Rozsos Annamária

Az iskola ezen falai között régen jártam. Gondoltam, miért is nem erre indulhatnék a jelmezes mókázásra. A nem túl éles szeműeknek is feltűnhetett, hogy valójában igencsak eltévedtem és valahol rossz irányba fordultam. Mikor eszembe jutott, hogy tuti eltévedtem, mentő ötletként az előző teória fogalmazódott meg bennem.

- Na ezt jól elszúrtad! Büszke lehetsz magadra!

Korholtam magam, lehető leghalkabban, szinte csak súgva magam előtt. Hirtelen körbenéztem, nem-e járt-e valaki erre felé, mert ha igen, könnyen idiótának nézhetett. Megtorpantam és éppen a fejem kezdtem a falba verni, persze finoman, de azért éreztetvén magammal mit is érdemeltem. Ebben a pillanatban nem foglalkoztam vele kik vagy mik suhannak el a hátam mögött. Aztán, mikor befejeztem, hátamat vettem csak a falnak és türelmesen végiggondoltam hogyan is tudnám ezt a "baklövést" korrigálni.

Roszos Annamária

Gondolataimba merültem, majd behunytam szemeim. Ahogy Sherlock Holmestól olvastam, néha a dohányfüst koncentrálttá tette a levegőt, amitől az elvileg jobban tudott koncentrálni. Nálam az ugyan nem volt, de akadt más. Elvégre úgy véltem ez a helyettesítés is segíthet rajtam. Elővettem Bálint ajándékát és a pipázást imitáltam. A felszálló buborékok jelezték, hogy koncentráltam. Eszembe jutott, hogy most nem voltam túl feledékeny, így pálcám is nálam volt. De ebben a helyzetben gyakorlatilag fölöslegesnek hatott, hisz nem mentem vele különösebben semmire. Ahogy "pipázgatás" közben elmerengtem, hogy a célomhoz - ami a Nagyterem volt - miért éppen erre kanyarodtam? Ekkor vettem észre, hogy valaki közeleg. Hirtelen ránézésre egy szellemnek tűnt. Minél közelebb jött, annál jobban meg tudtam figyelni, ezért elraktam az ajándékot. Észrevettem, hogy tököt hozott magával, majd az is feltűnt, hogy valójában nem is szellem, hanem hús-vér ember, jelmezben. Gondoltam, eltévedhetett ő is, bár a tartása és a suhanása egészen arról árulkodott, hogy az illető igenis tudatában volt, hogy erre járt. Eme töprengésemből az a furcsa mozdulata zavart meg, mely egy percre sem hasonlítható természetes és önszántából irányított mozdulatnak. A jelmezes elesett, a tök valahova elrepült, egészen pontosan nem tudtam megmondani hova, mert amikor eldobta behunytam a szemem. Ugyanis attól féltem engem talál el. Amint kipattantak szemeim már ismét talpon volt, igazgatta a jelmezét, igaz háttal állt nekem. Így bátrabban odaléptem hozzá és kicsit félénken valamint óvatosan megkocogtattam a vállát.

- Hello! Jól vagy? Minden rendben? Segíthetek valamit?

Hirtelen az aggodalmam nagyobb volt, mint az, hogy bemutatkozzak. Végül is az ráért, hiszen ha így indult egy találkozás, az a minimum, hogy egy ideig nem állhatott le. Bár reméltem, hogy nem fog annyira megijedni, hogy elszaladjon. Azt a lelkemre vettem volna.

Rozsos Annamária

~Örülj neki, hogy neked csak a tököd, ismerek a mugliknál olyat akinek a gyógyszere.

 Gondoltam, magamban kuncogva. Kár volt azért a botlásért, amúgy tökéletesen beillet volna szellemnek. Én legalábbis elhittem róla, hogy az. A hölgy - mert nem vitás, hölgy szellemmel hozta össze a véletlen – bajban volt, így „lovagias kötelesség” segíteni rajta. Vagy ha nem is éppen lovagias, mégis azt tanították nekem: „Ha tudsz segíts!”

- Igen, tudom. Majdnem eltaláltál vele. Annyi időm maradt, hogy behúzzam a nyakam és behunyjam a szemem. Így sajnos nem tudom hova esett. De ne aggódj, segítek megtalálni.

 Ez utolsó mondataimnál, kedvesen a vállára tettem a kezem, hogy érezze, hogy nem veszett el semmi. A következő mondatán egy picit kuncogtam, persze nem kinevettem. Eszem ágában sem volt kinevetni. Csak azt állapítottam meg, hogy ilyen töketlen helyzetben is megőrizte a hidegvérét és még humorizálni is tökéletesen tud.

- Ne aggódj kicsi szellem, hamarosan ismét tökös szellem leszel!

Kacsintottam rá, majd a földre néztem és elkezdtem keresni a tökét. Mindent meg akartam tenni, hogy tökös szellemet csináljak eme kicsi pórul járt lényből. Márpedig ő volt olyan kecses, tökös, hogy megérdemelte a segítséget. Hát mivel én voltam a közelében még nagyobb mázlija is volt. Nem mintha egoista lettem volna – sose tartottam magam annak – de tényleg a jelmondatom lett az előbb említett tanítás. Jól esett segíteni, bárkinek.

 Ez az eset nem a legrosszabb volt. Nem mindenki mondhatta el magáról, hogy tökös eset esett a lába - jobban mondva a feje mellett - elé. Jókedvűen igyekeztem megnyugtatni a kis szellemet.

- Dehogy haragszok. Ha eltaláltál volna, akkor az biztos azért lett volna, hogy jobban felfigyeljek rád.

 Pár perccel később meglelte a szellem a tökét, bár nem a legjobb helyen. Ahogy én is szemügyre vettem, rájöttem, hogy bizony kemény feladat várt rám. De nem lehetetlen, így minden erőmet latba kellett vetnem.

- Mindjárt visszakapod.

 Próbáltam még megnyugtatóbban mondani, hiszen feladatomnak tűztem ki, visszaszerezni a tököt attól a csúf páncéltól. Mintha végig azt sugallta volna, hogy ő márpedig megtartja azt a darabot. Feltűrtem a ruhám ujjait, majd bátran odaléptem és erősen - persze azért arra ügyelve, hogy ne tegyek kárt benne - megfogtam a tököt és elkezdtem húzni, forgatni.

- Add ide, az nem a tiéd!

Nyögtem üzenetem a páncélnak címezve. Bár nem úgy tűnt mint aki engedné. Makacsul ragaszkodott hozzá, de nem adtam fel.