Lora
könyvecském | daily look

A szobámban gyorsan felkaptam a szoknyámat és a kedvenc felsőmet. Gondoltam elmegyek, sétálok egy kicsit a kastélyban, leülök olvasgatok vagy csak elmerengek egy kicsit. Megfogtam a könyvemet, amit már korábban az ágyamra dobtam és beletettem a kis táskámba. A pálcámtól elkezdve a kis csecsebecséimen keresztül, mindenemet abban tartottam.
    Kiléptem a szobámból, majd a Nyugati szárny felé indultam. Padok, székek, vagy asztalok után kutattam a szememmel. Miközben kerestem a tökéletes pontot az olvasásra, elkezdtem kutakodni az oldalamon nyugvó szütyőmben, hátha találok valami kis rágcsálnivalót, de semmi nem akadt a kezeim közé.
    Nem sok séta után felfedeztem a banya portréja alatti óriási kanapét. Boldogan süppedtem bele. Egy ideig csak nézelődtem, figyeltem a páncélokat, a portrékat, ahogy halkan egymással beszélgetnek. Mosolyra húzódott a szám és belenyúltam a táskámba és kivettem a könyvemet.
    Fellapoztam és el kezdtem olvasni. Annyira belemerültem a könyvbe, hogy teljesen elvesztettem az időérzékemet. Már lassan egy órája olvashattam, amikor úgy döntöttem, hogy kinyújtóztatom a csontjaimat és sétálgatok egy kicsit.
    Sétáltam egy keveset, majd belenyúltam a táskámba és egy hajgumi segítségével gyors kontyba csavartam a hajamat. Lassan mászkáltam a folyosón a képeket bámulva. Néha-néha megálltam, hogy a számomra érdekesnek tűnő képeket közelebbről is megnézhessem. Amikor már eléggé kinyújtóztattam magam, visszaindultam a jó kis ülőhelyem felé.
     Beledobtam magam és felhúztam a lábaimat, hátha így még jobban kényelembe tudom magam helyezni. A fejemet hátrahajtottam és elővettem ismét a könyvemet.
   

Lora
könyvecském | daily look

A szobámban gyorsan felkaptam a szoknyámat és a kedvenc felsőmet. Gondoltam elmegyek, sétálok egy kicsit a kastélyban, leülök olvasgatok vagy csak elmerengek egy kicsit. Megfogtam a könyvemet, amit már korábban az ágyamra dobtam és beletettem a kis táskámba. A pálcámtól elkezdve a kis csecsebecséimen keresztül, mindenemet abban tartottam.
    Kiléptem a szobámból, majd a Nyugati szárny felé indultam. Padok, székek, vagy asztalok után kutattam a szememmel. Miközben kerestem a tökéletes pontot az olvasásra, elkezdtem kutakodni az oldalamon nyugvó szütyőmben, hátha találok valami kis rágcsálnivalót, de semmi nem akadt a kezeim közé.
    Nem sok séta után felfedeztem a banya portréja alatti óriási kanapét. Boldogan süppedtem bele. Egy ideig csak nézelődtem, figyeltem a páncélokat, a portrékat, ahogy halkan egymással beszélgetnek. Mosolyra húzódott a szám és belenyúltam a táskámba és kivettem a könyvemet.
    Fellapoztam és el kezdtem olvasni. Annyira belemerültem a könyvbe, hogy teljesen elvesztettem az időérzékemet. Már lassan egy órája olvashattam, amikor úgy döntöttem, hogy kinyújtóztatom a csontjaimat és sétálgatok egy kicsit.
    Sétáltam egy keveset, majd belenyúltam a táskámba és egy hajgumi segítségével gyors kontyba csavartam a hajamat. Lassan mászkáltam a folyosón a képeket bámulva. Néha-néha megálltam, hogy a számomra érdekesnek tűnő képeket közelebbről is megnézhessem. Amikor már eléggé kinyújtóztattam magam, visszaindultam a jó kis ülőhelyem felé.
     Beledobtam magam és felhúztam a lábaimat, hátha így még jobban kényelembe tudom magam helyezni. A fejemet hátrahajtottam és elővettem ismét a könyvemet.
   

Ainsley

Meg kellett sétáltatni az új taláromat.
Tegnap szembesültem a hatalmas csomaggal és oda voltam az izgatottságtól, hogy vajon mi lehet benne, ki küldhette, meg hogy én ilyen hatalmas pakkot, ah, még sosem kaptam itt. Ismerkedtem a csomag anyagával, kinézetével, illatával. Olykor eltettem a sarokba, aztán meg újra elővettem, úgy éreztem, nem bírom tovább, azonnal fel kell bontanom. Zavartságomnak köszönhetően, nem sikerült elolvasnom a cikormányos betűket, melyek elárulták volna, ennek a titokzatos küldeménynek bizony édesanyám a feladója.
A szobatársaimat is kérdezgettem, vajon honnan jöhetett a csomag, de ők csak megvetően néztek rám és összenevettek a hátam mögött. Nem igazán tetszett nekik ez a különös lelkesedés, meg irigyek is voltak, mert még sosem várta őket ilyen hatalmas volumenű dobozka az ágyukon. Na mindegy, az én kedvemet nem tudták elrontani, rendkívül örültem s tudatában voltam annak is, hogy ez az ajándék sok munkába és fáradtságba kerülhetett a szüleimnek, valószínű napokat tölthettek el miatta a szántóföldeken.
Megfogadtam, hogy nagyon vigyázni fogok az új szerzeményre és csak különleges alkalmakkor veszem majd fel. Ez a mai nap is egy ilyen ünnepnek bizonyult a számomra, az első körút a csodás felöltőmben. Nem is érezhettem volna jobban magam, szinte röpködve sétálgattam a folyosókon. Mintha hatalmas betűkkel karcolták volna a taláromra, új vagyok, tessék engem megdicsérni. Persze, a százas mosoly sem hiányozhatott az arcomról, a napsütés hozzám képest elbújhatott volna. Csodás gondolataim közepette, pillantottam meg egy lányt, aki éppen könyvet olvasott. Ismerős volt nekem, már többször összefutottunk a kastélyban, de még sohasem volt alkalmam megszólítani. Köszörültem egyet a torkomon és közelebb léptem hozzá:
- Szia! Van itt még hely nekem is? - mosolyogva pillantottam felé, hátha meglágyul a szíve az irányomban.
- Mi jót olvasol? - érdeklődtem, hiszen láttam, hogy egy méretes könyv lapul a kezében. Én utáltam a könyveket, de szívesen megkérdeztem másoktól, mit olvasnak.
- Ja -  itt mélyen a talárom zsebébe nyúltam, mintha valami tágító bűbájjal ellátott hatalmas tarisznyában kutatnék.
- Ez a levél, azt hiszem, a tiéd - nyújtottam felé, egy dőlt betűs írással ellátott, kék borítékban elhelyezett kis levelet. Együtt volt óránk és láttam, hogy otthagyta, a padban, aminél ült. Úgy véltem, fontos lehet neki, s mivelhogy összetalálkoztunk, s nem szándékoztam magamnál tartani, örömmel nyomtam a kezébe.

