Hangom kísértetiesen visszhangzik a kihalt, üres folyosón, ahogy karjaimat a tarkómra vetve fütyörészek valami már réges-rég elfeledett dallamot.  Fejemet oldalra dobom, hogy megcsodáljam a mellettem sétáló lányt, ám ő túlságosan el van merülve a gondolataiban; rám sem néz. Így hát én is elemelem tekintetemet, majd a plafont kezdem el kémlelni. Későre jár már, szemeimet sem fedi már kontaktlencse, így igéző kéken bámulnak bele a kastély sötétjébe.
- Aha – bólintok, majd veszünk egy nagyobb kanyart, ahogy befordulunk a Könyvtár folyosórészére. Nem tudom, mi ütött ebbe a libába, hogy az éjszaka kellős közepén óhajt könyvtárba menni, ráadásul pont velem, aki kábé a képeskönyvek szintjén áll, de hát ő tudja. Ha neki, így jó, nekem is. Legalább kukkolhatom majd a seggét, ahogy lehajol egy olvasmányért. Fő a pozitivitás. Na, ne gondolj valami ősbunkó perverznek, igenis művelt ember vagyok én, hála húgomnak. Ugyanis, ha ő meg a millióm egy szerelmes szutyka nem lenne, akkor most én sem lennék oda a ponyvaregényekért és ismerném annyira a helyet, hogy a lányt még a sötétben is gond nélkül elnavigáljam. Noha ezen a szekción kívül elég szegényes a tudományom. Így hát, hogy ne keverjem feleslegesen a kását, hagyom, hogy belépjen az egyik sorba. Nem tudom mit keres, és ahogy nézem, ő maga sem igazán. Szemei cikáznak egyik gerincről a másikra, miközben én elfoglalom magam, és nekidőlök a pásztázott rész polcának.
- Szóval tényleg olvasni jöttünk ide – jegyzem meg, oly halkan, hogy talán még Edith-ig sem jutnak el szavaim. Őszintén azt hittem, hogy ez az egész helyzet csak egy kifogás volt, aztán valójában csak arra vágyik, hogy jól megfektessem amolyan tanár bácsis, tanulós közegben. Ám egyre jobban kezd eluralkodni rajtam az érzés, hogy én bizony hatalmasat tévedtem, és itt max csak könyvben fogom átélni a Piroska és a farkast.

Unottan sóhajtok egyet, majd odabökök egy semmit Edith hümmögésére. Nem érné meg, most ha már rögtön felfedném legtitkosabb belső gondolataimat. Jó, nem olyan titkosak ezek, kábé mindenki tudja, min jár az eszem a nap huszonnégy órájában. Elvégre is én vagyok Theon Delacroix. Igen, az a fura rellonos srác, akiről még az újságok is szólnak manapság. Azokat a cikkeket el szoktam olvasni, amelyek rólam szólnak, a többit meg hát… általában leküldöm a süllyesztőbe. Tudom, az olvasás jó meg minden és valószínűleg a húgom is órákat tudna nekem papolni ennek helyességéről, de ha valaminek nem én vagyok a közepe, akkor az nem nagyon tudja lekötni a  figyelmemet. Na jó, egyetlen irodalmi alkotás van, ami még az én kitüntetésemet is elnyerte; a Szellemszerelem. Esküszöm, annál jobb könyvet a világ nem hordott még a hátán. Kiváló történetmesélés, szerethető karakterek és amit nem szabad elfelejtenünk, az hogy van benne egy iszonyatosan dögös halott pasi. Mit meg adnék én is egyért. Jó, nem muszáj halottnak lennie, csak legyen annyira dögös, mint Márkus, és máris teljesítve van minden kívánságom.
Nem is teketóriázok tovább, anélkül hogy várnék tovább a lányra, inkább csendben lelépek, hogy megkeressem azt a bizonyos könyvet, hogy betekintést nyerhessek legalább csak egy pár percre hőn imádott ponyvaregényem csodálatos világába. Hangtalanul suhanok végig a terem polcai között, s bár ugyan nekem nem kellene óvatosnak lennem prefektus lévén, mégis macskamód kerülgetem a nyikorgó faburkolatot, nehogy Edith véletlenül megneszelje hová is tartok. Mekkora égés lenne már, ha rájönne, hogy odavagyok a romantikus olvasmányokért. Nem mintha félteném a már amúgy sem létező férfiasságomat, egyszerűen csak nem szeretném, hogy bárki is megtudja. Éppen ezért ver le a víz, mikor meghallom a lány hozzám intézett szavait. Jó szerével is vagy három sor van köztünk és bár szuperhősöket is megszégyenítő sebességgel sprintelek vissza az eredeti pozícióm felé, Edith szépséges barna tincsekkel tarkított buksija így sem ott talál, ahol kellene. Szerencsére a romantika osztályról már eltűntem, bár a helyzet semmivel sem lett fényesebb. Idegességemben és a hirtelen kapkodásnak köszönhetően megfogom az első olvasmányt, ami az utamba akad; egy szakácskönyvet, amit ráadásul még fordítva is tartok.
