30. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Nyugati szárnyElső emelet

Oldalak: « 1 2 ... 8 ... 16 17 [18] 19 » Le | Téma száljai | Témaleírás
Mihail Vladiszlav Sztravinszkij
Prefektus Rellon, DÖK elnök, Egyetemi hallgató, Harmadikos mestertanonc


#fattyú #szőke ördög #Mihi #Mimi
offline
RPG hsz: 216
Összes hsz: 767
Írta: 2020. március 16. 19:01 | Link

Belián
újra látlak / ne haragudj rám

Ha barátok és ismerősök nélkül éled le az életedet, megtanulod értékelni azt, amikor valaki úgy néz rád, ahogy Belián tette velem a Tanulószobában. Megtépázott lelkemnek és magányomnak olyan volt ez, mintha átszakadt volna egy gát, amely évek óta ugyanolyan stabilan áll, senki és semmi nem tudja áttörni. Mert hiába tette ki életem nagy részét a mágiával való manipulálás, és így kaphattam ilyen nézéseket, talán még több is volt bennük, de egyik sem volt olyan őszinteséggel teli, mint amit Beliántól kaptam. Mert mindenki vágyott rám és akart, de a mágiámnak köszönhetően, nem annak, amit adni tudok nekik. Nem magam miatt akartak, míg ő ki is mondta, hogy tudja, úgy jön le az egész, de ő nem. Ő ismerni szeretne, és engem szeretne ismerni, nem azt, ami vagyok, mert emberi mivoltom igenis megkérdőjelezhető az ilyen cselekedetek után, még akkor is, ha amúgy sem az emberi fajhoz tartozom. Mert amit tettem vele az nem emberhez méltó, főleg nem olyanhoz, aki segíteni szeretne, aki elvenné a fájdalmat, amivel a másik küzd éjt nappallá téve. Nekem ez volt a célom, mégis olyan drasztikus fordulatot vett az egész, hogy mardos a bűntudat, égeti bőrömet és marja a sejtjeimet, ahogy minden porcikámat átjárja az őszinte bűntudat és megbánás. Ez rendben van, fájjon is, teljesen megérdemlem. Mindent megérdemlek, ami negatív, ami azt sugallja felém, hogy rossz dolgot tettem éppen vele, aki soha nem érdemelte volna meg. Mert hiába a segítséget nyújtó kéz, ha kitépi közben a tiédet.
És ezért nem tudok elmenni csak úgy. Ezért kuncogok fel halkan, mit sem sejtve, vagy talán törődve azzal, hogy lehet ez nagyobb pofon neki, mintha azt mondanám, hogy takarodjon innen és hagyjon békén, mert nekem ez semmit nem jelentett. Hazudnék, ezt mindketten tudjuk, mert igenis jelentett, még ha nem is olyan mélyen és tisztán, mint azt valaki hinné, de jelentett. Sok mindent, mindkettőnknek, amivel nem tudunk mit kezdeni, és én talán nem is akarnék, ám aligha kapok választást, ahogy a kérésem ellenére megint hazudik nekem. Kékjeim arcát fürkészik, miközben felé fordulok, óvatos mosollyal ajkaimon nézem végig, ahogy lehunyja szemeit, és a mosoly, amely megvillan arcán, egyáltalán nem tetszik. Olyan békés és nyugodt lehetne, de az a plusz, az a kis plusz mindent tönkretesz. Nekem köszönhető. Oldalra sandítok, majd azzal a lendülettel indulok el a fal felé, hogy hátamat neki vethessem, le nem véve acélkék tekintetemet róla, mert ha már meg kell beszélni, akkor csináljuk rendesen. Fejem előre bukik akaratlan, ahogy ismét beszélni kezd, és a szavai elérnek agyamba, ami lassan kezdi el feldolgozni az információkat, amiket kap. Szándékosan került engem. Tudjátok, azért, mert odatesszük, hogy félig az, félig meg nem, még nem lesz jobb a léleknek ezt hallani, akkor sem, ha megérdemlem, hogy fájjon. Tincseim ismét arcomba hullanak, és nagyjából egy időben vele engedek meg magamnak egy mély sóhajt, alsó ajkamra harapok rá. Szólásra nyitom számat, alsó ajkam megremeg, így inkább becsukom azt. Lassan pillantok fel rá, és ha elkapom tekintetét, akkor nem eresztem.
- Belián - lehelem nevét, hangom simogathatja a dobhártyákat, amelyek meghallják, még ha csak futólag is. Szándékosan kerültél. - Nem tudsz vagy nem akarsz? Végül is mit vársz tőlem? - szegezem neki a kérdést lágy hangon. Nincs benne számonkérés, nincs benne fenyegetés, egyszerű kérdés, amelynek hangsúlyából tökéletesen kivehető, hogy őszintén érdekel a válasz, és a kérdés is ugyanolyan őszinte. Nem tudom mit tehetnék, vagy mit vár tőlem egyáltalán, de ha elmondja, talán még enyhíthetek a mérhetetlen bűntudatomon. Mert igen. Még most is én vagyok előtérben.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Helvey Belián Balázs
Prefektus Levita, DÖK tag, Egyetemi hallgató, Szavazásfelelős, Pro Levita-díjas, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


nyünny | young wolf
offline
RPG hsz: 466
Összes hsz: 3711
Írta: 2020. március 16. 22:31 | Link

.találkozzunk újra. de ez most már nem a megszokott. helló 200.


Emlékszik ám, minden pontra. Arra is, amit akkor mondott, mikor nem sodorta el annyira az egész, hogy nem volt képes összetett, értelmes mondatokat alkotni. Mert az igaz volt és talán igaz a mai napig is, hogy megismerné, hogy látni szeretné azt, aki hibázott és aki ott hagyta, hogy mi vitte erre, miért és aki azt mondta, egyedül van. Azt felelte rá, nem kell egyedül lennie, ő mégis azt választotta és választja talán most is. Jogos a kérdés, ezek után neki kellene-e bármit is tennie, mondania? Egyáltalán, lenne értelme annak, hogy bármit is akarna mondani? Nem tudja. Valahol a sértett fél elutasítja, de ő az az ember, aki nem akar haragot táplálni, mert nem tört az életébe, annyira át sem verte és nem is tud olyanról, hogy ártott volna valakinek, valakiknek annyira, hogy megérdemelné. Sok mindent nem tud, rájön, hogy semmit sem nagyon, ő kiterítette mindenét, ami van, minden, ami önmaga. Mert ezen kívül nincs más, nincs mély és sötét múlt, nincs szövevényes kapcsolatháló, nincs semmi, csak a farkas, aki előbújt és megmutatta magát, holott nem kellett volna, sosem engedte neki. Csak az erdő magányában enged neki szabadságot, úgy börtönzi be minden más alkalommal, ahogy saját magát tette a csendbe és magányba hosszú évekig. Mert ha neki sem jó, annak se legyen, értitek. Mintha direkt és igazából mégis, csupa véletlen minden. Az nem, hogy akkor ott volt, ott akart lenni, hogy a kis „kihallgatás” után maradt és igazándiból ott lépett a csapdába. Nem, nem várta azt, nem várt semmit. Mégis kapott, majd el is vette. Hullámzó gondolatok, nem is érti őket, miért vannak ennyire felkorbácsolva. Nem kellene, mert nem. Volt a mágia által létrehozott valami, amelyből kialakult az, hogy beszéltek, hogy együtt dolgoztak, hogy az elején segítette valamiben, amit nem értett és amit amúgy egy szempillantás alatt dobott el, mintha csak álca lett volna. Egy újabb pókháló? Vajon már akkor is akart valamit, vagy tényleg minden a véletlen és a játék? Egy biztos, válaszokat szeretne, mert nem követelőzik, nem tud, hogy nyugodtabban léphessen akármerre. Tovább. Nem segített rá, hogy valami a házuk tornyában nem kerek, hogy valami rányomja mindenkire a bélyeget és minden csak sötétebb tőle és ridegebb. Hogy ez se tett jót az idegeinek, de a mostan, a mostani történések emellett már talán jobban kiélesednek. Ne haragudj, de muszáj. Valahogy le kell rendezni, ha fáj, ha nem, mert továbbra sem tudja, mit érez a másik. Csak amit lát.
Követi a tekintetével, ahogy moccan és a falhoz vándorolva dől neki. Mintha támasz kellene az egész miatt, vagy csak megszokás, fene se tudja, hogyan szokás az ilyet tárgyalni. Nincs tapasztalata, ő azt is elhinné, ha törökülés lenne erre a legjobb, azonban nem moccan, továbbra is ott ácsorog és vár a csodára, amely nem akar jönni. Pedig jöhetne. Már el is engedné a dolgot, majdnem kicsúszik belőle egy „hagyjuk” és egy köszönés és indulna. De az se könnyebb, ahogy a másik tesz. Mintha elgondolkodna, szégyellné magát? Kissé oldalra billen a feje, kérdőn pillant felé, így kaphatja el a tekintetét. Így fúrja bele magát megint és ő akaratlanul rezdül össze erre. Most ne. Most ne vegye elő, engedje meg neki, hogy józanul gondolkodjon. Csak ennyit, utána meg... meg vagy elmenekül az egész elől, vagy, ha végre valami választ kap, már biztosabban dönt. A saját nyelvét harapja, a saját nevét hallja és beleborzong. Ne, ne kezd. Ne kapj el még.
- Mindkettő – feleli őszintén, majd szinte meglepi a kérdés. Mit vár tőle. Mintha úgy szegezné neki a dolgot, hogy oldja is meg, ha már felhozta, kész válaszokat. Mintha csak... nem érdekelné, csak legyenek túl rajta. Kihúzza magát, mint aki most kapna erőre, de ugyanolyan tanácstalan, mint eddig. Többször nyílik ajka szólásra, de többször be is zárja azt, mire elkapja a fonalat.
- Nem vártam semmit, tudod? Se választ, se cselekedetet. Aztán jössz, jöttél és most szeretnék. Mert... lehet neked totál megszokott, hogy ezek történnek veled, de nekem... nekem nem. Összezavar, és nem az, mert tudom és emlékszem arra, amiket mondtál, hogy hogyan hat és bla, bla bla – megered a nyelve, de hangja bátortalan, mintha tini lenne, aki most tanulja. Lélekben az is, tanul is. Nem lép nagyon közelebb, csak a tipikus, beszéld közbeni lépés sikerül, hogy ne kelljen hangosnak lenni.
- Szóval nem tudom. Végét, elejét, pontot, hogy ne legyen kellemetlen. Mert nem vagyok naiv fruska, aki arra vár, hogy na, enyém és kész, csak... nem akarok folyton ezen gondolkodni, hogy... hogy nem tudom. Én tényleg meg akartam ismeri azt, aki a maszk mögött van, de neked muszáj bebújni a mágia mögé, amivel nem tudok mit kezdeni, amivel ellöksz. Vagy mit művelsz. Én nem hazudtam, de nem tudom, hogy fordítva... hogy fordítva mennyire. Úr isten, mekkora szerencsétlenül hangzok magamnak is – utóbbit már csak magának morogja és a plafonra szegezi a tekintetét. Elég ebből. Kimondta, még ha hülyeség is az egész. Lesz, ami lesz. Más nem elküldi a francba és az is egy válasz.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mihail Vladiszlav Sztravinszkij
Prefektus Rellon, DÖK elnök, Egyetemi hallgató, Harmadikos mestertanonc


#fattyú #szőke ördög #Mihi #Mimi
offline
RPG hsz: 216
Összes hsz: 767
Írta: 2020. március 20. 13:38 | Link

Belián
újra látlak / ne haragudj rám

Az élet minden pontja elcsúszhat egy olyan irányba, amit már nem tudsz irányítani. Ez lehet jó, vagy rossz, igazából nem fontos, ha már nem a te kezedben van az irányítás. Akkor is ez történt. Ott, a Tanulószobában, amikor engem is elkapott az a hév, amely gyermekkorom nagy részét kitette, hogy szeressenek, visszatért, és újra az a nyolcéves forma kisfiú voltam, aki nem vágyott másra. Barátokra, ismerősökre, hogy vele is játszanak, hívják labdázni és hintázni, kérjék meg, hogy fogócskázzon velük, hadd érezze, hogy szeretik és tartozhat valahova. Nem történt meg egyik sem. Szinte fehér hajam, rikító kék szemeim mindig is kiszedtek a tömegből, de ezt gyerekként aligha éled meg kiváltságosnak, mert mindenki észrevesz. Gyerekként pedig, ha mással nem is, a külsőségekkel mindig tudnak basztatni, hiába nem tehetsz róla. Nem tehettem róla én sem, mégis kaptam naponta a beszólásokat és megaláztatásokat. Pedig bassza meg! Mit tehetek én arról, hogy majdnem fehér a hajam? Hogy szemem színe világít? Hogy bőröm bársonyos, érintésem mindenkit meghajlásra kényszerít? Hogy egy szavamtól eldobnál mindent, ha én azt úgy akarom? Nem tehetek róla! Genetika, amellyel aligha szállhatnék szembe, pedig mennyire akarnék! Egyszerűbb lenne és könnyebb, átlagosként élni a mindennapjaimat, mint Belián. Fájdalom teszi ki a napjai nagy részét, mégsem tudja róla senki, rejtegeti mindenki elől, és havonta egyszer kifordul önmagából. De ezen kívül? Tökéletesen átlagos. Irigy lennék? Féltékeny? Miért akarom elorozni ezt tőle? Miért akarok olyan lenni, mint ő? Miért segítenék neki minden pillanatban? Átlagos, amilyen én soha nem lehetek, mégis ott akarok lenni neki, amikor kell, hogyha csak percekre is, de megkönnyítsem neki a fájdalmat, amit el kell viselnie. Mert segíteni akarok. Segíteni akartam akkor is, de rosszul sült el, mert hagytam, hogy a nyolcéves, szeretetéhes kisfiú kitörjön belőlem és követeljen többet, egy olyan embertől, aki ugyanarra vágyik. Elfogadhatatlan ez az önzés, hiszen Belián... ő tényleg nem tehet semmiről, mégis nyakig belerángattam, hogy most, itt, muszáj legyen beszélnünk arról, ami történt, amit nem ért, amit akarna megint, de mégsem, mert életidegen és fél tőle. Egyet tudok érteni. Vajon, ha elmondanám neki, akkor elhinné? Csalóka elképzelés, de ahogy tekintetünk találkozik, elmélyedek a kékekben, amik engem fürkésznek, még el is hinném. Ajkai szólásra nyílnak, becsukja azokat, végül ismét, mire végre megered a nyelve, hangja mégsem olyan határozott, mint amit a kiejtett szavak megkövetelnének. Mélyet sóhajtva hunyom le szemeimet és hajtom le fejemet, miközben hallgatom.
- Nekem sem megszokott - motyogom magam elé a szavakat, szemeimet lehunyva tartom. Hadd ne kelljen ránéznem, csak ilyet ne kérjen tőlem, mert akkor ismét vége az egésznek, akkor megint elbukom, megint ugyanoda lyukadunk ki. Nem engedhetem meg magamnak. - Nem hazudtam. Egyedül vagyok, egyedül voltam egész életemben, de az, hogy meg kellene nyílnom, még új. Nehéz - mélyet sóhajtok, kinyitom pilláimat, miközben zsebeimből húzom ki kezemet és Belián elé lépkedek. Arcát fürkészve folytatom. - Ugyanúgy akartalak ott, mint te engem, de nem voltam rá képes, hogy folytassam, mert... egyszerűen nem. Nekem sem megszokott, de nem is érzem kellemetlennek - jobb kezem ráng meg, ahogy mozdulna, hogy arcára simítsam kezemet és megcirógassam a bőrfelületet, de ezt sem engedhetem. Nyugton kell maradnom annak érdekében, hogy józanul és valóban Beliánnal beszéljem meg azt, amit szükséges. - Mondd el nekem, hogy min gondolkodsz pontosan, kérlek, hadd próbáljak meg segíteni - egy halvány, mégis annál őszintébb mosoly kerül fel ajkaimra, miközben arcát fürkészem. Nyugodtságot sugallok kifelé, Belián felé, de belül meghalnék, hogy hozzáérhessek, hogy folyamatosan a bocsánatáért esedezzek, amiért ezt és így tettem vele, bele sem gondolva a következményekbe, amit okozok vele. Ölelném magamhoz őt is, megtépázott lelkét is simogatnám megállás nélkül, amíg azt nem mondja, hogy állj, ne tovább, mert ugyanarra vágyunk, ugyanazt szeretnénk az emberektől. Az más kérdés, hogyha valaki nem engedi, hogy szeressék, igaz? Te vajon miért nem engeded?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Helvey Belián Balázs
Prefektus Levita, DÖK tag, Egyetemi hallgató, Szavazásfelelős, Pro Levita-díjas, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


nyünny | young wolf
offline
RPG hsz: 466
Összes hsz: 3711
Írta: 2020. március 22. 12:51 | Link

.találkozzunk újra. de ez most már nem a megszokott.