Lora
könyvecském | daily look

Felpillantottam a könyvemről és az előttem álló lányra emeltem a tekintetem. Emlékeztem rá, volt közösen óránk. Még nem nagyon volt alkalmunk beszélgetni, csak látásból ismertem.
     - Persze, nyugodtan - mosolyogtam rá kedvesen. - Nem akarok udvariatlan lenni, de Lora, igaz? - kicsit elpirultam, hogy nem voltam biztos a nevében, de a későbbi félreértések elkerüléséért inkább megkérdeztem, minthogy eltévesszem. Elővettem a könyvjelzőmet és a helyére tettem, majd becsuktam és az ölembe helyeztem.
     - Egy mugli írónő könyve, amiben fél angyalokról ír. Szerintem igazán érdekes, de ritkán olvasok ilyeneket. Gondoltam követem kicsit a "divatot",
 aztán olvasok valami sikerkönyvet - kuncogtam. Ritkán szoktam fantasy vagy tini romantikus regényeket olvasni. Inkább a klasszikusok kedvelője vagyok, nem rajongok az ilyenekért, de néha jó egy kis kikapcsolódás. - Te is szoktál olvasni? - pillantottam rá reménykedőn, hátha találok valakit, akivel meg tudom beszélni ezeket. Persze a Levita tele van hozzám hasonló könyvmolyokkal, de mindig felüdülés számomra egy másik könyvszeretővel beszélgetni.
     - Köszönöm szépen - vettem el tőle a borítékot. - Már kerestem a szobámban, de azt hittem, hogy valamelyik táskámban vagy zsebembe felejtettem - örültem, hogy megtalálta nekem. - A szüleim küldték,
 gondolom már aggódtak értem. Régen nem tudtam velük beszélni - elszomorodtam. Elég nehéz időszak ez most nekik és szörnyen éreztem magam, hogy nem lehettem velük, pedig biztos voltam abban, hogy minden segítség jól jött volna nekik. Nem akartam ott kibontani, mert ha valami rossz hírt kaptam, akkor nem hiszem hogy tudtam volna kezelni.
     - És te? Hogy-hogy erre jársz? - próbáltam valami témát feldobni, de a kreativitásom nem éppen a tetőfokán volt aznap. - Egy kis mozgásra vágytál vagy valami dolgod van erre felé? - pillantottam rá érdeklődően. - Persze, csak ha nem titkos, nem akarok illetlen lenni.

Ainsley

Kicsit meglepődtem, hogy a lány, emlékszik a nevemre. Csak remélni tudtam, hogy nem az Edictumban olvasottak alapján azonosított be engem. Egy ideig örültem, a hirtelen jött hírnévnek, és sok kérdésnek, amit a trollos kalanddal kapcsolatban tettek fel nekem, de aztán az egész kezdett nagyon kimerítővé és nyomasztóvá válni a számomra. Ha már valaki úgy kezdte a mondatait, hogy olvastam egy újságban a történetedet, és szeretném, ha kicsit bővebben kifejtenéd a tapasztalataidat, kikerekedtek a szemeim, és gondolatban elküldtem valami nagyon meleg éghajlatú, rendkívül pusztító kontinensre.
De  most nyugodt maradtam, s miután elhessegettem a fárasztó és felidegesítő gondolatmeneteket, válaszra kerekítettem ajkaim:
- Igen, Lora vagyok, már párszor találkoztunk - világítottam a téma kicsit kellemesebb oldalára, sugallva a lány felé, hogy ne kérdezősködjön semmiről, amit egy bizonyos lapban olvashatott, különben ki fogja vívni az ellenszenvemet. Érdeklődve hallgattam, ahogy áradozott a könyvekről, habár én egyáltalán nem voltam otthon ebben a világban. Sőt, legszívesebben elaludni szerettem a hosszabb terjedelmű műveken.
- Nem, én nem szeretem a könyveket - hangzott a kiábrándító válasz. Lehet, ezzel nem nyertem meg, mint barátomat, de nem akartam senkinek sem hízelegni. Vagy elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, vagy nem. Ez van, ezt kell szeretni.
- De úgy látom, te nagyon szívesen tanulmányozod őket - jegyeztem meg mosolyogva, hiszen azért felnéztem rá. A műveltség kulcsait tartotta a kezeiben. Ráadásul sokkal jobb időtöltés volt, mint durmolni a szobájában, azt be kell vallani.
- Sajnálom, hogy csak levélben tartod velük a kapcsolatot - az együttérzés kiült az arcomra. Tudtam, milyen az, ha egy időre meg kell válni a szüleinktől. Nagyon nehéz volt nekem is, ezeket az érzéseket, élményeket feldolgozni.
- Örülhetsz, hogy nem egy rellonos találta meg, ők nem lettek volna ilyen kedvesek - eddigi tapasztalataim alapján ezt kellet mondanom. Leginkább kicikizték és megvetették az embereket, semmi jóindulat nem fért meg bennük, az biztos.
- Nincsen semmi dolgom, a szokásos köröket tettem meg a kastély falain belül - virítani szerettem volna az új taláromban, na de mégsem közölhettem ezt és így az újdonsült barátommal.
- És te, hogyhogy pont a banya portréja mellett találtál kényelmes ülőhelyre? Vigyázni kell vele, nagyon kíváncsi. Látod a méretes füleit? Most is hallgatózik - sejtelmesen suttogtam, mire valószínű rájöhetett, hogy róla van szó és elszégyellve magát, megbújt egy másik képrámában.

Lora
könyvecském | daily look

Megnyugodtam, hogy jól emlékeztem. Elég jó a név- és arcmemóriám, de nem voltam biztos magamban mindettől függetlenül, pedig már elég sokszor megbizonyosodhattam volna róla, hogy nincsen ezzel gondom.
     - Igen, már kiskorom óta nagyon szívesen olvasok - kicsit elszomorodtam, hogy nem kedveli az olvasást, de majd találunk másik témát, hiszen vannak még más érdekes dolgok is a világban.
     Nehéz volt másoknak a szüleimről beszélni, de örültem, hogy nem is nagyon kérdezősködött róluk. Nem szívesen mondom el az ilyen személyes dolgokat senkinek, inkább magamban tartom. A legtöbb embert nem is érdekelné és sajnáltatni, sem akarom magamat.
     - Nem könnyű, de egyszer ígyis-úgyis el kell válni tőlük - láttam, hogy együtt érez. Gondolom neki is nehéz volt ott hagyni a családot. - Már azért kezdek hozzászokni - egy mosolyt erőltettem az arcomra, majd hagytam, hogy a beszélgetés messzebbre terelődjön.
     - Hát igen, szerintem sem. Mondjuk szerintem csak nem lehet az összes ilyen... - próbáltam a megfelelő szót megtalálni, hogy ne illessem őket bármilyen rossz szóval sem. - goromba. Biztos vannak kedvesebbek is, csak ezek szerint még egyikünk sem találkozott velük - kuncogtam. A Rellon ház sem a kedves diákjairól volt híres, de ilyen emberek is vannak, így szeretjük őket.
     - Néha jó egy kis testmozgás, az iskola meg úgyis óriási, el lehet itt akár órákig is bolyongani - én is szívesen mászkáltam csak úgy céltalanul. Mindig megnyugtatnak a nagy falak, a festmények vagy éppen az ismerős arcok.
     - Gondoltam keresek valami kényelmes kis helyet, aztán csak úgy elindultam és itt kötöttem ki - végignéztem a folyosón. Nekem olyan otthonosnak hatott, az egész iskola. Bárhová mentem itt, mindig kényelmesen éreztem magam ezek között a falak között. - Igen, már én is hallottam hírét, hogy szereti kihallgatni mások beszélgetéseit, de nem tudtam ellenállni ennek a jó kis fotelnak - súgtam vissza a lánynak, halvány mosollyal az arcomon. Ahogy felpillantottam a portréra láttam, hogy a banya átsétált egy másik festményre, így már nem igazán kellett tartanunk attól, hogy kihallgatja mit beszélünk. Nem, mintha olyan titkos dolgokat osztanánk meg egymással, csak mégis kellemesebb abban a tudatban beszélgetni valakivel, hogy nem hallgatja valaki más is rajtunk kívül.
     - Azt már tudom, hogy nem szeretsz olvasni, de van valami olyan dolog, amit szívesen csinálsz szabadidődben? - kezdeményeztem valami könnyedebb témát. Örültem, hogy összefutottunk, így legalább egy kicsit jobban meg tudjuk egymást ismerni, mert azért az egy tanóra közben nem éppen lehetséges.

