Axi-maxi *-* (gonosz Mesélő így utólag xd)
Előzmények...

    Első szabály. Ha egy értékes hangszer van a kezedben, ne engedd el csak azért, hogy tapsolhass. Ha akkor is egy ilyen van a kezedben, mikor ezt mondom, előbb tedd le – mondom tedd, ne dobd! – és úgy jegyzetelj, de semmiképp se ereszd el. Hogy miért? Mert ha megteszed, instant szívroham lesz a vége, legalábbis a tulajdonosra nézve. Jah, még valami. Ha lopsz valakitől, az ne rellonos legyen. Ennek indoklása szintén pofon egyszerű. A zöld ház tagjai vérengző őrültek, akik fenyegetőznek és igazából a torkodnak ugranak, szóval történjék bármi, ne_menj_a_közelükbe. Vili?
- Jaj, ne parázz már, vigyázok rá – legyintgetek hanyag eleganciával, aztán meghallgatom azt a monológot is, hogy régi és blablabla és ha baja lesz blablabla, akkor őt kinyírják és blablabla és akkor én is meghalok blablabla. Teljesen unott arckifejezésemen látszik, hogy full felesleges magyaráznia bármit is, mert abszolúte hidegen hagy, hogy ki fogja őt kicsinálni azért, mert játszom a hangszerén. Nem tűzgyújtásra viszem! Ráadásul, ha engedné, már rég elbazseváltam volna rajta pár nótát – ala muzsika tv – és visszakapta volna. Lehet, hogy nem is én vagyok a csökkent értelmiségi!
- Oké, oké – hagytam rá, azzal sarkon fordultam és megint futni kezdtem. Amíg szónokolt, addig szervezetem tökéletesen feltöltődött, úgyhogy részemről éjszakába nyúló fogócskázásba is kezdhettünk volna, mind a lábam, mind a tüdőm remekül bírná. Aztán egyszer csak képszakadás, mert valami iszonyatosan nagy és kemény dolog vágódik a hasamba. A francba, az a nyavalyás zongora. Kiterülök a földön, mint a büdös bogár, de a hegedűnek semmi baja, úgy szorítom, mint valami kincset. Nagy nehezen összeszedem magam és felállok, de a hasam eléggé fáj, szó, ami szó. Nyelek egyet és megint elindulok, ezúttal azonban sokkal megfontoltabban, plusz nem vagyok hajlandó hátra nézni. Hátha az a nyüves zajcsináló megint előttem terem és most a bordám töri.
    Végigrohanok a déli szárnyon, egyenesen a keleti részleg felé, ahol a hófehérkés banya (értsd: bibircsókos banya) dekkol naphosszat. Bár mondjuk mi mást tehetne… Csak nem foghatja magát és sétálgathat ide vagy oda. Bekanyarodva oltári nagyot fékezek és megállok a szépséges rondaság előtt, majd nekilátok ledarálni a sztorim – lévén annyi előnyöm volt, hogy míg kifújom magam, háromszor, három féleképpen elmondom ugyanazt a történetet. Igaz, a kezemet a hasamra kellett még mindig szorítsam, de a lendületem nem volt akkora, hogy túlságosan letaglózzon az ütközés ereje, ráadásul mikor még artista voltam, tanyáltam és kaptam nagyobbat is, így mondhatni rutinból zártam ki a fájdalmat.
- Képzelje, van itt egy rellonos srác, akinek megtaláltam ezt a gyönyörű hegedűjét. Játszanék én rajta, de zsémbes, mint egy öregasszony, aztán nem hagyja és zsörtölődik. Hát most tessék elképzelni, ez mekkora pofátlanság már! – szinte fel is háborodom a végére a sztorinak. Nos, lehet, hogy a fiú nem ugyanígy mesélte volna a történetet, de én lelkesen folytatom. – Aztán elkezdtem rohanni és mikor megálltam utolért és politikusokat maga mögé utasítva szónokolt nekem, utána meg legyintettem és elkezdtem futni, de akkor meg egy zongora termett előttem és BUMM! Tetszik tudni ezért fáj most a pocakom, de edzett vagyok én ám. Nem maradhatok viszont túl sokáig. Biztosan követ – és ahogy ezt kimondom be is fordul a sarkon -, úgyhogy csókolom néni, még majd elmondom a sztori végét! – azzal szép lassú kocogásba kezdek, nem fitogtatva teherbíró képességem és kímélve sajgó tagjaimat. Ejj, valakinek hosszú napja lesz.