Minden szempontból különleges, míg ő közben egy szürke kisegér mellette. Aprónak érzi magát, noha soha nem volt olyan hatalmas, amely már kényelmetlen lenne, nem is tud, és nem tudna olyan feltűnő lenni, mert nem is akar. Csendben, békésen és mégis, úgy néz ki, vannak, akik erre is figyelnek, akik nem a többi tündöklő vagy épp kiemelkedni vágyók között néznek szét, hanem azok között, akik el akarnak tűnni talán. Minden szempontból más ő, és nem lenne ezzel semmi probléma, mert figyelne rá, már abból, amit csinálnak iskolai elfoglaltság keretein belül, másrészt azért is, mert azzal nincs semmi gond, ha néha kommunikál, ismerkedik, vannak pillanatok, amikor kinyílik picit. És nincs mögötte több, csak ami és amiről szó van. Ezt próbálta talán ott is, ezen dolgozott, hogy akkor már a kellemetlen után vezessék le és felejtsék el, hogy kicsit mitől fájt a fejük. Nem akart ő többet, rosszat, kellemetlenséget, semmit. Mondhatni, ártatlan volt az egészben, tehetetlen és a végén telhetetlen. Nem akarta, hogy a következő találka kínos legyen, hogy szinte kínosan hosszú ideig inkább csak meneküljön, mint valami gyáva akárki, és valóban az, mert félt valamitől, amit nem tud körbeérni. Talán inkább attól, hogy ő nem tud majd mit kezdeni és nem is tud, látványosan. Hogy megint átpörget mindent a fejében újra és ugyan oda lyukad ki. Hogy most már fogalma sincs, kit kellene hibáztatnia, hogy hol volt az a rossz pont, amikor meg kellett volna állni és mégsem rossz, mert... Mert. Hogy aztán el is veszítse ismét a határozottságot, hogy nem érti, mi folyik a másikban és érteni szeretné, de nem erőltetheti, mert az kellemetlenebb, mint az, ahogy most áll előtte. Különböző világ az, amit ők képviselnek, mégis, valahol egy. Talán ezt, talán valami hasonlót érez az egész mögött, még ha az események kicsit hátra is vetették és csendre kényszerítették. Nem tudja, vajon megérti-e teljesen, mi az, amiért ilyen, mert maga sem tudja és persze, akkor mégis hogyan várhatna bármit a másiktól mégis. Hogyan kérhetné arra, hogy na, lépjék meg ezt és legyen valami, csak ne az, ami most van? Hogyan kérhetne bármit?
A plafont akarja magára szaggatni, de csak bámulja, mintha oda kellene írnia a választ akárkinek és ő csak felolvassa, mint az okos diák. Nincs ott válasz, csak magában van, meg kellene keresni. Tekintete végül visszavándorol hozzá, hallja, hogy mond valamit, de nem teljesen, ahhoz most túl nagy a táv és túlságosan zakatolnak a gondolatai, meg valamennyire a szíve is, megint, pont úgy, mint amikor egyre csak közelebb és közelebb hajol, ahogy épphogy érintette ajkait. Akaratlan harap a sajátjára, aprót, nem úgy, mintha arra vágyna, hanem mint aki ki akarja marni onnan az érzést. Miért van ez? Elég. El kéne engednie. Aztán folytatja a másik, mondja és sóhajt egyet. Ezt akarta hallani? Ezt vagy így? Csendben figyel, mintha csak a folytatást követelné. Kérné. Nem kellene?
- Tudom, hogy nehéz. Nekem ne mond – apró mosoly kerül fel ajkaira. Annak mondja, aki nem akart megnyílni, aki kénytelen volt mégis és aki már valamelyest, egy részét elfogadta. Teljesen még talán nem. Mindent nem tárt fel. - A kérdés, hogy akarod-e, mert... nem tudom. Mondhatnám, hogy itt vagyok én, de az a te dolgod, hogy eldöntsd, végül kinek akarod. Remélem érted... - lényegében megint azt mondta, amit akkor és mégsem, mert ezzel azt tette, ami a legjobb. Nem erőlteti magát, ha azt mondja, nem akar, nem neki, akkor nem erőlteti többet. Tovább nem mondja, mert elindul felé és egy pillanatra hátrálni támad kedve. Mögötte megint fal van, a kanapé, csapda lenne. Nem. Közelebb kerül, és lesütve a tekintetét, karjait fűzi össze mellkasa előtt, kapaszkodik magába, mint a józan észbe. Akarta őt. A hideg rázza ki ettől, apró szusszanás szakad ki belőle. De nem volt rá képes. Őszinte kíváncsiság az, ahogy mégis fel bír rá nézni végül.
- Miért nem? Mármint, értem, nem voltam önmagam, nem... etikus vagy illik, vagy mi. De miért nem? - nem kellemetlen. Neki valamelyest igen, csak nem azért, amiért hinné. Oké, ez nehezebb, mint hitte, főleg szemtől szemben. Nem csoda, hogy eddig húzta, halasztotta és ha nincs ma a véletlen, akkor talán még várt volna vele. Vagy fogalma sincs. Nagy sóhajjal fogadja a mosolyt és oldalra pillant, mert hát, szedje már össze magát. Körülbelül úgy érzi az egészet, hogy kívülről nézve igencsak furán nézhetnek ki. A másik szeretne közelebb kerülni, míg ő bezárkózik, távot tart. Ez nem kellemes, de most nem tud mást. Visszafordítja arcát felé, de tekintetét kerüli, cikázik arcán, most józan fejjel nézi meg azokat a pontokat, amiket érintett. Amiket... Elég. Ez nem ő. Hirtelen hűvösnek érzi a folyosót, ahogy a hideg rázza ki.
- Min gondolok? Fogalmam sincs – neveti el magát, apró, bátortalan, de igaz. Nem tudja és nem őt neveti ki, hanem saját magát. - Segíteni? Miben? A fájdalommal megint? Nem, az ugyan úgy visszajön és... nem tudom, megszoktam, ez most mégis furán érintett – engedi le a kezét, a körömágya bőrébe vájja körmét és kezdi piszkálni azt. Hát mit akar, komolyan. Elnézi a mosolyt, ahogy nem mozdul felé. - Ne haragudj, kikövetelem szinte ezt és hasztalannak bizonyulok máris... - fújtat egy aprót. De hát mind gondolkodik. Oké. - Sok mindenen gondolkodtam amúgy. Mérges voltam, aztán mégse, értetlen aztán meg még jobban. Nézd én, semmit sem erőltetek. Csak letisztázni szerettem volna, nem rád akaszkodni, hogy ami megtörtént, azután már csak én lehetek az életedben, mert nem. Nincsenek efféle kéréseim, csak passz... oldjuk meg, lépjünk túl és legyen valami kellemesebb? Ami miatt nem akarlak kikerülni? Ühm... - apró szünetet tart, legalább magát nem hazudtolja meg. Zavarban nincs teljesen, de mégis, beszél, fecseg, mintha muszáj lenne. Tényleg tud sokat. - Nem tudom ezzel mit kellene kezdenem. Tanácstalan vagyok, de ez hülyeség, mert voltak egy éjszakás pillanataim az életben, vagy amikor csak elcsattant egy csók. Ki tudja, voltam-e olyan részeg, hogy nem-e sráccal, nem tudom. Azt viszont igen, hogy most nem vagyok az a főiskolás aki valószínűleg meghalt és lett belőle egy szerencsétlen, aki nem tudja helyrerakni a gondolatait se, mert itt állsz előttem és folyton eszembe jut, hogy bassza meg, mégis kisöpörtél onnan mindent és mennyivel könnyebb volt, kellemesebb és aztán gyomron rúgott, hogy haha, csak illúzió, semmi több, ahogy jött, úgy ment. Hogy neked ment, de csak mert használsz valamit, amit eddig elképzelni sem tudtam. Hogy mindjárt felrobbanok, mert ennyi dolgot nem lehet érezni, mert nem egy tinilány vagyok és azt akarom, hogy múljon el. Legyen úgy ahogy eddig, vagy... nem tudom. Akármi. Nem tudom befogni sem, ez lehet hülye ötlet volt. Biztos nem érsz erre rá, nem így tervezted a napod. Nem tudom. Nem – tanácstalan tárja szét a karjait, kicsit talán gyorsabban kapkodja a levegőt. Kiszakadt belőle most egy darab. Karjai leesnek maga mellé, és nem könnyebb sokkal, vállai megereszkednek kicsit, hogy aztán a saját tenyerébe temetve az arcát, átgyűrje azt. Vagy lekaparja a bőrt, mert az most rettentően ég.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mihail Vladiszlav Sztravinszkij
Prefektus Rellon, DÖK elnök, Egyetemi hallgató, Harmadikos mestertanonc


#fattyú #szőke ördög #Mihi #Mimi
offline
RPG hsz: 216
Összes hsz: 767
Írta: 2020. március 24. 00:03 | Link

Belián
újra látlak / ne haragudj rám

Pedig neki mondom, és lehet éppenséggel nem kell elmagyaráznom neki a magányosság és egyedüllét fogalmait, de akkor sem mindegy, hogy mióta az eszedet tudod egyedül vagy, vagy egy szerencsétlenség bekövetkeztében kényszerültél arra, hogy magányosként tengesd a mindennapjaidat. Nehéz ez, és nem burkolózom önsajnálatba, az nem az én asztalom, hiszen már elmondtam, hogy hozzászoktam. Nem tudom mit mondhatnék úgy, mit kellene még mondanom ahhoz, hogy elhiggye, amik elhagyják számat. Mert a mágia ellenére is meg akartam szerezni őt a Tanulószobában, nem hazudok, de úgy nehéz, ha a tekintet, amellyel rám pillant, nem azt sugallja felém, hogy márpedig ő maradéktalanul hisz nekem. Lehet valóban jobban jártam volna ismét azzal, hogyha azt mondom, semmit nem jelentett, sőt, tovább megyek, még idegesített is, egyszerűen jól esett a lelkemnek az, hogy kicsit szórakozhatok vele, mert unaloműzőnek a sok szarság mellett éppen megfelelő volt. Sajnos ő volt ott akkor és ott, így rá esett a választás, ő maradt ott minden után, ő esett az önzőségem áldozatául, de... nem. Még hazudni sem vagyok képes neki, ahogy a hatalmas és kiskutya szemeivel rám pillant és elmosolyodik mellé. Az a mosoly.
- Én... - fogalmam sincs mit akarok. Fejezném be a mondatot, de az a halvány mosoly minden hazugságot belém fojt, így nagyot szusszanok, majd én is elmosolyodom. Őszintén. - Én szeretném, ha te lennél - mondom ki végül azt, amit akarok, és amiért örökre hálás leszek, ha egyszer valóban el jutok oda, hogy elmondhatom; valakinek megmutattam magam. Valakinek sikerült megmutatnom magam, aki a vélabőrbe bújt ember. Egy egyszerű srác, aki csak normális életet szeretne élni, barátokat szerezni, tanulni és ennyi. Olyan hatalmas kérések? Mondjuk igen, azok. Mert aligha kaphatom meg ezeket olyan könnyen, és ami a legfontosabb, olyan őszintén, mint egy egyszerű ember, aki szintén csak ezekre vágyik. Nehéz nem belegázolni az önsajnálat gusztustalan és ingoványos mocsarába, de ha eddig sikerült, talán most is elkerülhetem, bármennyire is csábító, hogy fogjam a cuccom, bedobáljam egy táskába és haza utazzak. Nagyjából hónapokra. De nem tehetem, mert ahogy elé sétálok és saját magát öleli át, tudom, hogy nem tehetem, mert neki is kell egy olyan ember, aki megérti, még akkor is, ha ez az egész nem indult valami egyszerűen. De kell neki valaki, és így, hogy akaratlan, de elmondta, én lehetek neki az a valaki, nemde? Vagy ez így túl egyszerű lenne? Rápillantok, tekintetében őszinte kíváncsiság csillan, mosolyom szélesebb lesz, de csak minimálisan.
- Mert nem azt érdemled, hogy az én lelki sérüléseim miatt, elmélyítsem a tieidet - titulálhatjuk kellemetlennek az egészet azért, mert most minden a legőszintébben kerül kimondásra, de nekem így sem az. Ha nem itt találkozunk és most, akkor akár három nap múlva máshol, vagy évek múltán megint, fene sem tudja. De nem is fontos, mert most itt áll velem szemben, és rezzenéstelen arccal, teljesen őszintén mondhatom el neki a tetteim okát, hogy mit miért csináltam és csak remélhetem, hogy nem az lesz a végre, amit érdemelnék. A beszélgetés, amit annyira került, végül is az arcába lett vágva és bármennyire is a legegyszerűbb megoldás lenne mindkettőnknek az, hogy hátat fordítunk a másiknak és elsétálunk, sajnos nem hagyhatom, még a gondolata is hallott. Habozás nélkül rántanám vissza magamhoz, hogy nem mehet el, mert nem hagyhatom, hogy elmenjen most innen, hiszen... de nem fontos, mert nem történik meg. Ugyanúgy előttem áll, én pedig mélyet sóhajtok.
- Rám akaszkodni? - ráncolom a szemöldököm értetlen pillanatok erejéig csupán, majd ismét elmosolyodom. Ingatom fejemet pár másodpercig. - Nem akaszkodtál rám. A mágia miatt tetted azt, amit, legalábbis az elején biztosan. Nem voltál önmagad, így nem hittem ilyesmit, mint amit éppen mondasz nekem - aligha engedhetném meg magamnak az ekkora önzés luxusát. Még hogy rám akaszkodott, de... de amikor folytatja, akkor megértem. Megértem, miért gondolta így, megértek mindent, a képkockák lassan kerülnek ugyan a helyükre, de amint mindegyik a helyén van, kialakul a kép. Az a kép, amivel Belián nem tud mit kezdeni, amivel nem tud azonosulni, ami életidegen számára, mert lehet soha nem találkozott vele, vagy csak nagyon régen. Fájdalommentes pillanatok. Mert én mindent kiszedtem onnan azokban a pillanatokban, és pontosan ezzel kevertem össze mindent benne. Azzal, hogy segíteni akartam neki. Kezem ismét megráng, ahogy mozdulna, nyúlna oda hozzá, de visszafogom magam. Belián gyors légzése visszhangzik a kihalt folyosón, talán mindenki elment már órára? Nem tudom, azt sem tudom mióta állunk itt. Vállai beesnek, mint egy elveszett kisfiú áll előttem, és ahogy tenyerébe temeti az arcát, alsó ajkamba harapok. Gyors és egyenletlen légzését hallgatom, miközben igyekszem helyrerakni a gondolataimat, igyekszem úgy és olyat cselekedni, esetleg mondani, ami talán segíthet valóban, ami legalább megkönnyíti, de csak állok előtte, leeresztett karokkal, feje búbját fürkészve. Talán csak másodpercek telnek el így, talán percek, fogalmam sincs, de az biztos, hogy kezem óvatosan mozdul, mintha egy sérült vadállat felé nyúlnék éppen. Óvatosan fonom mindkét kezem ujjait Belián csuklóira. Lágyan kezdem el elhúzni arca elől azokat, és valamiért van egy olyan érzésem, hogy nem fog nekem ellenállni. Nem tudom, ösztönös megérzés, de ha ellenkezik az sem baj, addig tartom a kezét kissé erőszakosabban noszogatva, amíg el nem veszi azokat arca elől. Muszáj rám néznie, különben az egésznek nincs értelme, és amint egy megtörténik egy megértő, kedves és talán kicsit megkönnyebbült mosolyt engedek meg magamnak. Mert elmondta.
- Az a baj, hogy nem tudsz mit kezdeni az érzésekkel, amik benned vannak? - nem engedem el kezét, ugyanúgy tartom csuklóit, mert sajnos nem engedhetem meg, hogy elbújjon, amikor végre eljutottunk idáig. - Mit szeretnél, mi múljon el? Az érzések, amik benned tombolnak? Az emléke az egésznek, annak, ami történt? Hogy felbukkantam? Hogy megismertél? Esetleg az egész lényem? - kegyetlen és durva kérdések, tudom. De tudni szeretném a választ. Nem. Tudni akarom a választ. - Mondd el Belián, mit szeretnél, mi múljon el pontosan? Kérlek - utolsó szavamat már lehajtott fejjel, kettőnk közé suttogom, hófehér tincseim hullanak arcomba, érzem, ahogy ujjaim kissé megremegnek. A válasz talán fájdalmas lesz, de megérdemlem, még akkor is, ha elhangzott, ő szívesen lenne. Legyél, Belián, csak ne nekem, mert nem érdemellek, mindössze annyira kérlek, hogy válaszolj nekem. Őszintén.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Szikszay Izidóra
KARANTÉN


