Elégedetten lépek ki a könyvtárból, miután megtalálom és kiveszem a harmadikos Átváltoztatástan könyvet.  Naná, hogy pont annak a tárgynak a felszerelését kellett otthon felejtenem, amit a saját apám tanít, mert ez önmagában nem lenne elég kínos. Már jó pár hete itt vagyok, és ez alatt az idő alatt igyekeztem a legkevesebb kellemetlenséget okozni neki, otthon is, és itt is, a suliban. Ebbe az íratlan fogadalomba pedig beletartozik, hogy nem hívom fel magamra feleslegesen a figyelmet, ami egyébként nem nehéz, mert sosem voltam egy balhés lány, ráadásul a legtöbben kedvelnek, így meglep a dolog, hogy amikor elsétálok egy csapat diák mellett az órára indulva, az egyik kiveri a kezemből a könyvet, egy másik pedig olyan megjegyzést sziszeg az orra alatt, hogy kettéáll tőle a fülem. A lábam gyökeret ver, és hitetlen képet vágva fordulok meg.
- Mit mondtál? – nézek a lány szemébe, aki szenvtelenül ismétli meg az előbbi trágár megnyilvánulását.
Továbbra is értetlenül állok a helyzethez. Életemben nem láttam még a lányt, se a fiút, aki kirepítette a kezemből a tankönyvet a folyosó másik oldalára.
- Segíthetek valamiben? – A hangom szemernyi indulatot sem tartalmaz, ami láthatóan a velem szemben állókat felidegesíti.
- Azt hiszed, hasra esünk tőle, hogy prefektus vagy?
- Ha én mennék oda apucihoz, azzal a hírrel, hogy a lánya vagyok, szerinted engem is kineveznének?
Felvont szemöldökkel kapkodom a fejem a megszólaló diákok között. Hatan néznek vissza rám gyűlölködő pillantásokkal, fiúk-lányok vegyesen. Felfogni sem tudom a hallottakat, megszólalni pedig végképp nem, a meglepettségtől. Kínomban már elmosolyodom ebben az abszurd helyzetben, és megrázom a fejem, majd hátat fordítok nekik, és a könyvemért indulok, próbálva meg sem hallani az utánam kiabált sértéseket. Ha az a céljuk ezzel, hogy provokáljanak, hát nem fog sikerülni. Más prefektus biztos büntetőfeladattal jutalmazná ezt a viselkedést, de nem adom meg nekik ezt az örömet. Engem nem tudnak ezzel kihozni a sodromból.  

A hátam mögött szájkaratézók közt beállt hirtelen csend arra ösztökél, hogy visszapillantsak rájuk. Tágra nyílt szemmel nézek az újonnan érkezőre, aki velem ellentétben, nem hagyja szó nélkül a piszkálódók megszólalásait, majd biccent felém egyet. Még mindig meglepett arcot vágok, de a szám halvány mosolyra húzódik a fiú szemébe nézve.
Tetszik a srác stílusa, ilyen esetekben nekem se jönne rosszul, ha tudnék valami frappáns visszaszólást produkálni, csak úgy a nyelvem hegyéről odavetni, de mivel korábban nem történt velem hasonló, így erre se nagyon vagyok felkészülve.
A mosoly hamar lehervad az arcomról, mikor leveszem a tekintetem a szeplős arcról, és meglátom a rellonos után siető, nagyobb darab fiút, aki nem is tétovázik sokáig, amint a másik visszafordul, az öklével beleboxol annak gyomrába.
Figyelmeztetni sem volt időm, minden olyan hamar történt. A szám elé kapom a kezem, ahogy a nagydarab fiú újra megüti a falnak tántorodottat, de ekkorra már alig két méter választ el tőlük. A szemem sarkából látom, hogy a festményalakok ijedten néznek össze, és egyik másik fel is szisszen.
A nagydarab egy harmadik ütésre emeli a kezét, amikor odaérek, és elkapom a csuklóját, egy félhangos "állj" kiáltás mellett. Könnyen kiránthatná a szorításomból, de nem teszi, helyette a képembe röhög, és hátranéz a többiek hűlt helye felé. Valószínűleg már a bunyó kezdetekor elsunnyogtak, nem akartak itt lenni, amikor egy tanár véletlenül erre jár, és meglátja a ramazurit.
