A gyógyulás fellegvára, és a gyengélkedők egyetlen mentsvára ez a hely, ahová belépsz, vagy hoznak. A lényeg nem is ott van, hogy hogyan kerülsz ide, hanem, hogy mi is ez a hely.
Ez nem más, mint az aktuális gyógyító birodalma, ahol minden beteg megkapja a maga jutalmát.  
A falak hófehéreknek tűnnek, de ha többször jár erre az ember, akkor azt tapasztalhatja, hogy mindig olyan színekben pompáznak, ami elősegíti a gyógyulás menetét. Ha nyugalom kell, kellemes zölddé változik, ha narancs, akkor visszatér az ember életkedve a kék pedig ellazít…és így tovább.
Ezen falak mentén helyezkednek el a fából faragott ágyak a maguk kis éjjeliszekrényével. Szakasztott úgy, mint egy hotelszobában. Azért, hogy minél otthonosabban érezze magát a beteg, és ez segíti a lábadozásban.
Persze az ispotály jelleget azért nem lehet elfelejteni, ez köszönhető az ágyak mellett lévő paravánoknak, amik arra hívatottak, hogy megteremtsék a magánszférát, még akkor is, amikor többen raboskodnak a gyógyító fennhatósága alatt.
A szoba fel van szerelkezve két nagy ablakkal is, amin keresztül rengeteg fény árad be, még akkor is, amikor esik. Ezt szintén drága gyógyítónk határozza meg. Mindig a betegek javát nézve.
A terem hátsó részében robosztus, tölgyfából készült szekrények állnak, melyekben különböző gyógyászati eszközök, főzetek, krémek, tinktúrák sorakoznak. Vannak itt raktáron gyógynövények, más bájital hozzávalók, gyógyhatásukról ismert kövek, doboznyi bezoár és minden, ami csak kellhet. A szekrényajtók meg vannak bűvölve, csak 19 év felettiek érintésére nyílnak ki, így próbálva kivédeni, hogy a diákok felelőtlenül elhordják a készletet.  
A gyógyító szobája a terem végén balra található, egy sűrű függöny állja csak útját azoknak, aki be szeretnének menni. Hinné ezt a laikus. De azért ez a lepel sem akármilyen, tele van bűbájokkal, ami megvédi a gyógyítót a váratlan látogatóktól. Ez a bűbáj kihat a Gyengélkedő ajtajára is. Senki nem jöhet be akkor, amikor nincs látogatási idő. És csak azok távozhatnak, akiknek engedélyezték… vagy kijátsszák az éber varázslatot, és elhitetik az ajtóval, hogy jól vannak.
Tehát nem olyan szörnyű hely. Sőt az ágyak kifejezetten kényelmesek. Hatalmasakat lehet bennük aludni, és kikelve belőle, sokkal frissebbnek érzi magát az ember.

Gyógyítók:

• Anastasia Strakhova
• Szentmihályi L. Izabella
• Thorsten Löwenherz

Gyógyítósegédek:

• Catherine Hope Brightmore

Kedves Diákság!

1. Ha valaki (komolyabb) betegség vagy balesetben elszenvedett sérülés kezelését szeretné kijátszani, azt kérem, előtte legalább egy privát üzenet formájában értesítsen.
2. A Gyengélkedő nem önkiszolgáló, tehát ha csak egy adag vitaminért ugranak is be, tessék nekem szólni. A szj lényege az életszerűség.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=781674#post781674][b]Machay Ábel Alexander - 2019.11.24. 14:48[/b][/url]

Szemöldököm türelmes várakozással emelkedik meg a rövid, szinte hatásvadásznak is nevezhető szünet közben. Abban határozottan egyetértünk, hogy nem tartozik magyarázattal a tetteimre - abban már kevésbé, hogy ezt még tovább kell húznia és nyúznia. Úgy értem, neki is sokkal egyszerűbb lenne az egész, ha rám hagyná és nem próbálna meg rátromfolni minden utolsó szavamra.
Nocsak.
Az elhangzottakra Nairobi kíváncsian dugja ki a fejét a fehér ing ujja alól, mintha valóban élne vagy legalább értené, mi történik és nem csak a saját belső reakcióim kivetüléseként öltenének fizikai formát a gondolataim. Ujjaim csuklóm köré fonódnak, ösztönösen eltakarva őt - ezzel talán valamiféle érthetetlen titkolózás árnyékát keltve -, megforgatom szemeim miközben szórakozott, ugyanakkor határozottan éles vigyorral kuncogok fel.
Tehát odaszorítani.
Elengedve kézfejem támasztom ujjaim homlokomnak, ahogy megcsóválom fejem, feljebb tolom magam és ha már ilyen határozott beszélgetésbe folyunk, felülve egészen Dante felé fordulok. Még csak el sem kell gondolkodnom semmilyen frappáns válaszon - olyan, mintha a szavaival egyenesen a kezembe adta volna a labdát, nekem pedig a kedvenc hobbim visszadobni azt. Jobbommal hajamba túrok, míg bal alkarommal térdemen támaszkodom meg, ezzel a mozdulattal hasonlóan közelebb hajolva hozzá.
- Azt hiszem, elfelejtetted mi történt, amikor a legutóbb ezzel próbálkoztál, Weiler - az átlagosnál halkabb hangvétel és a fojtott utóhang valami igazán bizalmas közeget teremt - kár, hogy az arcomon ülő provokatívan önelégült kifejezés már nem erről árulkodik. - De ha szükséged lenne rá.. Szívesen emlékeztetlek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=781692#post781692][b]Weiler Dante - 2019.11.24. 18:09[/b][/url]

A pillanat lendületében nem gondolt igazán bele, mit mond vagy azt hogyan mondja mégis. Talán egy fokkal kevesebb önkontrollal vagy ha csak egyetlen pillanattal előrébb gondolkodik, máshogy válogatta volna meg a szavait. Amennyiben igazán őszinte akarna lenni magával - ami jelen helyzetben nem igaz -, el kellene ismernie, hogy nem volt ez annyira téves szóválasztás most sem. Valahol tisztában van ezzel, de már nem szívhatja vissza, és ahogy Ábel folytatja a maga mondandóját, előrébb helyezkedve és szándékosan feszítve egyre inkább a húrt, kezdi úgy gondolni, hogy nem is akarja.
Némileg azért összezavarja a fiú, még ha ezúttal nem ül ki az arcára és gesztusaira egyértelműen. Ábel néha úgy kiengedi a karmait mint valami macska, az arca felé kap, megpróbálja megkarmolni, aztán itt vannak ezel az alattomosan közeledő, már-már egysajta offenzív flörtnek tűnő gesztusok, és egyszer csak azok a karmok az ingébe kapaszkodnak úgy, hogy ha akarná sem tudná letépni magáról. Mintha lehetne ésszerűen kezelni ilyen ambivalens provokációt...
Eredetileg semmilyen fizikai cselekvésre hajtó szándék nem bújt meg a szavai mögött, de ahogy Ábel szándékosan csökkenti a távolságot, ráadásul a lehetséges következmények teljes tudatában piszkálja fel az indulatait, hamar változtat ezen a tényen.
Amikor kinyúl és az immár kartávolságon belülre kerülő Ábel nyakára simul a keze, az az eddigi csendes, de frusztráló sürgetés mintha elégedetten parázslana fel benne. Ez nem ugyanaz a fajta fogás, mint amivel korábban sietve, agressziótól elvakulva ragadta meg a fiút, habár hasonló nyers ösztönösség vezérli. Akkor kifejezetten a nyakát fogta, tenyerének alsó negyede a gégét nyomta, szorításra és roncsolásra készen. Most valamivel fentebb fogja hosszú ujjai féligmeddig Ábel ívelt állkapcsával párhuzamosan futnak két oldalt. Határozottan tartja, nem sok - leginkább semmi - gyengédség nincs a mozdulatsorban, ugyanakkor nincs megfelelő fogása sem ahhoz ezúttal, hogy konkrétan fájdalmat okozzon.
- Nem igazán értelek. - A legnyersebb őszinteséggel engedi a szavakat útjára, nem is szégyelli a tényt, elvégre nem túlzottan könnyítik meg egymás dolgát abban, hogy bármiféle közös nevezőre jussanak.. a miben is? Merthogy a világon nem kényszeríti semmi most sem arra, hogy egyszerűen otthagyja a másikat - mint általában az összes fárasztónak ítélt problémát maga körül. És mégis helyette kinyúl, az arcát fogja, érzi az ujjai alatt a szenvtelen mosoly árnyékát.
- Egyszer kiállhatatlan, pofátlan kis görcs vagy, máskor szemrebbenés nélkül felajánlkozol. - A mondat végén kis szünet után mondjuk biccent egyet, mintegy tisztelegve a mondat első felének, szavak nélkül téve hozzá, hogy igazából utóbbi esetben is egy pofátlan kis görcs. Legszívesebben lelökné egy nagyon magas szikláról - ugyanakkor el is fogadná a szerinte egyébként kifejezetten meggondolatlan felajánlást.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=783838#post783838][b]Machay Ábel Alexander - 2019.12.16. 10:04[/b][/url]

Nem kifejezetten ezt a reakciót szerettem volna elérni. Tekintetemben rövid ideig bizonytalanság ütköződik, ahogy közeledő ujjait látva megrezzennek arcán az addig beton biztosan odatapadó, világosbarna íriszek - majd, amilyen rövid időre van szüksége a távolság átszeléséhez, olyan hamar múlik el a jelenet. Fogaim között szívom be kiszáradó alsó ajkam, ahogy az érintés akadályt gördít légutaim elé, és megakadályozza a levegő ki- és be áramlását. Arcizmaim megszilárdulnak, szemhéjaim félárbócra ereszkednek, ahogy végigtanulmányozom a nyakam tartó kart - így lassan vissza is térve a hozzá tartozó archoz. Nairobi lustán megemeli fejét kezemen, majd úgy dönt, ehhez neki nincs most sem türelme, sem humora - ezzel egy időben mintha felszisszenne tudatom peremén, az értelme viszont elveszik valahol félúton a figyelmem iránya között. Állkapcsom tartása némileg enged, ahogy lassú, széles mosolyra húzódnak szám szélei. Tudatában vagyok annak, hogy én magam teremtettem ezt a szituációt, ugyanakkor egész szórakoztató a tény, hogy, amennyiben valaki felpiszkál egy bizonyos parazsat, félelmetes pontossággal vagyok képes olyan reakciókat produkálni, amik kifejezetten az apám sajátjai.
Még mókásabb a tény, hogy néha kifejezetten gyűlölöm őt.
A nyakam tartó izmok érezhetően engednek fel bőre alatt, ahogy már-már beledőlök az érintésbe, és látszólag zéró ellenállást mutatok. Ha valaki megkérdezné, esélyesen én sem tudnék őszintén felelni arra, hogy ez még a játék része-e, vagy a felületes hatalmat szeretném átpasszolni ujjai közé, hogy aztán ugyanúgy akasszam ki toleranciájának határait, ahogy a legutóbb. Igazság szerint én sem tudom, mit szeretnék elérni, leginkább semmit vagy mindent. Igazság szerint végtelen izgalmas, hogy fogalmam sincs, mi fog következni.
- Gondoltál már arra, hogy mi van, ha csak szórakozom veled?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=783846#post783846][b]Weiler Dante - 2019.12.16. 11:39[/b][/url]