Ainsley

- Ó, én már nagyon sokszor eltévedtem itt. A rellonosok meg általában még rátettek egy lapáttal, hogy minél sikeresebb legyen a katyvasz  - ezt már kicsit savanyúbb ábrázattal tettem hozzá. Hiába kérdezgettem őket, esetlen palimadárnak néztek és rendszerint eltereltek egy teljesen másik irányba. Ennek köszönhetően olykor már annyira elvesztem a kastélyban, hogy a prefektusoknak kellett a hálókörletem felé terelgetniük, olyan fél 10 tájékában, mivel akkor találtak rám, kétségbeesetten és halálra ijedve. Az elsősök már csak ilyenek. A rossz téri orientációm sem segített az egyre elmélyülő problémán, már az oviban is felcseréltem a jobb és bal irányokat. Az óvónők ezt azzal díjazták, hogy rápakoltak egy-egy kék és piros karkötőt  a kezeimre. Itt azonban feltűnő lett volna ilyesmiket magamon viselve járkálnom. Úgyhogy úgy döntettem, elhagyom ezeket a segítő szokásokat és magamra hagyatkozom, meg a megérzéseimre.
Jót derültem azon, hogy a lány óvodáskora óta olvas, hiszen éppen ekkor kötöttem össze ezt az iránytévesztésemmel. Bár olvasással én is többre mentem volna, az igaz. Olyan megbocsátó jelleggel simultak ki a ráncok az arcomon, most mit tehettem volna? Én ilyen vagyok, így kell szeretni. Ainsley valahogy nem akart mesélni a szüleiről, s nekem is sikerült felfognom, hogy nem biztos, hogy ezt a témát firtatnom kellene, ezért csak beletörődően hümmögtem a szavaira.
- Így igaz, sok barátod lesz és teljesen hozzá fogsz szokni mindenhez - nem alaptalanul mondtam ezeket, nekem is lettek barátaim és egyre otthonosabban mozogtam a kastély falain belül. Habár a gyengélkedőt sokat látogattam, de mit lehet tenni egy olyan emberrel, aki folyton betegségekben szenved? Meg kell gyógyítani. Az ápolók pedig folyton ezen is ügyködtek, semmi okom nem volt a panaszra.
- Kényelmes ez a fotel, az igaz - helyeseltem és magam alá gyűrtem a lábaimat, törökülésbe helyezkedve a lány mellett. Éreztem, ahogy egyre jobban erőt vesz rajtam a fáradtság és teljesen elmacskásodnak a végtagjaim. A hangyák most mind belemásztak a lábamba, és hasogatóan rá is zendítettek, nehogy tétlenül bírjak maradni. Úgy néztem ki, mint akinek csipkedik a fenekét. A lány lehet meg is lepődött ezen, de mielőtt szólásra emelte volna ajkait, már megnyugtattam:
- Nincsen semmi baj, csak kicsit elzsibbadtam. Semmi mágia, hókuszpókusz - vigyorogtam sejtelmesen, de a légynek se tudtam volna ártani.
- Szeretek írni, könyveket, verseket - ő volt az első, akinek meséltem erről a különleges hobbimról. Az emberek nagy részének inkább az alvási szokásaimról áradoztam, de ha már ennyire belemerültünk a beszélgetés fonalába, gondoltam, jobb, ha meg tud rólam egész releváns dolgokat is. Meg aztán ő is elég beszédesnek bizonyult, így kísérletezgettem.
- És te, te szereted a verseket? - kérdeztem érdeklődve, hisz én rendkívül szerettem/szeretem őket meg az irodalmat is. Szabad teret hagytam neki, hogy kibontakozhasson, előttem nem kellett, hogy véka alá rejtse véleményét.
- Igen, lehet, hogy most elbújt, de pillanatok múlva vissza is térhet, nagyon furfangos - jót derültem, ahogy elpirosodva távozott a rámából a vénséges hölgyemény, de biztos voltam abban is, hogy vissza fog térni. Nélküle nem telhet el beszélgetés, sem jókora intervallum a kastélyban.

Lora
könyvecském | daily look

     - Így érthető, miért nem kedveled őket. Én még nem találkoztam sok rellonossal, csak órákon vagy láttam őket, de különösebben összetűzésbe nem keveredtem velük. Próbálom kerülni az ilyesféle konfliktusokat. Nem látom sok értelmét a veszekedésnek vagy a felesleges piszkálódásnak - nem voltam soha sem olyan veszekedős típus. Mindig szerettem az ilyen dolgokat ésszerűen szavakkal és kiabálás nélkül megoldani. - Azért próbálom kerülni őket, mert nem örülnék az ellenségeknek, ezért megtartom a szükséges három lépés távolságot. Ettől függetlenül még mindig él bennem a remény, hogy egyszer majd találkozom egy olyan rellonossal, aki nem akar majd egyből belém kötni.
      - Remélem, mindig is szerettem emberek között lenni, elég társasági lény vagyok. Néha kell egy kis kikapcsolódás, olyan olvasok vagy festek, de egyébként imádom a nagy társaságokat, csak még itt nem nagyon volt lehetőségem szociális életet élni - nevettem el magam. Amióta idekerültem, nem volt semmi olyan program, ami elnyerte volna tetszésemet, de biztos voltam benne, hogy majd találok magamnak valamit, amit élvezni fogok.
      Figyeltem, ahogy a velem szembe ülő lány próbálja kényelembe helyezni magát, több kevesebb sikerrel. Lassan már az én lábam is kezdett kissé elzsibbadni, úgyhogy kinyújtóztattam egy kicsit.
      - Velem is előfordul néha, pont mint most - nevettem fel. A vállaimat is megmozgattam kicsit, nehogy a végén még azok is elzsibbadjanak.
      - Az igazán jó hobbi, én is régebben próbálkoztam írással, de nem éreztem annyira magaménak. Pár verset én is írtam, de szerintem el is égettem őket olyat szörnyűek lettek - mosolyodtam el, visszagondolva az emlékekre. Szörnyűek voltak a verseim. Minden olvasó ember megpróbálkozik élete során legalább egyszer az írással és sokaknak ez be is válik, de nem nekem. - Rengeteg verset szoktam olvasni, nagyon szeretem őket. Mostanában inkább a regényeknél ragadtam le, de mindenféle témában szoktam olvasgatni, amikor van egy kis szabadidőm vagy kedvem. Amikor rossz kedvem van, akkor mindig előveszek egy verses kötetet és keresek valami olyan ami jobb kedvre derít - könnyű engem felvidítani egy jó kis könyvvel vagy verssel. - És azt megkérdezhetem, hogy te milyen verseket szoktál írni? - érdeklődtem.
     - Hátha meghall valami kis szaftos pletykát vagy érdekes történetet - nevettem fel, lehet, hogy a kelleténél kicsit hangosabban, mert a közeli porték közül néhány érdeklődve pillantott rám. - Elnézést - mosolyogtam az értetlenkedő arcokra.