Izzy
offline
RPG hsz: 10
Összes hsz: 34
Írta: 2020. március 24. 21:46 | Link

Vizsnyiczky Heléna Sára


-ÁÁHH... - magas, elkeseredett hangvételű és rendkívül hangos sikolyba fojtja elképed dühét. További nyomatékosításként talpát is a kemény padlóhoz csapja, karjait makacsul fonva össze mellkasa előtt. Sőt, egy pillanatig még mintha levegőt sem venne, úgy vörösödik el az arca és puffad fel, akárcsak egy mókus pofája, ha teletömte mogyoróval. Összeszorítja a szemét, csak ajka mozog hangtalanul, ahogy elszámol háromig, majd egy jóval halkabb "áhh" kíséretében kifújja a levegőt. Ezzel egyidejűleg még arra is ráébred, hogy itt az "APUUUU" csatakiáltás nem fog válaszra találni, sem a galád festményt nem rémíti meg, mindössze őt fogja nevetség és pletyka tárgyává előléptetni. Mély levegőt vesz, kurta szusszanással kifújja, aztán mosolyt varázsol arcára, mintha az iménti jelenet meg sem történt volna. Haját lesimítva azért körbepillant, nem látta-e valaki, majd amint megbizonyosodott róla, hogy hallótávolságon belül senkit nem látni, visszafordul a kép felé.
- Mondd még egyszer - közli kimérten, igyekezve szúrósan nézni közben a festményen egyelőre még egész jó kedélyűen kacarászó kisasszonyra. Közben a kép alá biggyesztett kis plakettre is vet egy pillantást. Vállát hátravetve kihúzza magát, ismét összefonja a mellkasa előtt a karjait, és felnéz a képre. - Amália Terézia Wilhelmina, azt mondtam, mondd még egyszer, mi a véleményed a ruhámról. Ne kelljen háromig számolnom - mondja ellentmondást nem tűrő hangon, fenyegető éllel, amelynek kiemelésére végül még jobb kezét is a kép elé emeli, egyelőre csak mutatóujját nyújtva ki. - Egy... - A válasz nevetgélés egyelőre, bár mintha nem lenne már olyan életteli. - Kettő... - Hangzik el, és már a hüvelykujját is kinyújtja. A nevetgélés szakadozik. - Kettő és fél... - Igazából nem tudja még, hogy mi lesz, ha eljut háromig, de eléggé félelmetes, a portré mintha kissé el is sápadt volna, de lehet, hogy csak a világítás teszi. - Kettő és háromnegyeeed... A pincében fogsz megpenészedni, de komolyan. Ezt a ruhát a nagynéném varrta, és igenis szép és divatos, csak te vagy ilyen fűzőbe és krinolinba szorult taláros őskövület.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Vizsnyiczky Heléna Sára
Prefektus Eridon, Eridonos patrónus, Elemi mágus, DÖK tag, Edictum lektor, Negyedikes diák


a lány, aki lángralobbant
offline
RPG hsz: 272
Összes hsz: 536
Írta: 2020. március 24. 22:15 | Link


outfit|a tanév első napjaiban|music


Vegyes érzései voltak az új tanév kapcsán. Egyrészről örült, hogy végre újra találkozhat a barátaival és megpattanhat otthoneról. Nem kell elviselnie a nővére savanyú pofáját és azt csinál amit csak akar. Másrészről viszont félt. Sőt egyenesen rettegett, ha belegondolt abba, hogy Zsombival találkozni fognak. A kis pesti kiruccanásuk óta nem látta a fiút, ott és úgy váltak el, ahogy elváltak. Egész szünetben ezen rágódott, hogy mi a fene ütött belé. Hiszen nem is ismerte! Mégis valami olyat indiított el benne, amit egyszerre vágyott és rettegett. Bízott benne és vonzódott hozzá, ehhez kétség sem fér. Olyan volt, mint egy mágnes, vonzotta és taszította. Ha már az érzéseitől nem tudott szabadulni legalább a miértekre kíváncsi lett volna. Miért pont most? Miért pont ő? Miért, miért, miért? A szokásosnál is jobban tele volt a feje, úgy érezte, lassan megbolondul. De nem akarta keresni a fiút. Az túl egyértelmű és közeledő magatartás lett volna. Neeem, inkább szépen csendben az őrület szélén várta, hogy mit lép Zsombor. Lehet ő is így gondolkozik és egyszer egy szép napon majd véletlenül fognak egymásba botlani? Vajon mit akar tőle a fiú? Esetleg már el is felejtette? Kérdések, kérdések mindenütt.
Úgy érezte, muszáj kiszellőztetnie a fejét. A többiek még mind élménybeszámolót tartottak, berendezkedtek, ő meg addig szépen csendben lelépett. Ment bele a vakvilágba, mint egy holdkóros. Majdnem felborított egy csapat navinés elsőévest, nem yőzött bocsánatot kérni utána. Úgy döntött, muszáj kicsit összekapnia magát, így gondolatai lenyugtatására elindította fejben a lejátszási listáját, amelyet nagyon kedvesen a külvilág tudtára is bocsájtott hamiskás dudorászásával.
Így érte el lassan a Bibircsókos banya folyosóját egy vidám dalocskát hümögve, mikor meglátta a portré előtt álló leányzót és a bezsélgetésből is elvsípett egy-két szót.
- Mit tett az a szegény festmény, hogy a pincébe akarod száműzni? - nevetett a nála fiatalabbnak tűnő lányra. A portrék általában nem szoktak nagy balhét csapni, persze volt egy-két szemtelenebb alak, de Sári már megszokta őket az elmúlt három évben.
Utoljára módosította:Vizsnyiczky Heléna Sára, 2020. március 24. 22:15 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Szikszay Izidóra
KARANTÉN


Izzy
offline
RPG hsz: 10
Összes hsz: 34
Írta: 2020. március 24. 23:00 | Link

Vizsnyiczky Heléna Sára


A festmény nem veszi teljesen komolyan, még ha feszültté is válik, miközben ő elszámol lassan háromig, hogy aztán kimondja az első fenyegetést, ami eszébe jut. Ettől aztán kipukkan a feszült várakozás kis buborékja és a portréalak terebélyes legyezője mögé bújva rázkódik a nevetéstől. Ilyen sem történt még vele. Már majdnem nehezére esik nem eltátani a száját, hiszen otthon a portrék mind rettegnek tőle, hiszen tudják, hogy ha elszámol háromig, akkor abból semmi jó nem származik. Egy kurta nyüsszentés elhagyja a száját, de mindez elveszik a portré kacarászása közben. Ez bosszúért kiált. Nem hagyhatja, hogy kinevessék büntetlenül. Mi több, kénytelen lesz itt megmutatni, hogy ő márpedig nem csak ám úgy akárki. Még szerencse, hogy egy újabb hisztirohamtól megmenti a kérdés, amely meglepetésként éri. Nem kezd újabb kör toporzékolásba, hogy tehetetlenségének valamiféle hangot adjon. El is felejti, hogy talán hisztizhetne is tovább, eredménytelenül visítva az apja után, bármilyen szépen visszhangozzák is itt esetleg a falak a hangját. Itt egyedül lesz kénytelen megoldani a problémáit. Muszáj felnőnie, ahogyan azt éppen az apja tanácsolta nem is olyan régen a szerinte nem is annyira impozáns nagyteremben tőle búcsúzkodva. Türelmetlenül szusszantva vet még egy pillantást a portréra, majd egy képzeletbeli tincset a füle mögé igazít, következő mozdulatával pedig kisimít egy ráncot sötétkék talárján. Ama csoda, amelyről már az egész folyosó tudhatja, hogy nagynénje munkája, éjkék, ezüstszürke szegéllyel és ugyanolyan színű csipkével a nyaka és az ujja körül. Szerinte igazán szép és a nagynénje még arra is ráérzett, hogy levitás színösszeállításbán készítse el. Ami pedig a legfontosabb, zsebe van és még külön pálcatartót is varrtak az ujjába.
- Szerinte ódivatú a talárom, pedig a nagynéném tervezte és varrta. Övé a legforgalmasabb mágusszabászat egész Szalamandra-Szentegyeden. Fogalma sincs ennek a portrénak, mit beszél - magyarázza szeme sarkából azért még vetve egy pillantást a portréra, aztán újabb képzelt ráncot simít le talárja ujján a csipkén. - Polixénia néni készíti a legszebb talárokat, minden magára valamit adó máguscsalád nála varratja a ruháit.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Vizsnyiczky Heléna Sára
Prefektus Eridon, Eridonos patrónus, Elemi mágus, DÖK tag, Edictum lektor, Negyedikes diák


a lány, aki lángralobbant
offline
RPG hsz: 272
Összes hsz: 536
Írta: 2020. március 25. 09:54 | Link


outfit|a tanév első napjaiban|music

Nehezen állta meg, hogy ne röhögje ki szegény lányt. Ő úgy gondolta magáról, hogy néha kicsit túlreagálja a dolgokat és hajlamos indokolatlanul is hisztizni. Na de ez még neki is sok volt. Mert bár kifejezetten érdekelte mások véleménye  a külsejéről és igencsak jót tett az önbizalmának, ha valaki megdicsérte, de egy butuska festmény beszólását így magára venni talán szükségtelen volt.
- Ha ez megnyugtatat, szerintem nagyon szép a talárod - kacsintott cinkosan szöszkére. Nem látszott rajta, hogy hazudna, tündéri mosolya és hanglejtése tökéletesen igazinak és minden szarkazmusról mentesnek tűnt. Valahol mélyen pedig egyet kellett értenie szegény Amália Terézia Wilhelminával. Manapság senki nem vesz fel ilyeneket, a puccos aranyvérmániás elkényeztetett kölykökön kívül. Nincs bennük semmi szép és ráadásul nem is kényelmesek Iskola egyenruháját is csak akkor hordta, mikor nagyon muszáj volt, órákon kívül talán soha senki nem látta benne. Néha egy-egy karótnyelt prefektus megpróbálta megbüntetni, mert hát milyen dolog már az, hogy nem viseli az egyenruháját az iskola épületében, de eddig még mindig megúszta. Egész egyszerűen addig beszélt és magyarázkodott, míg a másik már el is felejtette, hogy miért akarta megbüntetni. Szeretett egyedi lenni és kitűnni a tömegből, ráadásul borzasztóan érezte magát az egyen szoknyában és térdzokniban. Az öltözködés számára önkifejezés volt, és nem szerette ha nem érezhette önmagát önmagának.
- Ühüm, értem. - Életében nem is hallott még erről a nőről, nem hogy talárt varrasson nála. Ilyen névvel biztos hallott volna már róla, ha tényleg jelentős személy lenne a divatvilágban. A mugli és a mágusvilág legfrissebb divat híreivel is képben volt, betéve tudta az összes jelentősebb tervező nevét, melyik cég mikor milyen kollekciót bocsátott piacra és mik a tervek a jövőre nézve. A mágiatörit nem tudta megjegyezni, ezeket első hallásra, ennyit számított az, hogy mi érdekelte őt igazából.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Szikszay Izidóra
KARANTÉN


Izzy
offline
RPG hsz: 10
Összes hsz: 34
Írta: 2020. március 25. 19:42 | Link

Vizsnyiczky Heléna Sára


- Ó, köszönöm. Szerintem nagyon ráérzett, hogy levitás leszek, pedig ezt még a tanév kaptam tőle - magyarázza máris a dicséret hallatán, még fordulva is kicsit jobbra, majd balra, hogy egészében látni lehessen a szerinte igenis szép talárt. Lehet, hogy a muglibarát mágusoknak ódivatúnak tűnhet. A mugliknak meg aztán egyenesen furcsa. Néztek is rájuk mind a két alkalommal, amikor megfordultak muglik lakta vidéken a szüleivel. Mindez azonban mit sem érdekli, ő ugyanis büszke és a szokásokhoz meg hagyományokhoz nagyon ragaszkodó aranyvérű család sarja. Akkor sem fog olyan fura ruhákat hordani, mint ők, ha fejére is álla a világ. A talárok kényelmesek és gyönyörűek tudnak lenni. A nagynénje meg még ugyan csak most tör be a divatvilágba, de az egész család azt mondogatja, hogy nagy reménység. Még csak huszonhárom éves, mégis a egymásnak adják a kilincset a szabászműhelyében Szalamandra-Szentegyeden. A nagypapája szerint ugyan dolgoznia sem kellene és ez csak valami bolond mai eszme, hogy önálló akar lenni, de azért mindenki más nagyon büszke rá. Ha egyszer végez a tanulmányaival, akkor talán ő is sikeres nő lesz. Igaz, most még azt sem tudja, mit szeretne majd egyszer tanulni, hiszen annyi lehetőség áll előtte, de van még öt éve kitalálni.
- Te hogyhogy nem hordasz talárt? Azt mondták, hogy iskolaidőben kötelező és megbüntethetnek még ezért is, mert nem az egyentalár, pedig azért azt kicsit szebbre szabhatták volna - kérdezi kíváncsian. Nem is olyan rég szólt rá az egyik idősebb levitás a klubhelyiségben, hogy azért a szabály az szabály és ha nem vigyáz, még a végén takaríthatja a baglyok tornyát hétvégén. Még egy fél pillanatig ácsorog egy helyben a választ várva, majd úgy dönt, biztos, ami biztos, megnézi a kép keretét, mozdítható-e, mert úgy nevesse ki őt bárki, hogy azt megbánja. Még akkor is, ha csak egy portré.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Vizsnyiczky Heléna Sára
Prefektus Eridon, Eridonos patrónus, Elemi mágus, DÖK tag, Edictum lektor, Negyedikes diák


a lány, aki lángralobbant
offline
RPG hsz: 272
Összes hsz: 536
Írta: 2020. március 25. 20:28 | Link


outfit|a tanév első napjaiban|music

- Érdekel a divat, elismerem a szépet - vigyorgott rá. Tényleg, a szépet elismerte, ezért is nem tetszett neki ez a csipkés valamicsoda, de hát na, a véleményét meg kellett tartania magának, ha nem akart ő is egy hisztiroham áldozata lenni. Márpedig épp arra volt a legkevésbé szüksége, legkisebb baja is nagyobb volt annál, mint hogy egy elsőéves levitás aranyvérmániás kiscsaj sikítását hallgassa.
- Ó, tudod, én már régi motoros vagyok errefelé a szabályszegésben. Tudják, hogy engem egy kis büntetőmunka nem akadályoz meg az önkifejezésben. Meg különben is, a legjobb prefektussal könnyű ledumálni a dolgokat, nem akarnak ők rosszat ám. De azért te ne csináld ezt, tartsd be a szabályokat mert tényleg kikaphatsz! - tanácsolta mint bölcs és öreg diák aki segít ahol tud. Élvezte, hogy végre már nem ő a legkisebb és kioktathatja az újoncokat mi hogy megy errefelé. Nem akarta ő belevinni a kis szöszkét a rosszba, elég volt, ha magát bajba keverte. Meg különben is, ha tetszik neki az a talár, amit visel hát hordja sokat, legalább nagyjából betartja így a szabályokat.
A kép természetesen mozdítható, szegény Amália Terézia Wilhelmina velőtrázóan fölsikolt ahogy a lány kissé elemeli a faltól. Sári arca fintorba torzult és gyorsan visszanyomta a képet.
- Én nem tenném. Ez tényleg szabályszegés. És amilyen hangosan visít ez a nőszemély biztosan lebuksz és nem túl szép a tanév első hetében büntetőmunkára kerülni. Különben is, mit szólnának a háztársaid, ha pontot vonnának le miattad? - nézett komolyan a lányra. Igazából csak nem akarta hallgatni a festmény visítását, meg belekeveredni ebbe az ügybe. A lány tipikusan olyannak tűnt, mint aki minden gond nélkül rá keni az egészet és a szülei megmondták, hogyha az első hónapban büntetőmunkát kap elfelejtheti a szokásos nyári pesti kiruccanását Biához. Márpedig ez tartotta életben, szóval vigyáznia kellett mit is csinál.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Szikszay Izidóra
KARANTÉN