Féligmeddig meglepi, hogy semmiféle ellenállást nem mutat a másik. Számított rá, hogy a fenyegető mozdulatra netán majd kihátrál belőle: a lehetősége ugyanis meglenne rá. Nem tartja olyan erősen, alapvetően kettejük pozíciója is Ábel számára előnyösebb ebben a pillanatban. Mégis helyette azt a megadó súly érzi a kezére nehezedni, amellyel Ábel beledől a fogásába. Egy pillanatra megfeszül az állkapcsa, ahogy fogait egymáshoz préseli, azt is lehetne gondolni, hogy pillanatnyi dühe horgadt fel megint a fiú iránt valamiért - valójában egy kicsit megfoghatatlanabb a helyzet, legalábbis számára. Ábel megadása, még ha csak látszólagos is, a megadó gesztust érezni az ujjbebegyein, egyben az, tenyere alatt érzi lüktetni a fiú pulzusát, eltölti egyfajta nehezen meghatározható sürgetéssel, ugyanakkor elégedettséggel is. Ez az elégedettség az, ami talán leginkább meglepi vagy amit legalábbis nem tud hova tenni.
Ábel megjegyzésére csak felvonja az egyik szemöldökét, arral a fajta arckifejezéssel néz rá vissza, mint mikor valaki valami igazán magától értetődő információval rukkol elő.
- Szinte biztos vagyok benne, hogy szórakozol velem. - Nincsenek kétségei afelől, hogy Ábelt nem drámaian mély motiváció hajtja a vele való szenvtelenségre. Pont úgy tűnik inkább, mint aki a maga impulzív módján játszik, és mindig épp azt csinálja, amitől a legnagyobb elégtételt várja. Érdekes módon, bár nem mindennapi, hogy így tartson bárkit, pláne nem egy fiút az ujjai szorításában, nem hat természetellenesnek még ez a mostani különösen bizalmas pozíció sem.
- Amit nem értek, hogy miért tetszene, ha komolyan venném.
Márpedig Ábel jelen pillanatban is erről tesz tanúbizonyságot. Erről tett akkor is, mikor megszólalt párszaszájul. Jelleméből adódóan Dante egyébként is nehezen kapható a hagyományos, egyszerű évődésre, sőt, mikor Ábel messzire megy és valóban felpiszkálja az indulatait, az ember ösztönei mindig is a szélsőségek skáláján mozogtak.
- Ha pedig nem, akkor mi értelme van próbálgatni a toleranciám? - Enyhén szólva sem volt kedves Ábellel már az elejétől kezdve, a fiú pontosan tudja, hogy Dante természetétől nem áll messze az erőszakosság, sem az, hogy azt fizikai formába öntse.
- Az is szórakoztatni fog, ha a végére érek? - Még ő sem biztos benne, mit tenne akkor.. vagy egyáltalán milyen messze vagy milyen közel is van ehhez az emlegetett képzeletbeli határvonalhoz. Néha úgy gondolja, bőven bírja még, máskor biztos benne, hogy egyetlen hang vagy gesztus választja el attól, hogy elpattanjanak türelmének utolsó szálai is. Beszéd közben lassan megmozdítja a mutatóujját, jobb fogást találva, ujjai alatt a súrlódó bőr tapintása ismét emlékezteti, milyen közel vannak már megint, sőt arra is ráébreszti, hogy valahol út közben ő maga is előrébb dőlt. Majdhogynem bántó az a teljes szókimondás, amivel rákérdez a dolgokra, de mindig is egyszerbb volt a maguk valóságában artikulálni a kérdéseket. Tisztább, kevesebb nyűggel jár és a maga módján effektív tud lenni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=783855#post783855][b]Machay Ábel Alexander - 2019.12.16. 13:51[/b][/url]

Néha egészen félelmetes, mennyi apró, mégis ordító részlet képes meglapulni egyetlen múló pillanatban - az ember pedig, ha nem figyel elég közelről, esélyesen soha többé nem kapja őket vissza. A választ hallva elégedett árnyékot kap mosolyom, mellkasomból hullámokban csuklik fel a halk kuncogás. Az alattomosan növekvő közelségtől, a fojtott beszélgetés hordozta rejtélyes éltől az agyam hirtelen kezdi termelni a dopamint, véremben meglódul az adrenalin, a pulzusom hirtelen ugrik meg tartása alatt. Tüdőm nehezebben telik meg oxigénnel és karomon halvány libabőr nyomaiban áll fel a szőr. Vállaim árulkodón ereszkednek meg, mielőtt még megszólalhatnék.
- Talán ez a szórakozás lényege - szemöldököm megemelkedik, ajkaim újra mosolyra húzódnak, majd mintegy elismerően görbülnek le. Az indirekt feltett kérdés maga jó, bár ha tudnám a választ sem kötném az orrára. - Csak úgy, beugrani az ismeretlenbe és nem tudni, hogy túléled-e vagy sem - a magunk helyzete nyilván nem ilyen drámai, a végkimenetel viszont legalább ennyire a sötétségbe veszik. Olyan ez, mintha a saját határai széle felé rugdosnám őt, csak látni szeretném, mi történik amikor átesik egy bizonytalan, idegen talajra - az igazság viszont az, hogy Weilert nem kell rugdosni, és valószínűleg engem is magával fog húzni.
Még ha ezt ő maga még nem is ismerte el magában.

Ugyanakkor, ha az ember figyelmét túlságosan lekötik ezek a részletek, hajlamos túlsiklani más, talán fontosabb rezzenéseken. Érzem a arcomon visszacsapódó leheletét, beszűkült pupilláimon keresztül pedig mintha csak látnám, hogy saját perifériája alig terjed tovább az arcomnál - bár, mindez, csak feltételezés. Azt sem tudnám megmondani, mennyire lehet tudatában annak, hogy ezzel az intimnek számító tolakodással milyen mértékben tette magát is sebezhetővé - kifejezetten nem is érdekel, amíg kedvemre kihasználhatom. Végig a mocsárzöld íriszek mozgását követve emelkedik meg bal kezem, hogy aztán, amennyiben nem ütközik különösebb akadályba, ujjaim közé fogjam állát. Hüvelykem az ő tartásánál némileg erősebben vág az állkapocs élébe, míg a másik négy ujj végignyúl ellenkező oldalt, jobbom pedig finoman igyekszik lefejteni nyakamról az ő tagjait. Lehetnék ennél sokkal aljasabb is. A fülébe suttoghatnék, hogy a párszaszó behálózza utolsó tudatosan megfogalmazódó akaratát is, ahogy azt eddig is tette. Ez viszont még tőlem is megkérdőjelezhető lépés lenne.
- Azt majd meglátjuk, ha eljutunk oda.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=783901#post783901][b]Weiler Dante - 2019.12.16. 19:51[/b][/url]

Valahol azért hitetlen ezzel kapcsolatban, amit Ábel mond - tőle legalábbis annyira távol áll az "ismeretlen" és a "kényelem" kifejezés, a "szórakozás" relációjában pedig még inkább, hogy nehéz elképzelnie, valóban ilyen vakmerő a másik. Nem kerülik el a figyelmét Ábel reakciói, egy része legalábbis egyértelműen észrevehető ebből a közelségből. Ez a feszültség is ismerős neki, bár kétség kívül nem hozzá hasonlóan férfiakkal élte meg, sokkal inkább akkor, mikor egy lány kívánósan fölé gördült. Ahhoz hasonlít az atmoszféra, annak a légkörnek a szikrái rezzennek a levegőben, mégsem pontosan ugyanaz. Ez sokkal nyomottabb, visszafogottabb, elfojtottabb annál, ebben van valami elemien ösztönös és őszinte, ugyanakkor szenvtelenül hazug és öntagadó. Nehéz ugyanakkor kitapogatni a saját dinamikusan változó korlátait, mikor úgy tűnik, bizonyos ingerek vagy benyomások sokkal hamarabb triggerelnek kritikus pontokat.
- Túl optimistán hangzik; majdhogynem naivitásnak.
Igazából egyáltalán nem elégedett. Aligha kapott az amúgy homályosan megfogalmazott kérdéseire választ, helyette Ábel megint kerülőutakon fogalmazott. Ez az elégedetlenség kiül a tekintetére is, de ezúttal nem sarkallja azonnal arra, hogy elhúzódjon teljesen. Eh. Határozottan zavarja a hiányérzet, azt várta volna - elvárta volna az ennél egyértelműbb válaszadást. Nem mintha Ábel megadott volna bármit eddig, amit várt volna, akár kimondatlanul, akár tudatosan akarta - akár tudat alatt. Hogy jogos-e ezt felróni neki? Abszolút nem. Hogy ettől függetlenül ebből erednek-e a frusztrációi? Abszolút. Ő egyébként a hülye, hogy nem fogja meg és egyszerűen kényszeríti rá. Az erőfölény végső soron, úgy gondolja, az övé lenne. Már mikor azt gondolta volna, elenyészett belőle az erre való hajlam, hála a Machaynak kénytelen rájönni, hogy mindössze egy határozott kiváltó ok hiányzott.
Dantéban nincs meg az a merész felajánlkozás, amivel Ábel a tenyerébe döntötte az arcát, így mikor megérzi a fiú ujjait az arcán, a tartása feszültté és bizonyos fokon felkészültté válik. Az a fajta felkészültség ez, amikor nem tudod pontosan, mire számítasz, mégis az izmaid, érzékeid igyekeznek ösztönösen elébemenni az ismeretlennek. Igen, határozottan nem kényelmes és főleg nem szórakoztató, ahogy azt Ábel mondta. Mielőtt a másik le tudná feszíteni Dante ujjait, a fiú még utoljára, mintegy öntudatlan figyelmetetésként még utoljára feszesebben fog rá, végül azonban elengedi és egy félig kérdő-félig számonkérő pillantást vet Ábel alkarjára - majd a szemébe nézve is.
- Lehet valami abban, honnan is ered az orosz rulett... - Nem gúnyolódik, teljesen komolyan gondolja. Az eddigiek alapján jelenleg ugyanúgy tudná elképzelni, hogy megismételje azt a csókot, amit a szertárban követelt ki Ábeltől - de azt is, hogy a torkát szorítsa tovább, mint akkor.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=784895#post784895][b]Machay Ábel Alexander - 2019.12.22. 10:49[/b][/url]

