőleg Jenny majd nemsokára szépen elpilled és alszik egy nagyot a bájital hatására, én pedig majd szépen virrasztok mellette, őrzöm az álmát, hogy bármi baj van, itt legyek. Ó, el sem hinné, milyen gyakorlatom van benne.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=462632#post462632][b]Lorelai K. Riviera - 2015.02.08. 18:55[/b][/url]

Az ebédem mellől rángattak ide, mert természetesen nincs senki, aki a gyengélkedőn babusgassa a diákokat. Nincs a legjobb kedvem emiatt, mert oké, hogy erre tettem fel az életem és rengeteg dolgot feláldoztam miatta, de egyre kevésbé tolerálom könnyen, amikor még csak meg sem tudok nyugodtan ebédelni, mert valaki annyira a halálán van, mint az oroszlán, akinek a mancsába ment egy szálka. Persze, ha tényleg vészhelyzet van, az más dolog, egészen más, akkor még csak nem is érzem magam valami rángatható bábnak.
Viszont amikor a helyettesem a fülembe suttogja, ki is az, és elmeséli, hogy rosszulléttel hozták be, kicsit meglepődök. Aham, szóval ezért volt olyan sürgős! A Rellon házvezető-helyettese látogatott el a gyengélkedőnkre. Ennek tiszteletére gyorsan fel is kapom a kötényem, ami sokkal inkább hasznos, mintsem divatos, és már megyek is a megsúgott ágy felé. A függönyt elhúzom az útból, de magam mögött gondosan behúzom, ahogy beléptem, így legalább kicsit kizárjuk a külvilágot és tudok egyszerre egy emberre koncentrálni.
- Jó napot, tanárnő! - Köszönök neki kedvesen, miközben végigpillantok rajta, próbálom felmérni, hogy néz ki, mennyire fest rosszul. Nem a divatérzékére vagyok inkább kíváncsi, de nem bámulom túl sokáig, inkább csak finoman lerakom magam az ágya szélére, mert fáradt vagyok, és amíg nincs baj, addig minek pörögjek, ugye?
 - Elmesélné nekem, mi történt pontosan? Csak annyit tudok, hogy rosszul érezte magát, de ez vajmi kevés. És van ötlete, mitől lehet? - Kérdezem végül érdeklődően, miközben azon gondolkozom, talán csak túlhajtotta magát. A tanárok hajlamosak néha, tudom, milyen a dolgozó nők élete és én is kezdem úgy érezni, hogy ez nem fog menni így egy életen át, néha le kell lassítani és vissza kell venni kicsit. Áh, majd később...
Minden esetre, ha csak egy kis pihenésre van szüksége, a legjobb helyen jár, neki szabad lógni, a diákoknak nem. Sőt, ha esetleg egy kis búvóhelyet szeretne a világ gondjai elől... akkor sem fogom elküldeni. A fenébe is, túl érzelmes és megértő vagyok, így nem leszek profi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=462649#post462649][b]Lorelai K. Riviera - 2015.02.08. 19:11[/b][/url]

Egyszerűen imádom a manókat. Nem tudom, hogy lehetnék hálásabb nekik, amiért minden éjjel itt járnak és takarítanak a gyengélkedőn is. Néha csinálnak egy kis felfordulást, de általában áldás a jelenlétük. Helyre pakolnak, kipucolnak mindent, helyettünk, mégis mintha szívesen csinálnák ezt az egészet. Én pedig örömtelien jövök vissza másnap reggel a gyengélkedőre és látom, hogy minden csillog-villog.
Amikor valamiért éjjel is bent kényszerülök ülni az egyik beteg mellett, gyakran beszélgetek az egyik aranyos manóval. Bár kicsit idegesítő, mennyire alázatos, előzékeny, egészen jól el tudok csevegni vele, és ma reggel is mosolyogva néztem az üzenetet, amit az asztalomon hagyott, egy kis süti és tej mellett. Nagyon kedves tőle, tudja, hogy imádom a tejet, a süti meg egy kis ráadás és máris jobban indul a napom.
Ettől függetlenül nem vagyok rózsaszín, nem szállok a fellegekben, pedig már rám férne. Egy kis könnyed lebegés, ó igen, de sajnos a valóság túl kegyetlenül támaszkodik a vállamra, ahogy kilépek a gyógyítói szobából a gyengélkedőre. Nyavalygó, köhögő, tüsszögő, siránkozó diákok mindenhol, a legtöbben rám várakozva ücsörögnek, mások már az ágyukban fekszenek és ott próbálnak gyógyulni. Ó igen, a téli időszakban nincs rózsaszín felleg, sem jókedv. Csak sok-sok megfázás, láz, amolyan legkevésbé sem érdekes munkák, amiket még ők is tudnának orvosolni egy kis pihenéssel, teával, de nem, szeretnék a gyengélkedőn lopni a napjukat.
- Na, jöjjön fiatalember! - Intek egy idő után a sorra következő fiúnak, úgy látszik, a csuklóját fájlalja, de amúgy nem néz ki olyan rosszul, hogy nagyon aggódjak miatta.
- Meséljen, mi a baja. A lelki gondoktól, ha lehet, kíméljen meg. - Teszem hozzá mellesleg, mert tudom, hogy lelkeket is kell időnként ápolni, a munkámhoz tartozik, de most valahogy nincs hangulatom meghallgatni, a barátnője hogyan lépett félre múltkor az Edictum szerint. Nekem sem kéne olvasnom azt a ... szennylapot. Mégis jó vele elütni az időt, amikor pangás van.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=462891#post462891][b]Lorelai K. Riviera - 2015.02.09. 16:31[/b][/url]