Izzy
offline
RPG hsz: 10
Összes hsz: 34
Írta: 2020. március 26. 21:59 | Link

Vizsnyiczky Heléna Sára


- Értem - feleli, miután egy kurta igenlő hümmögésről úgy ítéli, nem elégséges válasz. Mi több, még csak nem is illedelmes vagy nőies, pedig illemtanból jeles volt ám az ausztriai nevelőintézetben, ahol egészen tizennégy éves koráig oktatták minden szépre és jóra, ahogy az egy aranyvérű nemesi család leszármazottjához illik.  Utána persze jött az a fránya betegség, ami miatt nem kezdhetett itt még tavaly, de ez már csak a sors fura kis kitérője, semmi esetre sem akadály. Nem állítja meg semmi abban, hogy kitanulja a mágia minden csínját és igenis roppant sikeres nő legyen belőle, bármely szakmát is választja majd a számtalan lehetőség közül. A szabályszegés minden esetre nincs a választható lehetőségek listáján, ebben biztos. Nem arra nevelték. Meg aztán ha netán még úgy is alakulna, ő aztán váltig letagadná, hogy ő volt, hiszen ő jó kislány. A kép keretét azért mégiscsak megpiszkálja, hogy lássa mozdítható lenne-e. Különben még üres fecsegésnek minősülnének a fenyegetései, akkor meg még inkább nevetség tárgya lenne.
- Most az egyszer azért hagyom békén, mert olyan elvetemülten visít, mint akinek éppen kikaparják a szemét - mondja, nyomatékosan hangsúlyozva, mihez is hasonlít a portré hangja, még egy pillantást vetve rá, majd ellép a faltól. Megigazítja talárja képzelt és tényleges ráncait, majd aprót szusszan és elmosolyodik. - Kitalálok valami jobbat majd, amiért én nem kapok büntetést, a kisasszony viszont egy életre emlékezni fog rá, hogy egy Szikszayt nem szokás kinevetni. Különben még nem is tudom, hogy hívnak. Én Izidóra vagyok - mutatkozik be kezet nyújtva. - Szikszay - teszi hozzá a biztonság kedvéért. Mégsem lehet mindenki tisztában vele, hogy apukája jelenleg a Legfelsőbb Mágikus Bíróság tagja. Azt meg igazán nincs honnan tudnia mindenkinek, hogy ő annak a Mikes Annának lánya, aki a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályát fogja vezetni pár éven belül, ha minden jól megy. Elvégre már most is az osztályvezető helyettese. Ő meg az ő kicsi lányuk lehet. Dadusok hada nevelte fel ugyan, de mégis, az ő egyetlen, tökéletes gyerekük.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Helvey Belián Balázs
Prefektus Levita, DÖK tag, Egyetemi hallgató, Szavazásfelelős, Pro Levita-díjas, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


nyünny | young wolf
offline
RPG hsz: 466
Összes hsz: 3711
Írta: 2020. március 26. 23:46 | Link

.találkozzunk újra. de ez most már nem a megszokott.


Nem szereti a feszültséget, haragudni, ha nincs olyan ok, amely tényleg megköveteli. Nem szereti a negatív dolgokat, még ha önmagára ez már nem annyira igaz, hogy mentes. Nem szeret úgy felpillantani, hogy aztán mint valami szégyellős, félre is vigye azt. Nem szeret, nem akar megint a saját káros, rossz gondolkodása miatt valami ingoványos és sötét mezőre tévedni. Nem. Kimászott, az istenit, kint van valamelyest, hadd maradhasson kicsit, hadd nézze meg, milyen is ez. Talán közelebb sose jut semmihez, talán más miatt visszaesik, de most még minden olyan friss. Kellett hozzá idő, nem kér vállveregetést, hogy megcsinálta, csak... csak. Nem akarja. Figyel hát. Figyel, ahogy belekezd és elakad, nem szól közbe, türelmesként várja ki, hogy összeszedje a gondolatait. Mert ez kell, mindenkinek. Bár fogalma sincs, mire számít a mondattól, hogy mi áll benne. Jót, rosszat? Már nem számít, csak történjen. És végül kimondja, közli és mint aki nem értené elsőre, úgy pislog rá, majd mire leér és megemészti, pillantását zavartan kapkodja ide-oda, saját ajkát beharapva rágja meg, mint cselekvés, mint meglepettségének leplezése. Mert miért ne lenne az. Szeretné, őt és nem mást, és komolyan is gondolta, minden körítés nélkül, ahogy sikerül, de felőle nincs akadálya, mert önzetlenül ad, hát akkor figyelmet, társaságot, amelyre vágyik. Mert nem olyan elképzelhetetlen ez, nem olyan, amit senki se érdemel. Most kezdi megérteni, hogy az ember társas lény, el lehet játszani a remetét, de amikor egy ilyen jön szembe, ilyet hall, elszáll.
- Örülök – emeli vissza tekintetét, ajkait nem rágva húzza mosolyra. - Nem mindig vagyok a legjobb, de igyekszem – utal finoman arra, amit amúgy megosztott vele, még ha csak azért is, mert azt már kihúzta belőle. Nem tudja, hogy emiatt haragot érezzen, vagy felejtse is el, mert lényegében nem ez az első, így lett úgymond lakótársa is, tehát annyira nem rossz dolog. Ott van másrészt mégis egy megkönnyebbült érzet, hogy ezt már nem kell takargatni, nem kell majd magyarázni miért feszült, miért vannak a szemei alatt karikák, bármi. Könnyebb. A köd miatt ezt se észlelte, most igen. Egyel kevesebb dolog nyomja a vállát és ez... fura. A jó fura. Kimondani magában. Szóval nem teljes a harag, nem. Úgy néz ki, kell az ösztökélés ahhoz, hogy ki tudja mondani, ami valahol elég gyenge. Határozottság meg hát pasi, és tessék, sehol sincs, miért van ez vele? Miért nem tud mégis úgy lenni, mint anno? Tudja, hogy miért, de akkor is. Emlékszik hogyan kell, miként, csak... jön valami, egy újabb mondat, pillantás és rándul a gyomra, visszalép és kábé már dadog. Idegesíti, talán érezhető is, hogy az, saját maga miatt, a helyzet miatt és hogy képtelen kezelni, hogy azt várja, mikor tör ki a nevetés és mondja azt, hogy oké, elég, vége a mókának, vicc volt az egész. És ennyi. Fél? Nem tudja, inkább csak, nem akarja. Fogalma sincs, tessék. Újabb.
- Hogy? - ráncolódik a homloka, ahogy elemzi a mondatot magában. Az ő sérülései. A bőrfelület aztán kisimul, ahogy mimikája enged és sóhajt egyet. - Tele vagyunk sebekkel, egyikőnk sem akar sót szórni a másikéba. Értem én. De nem hímes tojás vagyok, aki nem eshet a földre. De... nem tudom mi lett volna utána, ha megtörténik... az. Mindegy már azt hiszem – bólint egyet, inkább magának, mint másnak. Tényleg az, mert elmúlt, mert megtörtént és nem lehet változtatni rajta. Nem is kell. Arra pedig külön mosoly kerül ajkaira, hogy minden ellenére is figyelt, hogy ne bántsa. Bár az utolsó dolog volt, hogy arra gondoljon, de utólag, már képes látni. - Kedves tőled mégis, hogy figyeltél – ezt legalább könnyebben ejti ki és nem akar elfordulva elbújni. Nem. Hát tényleg az, nem is érti. Mit csinált? Mert erre nem jött rá, miért érez és gondol ilyeneket? Kíváncsi is rá és közben pedig... egyelőre még fogalmazza a kérdést. Mert nem csinált semmit, csak amit amúgy is. Néha érzett furát és ennyi, a Tanulószobáig nem lépett át semmiféle határt. Furcsa.
- Nem akkor. Most és később. Tudod, futni és követelni a figyelmet, bármit. Én nem tudom mit miért tettem vagy akartam, utólag... hát kellemetlen volt kicsit ücsörögni vele, de na. Túléltem – azért legyintget párat, nem is érti, miért jött ez fel, de legalább nem érzi, hogy ég a feje, annyira. De tódulnak fel benne a gondolatok, az érzések, a minden. Várnak, kivárnak és aztán... kirobban. Olyan szinten áramlik belőle, mintha felpörgött volna és most aztán mindent kiad, rossz, jó, kellemetlen, és rá sem jön, hogy most nem kellet mágia, magától teszi, magától panaszol, vagy csak közöl. Nem helyes, sok helyen hibás vagy épp pontatlan és mennyire őszinte mégis. Az, hogy mennyire érzi kellemetlennek magát és hogy a végén pedig lefullad. Le és ki, hát mintha életlében először nyílt volna meg és valóban, kicsit így is van ez. Sok szó, nagyon sok, mire az utolsó elhal, már csak motyogás és eltűnik ujjai mögött. Tessék nevetni.
És csend. Saját szívvesére dübörög füleiben, nem hall semmi olyat, amit vár. Aprót rezdül össze, amikor megérzi az ujjakat a csuklóján, fejét felemelve nyitja ki szemeit és pillant rá. Kérdő tekintete kíséri végig, ahogy elhúzza arca elől a kezét, előhúzza ideiglenes és béna rejtekéből, ahova gyorsan menekült, mint a gyerek, aki ha eltakarja a szemét, akkor őt se látják. Kell pár pillanat, mire felfogja a kérdést, nyugodtan vesz levegőt és próbál túllendülni a kifakadáson.
- Az is. Meg, hogy ennyire szerencsétlen vagyok – mert az, az előbbi mutatta meg igazán. A kezére néz, ahol az ujjak pihennek, karja libabőrös. Nincs semmi, nem érzi, hogy lenne mágia és mégis. Nagyot sóhajt, kicsit összeszedve magát, ha határozottabb nem is, de valamennyivel jobb. Az legalább igaz, hogy elmondta, mi van benne, még ha nagyon kusza és nem teljes. Míg szedi össze magát, ezer kérdést kap és megilletődik. Főleg az utolsótól. Hogy mi? Csak csendben figyeli, szája nyílik és úgy is marad, mert rácsodálkozik. Hogy minden múljon el? Ő is? Mi? Oké, ébredjen már fel. Kihúzza magát.
- Az érzések majd rendeződnek, idővel. Időt kérek, míg megtudom mi hiszti és mi az igazi – tény, eddig is volt rá ideje, de mivel most felkavarta, legalább tudja, mit kell átnéznie. De nem ez volt a lényeg. - Miért akarnád magad teljesen kitörölni...? Mihail – sóhajtja a nevét, ahogy elhangzik az utolsó kérdés. Komolyan, nem tudja mit akar, de ezek most meglepték, ahogy aztán a másik is. Fél talán a választól? Nem akarja hallani se és mégis? Mint ahogy az előbb ő nem akart beszélni és mégis. A kezére néz ismét, az egyik csuklójára, amelyet óvatosan bont ki az ujjai közül, és valamiért, csupán csak azért, hogy kicsit megnyugtassa, mert ahogy az előbb és még most is nyomorultul érzi magát, azért figyel. Önzetlen. Ujjai elérik a másikét, összefűzi vele őket és finoman rászorít.
- Az emlék és te is maradj. Még ha előbbi kellemetlen is kicsit. Az idő múljon, de azt meg teszi magától is. Csak rám koncentrálsz, hogy én mit akarok. Miért? Elmondtam, hogy rendezi a dolgokat, aztán lenni, megmutatni, hogy nem kell egyedül lenni. Magam se tudom miért, de így érzem. De te mit szeretnél? Figyelj, mágiával más, tudom, én amúgy sose... meg amúgy sem, elég unalmas alak vagyok abból a szempontból és aligha smárolok bárkivel, szóval ezért is vagyok béna. Lehet a mágia mégis kicsit benne van, ne nézzük. Nem nézem. Nekem is segítettek, segítenek. Segíthetek én is? Hogy ne legyél egyedül. Nem tudom hogyan sikerül, ez új. Mert azt hiszem azt szeretnéd, hogy múljon és ez nem rossz, tudom mégis milyen érzés – nem biztos a hangja, nem bátor, igyekszik azonban. Legalább nem reszket.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Vizsnyiczky Heléna Sára
Prefektus Eridon, Eridonos patrónus, Elemi mágus, DÖK tag, Edictum lektor, Negyedikes diák


a lány, aki lángralobbant
offline
RPG hsz: 272
Összes hsz: 536
Írta: 2020. március 27. 21:45 | Link


outfit|a tanév első napjaiban|music

Ha nem értenéd bajok is lennének, gondolta magában, de inkább nem szólt egy szót sem, úgy tűnt jobb ha csendben marad, mielőtt valami olyat mer kiejteni a száján, amit a kisasszony esetlegesen a szívére vesz és az ő szemét is szeretné kikaparni, vagy miről magyarázott. Őszintén nem igazán figyelt az üres fenyegetőzésre, mert onnantól, hogy ő elhúzott onnan már nem érdekelte az egész.
- Szerinted hagyd csak. Sok portré unalmát a diákságon vezeti le, jobb ha ehhez hozzászoksz, mert minden festményt nem tudsz megleckéztetni. - Újabb anyai jótanács a lánynak. Nagyon segítőkész és féltő kedvében volt, hogy így próbálta megóvni szegény kis levitást a bajba kerüléstől, nem is értette mi ütött belé. Nem volt ő alapvetően rosszindulatú, de nem különösebben nem volt ínyére, hogy csak úgy önzetlenül, pusztán segítőkészségből és jószándékból mindenkinek jót akarjon. A barátaival persze más volt a helyzet, akiket igazán szeretett, azokért kérdés nélkül megküzdött volna egy sárkánnyal, átgyalogolt volna az égő tűzön és kiugrott volna a harmadikról. Ok és cél kellett, hogy a jócselekedetei teljesen szívből jöjjenek, ezt csak a szeretet volt képes megnyitni benne. Még ha ez a gondolat gyomorforgatóan nyálasnak is látszott számára. Bírta a ő a romantikát, a filmvásznon és a mugli regényekben egyaránt, de azért volt, ami még az ő gyomrának is sok volt. Például a nyálas becenevek. Hát azért van az embernek neve, hogy úgy szólítsák, nem? Ha meg nem tetszik, hát egy-egy névből rengeteg becenevet lehet kreálni, nem kell rögötön az édesem, kincsem, nyuszifülem készletből válogatni. Sem használni, sem eltűrni, hogy így hívják nem volt hajlandó, egyedül a szüleitől. De nekik úgyis mindent szabadott.
- Vizsnyiczky Heléna Sára szolgálatodra. Sára egyébként, nem Heléna, az Eridonból. - Udvariasan kezet fogott lánnyal és ismét elkönyvelte magában, hogy ez a világ legidétlenebb dolga, mikor két kamaszlány kezet fog. Felesleges udvariaskodás, semmi több.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Szikszay Izidóra
KARANTÉN