Van valami végtelenül izgalmas az ehhez hasonló, elhúzott és bizonytalan pillanatokban. Az ember mellkasát feszítő tenni akarás, az izmok állandó, mégis rezzenéstelen feszültsége, a tudatot túladagoló adrenalin szinte képes fizikai fájdalmat okozni. Igen, talán ez a legjobb kifejezés rá. Az ember érzi, ahogy szinte szétreped a bőre, hogy  a benne felgyűlő erő kitör belőle és maga után sodorja, arról viszont fogalma sincs, mit tesz, vagy mi fog történni ez után. Az ismeretlen izgalmas.
Dante ismeretlenbe való hajszolása, és a jövőbe vakon tekintő nemtörődömség izgalmas.
Vannak dolgok, amikre egyenesen válaszolni túl egyszerű lenne. Ha valamire Dante már rájöhetett, az az, hogy nem szeretem az egyszerűséget, ha valamiben látok fantáziát, ha valami érdekel, akkor addig hajszolom amíg meg nem kapok mindent, amíg nem nevezhetem zsigereiben a magaménak. Minden alkalommal, amikor elveszti a fejét, amikor a felületes közömbösség feloszlik és önmagát meghazudtolóan nagyon is szélsőséges válaszokat ad, amikor a teste reagál és egyszerűen nincs többé kontrollja a történet felett, újra és újra vérszemet kapok. Újra és újra többet követelek. A legapróbb cselekedeteibe akarom beírni a nevem, hogy magaménak mondhassam minden ösztönös rezdülését, és addig nem nyugszom, amíg ez meg nem történik.
Vele ellentétben én nagyon is elégedett vagyok. Arcomra szolid mosoly kúszik, vonásaim szinte kisimulnak, ám az apró ráncok feltorlaszolta jellegzetes gondolatlenyomatok közel sem sugallnak megnyugvást. Ez az én hullámvasutam, és most, hogy talán tudatosan, talán tudatlanul beszállt, nem fogom egyhamar útjára ereszteni.
Ahogy izmai ellenállnak tapintásom alatt, tekintetem elevenné válik, tartásom pedig öntudatlanul is szorosabbá. Talán fehér foltban fut ki a vér ujjaim alatt a bőrén, viszont, amíg jelét nem adja, még csak eszembe sem jut, hogy ezzel akár fájdalmat is okozhatok.
- Rulettet szeretnél? – hangom halk fojtottsággal mélyül el, a szavak közé halvány rekedtség vegyül, s ahogy megemelem állát, a világosbarna íriszek is mintha mélyebb színtónust ütnének meg.
Azt mondják, a negyedvélák ereje elenyésző, hogy nem is képesek valódi hatást kiváltani. Szerintem ez hazugság. Szerintem egyszerűen csak okosan kell használni, ahelyett, hogy fejjel nekifeszülnél a másik elméjének rá kell tapintani a megfelelő pillanatokra, olyan finom mozdulatokkal, mintha csak vékony, pókok szőtte szálakon zongoráznál. Fejem leheletnyit oldalra billen, nem csak vérem, de egész testem átjárja a génjeim mágiája, ahogy elmosolyodom.
Megkaptad.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=784920#post784920][b]Weiler Dante - 2019.12.22. 12:13[/b][/url]

Egy ideje már - mióta kinyúlt az arca felé és ujjai közt tartja Dante állkapcsát ebben a közelségben olyan, mintha Ábel valóban egy fegyvert tartana egyenesen a halántékához. Egy fegyvert, amelynek nincs ugyan minden tára megtöltve, de az esélyei mégiscsak rosszabbak ötven százaléknál. Legalábbis egy normális ember így fogná fel azt, hogy bizonyos reakciókat csikarhat ki a másikból. Annak fényében végképp, hogy elméletileg kifejezetten utálják egymást. Vagy hasonló. Ilyesmi. Az biztos, hogy Dantét alapjaiban irritálja Ábel jelenléte, amiért folytonos válaszreakciókat követel tőle, szótlanul.
Egyébként is feszült a légkör azóta, hogy a közelséget immár Ábel gyűri le, és hogy Dante előbbi mozdulatsorát ezúttal fordított helyzetben ismétli meg a negyedvéla. A reakcióik közti kontraszt szembeötlő és egyértelmű: míg Ábelnek van elég rugalmas szenvtelenség és játékosság, hogy akár gúnyosan is, de az érintésébe simuljon, Dantéban semmilyen még csak látszólagos hajlam sincs a meghunyászkodásra. Nyilvánvaló, hogy fizikai fölényét nem szívesen és kifejezetten csak ideiglenesen volt hajlandó feladni, míg Ábel valamilyen, bármilyen válasszal szolgál számára, még ha az nem is verbális.
Nos, bizonyos válasz érkezik, az tény.
Nehéz lenne megállapítani, hogy a fiú véla vére az, ami alapvetően a türelmén és önuralmának utolsó szálain táncol folytonosan vagy már önmagában a személye az, amely valami érthetetlen kémiai láncreakció eredményeképpen azt az sürgetést és agressziót váltja ki belőle, amit. Az viszont egészen bizonyos, hogy a vélamágia olyan, mintha benzint öntetének egy instabil, félig kész, kísérleti bájitalba, majd az egészre lángoló gyufát dobnának.
A kis hülye ezt már magának csinálta - visszhangzik a fejében valahol messze a gúnyos kommentár, de már alig figyel rá, csak tudat alatt visszhangzik benne ez a "mentség". Valójában nem érdekli különösebben, kinek a felelőssége az, ami következik, kit érdekelnek ebben a pillanatban ilyen elvont, megfoghatatlan fogalmak? Ami jelenleg a legfontosabb, és amelyre minden hűvösen lángoló figyelme összpontosul, az az, hogy elvegye, amit akar.
Netán viccelt? Nem számít. Meggondolta magát? Késő. Csak játéknak szánja? Akkor új szabályok lesznek.
Váratlanul ragadja meg Ábel kezét az állkapcsánál és miközben elhúzza magától úgy szorít rá, hogy az már talán fájdalmas is, a mozdulatsort azonban ezúttal bármiféle habozás nélkül viszi tovább. Ültében egyik lábát úgy tolja hátrébb, hogy nagy lendülettel tudja fellökni magát, és azzal a hirtelenséggel hajol előre, amilyennek a krokodilok csapnak ki a folyóból, tavakból a vízparton gyanútlanul tébláboló növényevőkre.
Bal térdével Ábel ágyára támaszkodik, a fiú kezét továbbra sem engedte el, a csuklójánál fogva szegezi a fekhely matracához. Szabályosan hátrarántja fekvő helyzetbe, miközben fizikai fölényét kihasználva és érzékeltetve fölé magasodik. Nem a fiút akarja meggyőzni, nem akar meggyőzni senkit, maga a felvett pozíció tényleges hatalmi dominanciája az, ami egyfajta előzetes elégedettséggel tölti el és máris könnyebben veszi a levegőt, így. Ez már sokkal jobban tetszik. A pulzusa a fülében dobol, koncentrációja és minden feszültsége, porcikáinak minden sürgető erőszakossága egyetlen pontba összpontosul, egyetlen gondolatba, szándékba, cselekedetbe. Szabad kezével a negyedvéla hajába túr, hosszú ujjai erősen ráfognak a barnafürtökre, tenyerébe tökéletesen illeszkedik a fiú tarkója, ahogy tartásával immár e mozdulatok fölött is kontrollt nyer.
Ábelt újra megcsókolni nagyjából olyan érzés lehet, mint a hirtelen beadott adrenalin injekció első rúgása a szervezetbe. Végtelenül feleslegesnek tűnnek most azok a körök, amiket eddig futottak egymással - és amit a tudatalattija már most tud, hogy fognak még eztán is -, de most ebben a századmásodpercben, ebben a szenzációban, amit összepréselődő ajkaik jelentenek és ahogy nyelvével bebocsátást követel magának, nagyon is úgy tűnik, hogy valójában most van helyén minden. Az indulatai a lehető legtökéletesebb formát öltik a mozdulataiban, ahogy Ábel fölé hajol, lefogja, az ágyhoz szorítja és elveszi, amit a fiú úgy, azzal a merészséggel ajánlgatott. Bár hevének aligha vannak gyengéd aspektusai, mégis ebben a hirtelen felszított támadásban ott bujkál a tagadhatatlan és elleplezhetetlen, ösztönös vonzalom, amint épphogy csak ésszerű kordában nehéz tartani. Most épp lehetetlen is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=786167#post786167][b]Machay Ábel Alexander - 2019.12.27. 21:30[/b][/url]

Összeszűkülő szemöldökeim alatt arcára tapad kutató tekintetem. A terv – nem is igazán lehet ezt tervnek nevezni, sokkal inkább a pillanatnyi fellángolás vezette késztetés egész odáig tartott, hogy dobjuk be Dantét a mély vízbe és lássuk, mi lesz belőle. Az, hogy utána mi fog történni, vagy, hogy hogyan maradjak én a becsapódástól felcsapó hullámok felszínén, már nem kapott részt.
Mintha pont erről beszéltem volna az előbb.
Félhangos morranásban fullad ki szinte minden ellenállásra hajazó gesztus – a test talán egy fél pillanatig még mereven próbál pozícióban maradni, de ahogy komolyabb külső befolyás éri, megadva magát hanyatlik hátra. Az elfeküdt matrac egyik rugójának éle szúrva fúródik bordáim közé, a pillanat egy töredékéig tüdőmből fájdalmasan préselődik ki a levegő. Dante tartása alatt, az artériák falainak ritmusos tágulásában és összezuhanásában zubogó vér áramlását egyre hevesebben pumpálva igyekszik követni és neki eleget tenni a szív, az erőteljes dobbanások visszhangot vernek, ahogy szinte a mellkasi csontnak ütközik az életért felelős izom.
Élesen szívom be a nyomokban jellegzetesen Dantét kísérő illatot tartalmazó, bőrfelületek közé szoruló oxigént, az valósággal vágja az orrcimpa belső, puha szövetét - így, most, mintha minden érzékszerv intenzívebben fogná fel a külvilágot.
Alkarom megfeszül, ujjaim ökölbe szorulnak ahogy könyékből próbálom felnyomni magam. Az első pillanatban megfeszül állkapcsom, a fogak fájóan csikordulnak meg egymáson, majd a következőben elnyílnak ajkaim, nyelvem félúton találkozik az övével, és legalább annyira szeretne betörni, ahogy azt ő maga is teszi. Arcom a mozdulat közepén fordul felé, apró mozdulatokkal írva le így félkört, a kezdeti helyezkedéshez képest - hogy annak belső ívével érezhetően, vagy épp észrevétlen késztessem arra, hogy most inkább ő kezdjen ereszkedésbe.
Már amennyiben őt lehet késztetni bármire is ezekkel az apró, szekunder vonásokkal.
Halványan mosolyodom épp csak bele a csókba, egy pillanattal később pedig fogaim közé fogva alsó ajkát morranok újra fel, karom újra a tartásának feszül, hogy erővel próbáljon kitörni onnan. Szemeim résnyire nyílnak, tudatom felületén végigsöpör a párszaszáj használata iránti elemi vágy, végül hátrahúzva fejem szeretnék kifordulni ebből a tartásból - is.
- Elég lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=788213#post788213][b]Weiler Dante - 2020.01.07. 20:32[/b][/url]