Ahogy látom a nő arckifejezését, egyértelmű, hogy valószínűleg ő sem jókedvből van most itt. Igaz, én sem, de neki ezt nem kell tudnia és kötelességem nem éreztetni ezt vele. Szóval kedvesen csüccsenek le mellé, és szépen végighallgatom amit mondani szeretne. Pontosan tudja, mitől van, hm, ez érdekes, de nem kérdezek rá egyből, inkább hagyom, hogy mondja tovább, mert meg akarom hallgatni. Viszont amikor arra kezd rá, mennyire nem vele kéne foglalkoznom, akkor megemelem az egyik kezem.
- Zója. Zója. - Szólogatom, de azért hagyom végigmondani a mondatát, majd komolyan pillantok rá. - Ez nem vallatás, nem kínzókamra, még csak börtön sem. Nem azért vagyok itt, hogy megkínozzalak, hanem, hogy segítsek. - Gondoltam jobb lesz, ha ezt itt és most közlöm vele. Látom, a nő hajlamos túlreagálni a dolgot, elkalandozni kicsit a valóságtól, ahogy mondja a magáét, de majd én szépen visszarángatom a valóságba. Nekem segítenem kell rajta, az már más kérdés, hogy ő fel tudja-e most mérni pontosan, mi jó neki és mi segít rajta. Ilyen izgatott állapotban nem vagyok benne biztos.
- Csak pár percet rabolnék el az értékes diákkínzásból. Tudom, kicsit furcsa lehet, hogy most én vagyok itt érted, és azt is tudom, hogy nem várhatom el elsőre, hogy feltétlen megbízz bennem. De kérlek, ne nehezítsük meg egymás dolgát! Gyorsan megnézem, minden rendben van-e veled, csevegünk pár szót, mintha összefutottunk volna az egyik üzletben, és ha semmi gond, elmehetsz... ha szeretnél. - Mosolygok rá biztatóan, végig kedves, nyugodt hangszínnel beszélek vele, hátha sikerül átragasztanom rá a hangulatomat, vagy nem is tudom. Hiszen én csak annyit kérdeztem, mi baja, ő pedig teljesen kétségbeesett. Űzött vad, menekülne innen, de a lelkiismeretem (igen, nekem olyan is van, bár nem bizonyított) megölne, ha ilyen állapotban elengedném őt. Azonban nem sajnálom, nem vetek rá szánakozó pillantásokat, az ilyenkor senkinek nem hiányzik.
- Tudod, engem eskü köt, szóval amit itt mondasz, kettőnk között marad. - Teszem hozzá még csak úgy, mellesleg, miközben megkérem, hogy üljön fel, hogy megvizsgálhassam, és nyújtom neki a kezem, hogy ha szeretne segítséget, nyugodtan felülhessen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=462978#post462978][b]Lorelai K. Riviera - 2015.02.09. 20:13[/b][/url]

Beteg vagyok pár napja, de annyi náthás, megfázott diák fordul meg itt, nem csoda. Pedig gyakran szedek C vitamint, most is igyekszem így kihúzni, de kicsit fáradékonyabb vagyok. Az ispotályba be sem mentem a héten, jobbnak láttam, ha nem terhelem túl magam. Pontosan tudom, mekkora felelőtlenség, én pedig nem szeretném, ha egy egyszerű betegség hetekre kiütne a forgalomból. Egyszerűen most nem engedhetem meg magamnak. Főleg, hogy itt is sürgés-forgás van, egészen az esti időszakig.
Amikor is elcsendesedik a gyengélkedő. A világítást mérsékelem, hogy azért lehessen látni, de a diákokat ne zavarja. A legtöbbjük alszik, vagy éppen orrot fúj is köhög. Pár ügyes szimuláló továbbra is túl látványosan szenved. Én pedig úgy döntök, be kell mennem a gyógyítói helyiségbe, mielőtt még hazamegyek és rábízom őket valaki másra, mert ma éjjel nem leszek majd képes itt bent szobrozni, ebben biztos vagyok.
A bájitalos szekrény mellett ellépve a székemre leülni készülök, mégis inkább csak leroskadok rá. Veszek egy mély levegőt. Majd még egyet. De mégis úgy érzem, mintha semmit sem érne. Egyre szaporábban veszem a levegőt, de nem pánikolok, fogalmam sincs eleinte, mi bajom van. De aztán érzem az égető érzést az oldalamon, a szúró fájdalmat, ahogy hozzáérek. Csak egy kicsit emelem meg a felsőm, és máris pontosan tudom, mit keresnek ott azok a kiütések. Azért jöttek, hogy eltegyenek láb alól.
Nem, nem azon pörög az agyam, mit tehetnék. Lefagyok és abban a pillanatban arra gondolok, mivel fertőzhetett meg engem Jenny, amivel a szobatársait nem? Miért vagyok más? Egy légtér? Nem, az bárki más lehetne, hacsak, nem... a... hozzá... hozzáértem. A kiütéseihez. Nem tudok koncentrálni, összefüggően gondolkozni.
- A rohadt életbe. - Foglalom össze csendesen lehelve a helyzetet, na igen, körülbelül el a helyzet. Szívás. Hatalmas szívás! Próbálok felállni a széktől és eltámolyogni, hogy bájitalt keverjek, de gyenge vagyok és alig kapok levegőt, az oldalam sajog a kiütésektől.
Még mielőtt még odaérhetnék célomhoz, legalább oly' elegánsan rogyok térdre, majd dőlök el, mint egy krumplis zsák. Érzem, hogy meleg a homlokom... mégis jól esik a földnek támasztani. Ez nem lesz így jó. Nagyon nem lesz ez így jó. Lori, itt az ideje kitalálni valamit. De nagyon gyorsan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=463029#post463029][b]Lorelai K. Riviera - 2015.02.09. 21:28[/b][/url]