Axi-maxi *-*
    Na hát hol is folytassam. Szóval ott volt az a hatalmas nagy zongora, ami direkt beizélt, talán telepostázott, vagy hogyan nevezik… Na mindegy, nekem jött és én meg kifeküdtem. Még épp elkaptam tekintetemmel az érkező penészvirágot, de nem hagytam túl sok időt az agonizálásra, lévén bármikor megfoszthattak a szerzeményemtől. Ennyi rohangálás, meg hősi seb után aztán már csak a küszöbön fekvő holttestemen át adom vissza játék nélkül. De ez gondolom stimmt.
    Ismét rohanni kezdtem és a keleti szárny folyosóján dobtam be magam az egyik festménynek. A banyuskának. Bár inkább nem hívom így, mert mint tudjuk: Öreganyó nem vénanyó! Na szóval hevesen gesztikulálva mutogattam neki, hogy mi történt, tiszta Panda Péteresen, amikor guggolni, meg henteregni, meg kommandózni kell… Úristen, kezdek félni a mínuszban lévő értelmiségi szintemtől. Na de a lényeg most már tényleg, hogy mindent elmeséltem töviről hegyire, majd megint megjött az üldözőm, hogy a ménkő csapna bele. Megforgattam szemeimet és még utoljára köszöntem egyet, aztán elindultam lassan. Az előny nálam volt, hiszen a meglopott hímnemű épp a nyelvén lépkedett előrefelé és az oldalát fogta. Szegény pára! Csak a szavai állítottak meg, ugyanis ekkor már meg is perdültem tengelyem körül.
- Nekem az a tapasztalatom, hogy aki kompromisszumot ajánl, az a dolgokat mindig a saját javára akarja fordítani… - gyanakvóan méregettem, természetesen megtartva a tisztes tíz méteres távolságot – hát nehogy már itt kapálózzon nekem a hegedáért, hö! Alkuját hallva kezemet szám elé emeltem, mintha legalábbis baromi nagy dilemmában állnék önmagammal. Tudod, elemek harca, egyik oldalon angyalka, mások oldalon ördögöcske duruzsolnának… Aztán a végére kitörő örömmel rohantam oda hozzá és tényleg, a szó szoros értelmében rávetettem magam és megöleltem.
- Hogy te milyen édes pofa vagy! Köszcsiiiii! - lelkendeztem, mint valami eszelős, aztán kérdésére megálltam és ezen is eltöprengtem. Életemben először fogtam hegedűt a kezemben, de nem akartam elveszíteni a jóindulatot, amit rögtönözve kaptam, így füllentettem egy kicsit… Nagyot.
- Hát én nagyon jól tudok! Már hogy ne tudnék? Igazi művésznek születtem! – és nagyjából elég is ennyi mondanivaló egyelőre. Az kétségtelen, hogy művésznek születtem, az azonban már egészen biztos, hogy ha baja esik ezek után a hangszernek, nekem annyi. Búcsút inthetek mind a kilenc életemnek.

Axi-maxi *-*

    Lótifutás a folyosókon, napi rutin, nem akadály! Szegény alsós srác viszont igen nehezen bírja a gyűrődést. Lehet, hogy lassítanom kéne, de akkor meg megkísérelné az utolérésemet, azt meg csak nem hagyhatom! Na mondjuk miután végre megállok és hagyom, hogy szóhoz jusson, egész szimpatikus ajánlatot kapok, a bökkenő csak ott van, hogy szavakkal tudom bizonyítani mindössze hegedűtehetségemet, mert ha én ehhez tényleg hozzányúlok, ott kő kövön nem marad. Azt mondják, hogy ilyen esetben csak az üveg törik, de nekem szent meggyőződésem, hogy fal is reped. Na mindegy, azért értékelnem kell a próbálkozását, így jól megszorongatom, amíg ő kitalálja, hogyan törje le a lelkesedésemet, ami mint tudjuk, esélytelen, csak néha úgy kell tenni, mintha… Értitek.
- Hát izéé… Én melodimágus vagyok és eléggé értek a hangszerekhez, meg úgy a zenéhez is… - megint egy hazugság. Attól, hogy melodimágus vagyok, még nem fogok tudni minden hangszeren játszani, ez akkora sületlenség, hogy így utólag végiggondolva örülök, hogy ennek Kahlil nem lehetett fültanúja. De tényleg. Szerintem repülhetnék, mint szélviharban a villanyoszlop. Na de a következő ajánlat már sokkal ínyemre valóbb. Ennek oly módon adok hangot, hogy üvöltve vetem rá magam, aminek hatására még az is elképzelhető, hogy eldőlünk, mindenesetre a lelkesedésemnek nem szégyellek hangot adni.
- FOGADJ ÖRÖKBE APUKÁÁÁÁM! – oké, ez valami rossz vicc lehet, minek ordítok én olyat egy rellonosnak, hogy fogadjon örökbe, meg hogy apukám? Mindenesetre ez valami olyasmit fed, hogy igen, nagyon örülnék, ha segítene, mielőtt nemcsak a hegedűnek és nekem, hanem az összes kastélyakónak és a berendezésnek is baja esnék. Mert azt bizony tuti fix, hogy nem bírnám fizetni zsebből, de még pénztárcából sem.