Ainsley

- Én sem látom értelmét a veszekedésnek, rendszerint beletörődően tévedek el a rellonosok szavára, még sohasem korholtam meg őket értük -  nem sokszor álltam ki magamért, az igaz, csak céltalanul bolyongtam, reménykedve abban, hogy valaki, mint kavicsok között egy gyémántot, felfedez. Ez az esetek többségében meg is történt, tehát a gondolatmenetem végül bebizonyosodott, aminek rendkívül örültem. Ahogy hallgattam a lány további szavait, helyeslően bólogattam, hisz én is hasonlóan gondolkodtam, sok pontban egyeztünk.
- Nekem sincsenek ellenségeim itt......ja,  de - zavarodottan a hajamba túrtam, mintha elő tudnám venni az emlékeket agyam raktárából - azt hiszem, mégis van egy, egy eridonos leányzó, Fanni a neve. Lehet, ismered, furcsa haja van és meg akarja ölni az embert - ahogy eszembe jutottak az erőszakos képsorok, hát elment minden kedvem az élettől. Nem szerettem, ha valaki azzal akart mások előtt feltűnni, hogy micsoda muszklijai vannak, s hogy hogyan tudja velük megverni az embert. Nem találtam szimpatikusnak, azt a napot, amit Fanni társaságában tölthettem. Nagyon féltem. Az eridonos meg nem, hisz eridonos volt, ez már csak így megy.
- Nincsenek barátságos rellonosok és eridonosok sem - erről szentül meg voltam győződve, egy magyar mennydörgő se tudott volna kibillenteni az álláspontomból. Valószínű, Ainsley is megérthette, felesleges az ellenkezéssel bajlódnia. Jónak találtam, hogy kedveli a nagy társaságokat, én viszont nem szerettem/szeretem, meghúzódtam általában egy sötétebb sarokban. Csak olyan embereknek nyíltam meg, akiket szimpatikusnak ítéltem meg, láttam valami érdeklődést a tekintetükben az irányomban.
- Én sosem voltam társasági, valahogy a művészet, az írás, kicsit remeteségre szólítja a magamfajtát - feleltem egykedvűen. Nem feltétlenül volt hálás mindig ez a szerep, de sokszor jól jött, hogy nem akartam középpontban lenni, így nem kellett mindent centrálisan elszenvednem. Másrészt megfigyelőként, sok okosságot le tudtam szűrni az emberek reakcióiból, jelleméből. Fel tudtam mérni, mit és hogyan csinálhatok.
- Úgy látom, mind a ketten alaposan elmacskásodtunk - felnevettem, ahogy ugrálgattunk a kényelmes kanapé mellett. Mások azt hihették, hogy csak azért járunk ide, hogy ezeket a mozdulatokat megtehessük. Ja, pont nem, de lényegtelen.
- Biztos, nem voltak olyan szörnyűek, el kell indulni valahonnan - kacsintottam biztatóan a mellettem helyet foglaló hölgyeményre. Az én verseim sem voltak magassásrétű irományok, de aztán egyre jobban kezdtek kiforrani. Csak a lelkesedésnek nem szabad megszűnnie, én ezt vallottam. Felragyogó arccal hallgattam, ahogy mesélt az irodalommal kapcsolatos élményeiről, tapasztalatairól.
- Én is tök így vagyok ezekkel a dolgokkal - szinte magamra ismertem benne. Teljesen le voltam döbbenve.
- Versek? Mindenféle témában, attól függ, milyen érzések kerítenek hatalmukba - igazat prédikáltam, hol szerelemről, hol fájdalomról, hol a halálról írtam. Nem volt kifejezett érdeklődési köröm.
- Miért te milyen verseket írtál? Regényekkel nem próbálkoztál? -  közben beékeltem kérdéseket is, önző dolog lett volna folyton csak magamról beszélni, ígyis néha már elszégyelltem magam. Intorvertált révén, viszont sikerült nagyon jól megnyílnom ennek a lánynak, s ez nagyban az ő munkájának volt köszönhető.
- Halló, dr. Bubó, Bubó - harsogtam viccesen, amikor ismét megjelent a vénséges hölgyemény. Mind a ketten szakadtunk a nevetéstől. Épp egy mugli meséből idéztem, nem tudom, hogy mennyire vették ezt a festmények. Lehet, azt hitték, kínai nyelven folytatok párbeszédet az újdonsült barátommal.
- Drazsét? - vettem elő a taláromból egy jól kiválasztott pillanatban egy egész doboz finomságot, a festmények felé is nyújtottam, de ők felháborodott arccal néztek rám. Ha nem, hát nem. Nem erőszak az édesség.

Lora
könyvecském | daily look

     - Érthető, mondjuk én nem hiszem, hogy csak úgy annyiban hagynám, de ki tudja, hogy amikor körbeáll néhány ijesztő rellonos mit tennék - halványan elmosolyodtam. - Majd egyszer talán megismerünk valaki kevésbé faragatlant is.
     - Igen, láttam már az iskolában, de személyesen nem ismerem. Hogyhogy az ellenséged? Nem tűnsz olyan lánynak, akire így meg lehet haragudni - értetlenül néztem rá. Kedvesnek tűnt és például az eddigi beszélgetésünk alapján elég sok minden közös van bennünk. Persze, nem mindenki kedvelhet mindenkit, de az, hogy ellenségekké váljanak, ahhoz azért már kell valaminek történnie. Persze, az is lehet, hogy csak a lány eridonos kötözködése okán fajult el a helyzet.
     Teljesen értettem, hogy miért nem bízik meg annak a két háznak a lakóiban, nem próbáltam győzködni, mert elég hajthatatlannak tűnt ezzel kapcsolatban. Én erről azért nem nagyon tudok pontosan véleményt formálni, mivel még nagyon egyik ház tagjaival sem kerültem közelebbi viszonyba, de gondolom ez majd az idő múlásával úgyis változik.
     - Nekem is sok művész barátom van, aki jobban szereti a magányt, mert ők így jobban tudnak alkotni - mosolyodtam el. - Én inkább azt vallom, hogy élem az életemet, társaságba járok és barátkozok, majd abból merítek a rajzaimhoz ötleteket. Meg persze, amikor az ember nagy társaságba jár, mindig talál valakit, akinek büszkélkedhet az alkotásaival - megint kibújt belőlem a kis magamutogató. Ilyen, amikor az ember egy exhibicionista, művész apa mellett nő fel.
     - Mindig jó olyan emberrel találkozni, aki hasonló véleménnyel van a művészetről, mint én - mindkettőnk arca felderült. Kellemesen csevegtünk olyan dolgokról, amiket mind a ketten szerettünk. Jó kis felüdülés az ilyen. - Amióta idejöttem még nem igazán tudtam erről senkivel sem beszélni.
     - Ha nem túl tolakodó, majd elolvashatnék néhányat? Csak ha nem gond! - nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, azzal, hogy a verseit megmutassa, tudom ez elég nehéz tud lenni egy kezdő művésznek, írónak.
     - Sokféle dologról írtam, például a halálról, valahogy az mindig egy elég fontos téma volt az életemben - nem akartam erre kitérni, úgyhogy nem nagyon hagytam szünetet arra, hogy reagálhasson rá bármit is. - Az volt mindig a bajom a regényírással, hogy túl sok mindenről szerettem volna írni és egyszerűen nem tudtam megfelelően összerendezni a gondolatimat. Szóban valahogy könnyebbnek érzem, írás közben valahogy folyton elkalandozok.
     Ahogy Lora megszólalt én is a portré felé pillantottam és láttam, hogy a banya lassan, észrevétlenül megpróbált visszasompolyogni, de nem igazán jött neki össze. Ahogy előhúzta a drazsét a zsebéből, én egyből lecsaptam rá.
     - Remélem nem gond, ha veszek - mosolyodtam el, de addigra már legalább három darabot sikeresen a számba juttattam. - Már nagyon régen ettem ilyet, hiányzott az íze - kuncogtam.
     