A fiú leereszti vaskos kezét, és mogorván lök még egyet a másikon, majd fordultában a vállával taszít rajtam is, kis híján felborítva, és mint aki jól végezte dolgát, elindul a folyosón.
- Jól vagy? - lépek oda a fiúhoz, bal kezemmel a jobb vállamat masszírozva.
Persze hogy nincs jól, kétszer a gyomorszájába vágott ököllel egy barom. A bal kezemet felé nyújtom, hogy segítsek neki elrugaszkodni a faltól.
- Máskor, ha ilyen van, csak hagyd őket szórakozni. Ha nem reagálsz rájuk, hamar megunják - mondom halkan, a cipőjét bámulva -, De... köszönöm, hogy nem hagytad - teszem hozzá, a szemébe nézve, elmosolyodva.
Ha elfogadja a kezem, segítek neki visszanyernie az egyensúlyát.
- Szeretnél elmenni a gyengélkedőre? - kérdezem, tudatva vele, hogy szívesen elkísérem, ha már miattam verték meg.

Elhúzom a kezem. Rájöttem már, hogy a fiúk mindig nagynak és erősnek akarnak mutatkozni, akkor is, amikor fáj, és ebbe nem tartozik bele az, hogy elfogadják egy nőnemű személy segítségét. Vagy bárki másét.
- Rendben, ahogy akarod - nyújtom fel a két kezem a füleim magasságába, kifeszítve a tenyereimet, amolyan jónyugineöljmeg módon, biztosítva róla a fiút, hogy nem huzakodom elő a gyengélkedő ötletével újra, és segítő kezet sem nyújtok, ha nem kéri. Nehogy csorba essen a jól kiépített imidzsén.
- Velem minden rendben, épphogy csak meglegyintett - vonom meg véletlenül épp a fájó vállam, mire halkan felszisszenek, és odakapom a kezem.
Nem nézek a fiúra, szégyenemben elpirulok, hogy most én akartam lazának tűnni, és felsültem vele. Igaz, hogy nem kaptam akkorát, mint a rellonos, de az amúgy is megviselt testemnek ez a kis lökés is elég volt ahhoz, hogy fájjon. Nem hevertem még ki teljesen a toronyban történteket. Se lelkileg, se fizikailag, és azt hiszem, egy darabig nem is fogom.
Ez esetben szerencsém volt, leginkább azért, mert lány vagyok, és annyi még talán van az ilyen eszetlen behemótban is, hogy lányt nem ütünk meg, de az már nem jutott eszébe, hogy a gyengébbel se kezdünk. Márpedig láthatóan a védelmemre kelő srác nincs egy súlyban a másikkal. Hogy gyorsan eltereljem a témát, bemutatkozom.
- Amúgy Maja vagyok.
Talán nem is érdekli a nevem, lehet, hogy épp elég neki, hogy miattam kapott pár gyomrost, és inkább el is felejtené az egészet, nemhogy a nevemmel törődjön...
Elkapom a pillantásom a srácról, és körülnézek a folyosón. Egy lélek sincs itt rajtunk kívül, na meg persze a festményalakokon kívül, akik még mindig érdeklődve vizslatnak minket. Több festmény üresen lóg a keretében, a szomszéd képen csoportot alkotva.  
- Uhh, ha ezek egyszer elkezdenek pletykálkodni... - vonom össze a szemöldököm, az egyik ablak melletti képet bámulva, ahol három alak verődött össze, hogy sutyorogjanak a történtekről.

Egy hosszú pillanatig visszabambulok a barna kiskutyaszemekbe. Így, félrebillentett fejjel tényleg olyan, mint egy ölelgetni való kutyus. Biztos egy csomó lány odavan érte, vagy ha még nincs, majd lesz.
A gondolataimból a csuklómra font keze ránt vissza a valóságba. Megfeszítem a karom, hogy stabilan tartsam, míg feláll. A bocsánatkérő pillantásra csak aggódó tekintettel megrázom a fejem, hogy nincs semmi baj. Talán mégis el kellene mennie a gyengélkedőre, de nem hozom fel az ötletet még egyszer, inkább a közeli kanapé felé mutatok.
- Nem szeretnél leülni?
Ilyen állapotban nem szívesen hagynám magára, meg persze felelősnek is tartom magam a történtekért, ezért hozom fel ötletként a portré alatti ülőalkalmatosságot. Mégiscsak kényelmesebb ott beszélgetni, főleg Gilbert – ahogy utóbb megtudtam a nevét – miatt.
