Ahogy belépsz a majd négy méter magas, sötétbarna, fazettás ajtón, egy tágas, szinte már csarnokszerű helyiségben találod magad, melynek jellegzetes, csak a könyvtárakra jellemző atmoszféráját már első pillanatban érzed.
A padló fa burkolatát kissé kopott, bordó szőnyeg takarja, mely a küszöbtől indul, és keskeny utat szab a könyvtárosi pult felé. Ahogy elindulsz, jobbodon egy kisebb kiszögellésben felfedezhetsz néhány fogast és polcot, ahová a kabátodat, vagy azokat csomagodat teheted, melyek túl nagyok ahhoz, hogy bevidd őket a könyvtárba. Található még itt néhány szekrény az értékesebb holmik számára. Az ajtótól néhány méterre találsz egy bástyaként álló, sötétbarna, faburkolatú pultot, mely mögött ott ül az iskola könyvtárosa katalóguscédulák, pennák és egyéb iratok és irodai eszközök kavalkádjában, melyet a jelek szerint csak ő lát át. Noha a könyvtáros jellemzően elfoglalt, arra mindig szakít időt, hogy segítségére legyen a hozzá fordulóknak, illetve hogy fenntartsa a könyvtár rendjét. A könyvtárosi pult mögött, az előtérben található még néhány bőrfotel, melyek egy kisebb asztalt vesznek körbe.
Az olvasótérbe egy sárgarézből készült kapun juthatsz, melyet megbűvöltek, hogy figyelmeztesse a könyvtárost, ha esetleg valaki ki akar csempészni egy-egy könyvet. A kapun lévő bűbájok folyamatos fejlesztés alatt állnak, így mindig változik, mire érzékenyek éppen. Előfordult már, hogy a bevinni készült ételre is riasztottak, volt már, hogy meghibásodás miatt sikerült kölcsönzés nélkül elvinnie könyvet egy szerencsés hallgatónak.
Az olvasótérben a bejárati ajtóra merőlegesen számos hosszú polc húzódik a könyvtár hátulja felé, melyek mindegyike címkét visel, mely tájékoztatja az olvasni vágyókat, hogy milyen témát találnak az adott polcon. A könyvtárat lezáró fal nagy részét magas, festett ólomüveges ablakok foglalják el, melyek bizonyos fényviszonyok között azt a benyomást kelthetik, hogy az ide látogató egy gótikus templomban jár. Az ablakok előtt néhány székekkel körülvett, széles asztal szolgál olvasóhelyül azoknak, akik csak néhány információt szeretnének megtudni anélkül, hogy kikölcsönöznének bármit is.
Állítólag mindez a könyvtárnak csupán a mindenki által látogatható része, és van valahol egy csapóajtó, amin keresztül egy pincehelyiségbe lehet jutni, ahol olyan könyveket talál az ember, melyek nem feltétlenül valók kezdő mágustanoncok kezébe. Ez a csapóajtó a könyvtáron belül mindig vándorol, és csak a beavatottak ismerik megtalálásának titkát, illetve azt, hogy milyen védőbűbájokra kell figyelniük odalent.
A zárolt részlegbe csak Mesélő által vezetett játékokban lehet lejutni!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=496756#post496756][b]Rémi J. Saint-Venant - 2015.07.17. 14:31[/b][/url]

Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába. Jöttem: a végzet bélyege homlokomon; roncsok s hullák hínárja ölelte-karolta a lábam, s hajamba tapadt a korom. Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok őserdejében, áttörve a rémült éjszakát. Vastalpam előtt recsegett, s leszakadt a sorompó:
dübörögve rohantam a hidakon át.
Jöttem. De ki tudja, mikor? De ki tudja, miért? És honnan? Senki se tudja, és én se tudom. Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés, csak válasz nincs sehol sem a hosszú úton. Kis gyermek voltam az angyalok édenében, kis gyermek. Álom? Vagy talán virág?
Anyám a vadorgona volt, s ezernyi kék szemében harmat csillogta: – Maradj, odakint nyomorult a világ! Nyomorult a világ – suttogta, a szélbe zokogva virágát, és emberek élnek a távoli partokon és megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi lábát, mert mi vagyunk az öröm, s az ember a szenvedés!
Az ajtó megnyikordult, ahogy a fémes kilincset lenyomva beléptem rajta. A leszögelt küszöb egy pillanatra talpamba hasított. A fejem tompán lüktetett; aznap már hajnal óta gyötört a migrén. Nem tudom hogyan jutottam el az épületig, hogy a folyosókon mi volt, hogy találkoztam-e valakivel, egyáltalán láttam-e bárkit is. Nem emlékszem sem festményekre, sem szobrozó páncélokra, vagy céltalanul bolyongó alakokra, akikkel utam során összefuthattam. Nem tudom milyen idő volt akkor, hogy az ablakokon  tényleg ragyogva sütött-e be a kinti fény, vagy csak én hittem úgy valamiért.