"Elnézéstbocsánatdeazértjöttemmertazállapotomsúlyos." - töri át a mondóka a tudatomra boruló jótékony, homályos fátylat. Ködös gondolatok közepette veszem a levegőt, amikor érzem, hogy valakinek a térdei koppannak mellettem, a hátamra fordítanak. Nem igazán tudok ellenkezni, lassan nyitogatom a szemeimet, miközben szaporán szedem a levegőt. Ahogy felnézek egy fiú arcra tűnik fel. Kétségbeesés, félelem ordít róla, ahogy ideges tekintettel mér végig újra és újra. Jézusom, ez a kölyök meg mi a fenét csinál itt...? Csak ne érjen hozzá... ne érjen hozzá az oldalamhoz. Egyik kezem óvatosan átveszem, hogy megérintsem az oldalam. Nem szabad hozzáérnie, semmiképpen sem!
De nem megy. Valamiben elakad a kezem, és elsőre nem esik le, mi az. Érzem a mellkasomra nehezedő súlyt, de azt hittem, a fertőzés. Nehezen kapok levegőt. De ahogy érzem a ritmikus lenyomásokat, hirtelen ki-kiszalad a tüdőmből a levegő a hatására, értetlenül nézek a fiúra, elkerekedő szemekkel. Csupán egy kis intermezzo és máris leesik, mi is történik.
- Mégis mi a sz*rt csinálsz, gyerek?! - Elfúló hangon, levegő nélkül, köhögve nyökögöm neki a kérdést, mégis megfelelően éles, metsző hangon. Olyannyira, hogy a torkát tudnám vele vágni. Pár mély, fuldokló levegő, fájdalomtól feszülő izmok, dühtől lüktető vér a fejemben.
 - Most azonnal... vedd le rólam a kezeidet... mielőtt megismertetem az arcod a végbeleddel. - Közlöm rezignáltan, meglepően nyugodtan és komolyan, már a helyzetemhez képest. Nyugodtnak, háát, nem mondanám, viszont azt hiszem komolynak sem. Nem. Ez egyszerűen nem történhet meg velem, ez csak egy komédia. Lehet, hogy elaludtam az asztalon és álmodom az egészet. Én lennék a legboldogabb ember, ha így lenne! De nem bízhatok ebben és várhatom, hogy felébredjek. Mellesleg akármilyen félholt vagyok... képes vagyok megcsinálni. Komolyan összehajtogatom, mindegy, hogy nő vagyok, és jelenleg felülni sem tudok, megoldom valahogy. Nem kell félteni.
- A pálcám, félkegyelmű! - Lehelem neki szerencsétlenül, elfúló, sípoló hangon, ami után össze kell szorítanom a szemeimet, szédülök a sok levegőtől, mégis csak veszem és veszem őket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=463064#post463064][b]Lorelai K. Riviera - 2015.02.09. 22:30[/b][/url]

És igen, az első megjegyzésem a nagy lendületben észre sem veszi, csak nyomkodja tovább a mellkasom, mintha muszáj lenne neki. Olyan hihetetlen koncentrációval néz előre, mint a babák, amikor a bilin ülnek, és csőlátása, szelektív hallása elzárja tőlem, még az éles, számon kérő hangomtól is. Nem, lepattan róla, még én érzem rosszul magam. Bocs, hogy közbeszólok, amíg te itt újraélesztgetsz egy hiperventilláló, élő embert. Az én hibám, hogy megzavarom becses szertartását a második nyökögésemmel, ami már inkább fenyegetés.
Éééés a kezek végül elkerülnek, magasba lendülnek, ártatlanul. Mintha mit sem csináltak volna. Ó igen, máris egy fokkal kevésbé vagyok zabos, de akkor is, a srác helyében nem nagyon nyúlnék magamhoz. Végre az oldalamhoz tudok kapni, de érzem, hogy a kiütések már lassan a hátamon is fájnak, minden mozdulatra. Ahogy hozzáérek, kicsit összegörnyedek, felkapom a térdem. És eskü... eskü, nem direkt célzom meg a srác legérzékenyebb területét, miközben rámarkolok a... pálcámra. De most van ennél fontosabb dolgom is, mármint, az, hogy éppen megfulladok és megölhet ez a hülye fertőzés, ha nem csinálok valamit gyorsan. A mellkasomra szegezem a pálcám, ahogy légzéskönnyítő bűbájjal szedem össze magam. Nagy levegőket veszek, igyekszem minél inkább lenyugodni. De még mindig égnek a kiütéseim. Még mindig fáj.
És félek. Igazából félek, most már nagyon félek, hogy itt fogok elpatkolni, ezzel a hetedhét országra szóló szerencsétlennel egyetemben, aki valószínűleg éppen a saját kálváriáját járja... az én jóvoltomból.
 - Hé... hagyd már, gyere... izé, segíts felkelni! - Mondom, mert én nagyon keményen próbálkozok, de a felülésig is nehéz nyögések közepette jutok el, sok-sok egyensúlyozással, még mindig támaszkodok. Levegő, levegő, fájdalom, istenem, nem tudok koncentrálni. Egyre inkább pánikba esek és azt hiszem, itt érkezett el az a pillanat, amikor az oldalam szorítva, zihálva, a földön támaszkodva, kócosan pillantok fel Kornélra, könnyekkel a szememben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=463075#post463075][b]Lorelai K. Riviera - 2015.02.09. 23:55[/b][/url]

Hiába, a srácnak elhiszem, hogy maradandó élmény volt a véletlen mozdulat, de akkor sem kéne ennyire túljátszani. Oké, nyögés, de hogy színeket sem lát? Magzati póz, markolászás? Ugyan már! Majd ha megszül egy gyereket, na utána sírjon nekem egy kis ágyékfájdalomtól. Én nem szültem, de voltam már jelen és azt hiszem... én soha. Biztosan soha nem fogok szülni.
Sőt, amikor kérem, hogy segítsen fel, még rám is kiabál, de aztán elgondolkozik és megköszöni. Én félbehagyom a szerencsétlen próbálkozást, hogy ülő helyzetbe tornázzam magam. Hisztérikus nevetés szalad ki ajkaimon, ami legkevésbé sem jókedvű. Ahogy támaszkodok, segítségkérően pillantok rá, miközben próbálok nem rettegni és nem kislány lenni, de tudom, hogy ez a fertőzés halálos. És az egyetlen reményem ez a szerencsétlen itt, aki önző, képtelen felfogni a helyzet komolyságát.
Egészen addig, amíg meg nem látja ezt az arckifejezésem. A női könnyek mágikus ereje!
- Vagy elpatkolok, vagy csinálod amit mondok. - Válaszolom, majd veszek egy mély levegőt, oldalam szorongatása helyett inkább megtörlöm a szemeimet. Megrázom a fejem és kicsit helyrerázom magam. Koncentrálj, Lori, életösztön meg minden.
- Van itt a szekrényen, egy nagyobb kristálytégely, fura, zöld krém van benne... először is... hozd ide. - A tüneteket kell enyhítenem, hogy tudjak keverni bájitalt, amitől tényleg jobban leszek. A biztonság kedvéért még egy légzéskönnyítő bűbáj, majd amikor Kornél ideér a tégellyel, felnyitom. A krémbe mártom átellenes kezem és felhúzom a felsőm. Engem nem hat meg a látvány, ahogy a vörös bőrömön virítanak a fehér hólyagok, de kevésbé tapasztalt szemeknek talán nem lesz kellemes látvány. Viszont egyből jóleső sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy a felületet bekenem a kenőccsel. Csak lezsibbasztja, hűti, nem segít rajta. De legalább jobban tudok koncentrálni a valóságra, összeszedni magam.
 - Készülj kölyök, nem lesz egyszerű éjszakánk. - Teszem hozzá sóhajtva, miközben arra gondolok, Jenny mennyit szenvedett a bájitaltól, hogy reggelre jobban legyen. És hogy én hogy fogok ilyen állapotban bájitalt keverni? Hát persze, hogy hős lovagom segítségével!
- Na, segíts fel. - Adom ki a parancsot, amikor megfelelően összeszedtem magam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=463382#post463382][b]Lorelai K. Riviera - 2015.02.11. 14:42[/b][/url]