- Én is örülök – bólintok felé, és igazat mondok. Egyrészt azért, mert nem szokásom hazudni, másrészt mert, ha ilyen módon is, de megvédett, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Rólam könnyen lepereg az ilyesmi, nem veszem nagyon a lelkemre, és hamar el is felejtem, de jól esett, hogy nem hagyta szó nélkül ezt az egészet.
- Á, nem – legyintek -, ugyan harmadéves vagyok, de csak félév előtt érkeztem ide.
Furcsának tűnhetett a viselkedésem a piszkálódókkal prefektus létemre, ezt aláírom.  De új még nekem ez, a prefektusi munka, de a diákság és az iskola is. Mindennap jönnek szembe új arcok, és én mellettük kicsinek és jelentéktelennek érzem magam, akinek nincs joga büntetőfeladatot adni, ha úgy hozza a sors. És ezt nem csak a magasságom mondatja velem. Elvégre, még az elsősök is régebb óta járnak ide, mint én. És pont én oktassak ki másokat? Őszintén nem is értem én sem, a kinevezést. Talán azoknak a diákoknak igazuk van, és apu miatt szavaztak bizalmat nekem. Vagy lehet, hogy a Levita toronybeli események is közrejátszottak?
- Kemények? – elgondolkozom – Nem tudom. Igazából ritka az olyan, aki egyértelműen besorolható egyetlen házba. Legalábbis szerintem. Hiába levitás, vagy rellonos valaki, lehetnek olyan tulajdonságai, amik nem teljesen a saját házába illenek, nem? – viszem fel a hangsúlyt a mondat végén, kérdést formálva.
Egyik lábamról a másikra nehezedem, és a bal kezemből átteszem az átváltoztatástan könyvet a jobba, amíg beszélek, végig Gilbert barna szemeibe nézve.  

Miután Gilbert elengedi a kezemet, néhány diák szállingózik ki az egyik terem ajtaján. Akár azt is hihetném, hogy azért veszi el a kezét az enyémről olyan hirtelen, hogy ne lássák meg. A diákok azonban felénk se néznek, unott arccal sétálnak tovább a folyosón. Biztos extra számmisztikán, vagy mágiatörténeten voltak. Legalábbis ha én lennék a helyükben, tuti ezekről az órákról kijőve vágnék ilyen fanyar képet, de a jóslástan sem maradhat ki a top háromból. Még szerencse, hogy nekem nem kell korrepetálás ilyenekből. Meg úgy semelyikből sem, még ha nem is szeretem egyiket-másikat, azért össze fogok tudni szedni egy E-t a vizsgán.
Lopva Gilbert zsebórájára nézek, no nem azért, mert a külseje tetszik annyira, bár nem csúnya, antik darabnak néz ki, de inkább az idő érdekel.
Magamban nyugtázom, hogy van még annyi, hogy leüljek vele a kanapéra beszélgetni egy kicsit, de utána igyekeznem kell majd Átváltoztatástanra. Ez az utolsó órám ma, ami pont kényelmesen jön ki, hiszen apu tanítja, és ha vége, rögtön megyünk is haza.
Lecsüccsenek mellé, és követem a tekintetét a fejünk feletti festményre. A banya most épp a kereten kívül van, biztos egy másik festményben vendégeskedik.
- Hát, az előbbi megszólalásaidból ítélve... lehet, hogy igazuk van - vigyorgok a fiúra -, Tudomásom szerint a rellonosoknak vannak a legjobb csípős beszólásaik. Irigyellek.
Persze ez az irigység nem teljesen igaz. Nekem ezidáig nem volt szükségem az ilyesmire, és nem is szokásom visszaszólogatni. Remélem a továbbiakban sem lesz szükségem Gilbert szuperképességére, mert bízom benne, hogy nem fog történni többé ilyesmi. Pár nap, és elfelejtik majd, legközelebb már valami máson fognak lovagolni.
- Azt hiszem, lassan indulnom kell. Még lesz egy Átváltoztatástanom. - mutatom fel a kezemben szorongatott könyvet, - Biztos minden rendben? Magadra hagyhatlak?
Ha mégis azt mondja, hogy elmenne a gyengélkedőre, szívesen elkísérem, még talán van annyi időnk, hogy odavigyem, és az órára is beérjek. Biztatóan mosolygok rá, hogy tudja, számíthat rám, ha segítség kell.