Nem is igazán arról van szó, hogy Ábel hogyan tud a szituáció felszínén maradni, nem, az már régen odaveszett, nagyjából akkor, mikor egy amúgy is pattanásig feszülő pillanatban nyúlt a vélamágiájához. Onnantól kezdve nem az a kérdés, hogy fenn tud-e maradni, hanem az, hogy a fenébe fog visszaúszni? Bizonyos szempontból akár rémisztő is lehet, sőt, tulajdonképpen mélyebben belegondolva valóban rémisztő az az erő, amellyel leszorítja a másikat. Ez nem óvatos, udvarias vagy tapogatózó gesztus, amely kikéri a másik véleményét - és jó kérdés, vajon elengedné-e Ábelt, ha az megpróbálna ellenállni. Tartásából és megfeszülő izmaiból ítélve: nem.
Nem engedi feljebb emelkedni Ábelt, legalábbis az első mozdulatát még csírájában elfojtja, mikor könyökével feltámaszkodna. Bár tiszta szavakként, tudatos gondolatként nem fut át a fején, de színtiszta szándéka szerint a fiú mostmár megeszi amit főzött magának. Ezt aztán rögtön elégedettség kíséri, ahogy érzi a negyedvélát ellazulni maga alatt, majdhogynem megadóan. Nem ringatja magát tévképzetekbe mégsem, Dante nem enged a fogásán. Épp csak annyira ereszkedik lejjebb, hogy ezzel még közelebb kerüljön Ábelhez, de még mindig megtartsa mind az egyensúlyát, mind a fizikai kontrollját.
Ha Ábel ki akar bontakozni abból a korlátozott helyzetből, amibe saját magát sodorta, az, hogy még rá is harap Dante alsó ajkára, kétség kívül az egyik legrosszabb döntésnek bizonyul, mert nemhogy elengednék, de a csuklóját körbefogó ujjak mintha még szorosabbra fűződnének. Ahogy felnéz Dante tekintetébe, az meglepően tudatosnak tűnik, szó sincs vörös ködről, ugyanakkor egyértelmű, hogy az ösztönök súgta érvek és indíttatások sokkal meggyőzőbbek lehetnek most, mint eddig valaha. Ahelyett, hogy elhajolna, még előrébb dől, könyökével majd alkarjával Ábel válla mellett az ágyra támaszkodik. Lélegzetét érezni a fülcimpán és a nyakhajlat felső ívén, olyan közel hajol.
- Kellemetlen meglepetés fog érni, ha azt hiszed, hogy ezek a játékok mindig neked megfelelően fognak alakulni. - A hangja tónusokkal mélyebb, szavaiból pedig kiérezni, hogy amúgy esze ágában sincs eleget tenni a "kérésnek". A fizikai fölénye is megvan, minden adott ahhoz, hogy ennek a jelenetnek valami igazán csúnya vége legyen, aminek köze sincs igazi konszenzushoz. Légzése lassan visszaáll lassú, egyenletes ritmusra, ugyan nem zihált feltűnően amúgy sem, de messze volt a szabályos ritmustól.
Egyetlen határozott és gyors mozdulattal tolja fel magát, mielőtt még meggondolná az elhatározást. Nem tudja, hogy a vélamágia az oka vagy sem, de egy kicsit még mélyen, annyira mélyen, hogy magának sem ismeri be, de még őt is megijeszti az az ösztönös szándék, amit Ábel vált ki belőle. Ha pedig még ezt fokozva provokálják, csak nehezebb lesz valamiféle képzeletbeli palackba elzárni mindezt. Fenyegetésnek hangzik, a szavainak azonban inkább figyelmeztető szerepe. Merev, feszes mozdulatokkal egyenesedik ki és lép el az ágytól. Annak kezének ujjait, amellyel Ábel csuklóját fogta megmozgatja, a stabil tartástól egy kicsit elzsibbadtak. Vet még egy utolsó pillantást a másik rellonosra, mielőtt a hajába túrna hátraigazítva a szálakat és valamivel összeszedettebb megjelenést kölcsönözve magának, végül további magyarázat vagy szó nélkül visszatér a saját ágyához és helyéhez.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=790430#post790430][b]Anik Khan - 2020.01.24. 22:39[/b][/url]

Értem én, hogy miért ellenkezik, de Sollal a kapcsolatom szilárdabb már nem is lehetne, szóval biztos vagyok benne, hogy ha előbb is hallja, hogy egy lányt ölbe vettem, mint ahogy én elmesélném, akkor se hinné, hogy ez más is lenne segítségnyújtáson kívül. Tudom, hogy itt mindenki mindenbe mindent belelát, ilyen szempontból nagyon furcsa hely ez az Európa, de ha mondhatok ilyet, mindezidáig ez volt a legjobb dolog, ami az uralkodásra nevelésem közben érhetett, mert itt ismertem meg a nőt, akit szeretek, és váltam sokkal nyitottabbá, és szélesebb körű ismeretekkel rendelkezővé.
- Érdekes a seprűd, milyen fajta?
Én kviddicset csak ritkán láttam, az iskolai meccsek se nyűgöznek le annyira, hogy nézzem őket, csak mikor Sol szeretne kimenni, akkor vagyok ott én is, illetve, ha igazak a hírek, most egy másik, számomra igen kedves embert is ott láthatok majd, ami miatt ösztönösen az a gondolat támadt az elmémben, hogy ott a helyem. Nem vagyok kviddicstől mentes, de mentes vagyok a repüléstől, legalábbis ami a seprűt illeti. mikor ide kerültem, egyből felmentetté váltm, és mivel a szakom sem követeli meg, így nem volt probléma, hogy a bemeneti követelmények közül valaminek ne felelnék meg.
Viszont azt tudom, hogy az iskolai seprűk nem ilyenek, nem így néznek ki, másabb a formájuk. Talán ő is, mint én, egy más kultúrából ide érkező diák, kinek speciális seprűt engedélyeztek. Érdeklődve hallgatom őt, és mikor megérkezünk a gyengélkedőre, rutinosan nyomom le a kilincset, és lépek be, hogy a legközelebbi szabad ágyra helyezzem.
- Hahó!
Kiabálok is közben, mert tudom, hogy a személyzet nem mindig tartózkodik itt, van olyan, hogy a másik helyiségben írják éppen a jelentéseket, és nem is vagyunk egyedül, így biztos van dolguk, mi csak hab leszünk azon a bizonyos tortán.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=790819#post790819][b]Anastasia Strakhova - 2020.01.27. 19:42[/b][/url]

Gyógyítóvá való kinevezésem óta szerencsére alig kellett igazán komoly sérüléseket ellátnom. A kviddics szezon kezdetéig azt hiszem ez így is lesz. Akkor aztán majd liter számra adagolhatjuk a pót-csont rapidot és méter szám bugyolálhatjuk gézbe a diáksereget. Addig azonban leszámítva egy-két bájital okozta égést, szerelmi bánat keltette sírógörcsöt és féltékenységi roham által elkövetett tényszerű orrbetörésen kívül egészen nyugalmas napok várnak ránk. Ahogy hitem szerint a mai is az lesz. Nincs órám, hiszen hetente kétszer vagy esetenként háromszor is idefenn vagyok. Asztalomon egy kis vörös könyvecske van jelenleg. ADRM naplója fekszik előttem, amit olvasgatok és jegyzeteket készítek hol a tudományos, hol a magán jellegű részéből. Épp egy verset igyekszem elemezni a gyógyítói helységben, amikor neszezést hallok odakintről. Összecsukom a kötetet és zsebem mélyére süllyesztem. Kilépek a terembe és meg is pillantom a tőlem nem messze lévő kettőst. - Jó napot! Milyen természetű az orvosi vészhelyzet? - kérdezem egy klasszikust idézve, ám mosolyom elárulhatja, hogy próbálom oldani a hangulatukat - Szóval miben tudok segíteni önöknek? - bővítem azért ki egy kicsit kérdésemet. A sci-fi sorozatok főleg a muglik körében kedveltek és ott is csak a hozzám hasonlóan elvetemült Star Trekesek szokták fejből tudni az ilyen jellegű elszólásokat. Tehát koránt sem biztos, hogy bármelyikük is tudja miből csentem nyitó mondatomat. Remélem azért ez nem tántorítja el őket. Minden esetre míg várok tovább mosolygok és tekintetemmel felmérem őket. Ha ők is ugyanezt teszik velem, akkor azt láthatják, hogy szőke hajamat kis kontyba csavartam, nagy kék szemeimben barátságos fény csillog. Jobbomban pálcámat tartom, nyakamban pedig fonendoszkópom lóg békés kígyóként.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=790846#post790846][b]Pataki-Molnár Csenge - 2020.01.27. 21:16[/b][/url]