Nincs szüksége segítségre. Sajnos én sem kötözhetem oda az ágyhoz, és valószínűleg nem én leszek az az ember, aki képes meggyőzni őt az ellenkezőjéről. Nem, nem harcolni vagyok itt, nem is azért, hogy elhitessem Zójával, hogy valami baja van.
- Nem, valóban nem. - Válaszolom csendesen, hiszen ha ő nem akar engem megérteni, akkor nem is fog. Márpedig nagyon úgy néz ki, hogy nem ezen fáradozik, de biztos vagyok benne, hogy van ezer más gondja, amire energiát fordíthat. Nem az ő hibája. Valahol, belül hamar elkezdem kicsit szerencsétlennek érezni magam.
Főleg, ahogy hallgatom sorozatos érveit, miszerint látta két napja orvos, nem tudok majd úgysem diagnózist felállítani. Makacskodhatnék, harcolhatnék vele, lehetnék vaskalapos, játszhatnám a legyőzhetetlent, de sajnos nem így van. Viszont ez a "mással kéne foglalkoznod" mentalitás még mindig az, amivel falra kergetnek. Normál esetben az ember csak magára gondol, az a fontos, hogy jobban legyen. Viszont mielőtt még válaszolhatnék, látom, ahogy a gyönyörű nő lehunyja szemeit, sóhajt egyet, megrázza magát. Így gyorsan visszacsukom a szám, hogy csendben hallgathassam, amit mond.
- Sajnálom, hogy ki kellett erőszakolnom belőled. Mennyire örülsz neki? - Teszem fel a kérdést végül, mert nincs is annál kínosabb helyzet, amikor örömködve gratulálsz a kismamának, aki erre elsírja magát. Bár nagyon-nagyon-nagyon szívesen megvizsgálnám a picit, mosolyogva pillantok a pocakjára, pillogok kicsit. Ügyesen takargatja, nekem sem tűnt fel elsőre, de valószínűleg ez már nem maradhat így sokáig. Azt is megértem, ha nem akarja, hogy az egész kastély és az Edictum ezen csámcsogjon.
- Mit tudsz róla? - Bátorkodom feltenni a kérdést, és látszik a szememben a szokásos, érdeklődő csillogás. Mint minden lelkes nő szemében, aki egy kismamára pillant és mindent tudni akar. Nekem még mentségem is van, ez a kíváncsiság csupán szakmai ártalom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=468629#post468629][b]Lorelai K. Riviera - 2015.02.28. 19:05[/b][/url]

A fiú végre felfogja, hogy nem játék. Valószínűleg az erőnek erejével visszatartott krokodilkönnyek ébresztik rá, hogy ez bizony nem játék. De még mennyire, hogy nem az. Ha tudná, valószínűleg már kiszaladt volna a világból, de ahelyett inkább elküldöm egy tégelyért. A tüneteimet kell enyhíteni... mit is olvastam róla? Mi volt Jenny-nél is az elsődleges cél? Nehezen forog az agyam, gondolkodva veszem el a krémet. A tünetek enyhítése, igen és... és... megvan. Fulladás. A leggyakoribb gond, hogy mire kész lenne a bájital, a páciens nem kap levegőt és megfullad. Fulladás. Erre kell odafigyelnem. Mennyivel könnyebb lenne, ha még koncentrálni is tudnék!
De most felhúzom a felsőm, hogy bekenhessem a krémmel a hólyagokat. Többen vannak, mint voltak, amikor legutóbb néztem. De majd megáll és visszahúzódnak... remélhetőleg reggelre minden rendben lesz. Nagy levegő, még egy, semmi baj. Nincs baj. Igazából nincs semmi baj. Csak le kell nyugodnom és végigcsinálni ezt az egészet.
- És imádkozz is, hogy ne láss soha többé. - Adom neki jó tanácsom és nem is tudná, mennyire bölcsen szóltam. De akkor sem engedem, hogy hozzáérjen a kiütésekhez, még ha nem is undorodna tőle. Sóhajtva konstatálom, hogy kicsit jobb lett, kicsit könnyebben lélegzek, kevésbé fájdalmas minden egyes mozdulat. Kevésbé fáj élni.
Miközben felsegít, a srác értetlenkedik az éjszakáról. Fáradt sóhaj hagyja el a számat, mert olyan kis naiv, ha azt hiszi, ennek a történetnek itt és most vége van. Amikor álló helyzetbe kerülök, elengedem, egy szék támlájának támaszkodva tántorgok. Nem fogom tudni így megcsinálni a bájitalt, az üst és az asztal felé pillantok, egyre nehezebben lélegzem, a fenébe is. Letörlöm az elgyötört arckifejezést az arcomról és Kornélra pillantok, komolyan.
- Igen, édesem, itt kell maradnod, mert egyedül nem tudom megcsinálni a bájitalt, amitől jobban leszek. És mellesleg ha össze is jön, egész éjjel szenvedni fogok, hogy reggelre jól legyek. És mivel te vagy itt az egyetlen szem segítségem - hidd el, én sem örülök neki -, igen, maradnod kell. - Fejezem be mondókámat már halkabban, kicsit elfúló hangon. Nagyobb levegőt veszek, hogy lenyugtassam magam és minél több oxigén jusson a szervezetembe. Nem akarok belegondolni mi lesz velem éjszaka, ha erre a félkegyelműre leszek bízva. Azt sem, hogy mi lesz velem, ha az általa készített bájitalt kell majd meginnom. De végül is, tök mindegy, miben halok meg, nem?
- Akkor, kész vagy? - Kérdezem, miközben jobbnak látom leülni, hiszen remegek. Gyenge vagyok, beteg, szánalomra méltó, de az önbecsülésem és az elveim ilyenkor sem adom fel. Ha az én drága megmentőm azt mondja, készen áll, akkor lépésről lépésre elmondom neki, mit kell tennie és figyelem azért, amit csinál. Remélhetőleg nem fog semmit bénázni és instrukciók alapján csak össze tud hozni egy bájitalt... legalábbis nagyon ajánlom neki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=468655#post468655][b]Lorelai K. Riviera - 2015.02.28. 19:59[/b][/url]