Míg a könyvtárat kerestem, végig egy régről ismert vers járt a fejemben. A hang odabent újra és újra elszavalta nekem, és mikor a kék szemű vadorgonához ért, én minden alkalommal anyámra gondoltam. A szívem összefacsarodott, gondolatanya mélyen a húsomba mart. A hang, ami a fejemben szólt, nem az enyém volt. Egy nő szólt hozzám, vagy egy búgóhangú lány, már nem tudom. Bizonyára akkor sem tudtam, hiszen még nem ismertem fel, kié az az olykor fülembe suttogó keserédes pusmogás.
A sorok között ténferegtem, sápadt ujjaim séta közben a könyvek gerincén húztam végig, s közben a fapadlón már rég megkopott vörös szőnyeget néztem. A máskor pompázatos borítók akkor színtelennek tűntek a koponyámban daloló színes hangok mellett. Egy pillanatra megálltam, és egy sérült, több helyen is javított, vékony kötet felé fordultam. Az arannyal írt cím megkopott, és hiába is hunyorogtam, vagy döntöttem oldalra a fejem, az úgy is olvashatatlan maradt.
Kicsúsztattam szorosan nekinyomódó szomszédai közül, szinte éreztem, ahogy lélegzethez jut. Visszafordultam, és a kötetet fellapozva a könyvtáros asztalához sétáltam. A lapok megfakultak, a sorok több helyt is olvashatatlanok voltak.
Az asztal előtt álltam meg, és a kisasszonyra meredve csuktam össze a dohszagot árasztó sérült művet.
- Csókolom! - mint egy medve, úgy dörmögött mutáló hangom. A könyvet óvatosan a nő elé tettem, s míg rám nem emelte kék tekintetét, szőke fürtökkel keretezett arcára meredtem. Szemei színére aztán újra mocorogni kezdett fejemben a vers. Megszédültem, balomat az asztal szélére támasztottam. Ubul mögöttem, akár egy Hold keringett. - Rémi vagyok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=544226#post544226][b]Rémi J. Saint-Venant - 2015.11.17. 07:56[/b][/url]

Épp akkor léptem ki a kádból, s ahogy ott álltam meztelen, véletlenül egy nő nyitott be hozzám, egy nő, egy idegen. Fiatal voltam, ő is az volt, és egész testem elpirult, a szégyen szennye nyakon öntött és rám tapadt és lángra gyúlt: úgy éreztem, hogy tetten értek valami nagy gyalázatot, pedig mindössze az derült ki, hogy az vagyok, ami vagyok.
A könyvtárban csend és dohszag volt. Csak a szórt fényt adó aprócska lámpatestek zizegtek halkan, és csak annak a néhány diáknak hangjait lehetett hallani, akik a sorok között kábán jártak, néhol megálltak, s kiválasztottak egy-egy könyvet, hogy aztán fakó gerincükre egy pillantást vetve gyorsan visszacsúsztassák azokat helyükre. Csend volt, a szokásos, amit volt már időm megszokni, és amit annyira kedveltem. Nekem ez volt a legkedvesebb zene.
Csend és nyugalom honolt mindenütt, egyedül az én asztalom körül volt zaj. A helyemen ültem, háttal a falnak, előttem lefejtett könyvborítók és hiányos könyvtestek feküdtek. Mellettük többféle tinta és többméretű penna várakozott. Én a pálcámmal babráltam, ami valamiért nem akart úgy dolgozni, ahogy én azt szerettem volna. Előre, az asztal fölé görnyedve nézegettem a fát, fordítgattam jobbra-balra, majd újabb és újabb bűbájokat mormogtam neki, hogy kiderítsem, mi lehet a probléma. Olyan közel hajoltam hozzá, hogy éreztem a fa nemes, érett illatát.
Az egész csak egy pillanat volt, véletlen, gonosz pillanat, s a nő menekült, iszonyodva, hogy a ház rögtön rászakad. Menekült szegény, iszonyodva, hogy ezért még lakolni kell, én meg ott maradtam a bűnnel, amit nem is követtem el.
Akkor lépett oda hozzám a szőke lány, akinek a déli szárny egyik folyosóján nemrégiben tíz szem gyógyszert adtam. Hunyorogva pillantottam fel rá, halk gondolataimban neve csengett vissza. Hadarva kezdett beszélni. Némán, mozdulatlanul figyeltem az arcát, ahogy küszködött a szavakkal. Magamra emlékeztetett.