*A fájdalomról és zavaráról a seprű iránti érdeklődéssel próbálja megmentője elterelni a figyelmét. Persze nem biztos, hogy ez a célja vele, de sikerül elérnie. Csenge mindig is örömmel beszélt választott sportjáról, és mivel a legtöbben még soha nem is hallottak a nagy népszerűségnek nem igazán örvendő seprűakrobatikáról, volt is miről.*
 - Ez egy Blue Bird *biccent az eszköz felé a lány.* - Akrobatikai seprű. Azért szélesebb és lapos a nyele, mert ezen többször kell állni, mint ülni. Zenére mutatunk be táncos és akrobatikus elemeket, például mérlegállást, szaltót, különböző forgásokat. A bírák pontozzák és az így kialakult rangsor alapján lehet továbbjutni a nagyobb versenyekre.
*Neki még egyszer sem sikerült, de ez kicsit sem lombozza le. A belé fektetett munka és energia nem vész el, egyszer majd megtérül, és a versenyeken túl Csenge számára a legtöbbet az előadások közbeni végtelen nyugalom jelenti. Az érzés, amikor azt hiszi, akár mágia nélkül is képes volna szárnyalni.*
 - Mivel az előadások során fontos a kinézet, így a seprűk is kicsit... extrábbak, mint, amit a kviddicshez használnak. Ezek itt például a hegyi kékmadár tollai, persze mágikusan megnagyobbítva *mondja, miközben végigsimít a seprű puha végén.
Örül neki, hogy a férfi figyelmesen hallgatja, ő pedig szívesen magyaráz neki, hiszen legalább addig sem kell a bokájára gondolnia. De mindennek eljön egyszer a vége, ők is megérkeznek a gyengélkedőre, ahol Csenge hamar egy ágyon találja magát.*
 - Köszönöm szépen a segítséget, és igazán nem akarlak tovább feltartani. Ha van valami sürgősebb dolgod... szerintem most már rendben leszek *mosolyog kedvesen rá, aztán a következő pillanatban már az éppen betoppanó tanárnőt nézi. Nyel is egyet rögtön ijedtében. Remélte, hogy valaki olyannal fut össze, akivel esetleg meg lehet beszélni, hogy ne említse a seprűdolgot.*
 - A..a.. bokám *nyögi ki végül a kérdésre adott felelet gyanánt.* - Kifordult, meg aztán le is estem.
*Ez talán nem túl sok segítség a nőnek, de Csenge a büntetéstől félve ezt is csak nagy nehezen tudja elmondani neki. Aztán csak hever az ágyon félülő pozícióban, vizes talárjában remegve és várja az ítéletet.*

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=790989#post790989][b]Anik Khan - 2020.01.29. 14:59[/b][/url]

- Szóval ez egy újabb nem kevésbé veszélytelen sport seprűn.
Állapítom meg elsőre, de nem gonoszan, inkább valahol az egyszerű ténymegállapítás és a nyílt érdeklődés között félúton. Tényleg érdekelnek ezek az európai dolgok, és szerintem az egyik legjobb dolog volt, hogy atyámat meggyőztem arról, hogy jó döntés ide küldenie. Persze ehhez kellett az is, hogy megértse, Henrikkel milyen jó viszony alakult ki közöttünk, de azt nem tudom, hogy tudja-e, hogy ő is itt van. Nyilván igen, hiszen biztos vagyok benne, hogy attól még figyeltet, csak nem tűnik fel, mert olyan jó embereket talált. Az elején ugyan gyanakodtam Henrikre is, meg Ophelia Donovnre is, de a végén úgy tűnt, hogy csak kicsi a világ.
- Szóval gyakorlatilag ti is a szórakozóipar része vagytok. A meccsek közötti szünetben, ugye?
Próbálom felidézni az itt töltött két évben miket tapasztaltam, és láttam ilyen seprűs eseményeket, és a néhány kviddics meccsen meg talán egy-egy rendezvényen láttam ilyesmit. Az a helyzet, hogy az idekerülésemkor túl sok mindent akartam hirtelen megtapasztalni, és a sok mindenben elvesznek meg összemosódnak az emlékek. Nem jól osztottam fel az időmet a kezdet kezdetén, és azt hiszem így a végén se csinálom kifejezetten jól. Szóval ezen a területen még mindenképpen fejlődnöm kell, nem szabad túlvállalnom magam. Egyelőre ez megy a legrosszabbul, de hiszem, hogy idővel, ha már nem akarok mindent azonnal, megtanulom majd a jobb időbeosztást. Meg aztán ott van az is, hogy idővel lesznek titkáraim, akik majd megszabnak mindent, félek azt is, hogy mikor láthatom Sol-t.
- Tanárnő.
Köszöntöm udvariasan, és nyilván nevetnék, ha érteném a viccet, de sajnos nem ismerem az eredetét, így csak egy kicsit értetlen arccal pillantok rá, és szeretnék valami nagyon frappánst mondani, de azt hiszem, már mindegy is.
- Akkor én azt hiszem el is köszönök. Remélem még találkozunk, vigyázz magadra.
Biccentek egyet felé, majd a segítséget nyújtó felé is.
- Viszontlátásra, szia.
A dolgom végeztével pedig azt hiszem az a legszerencsésebb, ha felkeresem a klubhelyiségemet, így errefelé veszem az irányt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=791107#post791107][b]Rentai Bálint - 2020.01.30. 18:58[/b][/url]

Elmosolyodom a válaszán. Megnyugtató, hogy nem okoz kellemetlenséget neki az ellenőrző bűbáj. Aztán a szülinapjáról kérdezem, de úgy kell mindent kihúzni belőle. Persze elmagyarázom neki, hogy mihez kell és így már jóval készségesebb is.
- Tizenkettő - jegyzem meg magamnak és fejben már számolok is. - És amúgy hány éves vagy? - csak mert a születési éve is kell ugyebár, de azt sem akarta elárulni eddig. Viszont amint megkapom a választ gyorsan kimatekozom a dolgot, s a kérdésén fel is nevetek - Valami olyasmi. Addig adogatom a számokat amíg egy jegyű nem lesz. Ez alapján döntök - felelem, aztán tovább magyarázok, magamhoz véve két követ. - A te esetben ugye ez a szám a három lesz - intek a pálcámmal mire két doboz repül ki a kupacból felém, ezeket gyorsan el is kapom. - Ezek a kövek azok, amik a hármas számú emberekhez általában illenek. Általában, mert mindig vannak kivételek, de elég jók azért - Mutatom meg a lánynak a dobozkát, aztán elmosolyodom - Ennek itt biztos örülnél, ez gyémánt - mutatok az egyik kőre, ami bár itt és most csiszolatlan és aprócska, azért biztosan tudom, hogy a legtöbb lánynak vágyálma. - Ez rubin - mutatok a pirosasra - Ez gránát - és egy sötétebbre bökök - Ez pedig topáz - jutok az utolsó átlátszó kőhöz az első dobozban - Ezek itt egy másik összeállítás... - magyarázom a másik dobozt a kezembe véve - Ezt biztos ismered, ez egy türkiz - mondom, a kőre, ami a nevével egyező színben pompázik,  - ez cirkon - folytatom a felsorolást a következő kővel, - ez pedig megint csak topáz. - S azzal ki is emelem a dobozból az átlátszó követ - Ez a kő a leggyakoribban használt, plusz, hogy a skorpióknak is az egyik köve, szóval ezzel próbáljuk meg először. - Magyarázom és a lány felé nyújtom a követ. - Fogd a kezedbe - kérem - ha felmelegszik és érzed is hogy melegszik, akkor jók vagyunk. Ha nem... akkor puzzlezunk tovább - magyarázom a lánykának és várom, hogy mi lesz a kővel.
Közben azért máshogy is szeretnék rajta segíteni így arra kérem, hogy húzza fel a köpenyét, hogy beborogathassam a lábát. Először persze kicsit furcsán jön ki. Freud, de utállak. De korrigálok és szerencsére ő sem ijed meg túlságosan. Engedelmesen felhajtja a térdéig a talárt én pedig a lába köré tekerem a vizes-bájitalos törölközőt.
- Ezt bóknak veszem - mondom a fiatalos megjegyzésére de aztán hozzáteszem - hivatalosan csak most kezdtem - kap mellé egy kacsintást is. Mert miért ne - Amúgy majdnem kétszer annyi, mint te - mondom még és csinálok még egy ellenőrző bűbájt, aztán elindulok, hogy fáslit is kerítsek, amivel majd bekötözöm a lábát, ha lement a duzzanat.
- Máris? - pillantok vissza és felkapva a fáslit visszasietek a lányhoz, felemelem a borogatást és szemügyre veszem a lábát újra - Érdekes. - Állapítom meg, mert azért én úgy gondoltam, hogy egy félóra lesz, mire ez bekövetkezik. Nem mintha baj lenne. Nyilván érzékenyebb, vagy csak a kővel kombinálva erősebb a hatás. Így vagy úgy, a duzzanat egyértelműen kisebb, s ha nem érez, akkor gond nélkül be is köthetem a lábát.
- Ez egy kenőcs, kifejezetten ficamokra - magyarázom kezembe véve egy tégelyt. - A szaga nem a legjobb, de ha gyorsan fel akarsz épülni, akkor semmi sem lehet jobb ennél - azzal letekerem a kupakot és az ujjaimmal egy diónyi adagot kanalazok ki, majd kezdem el vele masszírozni a lábát - Szólj ha fáj - kérem bár nem kéne, hiszen már nem érzett semmit. De azért óvatos vagyok. Ha pedig sikerült eloszlatni a krémet akkor be is fáslizom a sérült bokát. - No, ez kész. Ha újra érzel szólj. Akkor teszünk rá egy hűtőbűbájt.
Ezt követően kicsit magára hagyom, amíg nem jelez, és elvégzem a szükséges adminisztrációt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=792555#post792555][b]Magyar Petra - 2020.02.09. 15:29[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=792562#post792562][b]Ian Fraser Kilmister - 2020.02.09. 16:47[/b][/url]

Petrát felvitték a gyengélkedőre, aggódok érte még mindig, pedig azt mondták, nincs komoly vele. Aggódok érte, hiszen szeretem. Valamit motyog magában. Nevemet hallom, és azt kéri csókoljam meg. Egyelőre csak az arcát simogatom meg, a kezét megpuszilom.
- Nincs gond Petra! Felhozattunk a gyengélkedőre. Azt mondják nincs gond. Remélem nem történ semmi veled, és nem miattam van az egész te lány. Én nem érek annyit, hogy rosszul legyél. Jó kezekben vagy itt már. -
 Tele vagyok aggódással, de jó érzés az, hogy olyan helyen van, ahol nem eshet bántódása. Rendbe fogják hozni, kétség nem fér hozzá. Nagyon megijedtem, mikor elájult. Remélem nem szerelem tette ezt vele, mert az nagyon szíven ütne engem. Jó ahhoz, hogy miattam legyen baja.
- Amikor ki jössz, a vendégem vagy egy ebédre lent a faluban. Van valami kívánságod. Segítek neked, amiben tudok. -
 Leülök egy kis székre, az ágya mellé. Még mindig magában beszél, de az ápoló azt mondta, szépen lassan magához tér, nem kell sok idő. Nincs semmi dolgom, így ráérek itt mellette maradni. Jól fog esni neki, mikor kinyílik a szeme, engem lát meg elsőnek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=792566#post792566][b]Magyar Petra - 2020.02.09. 18:21[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=792572#post792572][b]Ian Fraser Kilmister - 2020.02.09. 18:47[/b][/url]