Látom rajta, meglepte a kérdésem. Talán azért így tettem fel, mert nem is sejti, mennyi dolgom volt már állapotos nőkkel. És ilyenkor tényleg nem az a kérdés, kitől van, akarja-e vagy örül-e neki. Hanem, hogy mennyire teszi. Minden anya örül a gyermekének, valahol, a lelke mélyén, ez belénk van kódolva, az emberi lényekbe. Hiszen ez a létezésünk célja tulajdonképpen. Ezért mosolyodik el néha még a legkomorabb, legkegyetlenebb ember egy kisbaba vagy egy kismama láttán.
És valószínűleg ezért van az is, hogy különösen lelkesen szeretnék Zójának segíteni valahogy. Mosolyogva hallgatom a válaszát arról, hogy eléggé örül neki és ideje feladnia a karrierista énjét azért, hogy igazi családanya legyen. Még akkor is, ha nem tipikus a családmodellje, nagyon tiszteletreméltó, amit mond, ahogy viselkedik és ezt az egészet kezeli. Komolyan csodálom érte.
- Csak közhelyeket tudnék rá mondani, amiket már biztos ezerszer hallottál. De azért ha bármi gond van, szívesen segítek. - Igen, taglalhatnám, hogy most ők, az egészségük a legfontosabb, ne hajtsa túl magát. Legyen egészséges, vigyázzon magára, satöbbi, satöbbi... már biztosan ki van a hócipője tőle. Nem akarom rabolni az idejét, amúgy is menne már, de azért még egy kérdést megengedek.
Várjunk, Zója, ő... félvéla, ha jól tudom. És fiút vár. Félvéla és fiút vár? Kell pár pillanat, hogy összerakjam a képet. Zója nagyon pozitív a dologgal kapcsolatban és ez jó, nagyon jó. Viszont hirtelen eszembe jut valami, egy részleg a japán intézetben, ahol tanultam. Sosem érdekelt annyira, hogy hosszasabban tartózkodjak ott, de azok az emberek... csodákat csináltak ott. Mármint csodabájitalokat, minden anyának és babának külön, személyre szabottan.
- És szedsz valamit, hogy segítsd a fejlődését? Van pár japán barátom, az iskolában, ahol tanultam, akik nagyon jók ebben. Csak egy kis vérminta kell tőled és biztos vagyok benne, hogy olyan bájitalt készítenek neked, személyre szabottan, ami a lehető legjobb nektek. - Foglalom össze tömören, a végén elmosolyodva. Ó igen, lesz egy jó kis utam, ha elfogadja a segítségem. De nem számít, megcsinálom, na meg persze, ha már ott vagyok, tanácsot is kérek tőlük.
- Én... nem akarom rád erőltetni magam, tényleg, mert tudom, hogy az ember orvosának olyannak kell lennie, akiben abszolút bízik. De hozzám tényleg bármikor fordulhatsz. Ha nem itt, a faluban megtalálsz. - Mondom végül ismét, félszegen elmosolyodva, mert jobbat nem tudok. Még ha nem is akar élni az ajánlattal, legalább a tudat kicsit megnyugtatja majd, hogy van valaki, akire számíthat. Ha esetleg, véletlen valami baj lenne. Ennél többet azt hiszem, most nem tehetek érte.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=475704#post475704][b]Lorelai K. Riviera - 2015.03.13. 19:45[/b][/url]

Egy apró mosoly, egy biztató bólintás az, amivel reagálok a köszönetére. Nem hiszem, hogy érdemelnék ilyesmit, hiszen... én nem ezért csinálom. Sosem tudtam megmondani pontosan, miért csinálom. Azt sem gondolnám, hogy nehéz volt kicsit félrerakni magam, hogy ezért éljek, hogy pörögjek, két helyen gyógyítsam a segítségre szoruló mágusokat. Fogalmam sincs, de azt hiszem, amíg nincs szükségem okra ahhoz, hogy ugyanolyan lelkiismeretesen csináljam, addig nincs semmi baj.
 - Tudod, meglepő, mennyien kívánnak vélavért az ereikbe. Valószínűleg nem tudnak arról, hogy ezzel nem csak a szépség jár. - Mondom halvány mosollyal az ajkaimon. Megértő pillantást nem tudok nyújtani, nem tudom, milyen érzés lehet, szóval inkább csak lesütöm kicsit a tekintetem, egy pár pillanatra. Fogalmam sincs, milyen érzés lehet, hogy az, aki vagyok, a saját lényem az oka annak, hogy a kisfiam kicsit gyengécske. Bár még nem volt alkalmam megvizsgálni, pontosan tudom, mivel jár ez.
Amikor újból megszólal, ismét felpillantok rá, enyhült, csaknem elérzékenyült vonásokkal pillantok rá. Nem, nem fogom elbőgni magam itt a gyengélkedő közepén, amúgy sem vagyok anyámasszony katonája. Csak azt hiszem, ennél szörnyűbbet nem tudok elképzelni. Sosem leszek terhes. Nem bírnék nem aggódni mindenen.
 - Hát, akkor van valami közös bennünk! Én is nagyon szeretném. - Mosolygok rá végül, mert megértem a kétségeit. Sőt, az ő helyében biztosan nem kezelném ilyen korrektül ezt az egészet. Még mindig felnézek rá miatta, ó, de még mennyire.
Látom rajta, hogy kicsit bizonytalan az ajánlatommal kapcsolatban, amit megértek. Én sem lennék oda meg vissza az ötlettől, hogy valami számomra ismeretlen eredetű, spéci koktélt iszogassak nap, mint nap. Nagyon figyelnie kell most, mit visz be a szervezetébe.
- Ne fogadj el semmi ilyesmit, ha valaki rád akarja tukmálni az egyik utcasarkon. - Adom neki a jó tanácsot, bár nem igazán gondolom komolyan. A mosolyt végül eltüntetem az arcomról és előveszem a komolyságom. - De amit én hoznék neked, abban megbízhatsz, és én is megbízom a barátaimban. Ők ezzel foglalkoznak, ez a szakterületük, a személyre szabott bájitalok. Kipróbált módszer és ha jól tudom, eddig igen magas százalékban hatékonyak. - Mondom végül a kis összefoglalóm. Viszont elhúzom a szám, mert némi hátulütője is van a dolognak, amivel elő kell hozakodnom, mielőtt még beleéli magát. - Viszont nem olcsó. De van lehetőség részletekben fizetni. - Sőt, még lehet, hogy az árból is le tudok neki alkudni, majd még elválik. De csak akkor megyek el Japánig, ha Zója azt mondja, igenis kér a segítségünkből. Közben azon gondolkozom, mi tenne még különösen jót neki, egy pillanatra el is gondolkozom, majd újra rápillantok.
- Esetleg még elmehetnék hozzád hetente és tornázhatnánk. Tudom, hogy sokak szerint csak legendák keringenek a terhes tornáról, de vannak tényleg hasznos gyakorlatok, amik mindkettőtöknek jót tesznek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=524811#post524811][b]Lorelai K. Riviera - 2015.09.27. 22:18[/b][/url]