Ainsley

- Én már nem szeretnék senkivel sem harcra kelni, múltkor is majdnem felgyújtottak. Nincs kedvem az értelmetlen, felesleges körökhöz, amik után rosszabb esetben még meg is büntetnek. Nem kell, hogy a házamtól pontokat vonjanak le, azért mert mások nem tudnak uralkodni magukon,  és nem tanultak jó modort - határozott véleményem volt, főleg az eridonos eset után, majdnem ott haltunk meg, egyáltalán nem volt biztos, hogy élve távozunk onnan.
- Az lehet, hogy te kedvesnek tartasz, de ő talált bennem kivetnivalót, s a stílusából adódóan, nem is nagyon titkolta az ellenszenvét - titkolta? Á, dehogy. Azonnal a torkomnak esett és megpróbált elpusztítani, mint egy utolsó férget. Az mindegy volt, hogy én, hogy érzem magam, hogy bármelyik pillanatbán hányhatok, vagy a gyengélkedőn köthetek ki. Egyedül az motiválta, hogy leokádtam, s ez micsoda sértés az ő irányába. Nem tudta feldolgozni az esetet, az biztos, de nekem is sok álmatlan éjszakát okozott a tapasztalatlan varázserő-használatával. Aladár is egyre többször remegett a félelemtől, meg voltam győződve róla, hogy ez nem fog egyhamar elmúlni nála. A kastélyon belül azonban nem találtam, olyan állatorvost, aki enyhíteni tudná a tüneteit, simogatással pedig hiába próbáltam, nem javítottam a helyzeten.
- Nem tudsz valahol a közelben egy állatorvost? Szerintem Aladárnak valamilyen különleges betegsége van, meg kellene vizsgálni - hát igen. A pont, amikor a legféltettebb kincsemet hoztam szóba, Aladárt. Képes lettem volna érte mindenre. De ő is értem, ezt már sokszor bebizonyította. Esténként mindig vele aludtam, egyenletes légzése rögtön álomba szenderített. Reggelente meg az ugatására és nyalakodására ébredtem, egyszóval nélkülözhetetlen volt a számomra, az életem velejárója. Olyanok voltunk, mint borsó meg a héja.
- Én is jobban tudok alkotni, ha egyedül vagyok. Olyankor jobban jönnek a gondolatok, mélyebben élem meg az érzéseket – bólogattam a lány szavaira, de az sem zavart, hogy ő társaságban is el tudja érni ezeket az állapotokat. Mindenki a kedve szerint tegyen, s akkor lehetőleg sok boldog ember lesz a világban, ezt vallottam.
- Nekem is prezentálhatod az alkotásaidat, ha akarod – ajánlottam magam a figyelmébe. Láttam rajta, hogy szereti, ha dicsérő szavakkal illetik, másrészt kíváncsi is voltam a műveire. Ez már csak így megy művészék között.
- Szívesen megmutatom őket, habár most odafent pihennek a szobámban – csak úgy képletesen elnéztem fentre, mintha ezzel mindent megoldanék és lehozhatnám a verseket, de nem ilyen egyszerű ez a dolog persze. Igényel némi mozgást és energiát, ami most épp távozni készült a testemből. Hallgatni szívesebben hallgattam Ainsleyt, mintsem megmozduljak.
Halál? Elég komoly téma – enyhe aggódás ült ki az arcomra. Tudtam, hogy az írók saját tapasztalataikat vetik papírlapra, tehát ezzel a témával kapcsolatban úgy látszik, neki is túl sok van. Ez megijesztett.  Hideg borzongás futott át a hátamon, visszagondoltam az otthonomra, eszembe jutott a nizzai tűzvész és akaratlanul is elszomorodtam. Persze próbáltam úgy csinálni, mint akinek semmi baja sincs. Az más kérdés, hogy ez, hogy jött le Ainsleynek.
- Semmi gond, azért vettem elő, hogy együnk belőle – kiszedegettem néhány piros színű drazsét, reménykedve abban, hogy nem hányás ízűek lesznek. Eleget áldoztam az utóbbi időben a természetnek, s most nem kívántam magamra hozni egy ilyen rosszullét hullámot.
- Én sem próbálkoztam regényírással, túl nagy falat lenne nekem – habár már felvetettem a gondolatot, valahogy mindig legyűrtem magamban.
- Mit csinálsz hétvégén? – tettem fel a költői kérdést, válaszra várva, farkasszemet nézve az egyik portréval, aki kikukucskált egy mellettem lévő rámából. Olyan szia, én is itt vagyok jelleggel. Kicsit nevetségesnek is találtam.

Lora
könyvecském | daily look

     - Ha nem vagyok tolakodó, megkérdezhetem, hogy mi történt? - láttam, hogy elég fontos téma ez neki és nem lehetett könnyű átvészelnie. Szívesen segítettem volna neki, csak sajnos nem tudtam, hogy pontosan mi is történt, de persze olyan témákat sem akartam bolygatni, amiket ő érzékenynek talál. - Nem kell válaszolni, he nem szeretnél - pillantottam rá megértően, tudom milyen nehéz olyan dolgokról beszélni másoknak, amelyek fájnak nekünk.
     - Ha jól tudom Bogolyfalván van egy bestiárium, oda el tudod vinni.
 Úgy emlékszem, hogy a vizsgálat még ingyenes is - éreztem, hogy nagyon szereti a kiskutyáját. Én is így voltam Áfonyával, szinte már el sem tudtam képzelni nélküle az életem. Tanulni nem nagyon szokott hagyni, imádja a figyelmet, olyan mint én. Ő az én kis lelki társam, csak macskában. Akárhányszor belépek a szobába, egyből a lábam köré csavarodik és hangos dorombolásba kezd. Esténként mindig az ágyam közepén pihen, nehogy még csak véletlenül is el tudjak mellette férni. - Szívesen elkísérlek, ha szükséged van segítségre vagy egy kis társaságra vágysz - mosolyogtam rá szívélyesen.
     - Teljesen értem a te oldaladat is. Régen én is többet dolgozgattam egyedül, aztán egy idő után elkezdtek a barátaim átjárni, hogy megnézzék,
 ahogy festek vagy rajzolok, egy idő után annyira megszoktam, hogy most már az emberek jelenléte nélkül nehéz bármit is csinálnom - nem sok emberrel találkoztam, akik szerettek volna úgy alkotni, hogy közben valaki ül és figyeli őket vagy csak beszél hozzá, így nem nagyon tudtam ilyen közös alkotó délutánokat szervezni, amit nagyon bántam.
     - Majd akkor valamikor összehozhatunk egy ilyen "mutassuk meg mit csináltunk" találkozót, aztán mindenki hozza, amije van - széles vigyorra húztam a számat, szívesen mutattam meg másoknak a rajzaimat. Persze, volt akinek nem tetszett és páran ezt el is mondták, de én szerettem csinálni, úgyhogy abbahagyni semmiképpen sem szerettem volna. - Van pár olyan képem, amit nem tudok úgy magammal cipelni, de van pár telerajzolt füzetem, azokat tudom felajánlani - mosolyodtam el halványan.
     Láttam rajta, hogy egy kicsit felkavarta a halál említése. Nem voltam benne biztos, hogy miért. Gondolom, ő is megélt dolgokat, nem csak én. Néha a legboldogabb, legkedvesebb emberek mennek át a legnehezebb dolgokon. Ezt nem éppen magamra értettem, inkább általánosításból gondoltam. Nekem se könnyű, de vannak olyanok, akik nálam ezerszer rosszabb helyzetbe kerültek, akaratukon kívül.
     - Köszi - mosolyogva próbáltam kiválogatni a kevésbé veszélyesnek tűnő drazsékat több kevesebb sikerrel. Pár kellemetlennel sikeresen összefutottam, de a legtöbb igazán finom volt. - Az én táskámban is szokott lenni néha valami kis finomság, ide felé is az után kutattam, de most kivételesen semmit nem hoztam magammal - nem vagyok valami nagy evő, de egy kis rágcsálnivaló mindig jól jön, főleg egy olyan embernek, aki képes akár órákra is egy könyv olvasásával elidőzni.
     - Pontosan, még kisebb novellákkal úgy ahogy megbirkóztam, de a regény az azért egészen más. Nem, mintha a novelláim olyan csodálatosra sikeredtek volna, de még mindig olvashatóbbak, mint a verseim - ismét mosoly ült az arcomra. Amikor visszaolvastam a régebbi írásaimat, mindig jókat derültem a hibáimon. Lehet, azokat ma már nem véteném el, helyette valami egészen más badarságot írnék le.
     - Még nincsen igazán tervem, teljesen szabad vagyok - még nem szerveztem semmilyen programot magamnak az ott tartózkodásom alatt, bármilyen rövid idő is legyen az. Szívesen felfedeztem volna a kastélyt vagy Bogolyfalvát, hiszen erre még nem igazán volt lehetőségem azóta, hogy megérkeztem.  