Izzy
offline
RPG hsz: 10
Összes hsz: 34
Írta: 2020. március 28. 21:31 | Link

Vizsnyiczky Heléna Sára


- Tulajdonképpen... ez igaz - válaszolja alig észrevehető megtorpanást közbeiktatva. Bájos mosolya még hihetőbbé is teszi, hogy teljesen naivan egyetért ezzel a meglátással. Pedig ugyan már. Miért is ne leckéztethetne meg minden egyes portrét, amelyik unalmában az ő kárára szórakozik? Igaz, hogy itt nem válik be az, ami otthon, a birtokukon álló nagy kúriában beválik, de ez nem jelent semmit. Amúgy sem tenne semmi olyat, ami miatt a szülei egy pillanatig is haragudnának vagy amivel folt esne makulátlan hírnevén és erkölcsi magatartásán. Mégiscsak biztos van ebben az iskolában is valami nyilvántartás, mint a nevelőintézetben, ahová feljegyzik, hogy valaki magaviseletből pusztán elfogadható, vagy kiváló, esetleg troll. Mindazonáltal nem is ez a lényeg, hogy feljegyzik-e, hanem hogy van a bosszúnak olyan módja is, amelytől nem lesz piszkos a keze és nem nyúlkál pókhálóba sem, mégis móresre taníthatja a galád egyéneket. Meg is fogja mutatni annak a vicces kedvű úrhölgynek ott a falon, hogy vele nem ér packázni. Hogy is mondta Lili? Megtanítja kesztyűbe dudálni? Azaz. Bármit is jelent, Amália Terézia Wilhelmina meg fogja tanulni, az már biztos. A hogyant azonban nem most fogja kitalálni. Majd később. Ebben a pillanatban lefoglalja éppen, hogy bemutatkozzon, mint ahogy azt illik mégiscsak.
- Sára. Örvendek - feleli a kézrázást követően, majd a kötelező körökön túl máris kevésbé kényszeredett a mosolya. Ez az illemtan inkább valami belenevelt kényszerű valami, semmint egy belső késztetés. Egyszer talán csak kinövi. Vagy nem. Ki tudja ezt is most még, mi lesz egy év múlva, vagy akár csak holnap.
- Eridon? Emlékszem rá a prospektusból, amit kaptunk az iskoláról. Kicsit azt reméltem, oda kerülök, mert annyira jól néz ki a piros az aranyszínnel, de végül is ez a kék is szép az ezüsttel. Csak ne egy fán laknánk, bár azt hallottam, hogy nagy renoválás várható. Nem fontos. Régóta tanulsz már itt? Milyen? Sokfélét hallottam az iskoláról, és nem tudom, kinek is lehet hinni, mire is számítsak pontosan. Anya nem nagyon akart ide engedni - magyarázza. Mégiscsak érdekli, miért ment bele az anyukája csak úgy abba, hogy itt járjon, hogy ha bármi baja esik Karácsonyig, akkor azonnal átíratja a Herzbergbe. Éppen csak az a problémája, hogy eddig is Ausztriában volt, már ott is honvágy gyötörte, hát mi lenne még Svájcban? - Ugye nem tartalak fel?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Angyal Odett Abigél
Mestertanonc Navine (H), Harmadikos mestertanonc


Piroskát is jól megette a Farkas | BOZ team
offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 380
Írta: 2020. március 29. 00:38 | Link

Kazi Mester - este van
Ruhám

A tanév kezdete előtt néhány nappal jöttünk vissza, és nagyon vártam, hogy vére újra itt lehessek, de a helyzet az, hogy jelen pillanatban a pokolba kívánom az egészet. Pedig jól indult az este, a csónakház is remek ötlet volt, csak aztán valahogy elment a dolog egy nagyon rossz irányba, én pedig könnyezek miatta. Nem, eszemben sincs sírni, én nem sírok, de a könnyeimet nem tudom megállítani. Bárcsak inkább otthon maradtunk volna. A szüleimmel való nem beszélést jobban elviselem, mint azt, ami bennem van most.
Nyilván jobban járnék, ha a Navine biztonságos falai között lennék, de éhes vagyok és megbántott, ezért nem akarok most ott lenni. A konyháról szerzek magamnak vacsorát, pár szelet bundáskenyeret, amit fogalmam sincs, hogy miért vacsorára csináltak, és mivel megmaradt, nyilván, más sem értette, de nekem most jól jönnek arra, hogy eltelítsék a hasamat. A könyvtárhoz közeli párkányok egyikén foglalok helyet, a gyér világításnak köszönhetően már két prefektus is elment mellettem, én pedig teljes nyugalommal hagyom, hogy menjenek csak tovább. A zárást várom, és hogy Kazanov kijöjjön. Beszélni akarok vele, mert tartozik nekem egy történettel, de így nem akarok becsattogni hozzá. Viszont tudom, hogy bent van, amikor errefelé csattogtam, láttam az éppen nyíló ajtóban, ahogy ott ül az asztalnál, és mintha pont felnézett volna, de ebben nem vagyok biztos, talán csak képzelgés volt, semmi több, de nem gáz, kivárok. Most már nyugodtan büntethető is lennék, de mivel mestertanonc vagyok, ezért nemes egyszerűséggel mindenki bekaphatja, és akinek ez nem tetszik, az duplán kaphatja be. Most nem vagyok olyan állapotban, hogy érdekeljen, csak a történetemet szeretném hallani, hogy nyugodtabban menjek el aludni.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Vizsnyiczky Heléna Sára
Prefektus Eridon, Eridonos patrónus, Elemi mágus, DÖK tag, Edictum lektor, Negyedikes diák


a lány, aki lángralobbant
offline
RPG hsz: 272
Összes hsz: 536
Írta: 2020. március 29. 17:47 | Link


outfit|a tanév első napjaiban|music

- Na látod, ugye ugye - bólogatott egyetértően. Elkönyvelte magában, hogy remek hatással van az emberekre. Általában. Igazán meggyőző tud lenni ragyogó mosolyával, kellemes hangszínével és könnyed hazugságaival. Legtöbbször csak azt mondta, amit az emberek hallani akartak tőle és így mindenki megbízott benne.
- Eridon, igen - bólintott ismét. Hogy mennyit fecseg ez a csaj... És hogy lehet valaki ennyire sekélyes? Ez a fajta felszínesség még őt is megdöbbentette. Csak azért választani egy házat, mert tetszik a színösszeállítás. Nehezen tudta felfogni, hogy hogy lehetett valakinek ez a prioritási listáján előrébb legyen, mint a belső értékek és a közösséghez való tartozás.
- Most vagyok harmadéves, szóval mondhatjuk, hogy rég óta járok ide. Egyébként szerintem anyukád jól tette, hogy elengedett. Ha szorgalmasan tanulsz és csak rikán kerülsz bajba, akkor igazán jól fogod érezni magad szerintem. Biztosan sok barátod lesz és hamar beilleszkedsz - mosolygott rá a levitásra. Igyekezett valami olyan motivációs beszédet összehozni, ami alapján a kis szőke tényleg elhiszi, hogy ennél jobb helyen sehol sem lenne a világon. Sári tényleg szeretett itt lenni, szóval ezzel nem volt probléma, de ilyen elvakultan állítani hogy itt az élet tényleg ennyire egyszerűen csillámló és rózsaszín, lehet, hogy túlzás volt. Hiszen sehol sem ilyen, akármelyik iskolát nézzük, mindenhol vannak kisebb-nagyobb problémák és nehézségek. Főleg első évben, amikor még minden annyira új és az ember nehezen találja a helyét. A későbbiekben könnyebb lesz, miután barátokra találnak, megismerik a tanárokat és már csak minden második héten tévednek el.
- Jaj, dehogyis, én tökéletesen ráérek, ne aggódj. - Jobb dolga nem lévén, ha nem is szívesen ugyan, de hajlandó volt idejét a kis szőkére áldozni.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mihail Vladiszlav Sztravinszkij
Prefektus Rellon, DÖK elnök, Egyetemi hallgató, Harmadikos mestertanonc


#fattyú #szőke ördög #Mihi #Mimi
offline
RPG hsz: 216
Összes hsz: 767
Írta: 2020. március 29. 23:59 | Link

Belián
újra látlak / ne haragudj rám

Meg kellene már tanulnom kezelni ezeket a helyzeteket. Egészen eddig teljesen ura voltam önmagamnak. A vélaságomnak meg pláne, amit belém neveltek, amit elmagyaráztak az előző iskolámban, tartottam magam hozzá, nem borítottam fel azért, hogy nekem jó legyen és szeressenek, mint előtte. Minden ment, ahogy meg van írva, ahogy elvárták tőlem, még csak megerőltetni sem kellett magamat, mert minden teljesen jó volt. Egészen addig, amíg meg nem érkeztem az iskolába, és nem találkoztunk Beliánnal a hirdetőtábla előtt. Mert az első találkozás - azt mondják - sorsdöntő, és valamiért kezdek ebben hinni. A tábla előtt kezdődött minden. Csak rápillantottam, már elnyíltak az ajkai egymástól, ahogy az arcomat fürkészte és próbálta kitalálni már akkor, hogy mi lehet ez. Hülye lettem volna elmondani neki, és talán bánom is, hogy megtettem nemrég. Egy egyszerű kérdést tettem fel, amire igent mondott és azóta a napjaink, akár akarja néha, akár nem, de összefonódnak egymással. Elmondható talán az is, hogy azóta csak még jobban, hiszen a Tanszobában valami elindult és kiteljesedni látszott, mégsem hagytam, hogy beteljesüljön, pedig a végén már a véla visszahúzódott, és egy egyszerű srácként álltam előtte. Ő is akart engem, és így hogy most már ez ki is van mondva, az arcába vágtam, hogy szeretném, ha ő lenne az, aki megment a magányosságtól, mindent megváltoztat mostantól. Ha ő nem is érzi, ha nem is akarja elhinni, mert a reakciója sok mindent elárul, megleptem. Belefér, majd megemészti, ezt akarta, nem? Hogy támaszkodjak rá, hogy érezzem itt van nekem, ki lett mondva, támaszkodom rá. Utalgathat itt a vélaságra, hogy nem mindig lesz képben, hogy valamiért az agya kicsit tompa lesz, de engem ez nem érdekel. Igyekezni fog, tudom, többre nekem nincs szükségem, így is sokkal többet kaptam eddig tőle, mint bárki mástól. Visszamosolygok rá, őszintén, és a kezdeti menekülési ösztön pillanatok alatt foszlik szerte, már-már nevetségesnek is hat a fejemben, hogy egyáltalán eszembe jut. Menekülni. Előle. Képtelenség.
- Az? - értetlen ráncolom a szemöldököm pár másodpercig. Mint derült égből villámcsapás ér a felismerés, hogy mégis miről beszél. Arcom kisimul, egy halk kuncogást eresztek meg, amiben nincs rosszindulat, egyszerűen... vicces, hogy eszébe jutott egyáltalán. Őszintén? Nekem nem jutott, azóta pedig... inkább ne is beszéljünk róla. Kezeim ismét akaratlan rándul meg, hogy arcára simítsam kezemet, de ellenállok, és hatalmas belső vívódás árán, de a kezem nem mozdul. Halványan mosolyogva pillantok rá. - Nem lettem volna rá képes, annál sokkal többet jelentesz. Hagyjuk a kedvességemet inkább... - és jelentett akkor is. Nem holmi játékszer, akit kedvemre rángathatok, majd eldobhatok, és ha ismét játszani támad kedvem, akkor előveszem és kezdjük elölről. Nem, sajnos ez most nem megy, hiába könnyebb és egyszerűbb lenne, mert ami régen működött azt most valami nem hagyja, ami belülről kiabál, hogy ne legyek fasz, és ne dobjak sutba mindent, amiért eddig küzdöttem. Legyen az bármi - józan ész? -, de igaza van. Nagyon is. Ezért jöhettem ebbe az iskolába, mert leigazolták, hogy nem jelentek veszélyt, mint egy normális diák tengetem a mindennapjaimat, erre tessék! Egyetlen srácért borítottam meg mindent, mert egy pillanatra elhittem, hogy ugyanolyanok vagyunk, mert ő is szenved, neki is fáj és kellemetlen, ő is magányos. Legyünk együtt magányosak.
- Nem csináltál semmit - vonok aprót vállaimon. - Ezt láttad jónak, így cselekedtél, de nem akaszkodtál rám. Előbb vagy utóbb ezt is meg kellett beszélnünk... - halvány mosolyt eresztek meg felé, hogy tudja, valóban nem csinált semmi rosszat. Nem tudom miért, vagy hogyan jut ilyen eszébe egyáltalán, de ha benne van, akkor engedje ki, mert ha most nem, akkor soha nem beszéljük meg. Túléli, naná, hogy túl, annyira messze nem vitt a dolog, hogy ne élné túl, mégis... ahogy kirobban belőle minden és arcát temeti tenyerébe, eszembe ötlik, hogy talán nem itt és most kellett volna ennek a beszélgetésnek neki állni. Hogy talán a menekülés lett volna a legjobb opció, mert ahogy belőle törnek elő a szavak, amelyek sok mindenre adnak magyarázatot, mégis kevésnek érzem őket, úgy buknak ki belőlem a kérdések. A kérdések, amelyek marják torkomat és égetik agyamat, amiért hangosan kimondtam őket. Rossz ötlet volt, nem kellett volna, és ahogy csuklóit tartom kezeim között, ahogy fixírozom a padlót, többször is eljutok odáig, hogy egyszerűen elengedem, sarkon fordulok és elmegyek. Nem láthatom arcát, amikor a kérdések célba érnek, de elképzelni el tudom. Meglepődöttség? Csalódottság? Öröm, amiért én kérdezek rá, és nem neki kell kimondania simán? Mind csak tipp, egyik sem biztos, mindenre meg van az esélyem, és ahogy meghallom a hangját összerezzenek akaratlan. Mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre és most várja az ítéletet a feje fölött. A kedvenc játéka megy a kukába? Sarokba állás? Szobafogság? Mindegyik jobb lenne annál, minthogy a választ megtudjam. Szemeimet összeszorítom, ahogy időt kér, azt végül is tudok adni, főleg akkor, ha el kell tűnnöm az életéből, mert a visszakérdezés erre utal. Ahogy kiejti a nevemet leszek libabőrös, szemeimet ugyanúgy összeszorítva tartom, lefelé nézek, képtelen vagyok felpillantani, mert akkor ez azt jelenti, hogy eljutottunk idáig. Odáig, hogy kiderül, még sincs rám szüksége, nekem hiába van rá, még akkor is... szemeim kipattannak, ahogy feleszmélek. Ujjai siklanak az enyémek közé, összefűzi őket, rászorít, nekem pedig kikerekedett kékjeim figyelik összekulcsolt ujjainkat. Fejem immár felemelve szuggerálja kezeinket, és ahogy neki áll beszélni, ugyanolyan meglepett tekintetem vezetem arcára.
- Hogy... én... - ajkaim elnyílnak, majd összezáródnak, ismétlem a folyamatot. Kékjeim az előttem álló arcát fürkészik, és nem tudok vele mit kezdeni. Ne tűnjek el. Én mit szeretnék? Segít nekem. Segíteni szeretne nekem, hogy ne legyek egyedül, és kizárja a mágiát. Mágia nélkül segítene, mert... mert ő ilyen. Ő Belián. - Én... - fejemet ismét lehajtom, meredt tekintettel bámulom a padlószőnyeget, amíg gondolataim ide-oda cikáznak, igyekszem megtalálni a szavakat, de képtelen vagyok rá. Kezem lehullik magam mellé csuklójáról. Mi történt? Miért nem tudok egy rendes mondatot kinyögni? Mit mondjak erre? Mit kell erre mondani? Szükségszerű válaszolnom? A pillanat tört része alatt siklik kezem tarkójára, kapom fel fejemet és tolom a fal felé. Ismerős helyzet, igaz?
- Szavakba öntenem nehezebb azt, amit most érzek - közelebb és közelebb nyomulok testéhez, térdem lábai közé furakszik, hogy csak még közelebb lehessek. - Kérlek, engedd meg... - ajkaiba búgom szavaimat, lefelé sandítva várom, hogy válaszoljon, hogy tegyen valamit. Akármit. Kezét nem engedem el, ujjaink ugyanúgy egymásba vannak fonódva, türelmesen, ajkaiba sóhajtozva várom a választ. Mert nem nézed a vélát, ugye? Mutasd meg, mennyire nem.
Utoljára módosította:Mihail Vladiszlav Sztravinszkij, 2020. március 30. 09:26 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mikhail Sergejevics Kazanov
Házvezető Navine, Illúziómágus, Könyvtáros



offline
RPG hsz: 110
Összes hsz: 396
Írta: 2020. március 30. 00:24 | Link

Angyalkám


A szünet szerencsére még tart. A diákok java része hazament, pihenni, hagyva ezzel minket is pihenni, kivéve azt a pár szerencsétlent, aki vaksötétben maradt a navinében. Két nap el is ment azzal, hogy összeszedjük a rúnákt, hatástalanítsuk és visszahozzuk a fényt. Sajnos a tettes nem lett meg, de ami késik az nem múlik. Mindenki meg fogja kapni a méltó büntetését, egyik titok sem marad titok sokáig, legalábbis egy ilyen intézménybe ahol a falnak is füle van biztos nem.
Kicsit tovább maradok benn, mint általában, kihasználom a csendet. Érzékeltem, hogy néhány alak elsuhant az ajtó előtt, de nem néztem fel, nem az én dolgom volt elkapni aki tilosban jár, ha pedig prefektus akkor amúgy is csak a dolgát végzi. Egyedül csak akkor pillantottam fel, mikor a szemem sarkából mintha egy árnyék tovább tartózkodott volna a rés előtt. Azt hittem kései vendég, ezért odapillantottam, ám addigra üres volt a folyosó. Megvontam a vállam, bizonyára képzeltem, későre járt, azt pedig nem állítanám, hogy nem kísértet járta a kastély.
Nagyából fél órával rá állok fel, egy könyv társaságában. Ma őt fogom szobára vinni. De fáradt vagyok, úgyhogy előjáték nélkül a lényeget fogom lezavarni, és csak az utolsó oldalakat olvasom el belőle, amennyi maradt. Nem lesz újraolvasás vagy visszalapozás. Nem, nem, ma nem.
A folyosó félhomályban úszik, erősen húzok rá, hogy elővegyem a pálcám, de végül ellenállok. Ne nézzenek már vaksi papusnak a prefektusok ha szembe jövök velük.
Mikor ehhez a gondolathoz érek pedig csodák csodájára valami mozgást látok oldalról. Megállok és oda fordítom a fejem.
- Hoppá hoppá egy Angyalka a menny...navinéből
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Angyal Odett Abigél
Mestertanonc Navine (H), Harmadikos mestertanonc


