Ez a folyosó talán a legrejtélyesebb, hiszen a lakók gyakran elvándorolnak, egyetlen egy van aki állandó, nem más, mint a Bibircsókos banya aki nem szeret messzire menni, mégis mindent tud az iskolában, minden olyat, melyről talán a többi portrénak még fogalma sincs. Nagyszerű képessége, hogy képes szinte beleolvadni egy-egy tájképbe a körülötte lévő keretek valamelyikében és addig mozdulatlan lenni, amíg az előtte lévő cselekmények le nem folynak. Érdekes egy folyosószakasz ez, hiszen a páncélok végig egymástól azonos távolságra vannak, kivéve a banya eredeti kerete alatti területet, ott ugyanis egy hosszú, kényelmesen elsüppedő kanapé van, melyen a diákok várakozhatnak vagy pihenhetnek, ha éppen nem kell sehova rohanniuk, sokan nem veszik észre, hogy ez csak egy csali annak érdekében, hogy még több pletyka elhangozzon, inkább kihasználják a kényelmes lehetőséget, melyet később súlyosan megbánnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=816106#post816106][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.08.25. 13:34[/b][/url]

A jéghideg falnak dőlve, karba tett kézzel és keresztbe tett lábakkal várakozok a folyosón. Magam elé meredek, s próbálom megfelelően összeszedni a gondolataimat, szinte ajkam is meg-megmozdul, ahogyan fejben megfogalmazom a beszédemet. Igen, beszédemet. Hiszen nehogy azt gondolja akárki is, hogy terv nélkül érkeztem, és csak Dai-ra vagy Ivettre várok a folyosón. Nem. De nem ám. Küldetésem van. És legfőképpen elegem. Sokféle szcenárió játszódik le lelki szemeim előtt, de ha ma nem teszem meg, akkor soha nem fogom. És még az utolsó évemben is bámulhatom Karola és Bence képét. Ahogyan mindkét diák formája kirajzolódik lelki szemeim előtt, látványosan elfintorodva horkanok fel. Nem bírok ki még egy napot abban a házban, ahol ők vannak. Újabb bizonyíték ez arra, hogy a felnőtt viselkedés fényévekre van még tőlem.
Zsörtölődve, idegességtől remegő kezeimmel nyúlok kipirosodott orcámhoz, miközben egy csapat diák elől kísérlem meg az elbújást. Nem mintha sokan leállnának velem beszélgetni, nem kockáztatok; végén még elszalasztom Kazanovot.
Kínzóan üres percek telnek el újfent, de a könyvtárból még mindig nem jött ki senki sem. Be mennek, de ki nem jönnek? Hogyan lehet ez? Mondjuk, nekem sem ártana inkább benn ülni és készülni a vizsgáimra, azonban a jelenleg bennem kavargó érzések fontosabbak; beszélnem kell vele. Lehajtom fejemet, és ajkaimat kezdem harapdálni, amikor hallom végre, hogy nyílik a könyvtár ajtaja. Vadászó nagymacskaként kapom fel buksimat, azonban csak egy diáklány és egy -fiú sétálnak ki rajta. Újabb fintor csúfítja ábrázatomat, hogy még ők is milyen bájosan nevetgélve hagyják maguk mögött a könyvtárat. Élvezd ki, amíg tart, gondolom egy pesszimista sóhajjal.
Hátra hajtom fejemet, így tincseim a hideg falnak koppannak, én pedig lehunyom szemeimet, és mélyeket sóhajtozva folytatom a várakozást. Erre kell járnia.