Ainsley

Hogy mi történt? Kicsit összeráncoltam a homlokom.
 Arra elég hosszú és terjengős választ lehetne adni.
Nem tudtam elfelejteni azt a napot, Fanni szerencsére gondoskodott róla. A kezeimbe temettem arcomat, majd nagy lélegzetet véve, azon töprengve, vajon mi lehet releváns információ a lány számára, belekezdtem az ügy elmesélésébe:
- Mindenekelőtt érdemes arról tudnod, hogy  jelenleg a Navine és Eridon között zajlik egy játék, a neve: Rablókaland. Az egész lényege az, hogy minél több tárgyat szerezzünk meg, ami a másik ház tulajdonában van. Ezeket az akciókat, meg lehet akadályozni, s az én esetemben is ez történt. Egy bonbont  választottam ki magamnak, de Fanni, az eridonos leányzó, nyakon csípett és meg akart leckéztetni miatta. A dolog bukéja abban rejlett, hogy a csokoládét, úgy bűvölték meg, hogy folyton hányingerem támadt, amikor a közelébe kerültem. Fanni meg arra kényszerített, hogy vegyem elő. Én megéreztem a molekulákat és telibe hánytam Fannit. Onnantól az események, mint egy lavina, elindultak. A kis pirossal közelharcba kerültünk, megjelent a HVH is, fel akartak gyújtani, meg meg is akart verni... szóval az a lényeg, hogy teljesen kiakadt a lány - egykedvűen néztem magam elé. Megvizsgáltam a taláromat, meg az egész testemet, de hála Merlinnek egyben voltam, csak a hátamon állt fel a szőr a történtek megvitatása közben. Lehet Ainsley is nagyot nézett, miért sikerült elhányni magam, de nem tehettem róla, rossz szaga volt a csokinak. Bűzlött. Most hogy túlestem a horrormesémen, egy kicsit talán meg is könnyebbültem. Valamivel lelkesebben reagáltam az elhangzottakra:
- Tényleg? Az nagyon jó lenne, Aladár tuti örülne egy lelkiismeretes dokinak - rendkívül tetszett, amit mondott, lelki szemeimmel már elképzeltem Aladár hálatelt kis pofikáját, meg ahogy nyaldossa a kezeimet. Nem tudott volna ő a légynek sem ártani, meg nem eszik állatorvosokat sem, úgyhogy reménykedtem benne,hogy a közeljövőben sor kerül a kis randevújukra.
- A társaság is jól fog jönni - persze, hogy beleegyeztem, még én is a barátszerzési szakaszokban voltam, miért utasítottam volna el, egy ilyen nagyszerű ajánlatot? Vajsörözni is jobb ketten, mint egyedül.
- Majd elhozod a kis műveidet, ezt nem fogod megúszni - vágtam a szavaiba és összedörzsöltem a kezeimet. Imádtam nem hagyni menekülni az áldozatokat. Ha valamit megígértek nekem, akkor azt tűzön-vízen be kellett teljesíteniük, azoknak, akik elkötelezték magukat. Ez alól Ainsley sem volt kivétel.
- Benne vagyok az alkotói estben. De ha már többen vagyunk, ilyen kis művészlelkek a kastélyban, akkor azt is el tudom képzelni, hogy szervezünk egy ilyen kulturális estét.. lesz ott ének, tánc, vers, festészet, egyszóval minden. Talán ilyen ki mit tud jelleggel? Szuper lenne - egyre több és több ötletem támadt, alig hagytam Ainsleyt szóhoz jutni. Tessék, introvertált révén kezdjenek el velem beszélgetni és majd nem mozdulhatnak mellőlem, azok, akik ilyenekre vetemednek.
- Nálam mindig lapul egy kis édesség - a taláromban még jócskán akadt pár csokibéka, meg valami pillangóízű rágógumi is, amire nagy betűkkel rá volt írva, vigyázzunk, könnyen elszárnyalhatunk tőle. Ezt ki is raktam középre, hátha kipróbáljuk, mert egyedül nem mertem, az tény. Ainsley viszont elég vállalkozó szellemű egyednek tűnt, s titkon reméltem, hogy nem vonja meg magától ezt a finomságot.
- A novellák is jól hangzanak - bíztatóan mosolyogtam rá, hiszen nagyon szerettem/szeretem az irodalmat, s a fülemnek kedves információk terjengtek a levegőben.
- Nekem sincsen konkrét tervem, ezért is hoztam szóba, gondoltam, ötletelhetnénk közösen - a tanácstalanságot mindig úgy kell megoldani, hogy megkérdezünk valaki másat, ő hogyan vélekedik. Én is ezt a taktikát választottam.

Lora
könyvecském | daily look

     Láttam, hogy ez az egész mennyire rosszul érintette és tényleg megsajnáltam. Hiszen nem tehetett minderről, nem szándékosan csinálta, de mégis ő járt rosszabbul.
     - Igazán sajnálom - az eridonosok se a hidegvérűségükről híresek, de azért ez is egy szélsőséges szituáció volt. - Gondolom, ez azért elég rendesen elrontotta a játékélményt - ilyenkor sajnos nincsen olyan, amit tudnánk tenni. A lobbanékony embereknél a legjobb, amit csinálhatunk, hogy hagyjuk őket lenyugodni. Persze, ez Lora esetében nem éppen lett volna lehetséges, hiszen pont az esemény kellős-közepén volt, így nem igazán tudta volna csillapodni hagyni a kedélyeket.
     Mivel láttam, hogy eléggé felkavarta ez a téma, inkább hagytam, hogy folyjon tovább a beszélgetés, nem feszegettem tovább ezt a dolgot. Felhúztam a lábaim és kezeimmel átkulcsoltam, hogy egy kicsit kényelmesebb pozícióba helyezzem magam. Elrendeztem a szoknyám és ismét a lányra pillantottam.
     - Nekem is van cicám, tudom milyen rossz, amikor beteg - nem sokszor gyengélkedett Áfonya, de amikor igen, akkor midig, a lehető leghamarabb állatorvoshoz vittem, hogy minél előbb jobban legyen. Szörnyű volt nézni, ahogy szenved. - És Aladár milyen fajtájú kutya? - mindig is macska-párti voltam, de a kutyákkal is elég jó kijöttem, ellentétben anyámmal, aki mindig is halálosan rettegett tőlük. Teljesen mindegy volt, hogy mekkorák vagy milyenek, ő nem bírta őket elviselni a közvetlen közelében.
     - Ennek igazán örülök - majd felnevettem a hirtelen felszólalásán. - De te sem! Minden versedet, amit csak találsz el szeretném olvasni - széles vigyorra húztam a szám. Nem fogom olyan könnyen futni hagyni, hogy csak pár verset mutasson meg, az összeset el óhajtottam olvasni.
     - Ha keresünk még pár embert, még akár egy állandó kört is csinálhatnánk. Mondjuk adott időpontokban összeülhetnénk és egymás műveiről beszélhetnénk. Mivel sokféle dologhoz értünk, ezért tudnánk egymásnak tanácsokat adni - egyből felvillanyozódtam annak hallatán, hogy szervezni kéne valamit. Pont amennyire szerettem a közösségi programokat, pont annyira szerettem előkészíteni őket. - Mindenki hozhatná az adott alkotását, amin dolgozik vagy amit már befejezett és nem is az hogy véleményezhetnénk, hanem tanácsot adhatnánk a dologgal kapcsolatban, amin éppen dolgozik.
     - Akár ilyen kis belsős "versenyt" is tarthatnánk, hogy mondjuk akik verset írnak azok kiválasztják a legszebb verset vagy akármi - nagyon feldobódtam és már akkor egyből neki is álltam volna toborozni az embereket, de tudtam, hogy azért még jóval komolyabban ki kell ezt az egészet dolgoznunk, hogyha bármit is szeretnénk ebből később megvalósítani.
     - Jól jön egy kis energia-löket egy hosszú nap után - általában én is édességet tartok magamnál. - Imádok mindent, ami cukros és édes! Régebben szoktam sütni, de itt nem nagyon van rá lehetőségem. Tortákat vagy muffinokat csináltam - elmosolyodtam, ahogy visszagondoltam a kellemes emlékeimre. Kislány koromban még anyukám tanított meg mindenféle sütemény készíteni. Ennek persze a barátaim nagyon örültek, mert mindig annyit sütöttünk, hogy nekik is bőven jutott belőle. Persze az utóbbi időben már otthon sem nagyon sütöttünk közösen. Néha én bevettem magam a konyhába és megpróbáltam valami finomat csinálni, hogy a szüleim kedvére tegyek, de legtöbbször nem igazán kértek, úgyhogy vagy ki kellett dobnom vagy odaadtam valamelyik szomszédunknak.
     - A novella írást mindig egy egyszerűbb műfajnak tartottam, mert mégis ki lehet dolgozni a karaktereket, de nem túl terjengős és így azok az emberek is szívesen elolvassák, akiket elriaszt egy hosszú könyv látványa - a lányra mosolyogtam. - Novellákat szoktál olvasni vagy csak a verseknél maradsz?
     - Nekem tetszik az ötlet, ha gondolod beültetünk aztán egy sütit is ehetünk, most hogy így megbeszéltük, hogy mindketten szeretjük az édességeket - mindig felüdülés volt egy hasonlóan kreatív emberrel beszélgetni. - Vagy amihez kedved van, akár valahol a suliban is maradhatunk. Nekem teljesen mindegy!