Piroskát is jól megette a Farkas | BOZ team
offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 380
Írta: 2020. március 30. 18:28 | Link

Kazi Mester

Sóhajtok, ahogy kilép az ajtón, és nem is tudom, hogy örülnék-e neki, ha így látna, vagy sem. Most nem tündöklök úgy a fényemben, mint kellene, ilyenkor nem vagyok biztos magamban, Végül azonban úgy döntök, hogy ha észrevesz, akkor észre kell, hogy vegyen, én nem állok neki kalimpálni. És persze észrevesz.
- Vagy a pokolból.
Nem mozdulok, az ablakhoz közelebb ülve, így még egy ember kényelmesen elfér, ha van kedve csatlakozni a párkányon gangeléshez, bár nem tudom, hogy mennyire laza ezen a téren. Inkább csak hagyom, hogy azt kezdjen a hellyel, amit csak szeretne.
- De jó lesz most a Navine is.
Mosolyodom el halványan, mert javított, és valljuk be a javítás megmelengeti a szívem, mert ilyen nyomorult lelkiállapotban a valahová tartozás igénye sokkal erősebb, mint az átlag hétköznapjaimon. Bennem elég sok minden el van romolva, szóval ne csodálkozzon senki, ha nem lelkesedek úgy, mint az emberek többsége, a mosoly, és hogy nem a pokol az egyetlen opcióm, az már egy jó alap. Mintha ma különösen kedves lennék. Undorító.
- Ráér kicsit?
Érdeklődöm finoman, ahogy kicsit közelebb hajolok, úgy, hogy csak ő hallja. A legjobb folyosón teszek ilyen megmozdulásokat, és majd még csodálkozok, hogy ennyi mindent összehordanak rólam.
- Kaptam egy kiválót, és arra gondoltam, hogy elmesélhetne egy történetet.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Szikszay Izidóra
KARANTÉN


Izzy
offline
RPG hsz: 10
Összes hsz: 34
Írta: 2020. március 30. 20:46 | Link

Vizsnyiczky Heléna Sára


Nevezhetjük sekélyesnek is, de tulajdonképpen ennél többet számára nem mondott a prospektus, minthogy milyen színekben pompáznak az egyes házak diákjainak talárjai, mi a címerállat vagy éppen hogyan is néz ki maga a címer. Na persze, volt egy kis összefoglaló is mindegyik történetéről megemlítve az alapító nevét is, valamint pár sor arról, hogy mik lennének az alapvető értékek, de hát az csupa olyan általánosság, ami számára a legkevésbé sem döntő. Tanulni bármelyik ház diákjaként tud, ahogy a szüleit is büszkévé tenni. Azt meg sajnos nem tudja mondani, hogy azért szeretne netán Navinés lenni, mert az anyukája is oda járt, ugyanis az anyukája Amerikában tanult, mivel a politikai hatalom elől menekültek és csak két évtizede, hogy visszatértek az ősi birtokokra Zágonba. Az apukája meg Svájcban tanult, ahová őt is küldeni akarták, de sikerült kikuncsorognia, hogy hadd ne legyen ismét egy másik országban, messze tőlük. Vagyis egész pontosan nehéz lett volna számára bármilyen más szempont mentén dönteni részleges információk alapján, hogy melyik ház is szimpatikus. Végtére is ez volt igazán szembeötlő. Kívülről viszont valóban sekélyesnek tűnhet, aminek azonban nincs igazán tudatában, saját szempontjából teljességgel logikus a döntés, annak pedig még kevésbé van tudatában, mit is gondolnak róla, úgyhogy teljes lelki nyugalommal mosolyog és kérdezget ahelyett, hogy saját nézőpontját megpróbálná megvédeni. Nincs is mit megvédeni, hiszen nyíltan nem érte semmilyen kritika, esetleges mögöttes tartalmakban pedig nem fog máris az első pillanatban gondolkodni, nem hiszi ő, hogy mindenki utálná első látásra vagy irigyelné, vagy bármi. Mégiscsak kell az ilyen erős érzelmekhez alap is, tehát ezekre gyanakodni és kijelentéseket megkérdőjelezni bőven ráér később is.
- Áh, majd csak túlélem - feleli, ráhagyva a lányra, hogy csakis az lehet gond, amit ő mond. Igazából ő hallotta, mert hallgatózott egyik este még otthon, hogy az anyukája annyira feldúlt, hogy kiabál az apukájának, és még az ajtót is elfelejtette rendesen becsukni az ebédlőben. Annyit biztosan hallott, hogy az anyukája nem szereti ezt a helyet, valami minisztériumi izét is emlegetett, de az apukája meg azzal csitította, hogy az már évekkel ezelőtt volt, és különben is, ha baj van, átíratják. Vagy magántanuló lesz. Hogy pontosan mire gondoltak, azt nem tudja, de reméli, tényleg csak valami régi történet, ő pedig fél információkat nem mesél. Még az kéne, hogy pletyka legyen itt belőle. Ő aztán nem pletykál. Sára viszont közli a kérdésére válaszul, hogy ráér. Mosolyogva biccent is felé ennek hallatán.
- Milyenek a tanárok? Van valami jó tanácsod, tapasztalatod, kinél mire érdemes figyelni? - kérdezi inkább, erről talán mégiscsak sokat tud mesélni egy harmadikos. Legalábbis többet, mint ő. - Azt hiszem, valahol erre van a Nagyterem is, ha nem tévedek. Szerinted ilyenkor is lehet kakaót szerezni, vagy csak az akkor van, ha éppen reggeli, ebéd- vagy vacsoraidő van?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Helvey Belián Balázs
Prefektus Levita, DÖK tag, Egyetemi hallgató, Szavazásfelelős, Pro Levita-díjas, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


nyünny | young wolf
offline
RPG hsz: 466
Összes hsz: 3711
Írta: 2020. március 30. 22:50 | Link

.találkozzunk újra. de ez most már nem a megszokott.


Lehet elhamarkodott volt, amikor kijelentette, hogy ő lesz és mit tesz, mert nem csak azzal van szépséghiba, hogy a vélamágia neki aztán totál sötét folt és mint sok minden ellen, ez ellen sem tud védekezni. Egész merész, bejött egy olyan világba, ahol bárki a fejébe nézhet, mert ha évekig is tanulná, nem tudná azt a védelmet felépíteni, amely ezt meggátolná. Bejött abba, ahol némán, egy apró mozdulattal olyan dolgokat küldhetnek felé ami fáj, halálos vagy csak kellemetlen, és ezek ellen sem tud semmit sem tenni, mert nincs pajzs vagy más azon kívül, hogy elrohan és fedezéket keres, remélve, hogy nem szakad át. Bejött oda, ahol még a berendezési tárgyak is néha érdekesek, a házak, épületek, mesés a kinézet, de idegen, más. Be oda, ahol élő célpont, és ahol mindezek ellenére, ő szörnyetegnek számít sokak szemében, pedig ő minden hónapban megissza a bájitalát és annyi veszélyt jelent, mint egy kóbor eb, nem támad, ameddig arra ok nincs. Hogy a szörnyeteg közben az, akit akaratlan kezdenek el óvni, akik arra éreznek affinitást, figyelni és türelmesen kísérni, aki meg van mégis ijedve, mert ez a világ végtelen és sosem fogja megérteni, főleg, ha agyát elködösítik. Aki... talán amellett, hogy erősnek, férfinak és minden ilyennek adja el magát, vár is rá, hogy valaki álljon mellette, akire támaszkodhat. Az, hogy ki és hogyan, nem az ő döntése, nem teljesen. Akit oda sodor, aki hajlamos rá, aki akarja is. Nem akar a védtelen naiva lenni, de ez a világ kényszeríti rá, rásüti. Fogalma sincs, mennyire látszott ez rajta elsőre, vagy később, ő adta azt, ami biztos, ami egyszerű, aztán egyszer fogta magát és mindenki előtt bejelentette, hogy neki nincs mágiája, szóval, magyarázzanak kicsit többet néha, mire gondolnak. És ennyi, ennyivel rendezte le, de lehet ez is az, amely kiemeli és amiért figyelnek felé. De az, hogy ő miért teszi? Fogalma sincs, és újra meg újra kattan benne a kérdés, miért? Mert igen, hozott egy apró döntést, hogy belemászik a dologba, kipróbálja a közösséget és lesz ami lesz. Hogy közben akaratlan beszéltek, többet, de mással is és mégis, olyasmi kerekedett belőle, amire sosem gondolt előtte. Meglepi, meg ám, de mennyire, és mégsem, mert pont ez a véletlenek lényege. Pontosan ezért nem lehet számítani semmire sem, mégis, folyamatosan meglepi, hogy rá esett egy választás, egy másabb, mint az, hogy több feladatot kap épp vagy kevesebbet. Ez nagyon más, ez új és idegen. És közben, mégis elhamarkodott mert nem látta még, amikor maga alatt vagy épp felett van, amikor idegei nem épp kisimultak és mosolya sincs. Amikor el akar bújni minden elől, mert csak a rosszabbat hozza ki belőle. Hogy vannak terhek, amik vele járnak. Ami ő. lehet elhamarkodott volt, de, majd kiderül? Mostanság minden újnak esélyt ad, tapasztal, figyel és éledezik. Esélyt. Másnak is, hogy jobb legyen. Mert a minden előtt is szerette, ha minden jobb, még ha sosem volt teljesen komoly. Most már az.
- Hát, az, az. Ne kelljen magyarázni – dünnyögi, és aztán anélkül hogy magyarázni kellene, rá is jön, hát még mindig jobb, mint a virág meg a méhecske nem? De minden bosszankodás, morcogás helyett arcára meglepettség ül ki, nagyra nyílt szemekkel figyeli. Hogy mi? Leakad.
- Hogy én többet? - mert már rohadtul nem érdekes, hogy megtörtént és nem történt meg, hogy mi volt utána és előtte. Zavartan pislog félre, keresi a fókuszt, amit elvesztett. Eddig sem volt teljesen nyugodt, most már nagyon nem. - Miért jelentek többet? - most már egy fokkal bátrabban kérdez és mégsem. Mert nem az, hogy nem érti a szavakat, a miértre kíváncsi, tapintatosan, az sem baj, ha nem indokolja meg, neki a válasz amúgy is elég volt és emésztenie kell. Még mindig a messzibe fókuszál, azt hitte, ma ő lesz meglepő a szavaival meg azzal, hogy erről akar beszélni és tessék, megint ő áll úgy, mint aki sosem hallott dolgot hall. Mert fontosnak lenni más. Ismeretek, kapcsolatok akadnak, amik vannak, jók, jól érzi magát közben, no de fontosnak lenni más, mert az rá fókuszál. Meg van illetődve, nem tudja egyelőre ezt sem kezelni, ahogy semmit sem. Szánalmas. De mivel minden friss, talán érthető. Talán megérti ő is, nem?
- Akkor jó. Rágtam magam azon, hogy egyáltalán kell-e ilyet, vagy olyan ez, mint amikor megtörténik és sosem hívják fel egymást, mert jó volt és ennyi. De minden verzió béna, tőlem főleg. Tényleg ne haragudj, eddig úgy voltam vele, jó nekem így, ahogy, aztán a sors úgy gondolja, hogy mégse és az agyam nincs rendben ezekhez – húzza el a száját, lehunyva a szemeit. Mert nincs rendben. Megváltozott, a magabiztossága eltűnt, a határozottsága szeszélyes és korlátozott. Egy kis valami, aminek mindent meg kell mutatni újra. Ha ehhez van bárkinek türelme, neki, akkor... Akkor minden elismerése, de tényleg, neki már most nincs magához és csak maradjon egyedül, majd jól ki is morogja, mert ha most teszi, akkor furán jönne ki.
Amikor pedig kicsit mégis úgy érzi, rendben lesz, össze is dől szinte azonnal. Úgy néz ki, ez egy olyan pillanat, amikor nem akarták ezt, kerülték és tolták és végül, amikor megtörtént, akkor meg aztán mindent kiöntöttek és várják a megoldást. Egyelőre nem mond újat, hanem kicsit vált, próbál ő lenni a támogató, mert ugye, nem könnyű megnyílni. Tudja és ismeri az érzést, amely miatt a másik rá sem mer nézni, szinte már kimondja ő a választ, amit annak érez. Hasonló emberekkel sodorja össze a sors akaratlan és ez talán a kulcs. Hogy nem olyan távoli, lehetetlen, amiket érez, amiben él és ami irányítja. Hogy lehet másnak is ez a gondja, nincs egyedül, csak hagyja el a negatív önzést és akkor talán más lesz minden. Más lesz? Ujjaira szorít, mégse fájdalmas. Ez is egy válasz és most mégis azt kérdi, mit szeretne. Mire vár? Mit? És ezek a kérdések a legnehezebbek, amikor olyan régóta benne van valaki a rosszban. Elfelejti, miért szomorú, rosszkedvű, csak beékelődött a dolog, és történik. Mert már nem is emlékszik szinte.
- Te bizony – bólint, hát mondja csak, ő türelmes, nem siet semerre, amennyire akart is, most ácsorog és vár. Belőle azonban nem szakad ki úgy egy vallomás vagy válasz, mint ahogy nemrég tette saját maga, és nem is kell, mert mégsem egyformák, mindenki másképp lát. Máshogy akarja megközelíteni a dolgokat, és míg ő elnézi és csendben vár, megérzi tarkójára simuló ujjait. Azonnal elönti a libabőr, talán tekintete elsőre riadt, ahogy lába mozdul, mert először csak húzza, a következő már a bátortalan lépés. Meglepi, letaglózza, ahogy végül ismét a falhoz kerül, ahogy ő pedig közel, pontosan olyan közel, ahogy emlékeiben volt. Nagyot sóhajt, a hideg kőhöz simul és szinte már kicsit retteg attól, hogy mindjárt jön a köd. Mindjárt. Most. És nem. A riadtsága meglepettségbe vált át, nincs senki más előtte, csak ő, Mihail, nem pedig a véla, amire burkoltan kimondta, de akitől tart. Ő így közöl, közölne, ujjaik még mindig összefonódva, szabad keze pedig, észre sem vette, de karjába kapaszkodik. Szíve hevesen ver, forróságot érez, a másik közvetlen közelségét és leheletét. Talán kicsit leakadt, nagyon, talán a merev tartása magától enged. Igen, most nem kába, nem olyan bátor és mohó, mint akkor. Most más. Teljesen. És most erre vár. Talán tudja, hogy nem lesz ugyan az, valami láthatatlan zsineg feszül meg és rángatva azt irányít. Fogalma sincs. Aprót nyel, ajkait cserepesnek, merevnek érzi, mintha nem tudna beszélni. És csak bólint végül, aprókat, hogy akkor legyen ez a válasz, ő pedig megnézni, hogyan hangzik. Hogy még mindig nem érzi, hogy tényleg nem húzta elő és nincs csapda. Hogy most csak ők ketten vannak. És mégis beleszédül. Nem tudja mi történik, apró bukfencek hastájékon, bizsergés libabőr, szemeit hunyja le végül és talán észre sem vehető, ahogy erősebben szorongatja ujjait.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mihail Vladiszlav Sztravinszkij
Prefektus Rellon, DÖK elnök, Egyetemi hallgató, Harmadikos mestertanonc