Egy újabb, kissé fárasztó nap a gyengélkedőn. Nagyon hamar beletanultam, hogyan szűrjem ki a szimuláló diákokat. Természetesen azok nem hagyhatják ki az órákat, és tőlem nem remélhetnek semmi kedvességet. Oké, diákok, de lehetne bennük annyi felelősség, hogy nem viccelnek az egészségükkel. Ennek ellenére az őszi időszak megteszi a hatását. A reggeli hűvös idő, az átmeneti időszak kedvez a vírusok terjedésének, szóval van dolgom itt is, az ispotályban is. A tanítás és az Eridon is lefoglal kicsit.
De az ilyen nehéz, fárasztó napokban mindig van egy-két üde színfolt, ami miatt megéri másnap felkelni. Valahol, mélyen elveszett optimista énem igenis keresi ezeket a momentumokat... nos, Szentmihályi úr hirtelen és meglepő előadása határozottan nem ez a színfolt.
- Félkegyelmű... - én nagyon próbálkoztam, hogy mindenféle megjegyzés és gonoszság nélkül reagáljam le a helyzetet. Vissza akartam fogni magam. Erőnek erejével próbálkoztam, tényleg. De ez a sóhaj igenis kiszakadt belőlem. Mi a fenét csinál itt, a gyengélkedőn, egy szál rózsával, előttem térdelve?
- Kérem, maradjunk a magázódásnál. Legyen szíves és hagyja el a gyengélkedőt, zavarja a betegek nyugalmát. Lehet, hogy hozzá van szokva ahhoz, hogy ott csinál showműsort, ahol akar, de ez a hely nem lesz a színtere, amíg én itt dolgozom - gondolom egyszerűbb, ha most lefektetem neki a szabályokat. Máshol tökéletesen hidegen hagy, hogyan mutatja meg a benne lakó alpári sötétséget és csinálja a műsort. De nem az én gyengélkedőmön, az biztos.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=524887#post524887][b]Lorelai K. Riviera - 2015.09.27. 23:29[/b][/url]

Pedig azt hiszem, nagyon szépen, egyenesen elmeséltem neki, hogy mi a helyzet. Mik a szabályok. Legyen sötét. Viselkedjen borzasztóan. Könyörögjön figyelemért. De ne itt. Legalábbis ne előttem, ha más van itt ügyelemben, felőlem nyugodtan ugrálhat, lehet vásári majom. Csak engem hagyjon békén a hülyeségével.
- Nem, valóban nem értem az érzéseit. Valószínűleg a köztünk lévő éles különbségek okozzák ezt, de nem is akarom megérteni - gyorsan hozzáteszem, mielőtt még elkezdi megmagyarázni az érzéseit. Nem kell. Egyszerűen nem tudom komolyan venni ezt a szerencsétlen gyermeket. Mert még gyerek, látszik rajta, egy diák ráadásul, az én diákom és én érzem magam rosszul, hogy itt könyörög nekem egy randiért. Nem tudom, mennyire volt egyértelmű, amit az előbb mondtam.
- Úgy néz ki, mégis van itt keresnivalója. Bizton állíthatom, hogy maga a legsúlyosabb eset, aki ma itt járt, de nem áll módomban kezelni. Javaslom, hogy mielőbb keressen fel egy ispotályt - és nem állom meg, hogy a megjegyzésemhez ne ejtsek meg még egy kedves mosolyt. Lágy, finom vonások, egy elnéző pillantás és már megyek is tovább, hogy az egyik elsős kislány lázát megmérjem. Igen, dolgoznom kell, koncentrálni, nem pedig Szentmihályi hülyeségeivel foglalkozni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=553418#post553418][b]Lorelai K. Riviera - 2015.12.15. 19:37[/b][/url]

A téli időszak mindig fárasztó a gyengélkedőn és az ispotályban is. Most sem tudom igazán, hol áll a fejem, de lassan vége a műszakomnak. Már éppen pakolgatok, minden kis beteg az ágyban. A gyengélkedő köhintésekről, tüsszögésektől hangos éppen, de akik itt vannak, csak pár napra maradnak általában.
Éppen a bájitalokat rendezgettem, amikor egy finom érintést éreztem a vállamon. Hátrafordultam és megemelt szemöldökkel figyeltem a szőke lánykára, hallgatva kérését.
Akaratlanul is fáradt sóhaj szakad ki belőlem, ahogy összerakom a történetet. Az a jégpálya egy életveszélyes hely, én mondom.
- Rendben, ültesse le oda, mindjárt megyek - azzal a másik sarokban lévő, vizsgálóként működő ajtó felé mutatok, hiszen ott van mellette pár szék, ahol a nem túl súlyos esetek várakozhatnak. Nyugodtan befejezhetném, amit csinálok, egy lázmérőt még megnézek, a kislánynak adok lázcsillapító bájitalt és már megyek is. Ha valamit megtanultam, az az, hogy a legapróbb dolgokat is komolyan kell venni.
- Jöjjenek, kérem - mondom, miközben elhaladok a két fiatal hölgy mellett, magam mögött tárva nyitva hagyva az ajtót és megpaskolom a vizsgálóasztalt, hogy a hölgyike nyugodtan üljön le. Én pedig gyorsan megmosom a kezem, hogy véletlen se legyen rajta a kelleténél több baktérium, leülök az apró, támla nélküli székemre és odagurulok hozzá, így körülbelül pont egy magasságban ülünk.
- Jó napot, Lorelai Riviera vagyok, gyógyító. Kérem mesélje el, mi történt - kérem tőle, könnyed mosollyal az ajkaimon. Sokkal hatásosabb lesz, ha a hölgyike maga mondja el, mi volt és remélhetőleg érthetőbben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=553686#post553686][b]Lorelai K. Riviera - 2015.12.16. 18:28[/b][/url]