Ainsley

- Nincsen semmi gond, már valahogy túltettem rajta magam – igazságtalannak éreztem azt, ami történt, de hát ki lenne kíváncsi egy elsős véleményére? Senki.
- Elrontotta a játékélményt, megrémisztette Aladárt, engem pedig majdnem felgyújtott – dühös voltam, mélységes utálatot éreztem az Eridon iránt. A láthatatlan szakadék, ami a két ház között húzódott, egyre tátongóbbá vált, nem lehetett áthidalni semmivel.  Egy idő után, azért sikerült lenyugodnom, a jó társaság miatt sem tehettem meg azt, hogy puffogok, mint valami dühös szárnyas (pulyka). Kisebb vidámságot erőltetve az arcomra, fészkelődtem a fotelben, ami ugyan kényelmesnek tűnt, de egyre jobban szurkálta a hátsófelemet.
Ki tudja, lehet, beleköltöztek valakik? Az igaz, hogy nem terveztem bolhairtást, de ha meg kell tenni, hát meg kell tenni, nincs mese. Kíváncsian fürkésztem Ainsley arcát, hátha ő is tapasztal valami furcsát, ott hátul, vagy esetleg máshol a végtagjaiban.
- Boston terrier – válaszoltam meg a lány kérdését büszke mosollyal az arcomon. Igen, tudom, hogy milyen fajtájú a kutyám és imádom őt.  Ez az állapot azonban csak pillanatnyi volt, ugyanis a beszélgetés további felében nagyon elkezdtem vakarózni és furcsa kiütések is megjelentek rajtam. Árulkodtak arról, hogy bizony ebben a kanapéban megbújtak valakik, csak azt nem tudtam, hogy kik.
- Ha mindet el akarod olvasni, akkor az maratoni táv lesz. Több időbe fog kerülni, mint egy Anna Karenina – hoztam fel példaként a mugli művet, amit még siheder koromban volt alkalmam megszemlélni az unokanővérem hosszabb terjedelmű regényei között. Nagyon poros kötet volt, valószínű, nem akarta a kezébe venni senki.  Egészen elárvult ott a polcon.  Felderült az arcom és sugárzott akár a nap, amikor a lány lelkes szavait hallgattam, hiszen azonosultam velük:
- Nagyon szuper, támogatom – vadul bólogattam, akár egy mugli műszerfalon elhelyezkedő ugyanazt a ritmust visszaadó kiskutyus. Szomorúan konstatáltam, hogy nem akarja elvenni azt a pillangóízű rágógumit, pedig belülről emésztett a fene, hogy megkóstoljuk és megnézzük, mi történik velünk az elfogyasztása után.
- Nézd, ezek nagyon finom rágógumik. Tudom, hogy a sütiket jobban szereted, de feltétlen ki kell próbálnunk őket – mutattam a középen elhelyezkedő finomságokra.  Szinte könyörögtek nekünk, hogy tömjük be őket és aztán valami furcsa pillangó alakban szálldossunk a kastélyban sokak örömére.
- Igen, majd egyszer kinézhetnénk Bogolyfalvára – könnyedén belementem a lány ötleteibe, sosincs gond az olyan emberekkel, akik szeretik a sütiket meg az irodalmat.
- Novellákat nem nagyon olvasok, de a te novelláidat szívesen – kedves mosoly ült ki az arcomra, ha barátokat szerez az ember, sosem ráncolja össze a homlokát. Ez valahogy nálam is így működött.

Lora
könyvecském | daily look

     - Emiatt van rosszul Aladár? - eléggé meglepődtem, nem gondoltam, hogy egy ilyen esemény akár egy kutyát is ennyire meg tud rémiszteni. - A boston terrierek aranyosak - nekünk ugye soha nem volt kutyánk, de néhány házzal odébb lakó szomszédunk tartott egy gyönyörű, zsemleszínű labradort. Mindig, amikor boltba mentem vittem neki valami kis apróságot, mondjuk egy kis csontot vagy jutalom falatot. Egy idő után már kifejezettem vettem neki valamit. Olyan hálás volt, láttam a szemein.
     Érdeklődve figyeltem, ahogy Lora egyre jobban fészkelődik a fotelben. Én is éreztem, hogy valami, mintha csipkedne, de eddig nem vettem róla különösebben tudomást. Addigra azonban már egyre jobban kezdtem érezni, mintha apró kis lények mászkálnának rajtam és csipkednének.
     - Hidd el, van időm szívesen olvasom mások írásait - mosolyogtam, mert már alig vártam, hogy nekikezdhessek az olvasásnak. Imádtam a barátaim történeteit olvasni, mert olyankor egyre jobban meg tudtam őket ismerni.
     - Majd ezt még jobban kidolgozzuk, szerintem jó kis programot lehetne belőle gyártani - nagyon izgatott lettem a művészkör említésére. Szívesen csináltam volna ilyesmit, hiszen így rengeteg hozzám hasonlóan kreatív embert tudnék megismerni az iskolán belül is.
    - Milyen rágó ez? - érdeklődve méregettem, valami nem volt rendben vele kapcsolatban, de mindettől függetlenül nagyon hívogatónak tűnt. - Igaz inkább a sütiket kedvelem, de egy jó rágót sem vetek meg. Bízok az ízlésedben, úgyhogy megeszek egyet, de akkor te is, hogy lássam nem akarsz-e megmérgezni - nevettem rá. Túlságosan ajánlgatta, lehet, hogy hányás ízű vagy akármi.
     - Szavadon foglak! - mosolyogtam a lányra. Nem engedem csak úgy futni hagyni, mindig jó egy kis intellektuális program, főleg ha süti is van hozzá.
     - Nem hiszem, hogy az én novelláimban olyan sok örömet fogsz lelni,
 de ha ragaszkodsz hozzá keresek neked valami jobbat, ami legalább viselhető minőségű - egyre több csípést éreztem és már lassan úgy voltam vele, hogy megbolondulok tőlük. Elkezdtem vakarni a hátam és észrevettem, hogy Lora is hasonló gondoktól szenved, de rajta már kiütéseket is véltem felfedezni.
     - Szerintem van itt valami ebben a fotelban - még jobban vakarózni kezdtem, majd felpattantam és kicsit ugráltam, hátha ez segít valamit a helyzeten, de ugyanúgy viszketett a hátam. - Mi a fene? Gondolom téged is megcsípett ez a cucc - próbáltam nem vakarózni, de szörnyen viszketett. Egyre messzebb mentem a foteltől, hátha az segít valamit, de a csak nem csillapodott az égető érzés.