#fattyú #szőke ördög #Mihi #Mimi
offline
RPG hsz: 216
Összes hsz: 767
Írta: 2020. március 31. 21:35 | Link

Belián
újra látlak / ne haragudj rám

Nem kell magyarázni, már semmit nem kell. Minden a helyére kattan szépen, lassan, ahogy kell neki, nehogy a balfaszságunk miatt lemaradjunk róluk, mert most pontosan az van, hogy valamikor az egyikünk értetlenkedik, máskor a másikunk, és valamikor pedig csak állunk egymással szemben, hogy ez mi a fasz? Hát igen, ezek szerint ilyen ez a beszéljük meg a bánatunkat dolog a valóságban. Soha nem kerültem ilyen helyzetbe még, számomra elképzelhetetlen volt, hogy ezeket a helyzeteket meg kell beszélni, mert a másiknak nem feltétlen esett jól. Vagyis a lelkének. Újdonság, és talán ennek tudható be az, hogy nekem ez egyáltalán nem volt kellemetlen, hiszen ugyanolyan ez, mint bármelyik másik beszélgetés. Vagyis, helyesbítek, csak volt. Mert ahogy kiömlöttek belőle a szavak, minden megváltozott bennem is. A szavak, amelyeket kiejtett a száján felnyitották a szememet, és megmutatták a másik oldalról is azt, mi van akkor, amikor használom a mágiámat. Soha nem voltam a másik végén, nem tudhatom, még csak elképzelni sem tudom milyen lehet az, amikor annyira vágysz valakire, hogy meghalnál érte, bármit megtennél azért, hogy hozzád érjen, hogy rád nézzen. És Belián pontosan ezt érezte akkor, utána mindezek miatt volt teljesen összezavarodva, ami a mostani beszélgetés alapját képezte. Kiöntötte a lelkét, hogy mi zavarta össze, mit szeretne, mit nem szeretne, feltárta magát nekem, és így kerültek helyre a darabok, amelyek láttatni engedték, hogy milyen a másik oldalon lenni. Amikor nincs választásod, csak teszed, amit kérnek tőle, meghajolsz a másik akarata előtt akaratlan. És mégis képes még meglepetéseket okozni az értetlenségével. Felkuncogok, a halvány mosoly ékesíti továbbra is ajkamat, miközben átható tekintetemmel fürkészem arcát.
- Nem tudom - aprót vonok vállaimon. Ritkán fordul elő velem, hogy valamire nem tudok magyarázatot adni, de most ennek is eljött az ideje. - Tényleg nem, pedig nagyon szívesen adnék neked normális választ, de fogalmam sincs. Egyszerűen többet jelentesz, mint azok, akik eddig belekerültek az életembe - ennyi, és nem több. Vajon szükség van egyáltalán többre? Elképzelésem sincs, hogy kellene megmagyaráznom ezt, de így van, és - ha szerencsém van -, eljutottunk már arra a szintre, hogy a szavaknak, a magyarázatoknak már sokkalta kevesebb jelentősége van, mint a tetteknek. Nem tudhatom biztosra, ahogy sok minden mást sem.
- Mondtam már, hogy nem haragszom - forgatom meg szemeimet mosolyogva. Míg ő lehunyva tartja szemeit, éppen van elég időm arra, hogy fürkésszem arcát. Az arcot, amely érintésem és csókjaim alatt nyögött. Mintha évekkel ezelőtt lett volna és ez egy régi-új ismerőssel való találkozó, amely tele van meglepő fordulatokkal, mert az évek alatt felgyűlt sérelmeket és örömöket meg kell osztani a másikkal. Itt most öröm nemigen van, sérelem és meglepődöttség annál inkább. Mégis maradjak. Én is, az emlék is, minden, meg kell tapasztalnom milyen nem egyedül lenni, ő ebben segít. Szorongatom a csuklóit, amíg agyam fel nem dolgozza az információt, amivel lesz egy kis gondom, mert nem bírok megszólalni, szavai annyira telibe találnak. Nem tudom mit mondjak, mit mondhatnék, nem jönnek értelmes mondatok és betűk ajkaimra, csak dadogok és hebegek-habogok. És itt kattan el valami, ahogy rájövök arra, mennyire is szánalmasan viselkedem. Nemrég közöltem, hogy a szavaknak már nincs akkora jelentősége, mint az elején, hogy a tettek sokkalta többet mondanak a másiknak, mert egy érintésem elég még mindig, mágia nélkül is, hogy libabőrös legyen. Tarkójára csúszik kezem, egészen a falnak tolom. Illata rögtön megcsapja orromat, mélyet szívok belőle halkan, ahogy szavaimat sóhajtozom ajkai közé. Ujjaira szorítok enyhén, kékjeimet lesütve várok valami visszajelzést, miközben szabad keze kapaszkodik belém. Mintha én lehetnék a mentőöve ma, akire szüksége van. Mágia nélkül is vajon? Azt mondta igen, de így azért sokkalta másabb. Nincs, ami elborítsa az agyát, ami követelje tőle azt, hogy hozzám akarjon érni és szeressen. A szavaknak nincs jelentősége, nem számítanak, de a mostani tette, a mostani döntés, amit meghoz, sok mindent elárulhat. Félek. Nem, ez hazugság, nem félek. Tartok a választól, hiszen semmit nem jelent az, hogy eddig nem lökött el magától, hogy a szavak, amiket kiejtett a száján komolyak voltak, mert most a szavakból cselekedetek lettek és így már minden más.
Tarkójára csúsztatott kezemnek hála érzem meg, ahogy bólogat. Pilláimat lehunyom, fel sem nézek rá, egyszerűen közelebb törleszkedem hozzá és ajkaimat érintem az övéihez. Csak érintem, mintha az első lenne. Ismerkedjünk meg. Alsó ajkán húzom végig sajátomat, míg végül a türelmetlenségem nyer és a vágyam, hogy ismét magaménak érezhessem, csak most teljes valójában. Megcsókolom. Azt a Beliánt csókolom meg, aki mindvégig volt és lesz, mert változott az évek folyamán, és ilyenné tették a magányos évek, amit elfogadok. Még mennyire. Halkan belenyögve a csókba, szemeimet összeszorítva mélyítem el azt, hogy nyelvünk is ugyanolyan táncot járhasson, mint amit lelkünk érdemel hosszú-hosszú évek óta. Szívem kihagy egy ütemet, csak közelebb és közelebb akarom érezni magamhoz, miközben tarkóján pihenő kezem kúszik tincsei közé, ujjaim akaratlan szorítanak rá az övéire, hogy legalább az a földön tartson. A boldogság leírhatatlan, ami átjár, hiszen...
Nem a véla kell, hanem én.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Vizsnyiczky Heléna Sára
Prefektus Eridon, Eridonos patrónus, Elemi mágus, DÖK tag, Edictum lektor, Negyedikes diák


a lány, aki lángralobbant
offline
RPG hsz: 272
Összes hsz: 536
Írta: 2020. március 31. 22:30 | Link


outfit|a tanév első napjaiban|music

- Hát, ha a Levitába kerültél akkor valószínűleg tényleg nem lesz gond ezzel – bólogatott helyeslően. A pedáns kékek meg a tanulás mániájuk az egyike volt azoknak, amit sosem tudott megérteni. Ismert persze jó arc Levitásokat is, de a legtöbbjükről azért meg volt a véleménye. A legtöbbjük – mint például a kedves s hőn imádott nővérkéje – ki sem dugta az orrát a klubhelyiségből, vagy a könyvtárból. Minden vizsgája szín jeles lett és előszeretettel vágott fel azzal, hogy milyen nagyon hűde okos. És ő nem bírta ezt a hencegést, meg felvágást az eszükkel. Arról senki nem tehetett, hogy okosnak, vagy butának született. Ha valami olyannal dicsekedtek volna, ami nem a szerencsének és a jó genetikának köszönhető, még talán el is tudta volna fogadni.
- Ohó, hát hogy a manóba ne lehetne. Egyébként igen, ugyanezen az emeleten van a nagyterem. De ha most szeretnél kakaót inni javaslom, hogy fáradjunk le a konyhába – vigyorgott rá a szöszkére. Ezer meg egy éve volt már lent, épp ideje volt meglátogatnia a kedvenc manóit. Szerette a közös étkezéseket, ez amolyan társasági esemény volt. Ilyenkor terjedtek a legjobban a hírek és mindenki minden egyes jelentéktelen mozdulatát aprólékosan ki lehetett elemezni. Imádták a csajokkal. Kaja, fiúk és jókedv, mi más kellett volna még. Megbeszélték kivel mi történt aznap, elküldtek minden tanárt a sunyiba, aki épp túl sok házi feladatot adott fel, vagy megbüntette őket valami apróságért. De tavaly rengetegszer jártak le tilosban a konyhába, hogy elcsenjenek ezt-azt, ha épp arra jártak, szóval Sári már jó ismerős volt arrafelé. A manók nagyon szerették, mert mindig nagyon aranyos volt velük, ezért a legtöbbször meglepték egy kis ezzel-azzal, mikor mi volt készen, s neki a füle botját sem kellett mozdítania, hogy hozzájusson bizonyos finomságokhoz. Ezt persze például a prefektusok nem értékelték annyira, mikor egészuen véletlenül lent találták, de ez már a járulékos veszteség volt csupán.

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Helvey Belián Balázs
Prefektus Levita, DÖK tag, Egyetemi hallgató, Szavazásfelelős, Pro Levita-díjas, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


nyünny | young wolf
offline
RPG hsz: 466
Összes hsz: 3711
Írta: 2020. április 1. 22:43 | Link

.találkozzunk újra. de ez most már nem a megszokott.


Hogy könnyebb lett-e? Erről nem tud érdemiben nyilatkozni. Valahogy örül annak, hogy ha akár csak látszatra is, de a másik higgadtabban tudta kezelni, nem tudja, ha most ő is belekezd, mélyen és hosszan, akkor mikor tudná befogni. És azzal aztán végképp elásná magát, már így is majdnem szűköl és a sarokba húzódik, mert úgy érzi, ez is hibás megoldás volt, részben. De egy kicsit mintha könnyebb lenne, legalább... tudja. Az a fő. Akármi is lesz a vége akármikor, tudja. Ez egy új terep, tele süllyesztőkkel és rossz kanyarokkal, az őszinteség pedig – amely lehet kegyetlen, pőre és iszonyatosan fájdalmas – sokakat elijeszt, messzire kerget, mert ki tudja, ki keresi a könnyebb megoldásokat. Talán volt, akinek kicsit annak számított és elmúlt, már nem kap leveleket, kérdéseket, hogy van és talán így a jobb. El kell engedni azt a fejezetet, ami sötét. Hazudna, ha nem érezné, hogy számára is vannak fontos, többet jelentő egyének egy egyszerű ismeretnél, de ez itt és most, fordítva, igencsak meglepő. Mert nem kötelező annak lennie, nem kellene. És mégis? Elgondolkodva hallgatja őt, kicsit megingatva a fejét. Többet. Az alsó ajkába harap, miközben beszél és végül bólint egyet.
- Köszönöm, hogy... elmondtad. Így már, nem is tudom. Jól esik – csak új, újabb rácsodálkozás, hogy amennyire tehernek jellemzi magát, úgy fut be az ellenkezője. De mint már gondolt rá, ez az eleje, még nem látta, nem tapasztalta a rosszabbat, vagy nevezzük kellemetlenebb félnek. Bármi lehet. Mosolya azonban azt mondja, tényleg jól esik neki, apró szusszanása pedig azt, hogy nem fakad ki többet, arról a részről egész jól megnyugodott.
- Sokszor kérek elnézést, nem tudom miért – motyogja, mert valóban olyan ösztönösen tud jönni, hogy nem is érti. Berögződés, megszokás, mindegy. Ez is őszinte mondat volt, mert legalább bevallotta, nem tagadva legyint, hogy szó sincs erről. Ugye már látja vajon? Látja-e, hogy nem az a közvetlen vidám valami, aminek mutatkozik, hanem annál másabb? Mélyebb, sérültebb, visszahúzódóbb. Ugyan az és mégis más.
Vagy annyira mégsem. Lehet azt szokta meg, hogy folyamatosan másoktól kap választ, mágiával vagy anélkül, na de ha visszaforgatják azt? Nem ugyan az, még ha a szavak mégis azok. Mennyivel másabb, hála a ködmentes elmének és mennyivel nehezebb, no nem várni és hallgatni, hanem válaszolni. Nem is tud. Szavakkal nem, bár erre, itt és most, ugyan úgy mint a többre, nem számított. Talán tényleg csak arra, hogy egy ilyen után ki jobbra, ki balra távozik. És nem. Mennyire de nem.
A „sarokba szorítva” már korántsem az egyéb megoldásokon jár az esze. Persze, vissza-visszagondolva a múltkori esetre, ahol ugyan ezen felállásban pihentek és követelték egymás érintését szinte, mégsem tud leragadni a múltban, amikor a jelen ennyire eleven. Igen, ez más. Igen, ő is az. De agya emlékszik, hogy ezen mozdulatok, érintések közben érezte a boldog tudatlanságot, a felhőt, a könnyedséget. Tudja, hogy van a gyorsabb módszer és mégis elállt tőle. Emlékszik és talán a meglepettség mellett azért is áldoz ennek, hogy hátha ismét érzi. És kíváncsi. Valóban megpróbálja megadni azt, hogy ne érezze egyedül, hogy ne legyen, hogy itt van, most épp ennyire közel. Mellkasa megemelkedik kissé, miközben sóhajt, ott van rajta a jel, amelyet akkor megérintett, mert lerángatta magáról az anyagot. Most nem készül erre, nem toporog, csendben és óvatosan jelez és kapaszkodik. Ne is engedje el, mert talán végleg elszédül. Szinte forrónak érzi az ajkait, ahogy sajátjához és, aprón, óvatosan, mintha csak lehelné rá azt, amire engedélyt kért. Mert erre is. Hogy akkor tényleg több? Na de ennyire? Ujjai még jobban kapaszkodnak, a felső anyaga gyűrődik alatta. Nem követel, csak itt van. Ő van itt, nem más. Feje mozdul, aprót, alig érzékelhetőt, hogy jobban hozzáférhessen. Enyhén elnyílt ajkaival fogadja az érintést, a cirógatást, apró válasszal kóstol, érez maga is. Forró, tűzforró, megégeti, ahogy előbb alig bírta mozgatni, most annál jobban simul hozzá. Egy apró sóhajnyi idő, semmi több, és érzi újra, most már teljes valójában. Nem mohó, nem fal, de bátrabb, mintha kicsit előrébb lépett volna. Lassú táncuk ráérős, keze elmozdul válláról, ahogy szabad kezével átöleli nyakát, ujjai hátán zongoráznak végig, majd pihennek meg végül. Csak öleli, csókolja, zakatoló lelke, mindene tárul fel, ahogy közelebb ér, kicsit kikapcsol. Más. Nincs köd, nincs teljes vakság a rossz felé, de... de könnyebb. Könnyebb elhinni, hogy nincsenek gondjai, hogy bármit megtehet és bárkivel, mert épp nem üldözi egy dátum, egy szakasz. Semmi. Hogy lehet jót érezni, ami jelenleg bukfencezik benne, lehet közben izgulni, várni a következő lépésre, vagy épp saját maga tenni meg azt, ahogy összefont ujjaikkal fűzött kezeiket emeli meg, mellkastájékba, hogy elengedve Mihail ujjait a megtépázott felére simítsa, hogy aztán mégis ott tartja kezét, mert meg is feledkezik róla, ahogy az apró simításról sem, amely mint valami apró kis köszönet, vagy csak kedves gesztus. Hogy fogalma sincs, mi és merre alakul majd, mi lesz holnap, két hét múlva, de most képes a pillanatnak élni, minden baj nélkül. Hogy kitárta mindenét és ez lett belőle. Akkor talán mégsem olyan rossz, ha néha beszél róla? Nem lesz ebből rendszer. Semmiből sem. Feje kissé oldalra billen, a tincsek közt pihenő ujjakra már ismét bizsereg, le egészen a gerincén, lehunyt szemhéjai alatt éber álmot él meg. És csak csókolja és csókolja, mint ha nem lenne holnap... Nem lenne senki más.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mikhail Sergejevics Kazanov
Házvezető Navine, Illúziómágus, Könyvtáros



offline
RPG hsz: 110
Összes hsz: 396
Írta: 2020. április 2. 21:17 | Link

Angyalkám


Ma valahogy más a lány. Ez a testtartásán is megmutatkozik, olyan semmilyen, megbúvó. Semmi feltűnési viszketegség nincsen benne.  Azután ott van az ajka, aminek sarka keserűen lebiggyed. Valami történhetett. A családi háttere nem jó, a magánéletéről nem tudok semmit, de az ilyen embereknél az sem szokott fényesen alakulni. Mindegyik fronton harcol, akármelyikből kaphatott nyilat.
Nem tudom, mit szokás ilyenkor tenni. A filmekben ez az anyák dolga. Körbenézek, Tánya nincs sehol, jellemző, bezzeg ha alsó nélkül lennék egy medencében már hallanám flip-flop papucsának csattogásait.
- Igen, még van egy kis időm - biccentek. Úgysem vár senki, nincs mi miatt sietni. Az ágy megvár, a könyvek sem mennek sehová. Minden marad nyugalomban. A folyosón állni nem szerencsés dolog. Hiába van éjszaka a járás nem szűnik meg, csak lecsökken, azokra a személyekre, akiknek a kérdéseire nincs kedve az embernek válaszolnia. Nem születne belőle semmi jó, fattya lenne a rosszmájúságnak egy pletyka. Bár rólam nem szoktak fecsegni. Megvonom a vállam, kísértsük a sorsot, így leülök mellé, lábam feltéve.
- Jól van, mit szeretnél hallani? A cirkuszról? A gyerekkoromról? Dashenka anyjáról? - bőven volt dráma az életemben. Régen izgalomnak neveztem, sok volt a pörgés, színek, hangok robbanásszerű emlékképek kavarogtak a fejembe. Mára sem bántam meg a legtöbbjét. Csak egyet. Egyetlen egy aprócska cselekedetett. Aminek következménye talán most is a kastély falai között mászkál. Engem keresve. Jobb is, hogy itt vagyok a félhomályban, mint csínyt elkövetett rossz gyerek. Így legalább ő nem kaphat el.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Angyal Odett Abigél
Mestertanonc Navine (H), Harmadikos mestertanonc