- Áh, értem, ez esetben nagyon remélem, hogy a kisasszony nem egy hydromágus, különben kénytelen leszek elbeszélgetni vele az ereje használatáról - ejtek meg egy pillantást a szőke lány felé, de inkább visszatérek a sérült lányhoz, és megnyugtatóan mosolygok rá. Finoman veszem el a kezét. Egy érintéssel ismét lehűtöm a kezét, hogy elzsibbadjon és ne érezze olyan élesen a fájdalmat.
- Próbálja meg mozgatni a csuklóját - kérem tőle, és figyelem a mozdulatot. Biztosan fáj neki, de abból, hogy mennyire megy, látom, hogy itt valószínűleg baj van. Valószínűleg nem tört el, viszont a duzzanatból és a mozdulatból ítélve...
- Katona dolog, csak egy kis ficam. Mindjárt jövök - mondom a lánynak, aztán elmegyek egy pillanatra, hogy a krémes tégelyeim között keresgéljek pár pillanatig. Kiveszem a megfelelőt és már megyek is vissza, leülök a lány mellé.
- Na, most szépen bekenjük ezzel az érzéstelenítővel, aztán a helyére rakjuk - mondom neki, még mindig mosolyogva. Először mindenre felkészítem, azt viszont nem mondom neki, hogy valószínűleg fájni fog. Az ilyesmi meg a rákészülés csak rontja magát az érzést, szóval jobb, ha nem tudja. Finoman bekenem a krémmel, hagyom, hogy hasson kicsit és elviselhető legyen. Egyik kezemmel az alkarját fogom másikkal a kenyerét, finoman és rápillantok.
- Na, egy, ke... - még ki se mondom a kettőt, direkt nem várom meg a hármat, sőt még a kettőt sem fejezem be, amikor egy határozott mozdulattal a helyére rántom a csuklóját. Maga az érzés nagyon fájdalmas pár pillanatig, de aztán áldásos zsibbadás járja át - jobbára az egész kart.
- Így ni, most bekötözöm és rendben is lesz. Pár nap alatt le kell mennie a duzzanatnak is, a lila foltokkal pedig barátkozzon meg - folytatom a mondókámat, miközben ismét lehűtöm a csuklóját és egy fáslival szoros, tartós, mégsem ereket is elszorító kötést rakok rá, ezzel is csökkentve a fájdalmat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=558527#post558527][b]Lorelai K. Riviera - 2015.12.28. 18:00[/b][/url]

Valahogy a mai napom annyira sugárzó, annyira csodálatos! Az összes kis diák, aki itt maradt, ellátásra került, mindegyikkel finoman és kedvesen bántam. Ahogy megláttam a lebiggyedt kis ajkukat, képtelen voltam elviselni. Megölelgettem őket, megsimogattam a buksijukat, a kisebbekkel viccelődtem is kicsit, meggyógyítottam minden bajukat és igyekeztem mosolyt csalni az arcukra. Végül pedig visszavonultam a gyógyítói helyiségbe, ahol általában megtanulnak, a bent fekvőket pedig csendben hagytam pihenni. Próbáltam feljegyzéseket készíteni, de nem sikerült teljesen effektíven haladni, mert elég könnyedén elkalandoztam. Azon kaptam magam, hogy virágokat és szívecskéket rajzolgatok a papírra, amíg nem figyelek oda. Akkor kapom fel a fejem, amikor kopogás után egy ismerős arc kukkant be hozzám, én pedig széles mosollyal fogadom őt.
- Jó napot, tanárnő, fáradjon csak beljebb! - és már pattanok is fel az asztaltól, hogy lelkes kiscsikóként nyargaljak oda, üdvözlésképpen pedig egy nagy ölelést adok a hollófekete hajú hölgynek. Csak a tanárok asztalától ismerős, nem hiszem, hogy beszélgettem volna vele, de annyira hihetetlenül édes a piros orrával, csillogó szemeivel, hogy nem tudok neki ellenállni. Hát kinek tudok én ma? Teljesen meg vagyok gajdulva, mint egy szerelmes kis fruska.
- Óó, gyógyító orrom megfázást szimatol, nohát! Viszont úgy látom az öné semmit - nevetgélek keveset, ahogy vállát karolva finoman beljebb tessékelem, majd szépen leültetem. Reppenek tovább, hydromágiával gyorsan kezet mosok, kesztyűt húzok, hogy biztosan ne koszoljak össze semmit.
- No meséljen, mi gondja!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=592436#post592436][b]Lorelai K. Riviera - 2016.05.07. 21:04[/b][/url]

Ombozi Noel

Egyszerűen ki nem állhatom a kviddicsszezont. Főleg, hogy tavasszal ilyen szeszélyes az időjárás. Nem elég, hogy a diákokat felengedik, hogy hihetetlen magasságokban repkedjenek egy seprűn egyensúlyozva, vasgolyókat is küldenek közéjük, plusz néha jól megfáznak. A legutóbbi meccs után is mennyit ápolgattam őket, bezzeg odafent mindenki szuperhősnek képzeli magát, de itt a gyengélkedőn egy megfázásba bele akarnak halni.
Lassan, a következő meccsig viszonylagos nyugalom száll a gyengélkedőre. Egy-két felelőtlen diák fekszik csak bent, akik nem tudnak alkalmazkodni a tavaszi időjáráshoz és a kviddicsen felül is sikerült megfázniuk. Általában szeretnék kihúzni a gyógyulási időt, de sajnos amióta én dolgozom itt, nem nagyon van lehetősége a diákoknak egyszerű lógásra és szimulálásra.
Megakad a tekintetem egy fiatalemberen, miközben teszek-veszek és megnézem a diákokat, hogy érzik magukat. Csak úgy bejön, be sem csukja rendesen maga mögött az ajtót. Letörli az ablakot - ami mellesleg igazán kedves tőle, máshol is takaríthatna -, majd az ablakba könyököl és kibámul rajta. Összevonom a szemöldökeimet és felé pillantok. Az arcomról könnyedén leolvashatóak a gondolataim, miszerint: mi a franc?
- Elnézést, fiatalember - szólítom meg, ahogy közelebb megyek hozzá, egy műszeres tálcával a kezemben. - Nem szeretnék túl kíváncsiskodó lenni, de ön most azért jött be a gyengélkedőre, hogy pucsítson?
Jobb ötletem nincs erre, ugyanis gyönyörűen megvillantja férfiúi formáit, miközben az én ablakomban... izé, a gyengélkedő ablakában bámészkodik. Vagy még az is felmerült bennem, hogy talán tervezi leengedni a lepedőkből összeeszkábált kötelet a hercegnőjének, addig itt vár a megmentésre. Ki tudja, amióta ebben az iskolában dolgozom, semmin nem lepődök meg.
- Megértem, hogy szereti, ha attraktívnak találják és kedveli a figyelmet, de látja ott azt a hölgyet a hármas ágyon? - mutatok a kérdéses irányba. - Azt hiszem mindjárt kiesnek a szemei, ami nem gond, de ha közben szívrohamot is kap, az már az én felelősségem.
Irreálisan sok, már felnőtt diákban kell visszafojtanom mostanában a férfiúi ösztönöket. Vajon benne van a munkaköri leírásomban?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=592498#post592498][b]Lorelai K. Riviera - 2016.05.07. 23:39[/b][/url]