Ainsley

- Kérlek, ne legyél ilyen kishitű, biztosan jók a novelláid, én még egyet sem olvastam belőlük - csak az igazat mondtam. Az őszinteség nem állt távol tőlem, igazából összetartoztunk, mint borsó meg a héja. Közben fokozódni látszott a helyzet, a bolhák egyre nagyobb támadásba lendültek, mi pedig jókora kiütésekkel magunkon, úgy festhettünk, mint a százegy kiskutyák.
- Szerinted mióta próbálnak likvidálni bennünket? - tettem fel a kérdést, amit úgy hittem, meg fog tudni válaszolni, habár jómagam se tudtam rá a feleletet. Legrosszabb esetben, elmegyünk a gyengélkedőre és valami könnyed varázslattal megszabadítanak bennünket a kellemetlen foltoktól.
- Azért ne ess kétségbe, biztosan van ír a problémánkra - még gyorsan közbeékeltem, mielőtt végképp kitörne a pánik. Én is hajlamos vagyok arra, hogy túldramatizáljak dolgokat, magamból kiindulva pedig jobb a bajt megelőzni mintsem a kialakult kataszrófa-helyzetet orvosolni.
- Mindenképp kellene alakítanunk egy ilyen kört, vagy szerveznünk egy ilyen versenyt. Szerintem sok jelentkező lenne rá - lelkesen bólogattam a lány mondataira, bármikor megszólalt, olyan volt, mintha saját magamat hallgattam volna. Ez nagyon imponált nekem, zene volt a füleimnek.
- A rágók... hát... próbáljuk ki - noszogattam és felé nyújtottam egy sárga színűt, én meg elvettem egy pirosat. Lassan gyömöszöltem a számba, féltem, hogy mi lesz a következmény, ugyanakkor vágytam arra, hogy valami különös, megmagyarázhatatlan dolog történjen velünk.

Lora
könyvecském | daily look

 - Kedves, hogy ezt gondolod, de majd ha elolvastál legalább egyet szerintem elég rendesen meg fog változni a véleményed - nevettem fel. Sok mindenben biztos voltam magamban, például a tudásomban, a festményeimben, a rajzaimban, de az írásaimmal mindig hadilábon álltam. Szerettem írni, de tudtam hogy nem megy. Akárkinek mutattam, mindenki azt mondta, hogy jók a novelláim és a verseim, de valahogy én nem éreztem így. Arra gondoltam, hogy csak azért mondják, hogy tetszik nekik, hogy ne bántsanak meg.
     - Akkor erről a művészestről még mindenképpen beszélünk - ugyanazt a lelkesedést láttam rajta, mint amit magamon éreztem. Jó érzés volt olyan emberrel beszélgetni, aki hasonló érdeklődésű és ugyanannyira buzgó, mint én.
     Egyre jobban elkezdtem vakarózni és kisebb-nagyobb foltokat fedeztem fel szerte a testemen. A viszketés lassan már fájdalomba ment át, attól tartottam, hogy véresre kaparom a csípéseimet csípéseimet. Ahogy jobban szemügyre vettem magamat, még több pöttyöt találtam.
     - Ötletem sincs, de lassan abbahagyhatnák, mert nagyon fáj mindenem - épphogy álltam a fajdalomtól, a falnak és a fotelnak támaszkodtam, hogy meg tudjak állni. - El kéne mennünk a gyengélkedőre, mert már alig állok a lábamon. Tudnál kicsit segíteni? - kértem meg Lorát, ahogy ellöktem magam a faltól.

Ainsley

Nem fog megváltozni a véleményem - fejem rosszalló ingatásába kezdtem, pláne, hogy már jó előre ilyen siralmasnak állította be a novelláit. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy Ainsley rossz történeteket írna, nem úgy tűnt a beszédéből, mint aki primitív szintű gondolkodással tengetné mindennapjait. Megfelelőnek találtam a képességeit és fantáziáját ahhoz, hogy csodás műveket hozzon létre és osszon meg a nyilvánossággal. Csak sejtelmesen mosolyogtam felé, - képzeteimet nem osztottam meg vele - lusta voltam beszélni is. Úgy véltem, tanuljon meg olvasni a gondolataimban.
- Már nekem is nagyon fájnak a csípések, tényleg muszáj leszünk elmenni a gyengélkedőre - erre a mondatra nagyot nyeltem, mintha valami almadarabka rekedt volna a garatomban, pedig nem volt ott semmi, ezt a kíváncsiskodó festmények is tanúsíthatták volna. Ahogy elkezdtünk a bolhákról beszélni, a rámákban fellelhető személyek is kisebbfajta pánikot kaptak, ugyanis sorra tűntek el és kezdtek megjelenni a kastély más pontjain. Nem értettem a történések okát, tanácstalanul meredtem magam elé, olyan feltevések jártak a kobakomban, hogy esetleg már velük is történhetett ilyen incidens? Egy bolhatámadás áldozatául eshettek ők is?
Mielőtt megoldottam volna magamban a rejtélyes jelenségek okát, Ainsleybe karoltam, és támogatva megtettük az első lépéseket a gyengélkedő felé. Útközben azért nem bírtam csendben maradni, pár kérdést még muszáj volt intéznem felé:
- Szerinted el tudják tüntetni őket? Mennyi időt fogunk ott tölteni? - habár nem akartam túlpörögni a témát, természetesen sikerült. Ezerféle kétely járta át a szürkeállományomat és vinnyogva az ajkamba haraptam. Aladár is így szokott, amikor leszakad az ég és éktelen dörgésbe kezd. A félelem valahogy erőt vett rajtam és nem akart semmilyen irányba mozdulni.

Lora
könyvecském | daily look
ZÁRÁS - köszönöm a játékot

  - Szerintem is az lenne a legjobb, ha elindulnánk a gyengélkedőre. Viszket és fáj minden porcikám - válaszoltam és próbáltam minél ügyesebben a lábaimon megmaradni.
  Egyre nehezebben álltam a lábamon és ugyanezt vettem észre Lorán is. Próbáltam a lehető legkevésbé ingatagul elindulni, de nem nagyon sikerült. A falnak támaszkodtam, miközben a lány belém karolt. Így próbáltunk a gyengélkedő közelébe férkőzni. A folyosó végénél járhattunk, amikor a mellettem támolygó társam ismét megszólalt.
  - Nagyon remélem, hogy eltudják, nem szeretnék, így élni az életem hátralévő részében - nem komolyan mondtam, de még így is kirázott a hideg már csak a gondolattól, hogy ezt még évekig el kelljen viselnem. - Nem tudom, remélem hamar találnak rá valami gyógyírt, mert már nagyon viszket mindenem - mondtam elhaló hangon. Ahogy haladtunk előre úgy lettem egyre rosszabbul. Fájtak a lábaim, a karjaim, a hátam és az összes testrészem. Egy pillanatra meg kellett állnom, mert rám jött a köhöghetnék, ezért a falnak támaszkodva próbáltam javítani a helyzet, sikertelenül. Nehezen, de tovább indultam.
  Már egy jó ideje mentünk és egyre rosszabbul éreztem magam. Reméltem, hogy perceken belül a gyengélkedőre érünk, mert attól tartottam, hogy ha nem érünk oda hamarosan, akkor biztos voltam benne, hogy összeesek.
  Amikor a gyengélkedő folyosójára értünk irtózatosan megkönnyebbültem, már azt hittem, hogy sohasem érünk oda. Kinyitottam előttünk az ajtót és így már mindketten könnyedén beléphettünk.