Piroskát is jól megette a Farkas | BOZ team
offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 380
Írta: 2020. április 3. 22:25 | Link

Kazi mester

Elmosolyodom, ahogy felül mellém, és ez most megnyugvással tölt el. Nem érdekelnek a pletykák, mert a saját bőrömön tapasztaltam, hogy mennyi szar képes az emberek száján kijönni, meggondolatlanul, és anélkül, hogy felmerülnének bennük az esetleges következmények. Mert minden kimondott szónak súlya van. Persze tudom, hogy én is napjában legalább kétszer cseszem el így a saját életemet.
- Azt hiszem, három kiválóval kellett volna indítanom, és gondolom nem kapok két mesét, amiért egy ribancot nem vertem meg.
Felpillantok rá, és akkor rájövök, hogy már megint káromkodtam, és függetlenül attól, hogy Myra egy kielégítetlen ribi, nem biztos, hogy Kazanov előtt kellene kifejtenem, hogy mi a véleményem róla. Megforgatva a szemeimet korrigálom az előző r betűs szót egy szofisztikáltabbra.
- Egy fancsali kedvű nőszörnyet.
Hátha egy kis mosolyt csal az arcára, és nem tehetek róla, én nem tudok szépen gondolni miss énvagyokamittudoménminekazarca hisztérikára, de tessék, csak itt, csak most, csak azért mert neki olyan kedves fény van a szemében, megteszem. Ezért minimum a mennybe kellene kerülnöm, de kösz, de kösz nem. Jó lesz nekem a pokolban, ahogy mondani szokás, ott több az ismerős. Mennyire kedves vagyok már, Istenem, jó lesz, hogyha visszazökken a lelki világom a megszokott kerékvágásba, mert ez így nagyon nem lesz okés.
- Gondolom arra tippel, hogy a nőről kérdezném, de remélem meglepem azzal, hogy a gyerekkorra esik a választásom.
Ha egyből a legizgalmasabb megszellőztetésre ugranék rá, akkor miért küzdenék a következő tanévben? Nem igaz? Dehogynem!
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Szikszay Izidóra
KARANTÉN


Izzy
offline
RPG hsz: 10
Összes hsz: 34
Írta: 2020. április 4. 21:38 | Link

Vizsnyiczky Heléna Sára


Önkéntelenül is kihúzza magát még picit, habár egyébként is meglehetősen egyenes a tartása. Akár egy féltucat könyvet is el tudna egyensúlyozni. Az intézetben elég sokat gyakorolták, hogyan is lehet megfelelően egyenes a háta az embernek, hogy ne kapjon gerincferdülést. Milyen csúnyán is néz már az ki, ha valaki úgy görbül, mint valami kérdőjel. A Levitáról nem alkotott egyébként még semmilyen konkrét véleményt, ami a közösséget illeti. Azt csúnya leáltalánosításnak tartja, hogy az összes levitás színjeles diák lenne például, hiszen mindenkinek vannak azért gyenge pontjai. Neki például nagyon jó a memóriája, de nem megy az éneklés. Mindig csak tátognia volt szabad a kórusban is emiatt. Senki sem lehet tökéletes. Azt illetően van azonban egy jó megérzése, hogy be fog tudni illeszkedni. Úgy általában eddig barátságosnak találta a levitásokat, kedvesnek, befogadónak és segítőkésznek. Még kicsit emésztgeti a megfigyeléseit aztán, és idővel bizonyára sokkal mélyrehatóbb és komolyabb érvekkel is fogja tudni indokolni, miért is szereti a Levitát, mint azzal, hogy szépek a színei. A szfinxért például már most nem rajong, de ez puszta apróság, amin egyébként sem tudna változtatni. Majd megtanul együtt élni vele inkább, hogy övéké a legfurább és szerinte legkevésbé menő házállat.
- De azért is megbüntethetnek, ha elkapnak, nem? - kérdezi, ha már a konyha kerül szóba. - Azt mondta a lány, aki körbevezetett, hogy nem szabad takarodó után kint lenni meg a konyhába bejárni, mert azzal csak zavarjuk a manókat, és persze... - sorolja, mi mindenért is lehet itt bajba kerülni. Legalábbis azt, amiről tud, de inkább elnyeli a mondat végét. - De persze, ha azt mondod, hogy jobb, menjünk. Van valami titkos bejárója? Imádom a manókat amúgy, úgyhogy végül is... otthon van kettő is, Csillám meg Puszedli. Nem rabszolgasorsban, vagy ilyesmi, szabad manók és fizetést kapnak. Itt is szabad manók dolgoznak rendes munkaviszonyban az iskolával? - ered meg a nyelve. Tényleg imádja a manókat, mi több, a M.A.J.O.M. lelkes híve. Jár a manóknak is az alkotmányos jog.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Mihail Vladiszlav Sztravinszkij
Prefektus Rellon, DÖK elnök, Egyetemi hallgató, Harmadikos mestertanonc


#fattyú #szőke ördög #Mihi #Mimi
offline
RPG hsz: 216
Összes hsz: 767
Írta: 2020. április 5. 21:06 | Link

Belián
újra látlak / ne haragudj rám

Soha nem voltak fontos személyek az életemben a családomon kívül. Vagyis, ez így nem egészen pontos. A szüleimen kívül, mert a családom maradék tagjai is pontosan ugyanannyira bekaphatják, mint az emberek, akik nem magam miatt akarnak a közelemben lenni. És sajnos ebből van mindig a több. Volt. Ebből volt mindig a több, egészen addig, amíg az előttem álló fel nem tűnt és megborított mindent. Főleg az életemet, azzal leginkább, hogy neki valamiért képes vagyok elhinni, hogy valóban engem szeretne megismerni és nem a bennem élő véla vonzza. Mert kimondta és a hozzáállása is ezt engedi elhinnem, nincs oka hazudni nekem. Ugye nincs? Apró aggodalmak pörögnek agyamban, ahogy mindig, amikor valakinek jobban megnyílok, mint másoknak, de ennyire, mint amit Belián tapasztalhat, mióta belekerült az életembe, senkit nem engedtem a közelembe. Hagytam, hogy akarják a vélát, és küzdjenek a kegyeimért, de az soha nem volt opció, hogy esetleg ennél többet engednék nekik. Kivéve, ha azt én akartam, de ugye, erről most ne beszéljünk, mert éppen azt próbálom meg bebizonyítani Beliánnak, és talán egy kicsit magamnak is, hogy nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek tűnök, pedig...
Jól esik neki. Valóban ilyen kellemes és felüdült érzés olyasvalakit a közeledben tudni, aki megért és átérzi azt, amiről beszélsz? Aki tényleg tudja értelmezni a szavak jelentését, amikor annyit mondasz, hogy magányos vagy. Mert az vagyok. Az voltam, mióta az eszemet tudom. Ideig-óráig segítettek a lányok vagy férfiak - éppen milyen kedvem volt -, hogy a magányom a háttérbe húzódjon és csak átadjam magam a jelennek, annak a pillanatnyi élvezetnek, amit nyújtani tudnak nekem, de nem volt elég. A jó érzés, ahogy Beliánnál a mágiám, ugyanúgy seperc alatt eltűnt, miután kiléptek a hotelszoba ajtaján, én pedig magammal és a gondolataimmal voltam ismét egyedül a félhomályba burkolt szobában, az összegyűrt ágyneműn. Üresség maradt utánuk is, pontosan ugyanúgy, mint mikor megérkeztek. Tökéletes órák voltak, amíg lefoglaltak, amíg nem hagytak gondolkodni, amíg nem kellett törődnöm semmi mással, csak az alattam nyögdécselővel, de előbb vagy utóbb ezeknek is vége szakadt, és a magány ismét ugyanúgy utat tört magának. Egyedül elaludni, egyedül felkelni, egyedül túlélni. Mindent. Talán Belián is éppen így érzi magát. Túlélni mindent, ezért hagyja magát mágia nélkül is meghódítani. Más, mégis ugyanaz. A mágia nélkül nem olyan bátor és követelőző, mégis meg van benne az a plusz így is, ami felébreszti bennem az iránta érzett vágyat. Ez nem szerelem, ne legyünk nevetségeket, ez valami más, amit nem lehet megmagyarázni. Talán ezt hívják úgy, hogy együtt felejtés, együtt ápoljuk a másik lelkét, amíg jó nem lesz. Mert mágia nélkül is sikerül, amikor bólint, hagyja magát, én pedig rögtön mozdulok, hogy testemet hozzá préselve faljam ajkait. Összeszorított szemhéjam alatt zizegnek kékjeim ide-oda, mert valahogy a helyzet annyira ismeretlen, mégis olyan ismerős, hogy beleborzongok, és ahogy a gondolatok fel-felbukkannak agyamban, még talán meg is ijedek egy pillanatra. Pólóm anyaga feszül meg karomon, ahogy kapaszkodik belé. Az a Belián keresi a kapaszkodót, ami a földön tartja, aki eddig megbújt, aki eddig elbújt minden ilyesmi elől, aki nem mutatta meg senkinek ki is ő valójában. Zavart, félénk és sérült. A farkas által sérült. Tincsei közé furakodott ujjaim szorulnak ökölbe, ahogy elhúzom magamtól fejét és nyakára vetem magam. Apró csókokat lehelek nyakára, sóhajaimat érezheti igazán, ahogy haladok vállára, nyakára, állára, arcának vonalára, itt-ott megállva és aprót szívva a puha bőrön haladva tovább.
Akkor sem hagyom abba kényeztetését, amikor kezeinket felemeli, majd elengedi ujjaimat. Pillanatnyi pánik fut át rajtam, miközben enyhén eltávolodom tőle, hogy fejemet lehajtva, csak oldalra sandítva pillantsak el arra, mégis mit művel. A hiánya rögtön érezhető, pedig előtte állok, eszem minden porcikáját, és mégis. A páni félelem azonnal elmúlik, ahogy ujjaink szétválnak és ő szétszaggatott felére simítja a kezemet. Elmosolyodom, majd mindennemű átgondolás nélkül csúsztatom be kezemet pólója alá, hogy a textil ne állhasson közém és a farkas közé. Immár a póló anyaga alatt simítom kezemet a hegekre, aminek érzete, elborzasztja lelkemet, aprót szisszenek, ahogy megérzem őket, de nem húzódok el, könnyűszerrel simítom végig a felületet, majd állapodik meg kezem szívénél. Ahogy tenyerem ismét rásimul a bőrfelületre, akaratlan érzem meg szívének dobogását. Hevesen dobog, szinte ki akar szakadni a bordái közül. Átérzem, tudom milyen érzés, ugyanígy érzek. Fejemet hajtom vállára, tincsei közé furakodott ujjaim óvatosan engedik el azokat, visszacsúsznak tarkójára, amit lágyan kezdek el simogatni hüvelykujjammal. Csak érezni akarom szívének dobbanását, amit kezem alatt tesz, amit én váltok ki belőle. Nyaka felé fordulva szólalok meg végül, leheletem biztosan csiklandozza, ámbár nem ez a cél.
- Mikor változtatott át? - szemeimet lehunyom, miközben homlokomat támasztom ismét vállának, kezem nem mozdul el mellkasáról, ahol mindent érzek, ahogy másik kezem folyamatosan cirógatja tarkóját, néha ujjaim bele-belefutnak a barna tincsekbe.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mikhail Sergejevics Kazanov
Házvezető Navine, Illúziómágus, Könyvtáros



offline
RPG hsz: 110
Összes hsz: 396
Írta: 2020. április 6. 21:30 | Link

Angyalkám


A helyesbítésen felnevetek azon a mély, öblös hangomon, ami a szomszédos folyosókra is elér. Nem zavartatom magam. Szerencsémre van egy olyan aduászom, amit egy egyszerű prefektus nem tud leleplezni.
- Nem, tényleg nem. Pláne, mert az neked tilos ha jól tudom. A zenélgetés miatt. Azonban dicséretes. Szeretnél róla beszélni? - nem nézek rá. Nem látnék belőle semmit. A fény gyér, ráadásul a folyosó felől jön, ami eljut idáig, azt megfogja az én testem, árnyékot vetve rá. Egyedül a hold süthet arcára. Ezüstös csíkokban mutatva meg őt. De félek odapillantani. Rettegek attól, amit ott láthatnék. Azokon az édes, gömbölyű almácskákon amelyeket kiemel az ezüstös csillanás megleshetnék valamit amitől esetleg érzelmek fognának el. Öreg a szívem, de akkor sem tudja levetkőzni régi gyengéit. Én is úgy működök, mint az összes többi férfi. Ha sírni látok egy nőt, a világból is kifutok.
- Valóban az lett volna a tippem - ismerem be. Mindenkit ez szokott foglalkoztatni. Miért nincsen senkim, lassan tizenöt éve? Meleg vagyok? Fura vagyok? Remekül titkolom az egy-éjszakás kalandjaim? Meglepő, hogy itt nem kapott szárnyra még semmi. Talán azért, mert hébe-hóba látni egy-egy hölggyel az oldalamon. Pláne Tányával. Furcsálltam is, hogy még soha nem akart megverni Várffy. Látszik, hogy semmi orosz mentalitás nincs benne.
- Na jól van. Nos, Moszkvába születtem 45 évvel ezelőtt. Nagyon rossz gyerek voltam. Mondjuk egy időben azzal szórakoztam, hogy amikor jött a postás úgy tettem mint egy kutya. Először elmeséltem neki, hogy mekkora házőrzőt vettünk. Vadat, hegyes fogakkal, meg, hogy a mara az államig ér. Aztán mikor becsuktam az ajtót és ő elindult elkezdtem ugatni. Először halkan, aztán a nagypapámtól elcsent tölcsérrel egyre hangosabban. Mintha valahogy kiszökött volna az állat. A szerencsétlen küldönc meg gizda ember volt, roppantul rettegett mindentől. Folyton ordított és szaladt, akárhányszor eljátszottam a szituációt. Talán egy hónap után eltörte menekülés közben a lábát a lépcsőn. Akkor abbahagytam. Rendesen ki is kaptam. Apám úgy elporolt, hogy ülni nem tudtam egy álló hétig.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: « 1 2 ... 8 ... 16 17 [18] 19 » Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Nyugati szárnyElső emelet