Végre fel kelt. Ahogy meglátott engem, gyorsan felült ágyra, szorosan átölelt. Nagyon jól esett, de most nem nagyon ugrálhat, pihennie kell. Fülembe súg dolgokat. Elég gyorsan zajlik minden, de nincs visszaút, nem is nagyon akarok visszakozni, hiszen szeretem őt.
- Hirtelen elájultál a nagyteremben, nagyon megijedtem. Egy diák járt arra, felszaladt ide segítséget kérni. Felhoztak ide, nincs gond. Kimerültél. pihenned kell, nem aggódj, minden rendben. Itt leszek veled, amennyit tudok. -
 Nagyon jól esik amit a lány mond, és én vigyázni fogok rá. Nem engedem, hogy baja essen.
- Együtt leszünk, csak feküdj vissza, nem lehet most ugrálnod. Pihenned kell. Ahogy tudok itt leszek veled. Pár napig itt kell lenned, amíg teljesen rendben leszel. Aztán visszatérhetsz a tanuláshoz. Mindkettőnknek jó, ha te egészséges vagy. Akkor tudunk csak akárhova együtt menni. Nyugodj meg, nincs baj. Minden rendben van, nem kell félni. -
 Ide jött az ápoló. Elmondta Petrának mi a helyzet. Megnyugodtunk mind a ketten, hogy csak túlhajszolta magát. Két napig itt tartják, aztán jöhet. Ez jó, alig várom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=795409#post795409][b]Anastasia Strakhova - 2020.02.23. 12:34[/b][/url]

A két diák közül a fiatalabbik, egy lány a sérült. Talárja csatakos. Nedves és sáros is itt-ott. A fiú pedig nagyon jó szándékú. Ölben tartja a lányt majd szép óvatosan lepakolja a vizsgálóasztalra. Ezután illedelmesen elköszön tőlünk, majd ő távozik is a gyengélkedőből. Nem csodálom. Ezt a jellegzetes illatot és miliőt kevesen kedvelik. Ráadásul nem hiszem, hogy testvérek lennének, vagy bármi kötődés volna köztük azon túl, hogy egy azon iskola diákjai. Még a házuk sem közös, ezt is észrevettem, de öröm látni, hogy mégis segített egyik a másikon. - Na jó, lássuk mivel is van dolgunk - húzom elő a pálcám és először egy bűbáj segítségével gyorsan megszárítom a lány ruháját, hogy ne dideregjen - Leesett. Honnan? - nézek a lányra barátságos, nyílt és őszintén kíváncsi tekintettel - Nyugodtan elmondhatja - biztatom, mert úgy látom mintha tartana tőlem - A fájdalmat könnyen tudom csillapítani, de, hogy tökéletesen meggyógyíthassam tudni szeretném, hogy mi történt pontosan - mondom jó szándékúan de azért komoly hangon. Nem szeretném félre kezelni - Köt a titoktartás - teszem még hozzá, hátha ez segít megnyílnia. Tanárként persze szabhatok ki ilyen esetben is büntetést vagy effélét, de ennek nem vagyok híve és inkább szeretném egészségesen és mosolyogva elengedni. A korán belénk plántált félelmeink miatt nem merünk orvoshoz járni vagy mentőt hívni. Ha pedig megtesszük, sokszor nem mondjuk el mink is fáj vagy mi történt velünk, mert biztos találnak valamit, vagy csak még nagyobb bajunk és fájdalmaink lesznek. Ez igaz, főleg ha azt kell találgatnia az orvosnak, hogy vajon mi lehet a bajunk. Sokszor a felesleges vizsgálatok fájdalmasabbak, mint ha a kezelést célirányosan végezhetjük. Fontos a gyógyító-beteg közti bizalom. Ez az alapja mindennek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=796913#post796913][b]Vlad Kiara - 2020.03.04. 16:54[/b][/url]

Az első, és legfontosabb kérdés: mégis hol a jó édes pudingban van az a tökkelütött...? Igaz, hogy épp csak egy pár napja érkezett meg Kira az iskolába, de azóta a drágalátos bátyját alig látta. Pedig az ember fia... vagy épp lánya azt hihetné, hogy ha már egy helyen vannak, pláne egy házban, akkor azért kicsit többször összefutnak. Ha már nem, akkor az ebédlőben. És láss csodát, szinte ritkábban látja Marcit, mint mikor még ő maga nem gazdagította a Levita diákseregének számát.
Pedig most fontos lenne, hogy megtalálja őt, mert oda kell neki adni egy levelet, amit a nagyi küldött neki. Jó persze, azt simán letehetné csak az ágyára, hogy este úgyis vissztér a hálókörletébe, és megtalálja, de... de ebben annyira nem biztos. Hisz ismeri a testvérét, és gyakran még azt sem veszi észre, ami csaknem kiszúrja a szemét. Épp ezért akarja ő maga odaadni neki azt a levelet. De csak akkor, ha megtalálja.
Az elmúlt egy órában a levita körletének konkrétan minden zugát, ahova csak be tudott menni, átkutatta már, Marcit viszont sehol nem találta. És mivel még nincs is olyan régóta itt, így nem is nagyon tudja még, hogy a testvére a kastélyon belül merre is szeret lenni. Egy biztos: nincs a hálókörletében. Vagy csupán csak szerzett valahonnan egy láthatatlanná tévő köpenyt, hogy tudjon bujkálni előle. Pedig Kira anyira örült, hogy végre kicsit több időt tud a rég nem látott testvérével tölteni. Erre nesze... Még csak meg se találja.
De még egy hely talán van, ahova elbújhatott. Mert hát azért mégis csak ismeri a testvérét. És tudja, hogy képes akár még a saját árnyékában is elbotlani, és betörni a buksiját. Tehát talán csak megint lesérült. Na és hova megy az ember fia, ha egészségügyi ellátásra szorul? Naná, hogy a gyengélkedőre. Még szerencse, hogy Kiarának az első dolga az volt megérkezésekor, hogy megnézte, merre is van az a szoba. Mert már akkor is tudta, hogy lesz pár olyan alkalom, amikor el kell a gyógyítókhoz kísérnie a bátyját. Tehát az útja a Levitából hamar a gyengélkedőbe vezet.
- Marciiiii...! Itt vagy? Ugye nincs nagy bajod...? - szinte már-már suttog, nem akar nagy hangzavart kelteni, hisz mégis csak egy gyengélkedőben vannak. Vagy legalábbis Kira, amint szép óvatosan kinyitja a szoba ajtaját, és besunnyog, remélve, hogy Marci tényleg itt van, és végre oda tudja adni neki a levelet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=797032#post797032][b]Ambrózy Henrik - 2020.03.05. 14:10[/b][/url]

Beszélniük kell. Méghozzá sürgősen. Most már többszörös bűntudata van, pedig jobban meggondolva nem ő ütötte ki Masát, hanem a lány saját magát azzal a gurkóval, ami amúgy Márkot is elkaszálta. Most őszintén, tehet ő erről? Csak részben, de az nem számít, most amúgy sem ezért jön - vagy legalábbis nem csak ezért. Történt valami, amiről nem tudtak beszélni, viszont igen sok mindent befolyásolhat, ha nem teszik tisztába. Hogy mi Henrik célja? Fogalma sincs. Azt már tudja, hogy az indító ok az volt, hogy valamit belekevertek a Valentin ajándékaiba. A romlott bájitalokról már úgyis olvasott, minden bizonnyal ennek lehetett áldozata, azonban ez még önmagában nem magyaráz meg semmit. Mert lássuk be, az ő viselkedésének indokaként elkönyvelhető ez a reakció, de a levitásé... Egyszerűen csak visszacsókolt. Hagyta magát, belesimult, visszacsókolt, és Henrik fejében egyetlen igazán jól csengő kérdés visszhangzik: miért? Az emlékei azért nem vesztek el, volt Máriának lehetősége elfutni, több egérutat is kapott, de nem tette meg, nem mondott nemet, ergo nem volt erőszak, de akkor mégis micsoda? És miért olyan baromi fontos, hogy ezt pont most éjfél előtt nem sokkal tudakolja meg a lánytól? A fenébe is.
Az ajtóhoz érve halkan kopog, s mivel a javas int csak, hogy beléphet, egy pillanatra elbizonytalanodik. Mivel tanár, ki nem dobják, de csendre intik és azt kérik, ne izgassa fel a Zippzhar tesók egyik tagját se. Nos, nem állt szándékában semmilyen formában ilyesmit tenni, de tudjuk, hogy mindez úgyis bekövetkezik majd. Masa ágyához lép és nem meglepő módon ébren találja. Sóhajt egyet és csendharangot von maguk köré, hogy lehetőleg egyetlen szó se hallatszódjon ki abból, ami itt most el fog hangzani.
- Hogy vagy? - zsebre vágja kezeit, tulajdonképpen tapintható a feszültség. Az is érdekli, hogy hogy viseli a lány a balesetet, de valljuk be, ez csak amolyan felvezetés, előjáték, mert a nagyobb problémák ezután jönnek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=797264#post797264][b]Zippzhar Mária Stella - 2020.03.06. 22:14[/b][/url]