Ombozi Noel (a.k.a. Doctor Love)

Amikor a betolakodónk felpillant és rám néz, még kevésbé tudom, milyen rendezvényen vagyunk is pontosan. Értetlenül nézek rá, és majdnem el is ejtem, ami a kezemben van. Veszek egy mély levegőt és sóhajjal együtt fújom ki. Jobban össze kell szednem magam, elvégre már (sajnos) nem vagyok egy tizenéves kis fruska. Bizony, néha még emlékeztetnem kell magam, ki is vagyok. Azt hiszem, nem tett nekem jót, hogy annyi időt töltöttem az eridonosok között, teljesen kifordítottak önmagamból.
- Nocsak, még sosem járt a gyengélkedőn? Tartsa meg a jó szokását - adom neki a kedves tanácsot egy helyeslő biccentés kíséretében. Annyira nem bírom a felelőtlen diákokat, akik sosem vigyáznak magukra. A legborzasztóbb dolog, amit elkövethetnek, hogy zokni nélkül járkálnak, mezítláb. Hát sosem tanította meg nekik az édesanyjuk, hogy így lehet a legkönnyebben felfázni? Hogy ez mennyire nem egészségesebb? Nekem kell a fejükbe verni? Mondjuk biztosan ki akarják használni, hogy itt nincsenek szülői felügyelet alatt. De az nem jelenti azt, hogy nem tarthatom rajtuk a szemem...
- A bíróság - ismételem meg, kissé oldalra fordítva az fejem és érdeklődően felvonom az egyik szemöldököm. Kutatok az emlékeimben, emlékszem, hogy volt egy problémás diák az iskolában, aki... mit is csinált? Nem tudom, nem emlékszem, de aztán Dwayne elkapta és elég komoly következményei voltak, azt hiszem. Lehet, hogy ő volt az? És mi a francot csinált? Nem tudom, a jelentéktelen pletykákat könnyedén kiszűri a memóriám. Pedig az életben egyszer még hasznos információ is lehetne.
Továbbra is mély értetlenség tükröződik az arcomon. Ahogy ez a srác viselkedik, mintha nem is tudom, mit akarna. Van valami abban, ahogy rám néz, amitől iszonyat furcsán érzem magam. Lassú mozdulattal rakom le a tálcát, miközben nem veszem le róla a tekintetemet. Kissé bizalmatlanul nyújtom felé a kezem.
- Lorelai Riviera, gyógyító, ragálytan tanárnő, örvendek - mutatkozom be neki, és ettől csak még, még furcsábban érzem magam. Mi a jó fészkes fenék akar ez tőlem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=628435#post628435][b]Lorelai K. Riviera - 2016.10.16. 00:42[/b][/url]

Kaelyn és Borbála

A lehető legjobban igyekszem elkülöníteni magamban a munkát és a magánéletemet. Ahogy egyre jobban bonyolódik a kettő, ez egyre nehezebb, de még egészen jól kitartok. Pontosabban, az, hogy nem vagyok túlságosan kedves és nem tűröm a színlelő kisdiákokat, az nem annak köszönhető, hogy rossz a hangulatom. Ezt az év többi napján is pontosan ugyanígy csinálom. Kifejezetten az őszi időszakban, amikor bejön a hűvösebb idő, és nagyon sokan betegszenek meg hirtelen. Sokan nem öltöznek fel rendesen, vagy csak az időjárás tol ki velük, na meg persze az éjszakai hidegben, a reggeli fagyokban nagyon is jól érzik magukat a vírusok. Az iskolánk pedig ebből a szempontból egy igen zárt környezet, ami bármilyen fertőzés, illetve betegség terjedésére tökéletes. Nem kell tovább részleteznem, azt hiszem, mit művel az őszi és a tavaszi időszak a gyengélkedővel.
Zajos, pörgős, és sajnos egyik diákra sem jut pár percnél több időm. A legtöbb ágy foglalt, sokan fekszenek bent, többek nagy buborékokba zárva, hogy véletlen se fertőzzenek meg semmit. Természetesen, ugyanúgy átengedi a levegőt és a hangokat, a fertőző dolgokat viszont nem. Nagyon kényelmes kis bűbáj, meg persze könnyen sterilizálható, és ilyenkor abszolút el sem tudom képzelni, a mugli világban hogyan oldanak meg ilyen dolgokat.
Már éppen leülök egy picit pihenni, az egész napos pörgés után, nagy szusszanással, amikor újabb diákok jelennek meg a gyengélkedő ajtajában. Kivételesen nem orrot fújva, köhögve, hanem egy eldeformálódott bokával, amit egyből kiszúrok. Nagyot sóhajtok, megforgatom a fejem, majd felállok, magamra veszem semleges arckifejezésem, úgy közelítem meg őket.
- Szép napot, Lorelai Riviera vagyok, gyógyító. Jöjjenek velem - segítek a lány támogatásában, miközben a vizsgáló felé terelem őket, ahol sokkal nagyobb nyugalom van, na meg megfelelő eszközök, hogy felmérjem, mi is a helyzet a lánnyal.
- Közben pedig ajánlom, hogy mutatkozzanak be és szépen magyarázzák meg, mi történt, és hogyan - javasolom, mert van egy olyan érzésem, hogy nem a délutáni leckeírás közben sérült meg a hölgy így.