- Hmm? Jah, fogalmam sincs – nevetem el a végét, amolyan jó kínosan, majd teszem vissza a kötetet a polcra, egyáltalán nem oda, ahol az előbb is volt. Végezetül szívok egyet az orromon, majd rossz fiúsan nekidőlök a téka oldalának. Igazából nem tudom, mit mondott, nem figyeltem meg eléggé. Meg úgy őszintén? Nem is érdekel. Én abban reménykedtem, hogy szórakozhatok egyet, erre meg az éjszaka közepén olvasni jövünk a könyvtárba. Érted, olvasni. Kész röhej.

Magam sem tudom, meddig álmélkodok a könyv adta rengeteg csodás kép láttán. A percek másodpercként suhannak el mellettem, ahogy kedvenc kötetem a kezeim között pihen. Jól tudom, hol kell kinyitnom. A legizgalmasabb résznél felcsapom a könyvet, pont ott, ahol a srác és a lány szerelme végre beteljesül. Elalélok a szavak olvasása közben, lábam remegőssé válik, arcom pedig kipirosodik a le nem vezetett feszültségtől. És akkor bamm, mint kegyetlen nyílvessző csap át a könyvtár csendes légkörén Edith kérdése, mire én természetesen megrémülök. Nem a szavainak van ilyen hatása rám, hanem a tudatnak, mi szerint engem itt és most rajta fognak kapni azon, hogy romantikus ponyvairodalmat bújok.  Nem tudom, van ebben valami irtó ciki. Sosem voltam az az igazi pasis pasi, akit Raphael szeretett volna fiának tudni. Mindig is inkább jobban húztam a feminin oldal felé, mégis a kedvenc könyvem és a lebukás kombója egyszerűen megrémít. Óriási léptekkel szelem hát át a köztünk kialakult terepet, de még így sem sikerül pont helyben kapnom a lányt. Hirtelen zavaromban felkapom az első kezembe akadó szakácskönyvet, amit ráadásul fejjel lefelé sikerül mancsaim közé fognom.
- Oh, tényleg – elnevetem a mondta végét, olyan jó kínosan, majd amilyen gyorsan felvettem, már rakom is vissza a helyére az olvasmányt. Nem nekem való ez. Sosem tudtam főzni, és ha akarnék is, biztos nem egy könyvtől kérnék tanácsot. Egyáltalán ki az a hülye, aki ilyet ír?
Szerencsére Edith épp megtalálja, amit keresett, így az én vallatásommal felmond, majd a saját érdeklődési körét kielégítő tárgyhoz rohan. Én nem kíváncsiskodom, igazából teljesen hidegen hagy, mi is van nála. Én egy kiadós könyvtár bulira jöttem ide, amelyben két tényező létezik. Edith és én, nem holmi jött ment hülye könyvek.  Csak unottan megrántom a vállam. Ám a tortúrának még koránt sincs vége, mert a csaj tévesen azt hiszi, hogy azért nézem, mert érdeklődéssel fordulok a szakterülete felé. Meg a nagy francokat. Olvasni kezd, belőlem meg akkor pattan ki egy olyan jó tini picsás nyüsszögés, amihez még topogok is egy kicsit, csakhogy teljes legyen a kép. Ám mikor végre figyelni kezdek arra, mit is mond a másik, felvetődik annak a lehetősége, hogy ez mégsem annyira dögunalom, mint ahogy sejtettem. Valami krimi szerű sztorit tár elém, vízbe fulladt nőkkel és lányokkal, és hogy azoknak meggyilkolását alultámasztó bizonyítékok hogyan tűntek el. Szememben izgatott fény csillan, ahogy én is lekucorodom Edith mellé a földre, majd nemes egyszerűséggel kikapom a kötetet a kezei közül.
- Hmmm… - vizsgálgatom a lapon helyet kapott mondatokat. Újra elolvasom, amit a lány az imént hangosan, de nem sok mit sikerül kiszűrnöm belőle. Szeretem a krimit, de sosem voltam egy igazi Sherlock Holmes, hogy bármilyen ügyet csak úgy felgöngyölítsek.
- Szerinted ez igaz? Mármint, valós történések vannak benne leírva? – Felmutatom az immár becsukott könyvet, majd társam felé fordulok. Mert ha valóban így van, akkor a csaj megnyert magának, maradhatunk itt, ameddig csak akarja, ám ha ennek az ellenkezője bizonyul be, akkor viszont úgy megrakom a csajt itt helyben, hogy csak na. Oh, hogy mivel? Hát könyvekkel, mi mással. Hisz mégis csak egy könyvtárban vagyunk.