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Nemrég hagytak magamra, s most kicsit félek behunyni a szemem, mert minduntalan csak Márkot látom magam előtt. Bár itt van az egyik szomszédos ágyon, él, mondhatni jól van, bűntudatom van, hiszen nekem kellett volna gondoskodnom a biztonságáról. Némán, egyenletesen lélegezve bámulom a plafont, a kislámpát, amivel korábban olvastam sajnos már eloltatták velem. Fénye zavarhatta volna a többi lábadozót, így rozoga paraván választ el tőlük, ami sajnos a hangokat átengedi, szóval lehetne bármilyen megnyugtató is, nem kezdhetek dúdolgatásba. Viccelek. Jobban zavar a nyöszörgésük, az altató bájital ígérte újra és újra szertefoszlik ahogy meghallom nehezebbé, gyorsabbá váló légzésüket, és tudom, hogy álmodnak - újraélik a nap fájdalmas pillanatait. Tudom, hiszen én ébren teszem ugyanezt.
Fejem jobbra, az ajtó irányába fordul annak nyikorgására, a suttogó hangok alapján viszont nem jövök rá idejében, ki érkezett. Léptek közelednek és egy arc bukkan fel a támfal mögött, egy arc, amit nem szerettem volna itt látni.  A balomon beragyogó holdfény kísértetiesen emlékeztet valamire amire nem akarok emlékezni, kötéseim megbújnak a pizsama, és a takaró alatt. Mellkasomon az igazi hűlt helyén plüssgurkóm pihen, ujjaim annak varrásának birizgálásába fagynak bele. Kellemetlenül rezzenek össze ahogy előhúzza pálcáját, és igazából első ösztönként megpróbálnék felülni, hogy kevésbé legyek... védtelen, megalázott (?) helyzetben, de már a gondolatba is belesajdulnak a bordáim. Nem pattogok, ma legalábbis nem.
- Fáradtan - szökik ki számon egy elodázó féligazság, hiszen bár tény, tudom, hogy nem erre kérdezett rá valójában. - Mit akarsz itt? Késő van. - Ezúttal én kérdezek, s bár hangom nem kifejezetten ellenséges, messze nem bájcseveji, ahogy szavaimat is megválogathatnám szebben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=797271#post797271][b]Ambrózy Henrik - 2020.03.06. 22:46[/b][/url]

Azt nyilvánvalóan nem várta, hogy örömujjongásban tör majd ki a lány, ahogyan arra sem számított, hogy egy kellemes bájcsevej ígértét hozza majd a ma éjjel. Nem is érti, miért kell nekik állandóan ilyen hülye szituációkban találkozniuk, bár tény és való, hogy elég furán venné ki magát, ha mondjuk a folyosó közepén folytatnák le ugyanezt a beszélgetést.
A válaszra tekintete végigsiklik a bebugyolált lányon, ajkait összepréseli. Ez azért részben az ő hibája is, így csak biccent egyet, zsebeiben nyugvó kezeinek merevsége pedig elárulja, hogy ideges. Sem a hely, sem az idő nem alkalmas, csakhogy ez pont nem az a helyzet, amikor ráérnek arra várni, hogy valami jobb legyen vagy megváltozzon. Mert nem fog. A legutóbb, mikor Henrik annyiban hagyta az egészet, a dolog odáig fajult, hogy Masát csurom vizesen kellett kihalásznia a kútból télvíz idején. Remek kilátások a jövőjüket nézve, valóban.
- Én is örülök, hogy látlak - cinikussága már-már felháborító, de nehezére esik kedvesnek lenni, mikor a levitás ilyen... Ellenséges. Amit eddig mondott az nagyjából megfelelt egy "takarodj" utasításnak, esetleg a "nem vagyok rád kíváncsi" kezdetű és végű monológok is beleesnének ebbe a kategóriába. - Beszélnünk kell. Mindketten pontosan jól tudjuk, hogy miről. Ha nem baj, leülök - tulajdonképpen nem valódi engedélykérés ez, egy laza mozdulattal ragadja meg a széket és húzza magukhoz, hogy leülhessen az ágy mellé. Tudja ő, hogy valamit csinálnia kéne, csak éppenséggel Mária cseppet sem könnyíti meg a dolgát. Milliónyi kérdés kering a fejében, de lehetséges, hogy először neki kellene válaszokat adnia. De az meg nagyon szarul veszi ki magát, ha azzal kezd, hogy figyu, figyelmetlenségből olyan csokit ettem, amiben romlott szerelmi bájital volt, ezért csókoltalak meg. Te miért? Na szóval értitek a problematikát.
- Nézd, szeretnék elnézést kérni. Akárhogy is alakult az a dolog ott, a lépcsőházban, nem volt jogom hozzá és sajnos az sem mentség rá, hogy minden bizonnyal romlott szerelmi bájitaltól kaphattam ezt a sugalmazást - nagyon nehezére esik Masa arcát néznie, egyáltalán a lány íriszeit, mert egyszerre érzi nagyon kínosnak és fontosnak ezt a beszélgetést. Kár, hogy pontosan jól tudja, milyen reakciót várjon a másiktól. Semmiképp sem jót.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=797276#post797276][b]Zippzhar Mária Stella - 2020.03.06. 23:07[/b][/url]

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Hasonlóképpen - mondhatnám, de helyette csak lebiggyesztem szám, durcás kisiskolás módjára. Szemeim enyhén elkerekednek, ahogy közelebb lép, tekintetem le sem veszem róla, minden mozdulatát, rezdülését látni akarom. Nem érzem magam biztonságban, de még csak komfortosan se. Húzódnék el, egészen az ágy másik végébe, mégsem moccanok, csupán ujjaim térnek vissza a plüss piszkálásához jobb dolguk nem lévén. Végtagjaim megterhelt lüktetésétől nem érzem, de tenyerem a helyzettől lassan nyirkosodni kezd, meglehetősen kellemetlenül érzem magam, ahogy felöltözve fölém tornyosul miután levert a pályáról. Persze, tudom, hogy nyertünk, mondták, számomra ez mégsem olyan igazi, hiszen ha úgy vesszük egy terelőpárbajt buktam... csúnyán. Mielőtt még igazán elkezdődhetett volna, ezzel is őt igazolva. Nem szeretem, ha nincs igazam. - Akkor is leülsz, ha az - sóhajtok, és egyedül az vigasztal, hogy így legalább kicsit kevésbé érzem majd magam kellemetlenül. Talán.
MEGAHOGYÉNAZTELKÉPZELTEM. Azt az estét... Én elzártam magamban. Nem csak, hogy senkinek sem mondtam el, még magam előtt is tagadtam, hogy megtörtént, nem gondoltam rá, vagy legalábbis igyekeztem. Kerültem, ugyanúgy, ahogy a férfit is. Most ahogy szóbahozza, bőröm azzal a lendülettel pirul ki, s mielőtt gondolkodhatnék, remegő kezemmel hozzávágom a gurkót. - Nem tudom miről beszélsz, mindig lifttel megyek - szakad fel belőlem a hadaró tagadás, miközben kezemet fejemhez emelem, remegő pilláimat behunyva mögötte. Azért, mert attól félek, hogy visszadob, vagy azért, hogy ezzel is jelezzem, hogy nem akarok erről beszélni? Talán mindkettő. Ahogy bennem is, biztosan benne is ott a kérdés mi volt az az egész, de ÉN nem akarom kideríteni. Nem akarom tudni. Nem akarok tudomást venni róla. Ajkam ég az emlékre, így önkéntelenül beharapom, eltakart arcomból csupán ez látszik ki, s talán olybá tűnhet mintha sírnék.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=797280#post797280][b]Ambrózy Henrik - 2020.03.06. 23:20[/b][/url]

És milyen igaza van! Egy thesztrál sereg sem tarthatná vissza ettől, de még csak egy kentaur horda sem. Ím hát könnyítvén mindkettejük helyzetén, elhelyezkedik a kényelmetlennek tűnő széken - egy ekkora embernek amúgy az is - és elkezdi keresgélni azokat a szavakat, amikkel egyébként nem keveset készült. Úristen, hányszor lejátszotta a fejében az egészet! Hogy mit és hogyan mond majd, azonban a valóság mindig jóval rémesebb, mint azt az ember fantáziája engedni merné. Tétován ugyan, de nekirugaszkodik a témának, ami tulajdonképpen akkor is foglalkoztatja mindkettejüket, ha tagadják.
Mire mondandója feléhez ér - merthogy ez amúgy korántsem a vége -, egyszer csak felé repül egy... plüssgurkó? Lehet ilyennel kellene játsszák a meccseket, bár ez sem volna garancia arra, hogy Henrik, halálosztó becenevéhez hűen kiüssön valakit. Arca előtt valamivel állítja meg a puha anyagot, tulajdonképpen amögül kikukkantva figyel Masára, aki pillanatok alatt úgy dönt, hogy akkor az ő arca így nincs. Kár érte. Fél szemöldöke kérdőn felszalad a reakció láttán, aztán tekintete megakad a lány beharapott ajkán. Mindig lifttel jár, igaz-e?
- Ha most nem én ülnék itt, ez lenne a tökéletes válasz egyébként, értékelem a próbálkozást - noha a levitás úgy döntött, vakságot fogad, Henrik hangjából egyértelműen kiérződik, ahogy elmosolyodik. A lift nem is olyan rossz ötlet, be kéne szereltessenek egyet - hátha benne ragadnak kettesben (a szerk.) -, addig viszont jó lenne, ha a tényleges kérdőjeleket próbálnák meg eltüntetni.
- Masa - a férfi mély baritonja meglepően gyengéden csendül, s bár nem ér hozzá a másikhoz, erre nincs is igazán szükség. Pusztán tónusa simogatja az ember fülét. Köszönhető ez többek között annak, hogy jelenleg nem tudja, Mária sír-e vagy nevet, de egyik rosszabb forgatókönyv, mint a másik. - Kérlek, beszéljük meg. Ez nem egy öt perces késés az órámról és igenis tisztáznunk kell - ha most megkérdeznék, hogy miért, hirtelen egyetlen racionális indok sem jutna eszébe a kíváncsiságon túl. Miért csókolt vissza? Csak remélni meri, hogy erre a kérdésre legalább egyikük tudja a választ, az pedig nem úgy hangzik, hogy "mert szeretlek". Mert ez az egyetlen dolog, amivel ebben a helyzetben tényleg nem tudna mit kezdeni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=797281#post797281][b]Zippzhar Mária Stella - 2020.03.06. 23:44[/b][/url]

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Nem vagyok bolond, pontosan tudom, hogy számára is rém kellemetlen lenne, ha bárki tudomást szerezne az esetről, mégis eltart pár másodpercig mire leesik, hogy érti amit mond. Lábujjaim szinte elfagyva billegnek a takaró alatt, apró kis dombocskájuk jobbra-balra billen, ahogy idegességemben rángatózom. Nem akarok belemenni a témába, nem akarok foglalkozni vele, mégsem hagyja, hogy elbújjak és - a változatosság kedvéért - emiatt roppantmód kellemetlennek találom a jelenlétét. Biztos vagyok benne, hogy az apró fáziskésében a fájdalomcsillapítók keze is benne van, mégis zavar, hogy megkésve tudnám csak rávágni mondandómat, így nem mondom ki ami megfogalmazódna bennem. Talán jobb is, nem lenne szép. Ha most nem ő ülne ott, a téma fel se jött volna, ha most nem ő ülne ott, nyugodt lennék és ha most nem ő ülne ott, nem fontolgatnám, hogy inkább elalszom, vállalva a rémálmokat és az újra és újra ismétlődő fájdalmat ami akkor várna rám.
Haragszom rá. Haragszom rá, mert magamra már nem tudok, már nincs ereje, annyiszor szidtam a lányt a tükörben. Nevem hallatán megrezzenek, fejem elfordítom, el tőle, mintha fülemet akarnám elzárni, ne is halljam a belekéredzkedő óvatos hangokat. Már megint ez a finomság, amivel nem tudok mit kezdeni. Mikor hagyott fel azzal, hogy utálatosan viselkedik? Köszörülje rajtam a nyelvét, sértegessen, szidjon mint eddig. Azzal legalább tudnék mit kezdeni. Hívjon a teljes nevemen, mielőtt elfelejtem ki is vagyok.
- Nem akarom megbeszélni - motyogom vissza, hiába a csendharang, aminek mozdulatait felismerni véltem, a reflex bennem van, hogy bárki megláthat vagy meghallhat. - Nem akarom megbeszélni - ne akard, hogy kérlelni kezdjelek. Félve válaszától, még mindig anélkül, hogy ránéznék kezdem el rázni a fejem, jobbra balra csapva halvány tincseimet a párnán. - Miért nem tudod egyszerűen elfelejteni? Megtörtént, kész, ennyi volt, én nem beszélek róla, te sem.
Nos, a lassú puhítással annyit már legalább elért, hogy nem tagadom a történteket, csak jelzem, hogy ez lenne a szándékom. Bosszúsan nyitom ki szemeimet, és a várttal ellentétben nem érkező plüssért nyújtom a kezem. Nem gondolhatja komolyan, hogy odaadom. Kérem vissza. Nekem ez most kell, hogy legyen mit ölelgetni, szorongatni, főleg, ha tovább kívánja vesézni a témát, nekem vele ellentétben ugyanis nincs hová menekülnöm.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=797322#post797322][b]Rentai Bálint - 2020.03.07. 11:50[/b][/url]

Bár az influenza időszak tombol, szerencsére a kastély lakói mind jól viselik. A kviddics meccsek mondjuk húzósabbak, de semmi olyan nem történt még amiből pár nap alatt ne lehetne felépülni. Szerencsére. Szóval semmivel sem vagyok elfoglaltabb, mint máskor. Egy-két diák persze befut, ilyen-olyan, apróbb dologgal, de a többséget rögtön el is tudom küldeni egy főzettel, vagy más gyors megoldással. Jelenleg nagyon kevesen fekszenek bent, őket pedig inkább hátrébb raktuk, hogy ha valaki betéved ne legyenek zavarva. A szokásos ellenőrzést végzem, miből mennyi van, mit kell pótolni, feltölteni, rendelni, amikor érzékelem az ajtó nyitódását és csukódását. Azonban nem kiabálnak gyógyítóért én pedig egyelőre nem veszek róla tudomást. Vannak akik szeretnek belógni a barátaikhoz, meg ilyesmi, és miért kéne nekem őket megakadályozni ebben? Az mondjuk más, ha valamit el akarnak vinni... De erre meg vannak azért védő bűbájok, nem menne annyira könnyedén. De aztán nem hallok több neszelést, így csak felpillantok eddigi elfoglaltságomból, s egy eddig ismeretlen, mégis valamennyire ismerős alakot pillantok meg. Közelebb sétálok, s talán észre is vesz. Nem tudom. De a hangját, ahogy egy bizonyos Marcit keres, így már egész jól hallom.
- Csak nem te vagy a kisebbik Vlad? - érdeklődöm mosolyogva, s ha beigazolódik a gyanúm, hogy Vlad Marci húgához van szerencsém, akkor válaszolok is a korábbi kérdésére - kivételesen nincs itt. Igazából már egy hete nem láttam, ami kifejezetten pozitív. - Magyarázom a lánynak, aki biztosan tudja, hogy miről beszélek, máskülönben ő sem itt keresné a bátyját. - Én Bálint vagyok, az egyik gyógyító. Téged hogy szólíthatlak? - kérdezem, mert a későbbiekre még jól jöhet ez az információ morzsa.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=797375#post797375][b]Vlad Kiara - 2020.03.07. 18:17[/b][/url]

Tulajdonképpen halvány lila gőe sics, hogy merre kóborolhat a bátyja. Mióta Kiara is megérkezett a kastély falai közé, szinte ritkábban is látja az idősebb Vladot, mint ezelőtt, pedig ő nagyon is reménykedett benne, hogy majd ezek után több időt tudnak együtt tölteni. Tudjátok, olyan izgi tesós programokat szervezne Kira is, amire Marci nem mondhatna nemet. Mert hát neki is kell egy idegenvezető, aki körbevezeti ezen a hatalmas birtokon.
Most viszont csak egy levelet szeretne odaadni az idősebb Vladnak, amit a nagyiék küldtek neki, de hát szokás szerint sehol nem találja ezt a bajkeverőt. Utolsó lehetőségként gondol végül a gyengélkedőre. Mert azért égis sak ismeri a saját testvérét, és tudj jól, otthon is nagy szükség volt mindig a szülők szaktudására. Még mázli, hogy mindkét felmenőjük gyógyító, így tuljdonképpen nem kellett heti rendszerességgel valamelyik kórházba ellátogtniuk, hanem otthon is el tudták rendezni a dolgo a szülők, ha nem volt olyan komoly a baj. De sajnos most nincsenek ők itt, hogy ezt megtegyék, így bármi baja is van Marcinak, egész biztos, hogy az első útja a gyengélkedőre vezetne. Legalábbis Kiara nagyon reméli, hogy így van, és nem próbálná meg saját maga megoldani az egészet Marci.
Reménykedve, és kissé talán félve nyit is be a gyengélkedőbe, ahol nagy sajnálatára csak néhány üres ágy fogadja. Na meg az egyik gyógyító. Akire bármely meglepő is, de nem számított, így a hangját meghallva kicsit össze is rezzen, de a kérdésére már csak elmosoyodva bólogat.
- Igen, én lennék az, személyesen.... - vigyorodik el, ahogy ismét körbepillant, hátha a tesója csak elbújt valamelyik ágy alá előle, de sajnos sehol senki. Amit még Bálint is megerősít neki. - Igen? Meglepő... Általában nem szokta ilyen sokáig kibírni... De akkor hol lehet? Már mindenhol kerestem... - sóhajt fel kissé beletörődve a tudatba, hogy ma már valószínűleg nem bukkan rá. De legalább megnyugodhat, hogy nincs nagy baja. Egyelőre...
- Kiara vagyok. A nem-olyan-kétballábas Vlad...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=797376#post797376][b]Lóránt Bence - 2020.03.07. 18:19[/b][/url]

Nem nem vagyok jól, mondjuk ki: rohadt szarul vagyok. Nem vettem észre a jeleket, úgy semmit, és miután jól kibőgtem magam, gondolkodni kezdtem. Na, meg rugdosni a falat. Úgyhogy eléggé fáj a lábam, de ez a fájdalom eltörpül amellett, amit Mária okozott. Eldöntöttem, hogy nem becézem, nem érdemli meg, mégsem tudok rá Máriaként gondolni. Világ életemben Masáztam, vagy bármi más, de kell nekem, hogy dühös legyek rá, mert félek, hogyha nem teszem... megenyhülök. Nem akarok megenyhülni, mert hazudott, vagy csak megcsalt és nem ezt érdemlem. Emellett ott van még az is, hogy nem tudom kiverni a fejemből, ezért, ha tehetem bujkálok előle, ha keres a szemével elfordulok, mint ma órán is. De hagyjuk most őt, nem miatta vagyok itt... ha itt lenne, be se jönnék. Viszont Rizának megígértem magamban, hogy a meccs után meglátogatom, ha már így elintéztem, megkérdezem, hogy hogy van. Úgyhogy próbálom összeszedni a maradék vidámságom az összes rejtett zugból, ahol elraktároztam. A kilincset fogom és nem tudok bemenni, nem megy. Nem tudok bemenni, mert fáj bemenni. Mi van, ha éppen ott van ő és éppen Rizát pátyolgatja? Akkor nem tudok vele beszélni és a szemébe is kell néznem. Nem, nem Rizának gondoltam, ő nem tehet semmiről, ami azt illeti én tehetek arról, hogy itt van. Lassan elengedem a kilincset és leülök a közeli széksorra, ahol várakozni lehet. A két kezembe temetem az arcom és próbálok rájönni, hogy miért vagyok ennyire töketlen, vagy épp azt, hogy miért nem vagyok olyan jó, mint az a másik. Nem érdekel, hogy ki ő, az érdekel, hogy miben jobb nálam. Hiszen mindent megtettem, és nem esett nehezemre Mária barátjának lenni, sőt, élveztem, hogy magam lehetek mellette. Ő másra vágyott és meg is kapta, gondolom. Mit áltatom magam? Megkapta és még csak sírva sem fakadt, amikor elmondta. Kezdem azt érezni, hogy tényleg pofon kellett volna vágnom akkor, amikor egy pillanatra elkapott a hév. De nem, nem vagyok olyan és nőket egyébként sem ütünk, csak szabályos keretek között, a kviddicsben. Áhh, Riza! Nagyot sóhajtok, majd azt a fél könnycseppet - nem lehet több - kitörlöm a szemeimből, és megköszörülöm a torkomat. Bemegyek a mosdóba és megmosom az arcom hideg vízzel, belebámulok a tükörbe. Hát... nem egy vigasztaló látvány, ami visszanéz rám és nem is hasonlít igazán Lóránt Bencére. Mindegy, a könnyeim nem látszanak, ez a lényeg és próbálok pár mosolyra hajazó arckifejezést imitálni. Pff, elfogadható. Még kezet mosok, mert nem szeretném, ha valaki miattam fertőződne meg - anyáék így tanítottak -, és megtörlöm az arcom, meg a két arany terelőkezet. Visszamegyek a folyosóra, majd egy nagy sóhajjal benyitok, azonnal keresni kezdem a levitást. Elsőre nem is igazán látom, bekukkantok mindenhová... de végül meglelem. Éppen ébren van, mert látom, hogy nyitva vannak a szemei, és biztos nem olyan, mint Gandalf, aki nyitott szemekkel őrzi a gömböt. Az biztos, hogy mérföldekkel csinosabb a varázslónál, szóval 1-0 Rizának. Lassan odaballagok, egy félszeg mosolyt varázsolok - nem tudom hogyan, ne is kérdezze senki! - az arcomra és odahúzok egy széket mellé.
- Szia Riza! Nem bánod, ha ideülök? - nézek rá, meg a kötéseire. Ejj, nehéz ám a hajtók élete!