És töprengtem és tiltakoztam és lassan elfogott a düh, aztán meguntam és nevettem s minden jó lett és egyszerű. Régen történt, van vagy tíz éve. Mennyi rossz és jó odavan! Ma már se lélekben, se testben nem tudom szégyellni magam.
Szavaira végül lesütöttem a szemem, és az asztalon tornyosuló szakadt, borítónélküli könyvekre pillantottam. Nem tudtam, mit mondhatnék, így először testemmel feleltem; lábfejeim fel-le kezdtek mozogni, térdeim összekoccantak. Majd hintázni kezdtem, s csak azután, jó néhány perccel később fordultam újra Kamilla felé.
Szőke haját néztem, az arcélét, orrát, álla hegyét. Nagyot nyeltem, mikor tekintetem szeme világához ért, és én még mindig nem tudtam, mit szokás ilyenkor mondani.
- És ha-ha-hatott a gyógyszer? – kérdeztem tőle aztán, barna szempárom elválasztva övétől. A kezeim között tartott pálcámra néztem, tekintetem egyetlen apró hibájához ragadt. Szerettem a hibákat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=545794#post545794][b]Rémi J. Saint-Venant - 2015.11.21. 16:58[/b][/url]

Benne maradt, hogy ha egyszer valaki felemeli a hangját, akkor az máskor is fel fogja, és ő nem akarja, nem akarja és nem akarja. Ezért inkább engedélyt kér mindenre, akárcsak egy engedelmes kiskutya.
Ó, ha ez a lány tudta volna, hogy minden gondolata, pont úgy ahogy van; törékenyen, őszintén, egymagában igaz, soha többé nem jött volna a közelembe. Mert aki egyszer felemeli a hangját, az máskor is fel fogja. Aki egyszer ordított, máskor is ordítani fog. Én tudtam.
Félszegen pillantottam fel rá, majd az előtte álló, érintetlen székhez fordultam. Szerettem volna, ha leül rá, ha csatlakozik hozzám, de nem bírtam rögtön kimondani: ülj le. A szavak gégémen akadtak.
Akkorát nyeltem, mikor tekintetem az övéit keresve értek vissza arcához, hogy az utált hangot bizonyára ő is hallotta. Lassú, bizonytalan mozdulattal emelkedtem fel, kissé szédültem, ahogyan súlyomat lábaimra engedtem. Félregombolt ingem felgyűrődött, s egy pillanatra láttatni engedte köldökömet, a hasfalamon pelyhedző szőke szőrszálakat. Tétova léptekkel kerültem meg Kamillát, hogy kihúzhassam neki a széket.
Nem mondtam semmit. Szavak helyett én magam beszéltem, a fához érő kezem, a szék beszélt, amint megreccsent, a néma csend beszélt, melyben ott reszketett a minduntalan köztünk őrlődő feszültség.
Megvártam, hogy teste a székre ereszkedjen. A hátát figyeltem, a szőke haját, ami belopódzott a fejembe, hogy koponyacsontom sűrűn befonva elaltassa a bennem motoszkáló szörnyet.
Aztán visszasétáltam saját, már meleg helyemre, visszaültem rá, és miután a pálcámat a megcsonkított könyvek közé tettem, teljes testemmel Kamillához fordultam.
- Nem zavarsz - mondtam neki, majd a mögötte elhaladó diákra pillantottam. Láttam a szemében az undort. Arcára kiült a féltés. - Fé-fé-félsz tőlem?
Szívem a torkomban dobogott. Rettegtem a választól. Nagyra táguló barna szemeim arcához fagytak, nem akartam elereszteni fakó vonásait. Talán mert nemcsak hallani, de látni is akartam őt, amint kimondja, félek. Vagy amint kimondja, nem, nem félek tőled.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=551172#post551172][b]Rémi J. Saint-Venant - 2015.12.08. 20:10[/b][/url]

Azt mondta, hogy ott volt a szemeimben. Az, hogy megütöm. Meglepetten pillantottam fel, a szemeit kerestem megilletődve, és az addig oly némán lesett ajkait felcseréltem az ismeretlen mélységekre. A szemeit néztem, saját, őszinte tekintetem előtt kinyitva egy láthatatlan kaput. Olvashatott belőlük, ha volt mit, akkor láthatott bármit.
- Nem akartalak megütni - feleltem neki aztán, és szemöldökeim összébb húzva zavartan kezdtem mocorogni a széken. - Nem szeretem, ha... ha hozzámérnek. Én sem érek másokhoz.
Csak Ethanhöz és anyukámhoz. Meg azokhoz, akiket elkábítva hurcoltam végig a folyosókon, de az... azt hittem nem számít.
- Szeretnél beszélgetni valamiről? - kérdeztem nagyot nyelve, és egy pillanatra visszafordultam a sérült könyveimhez. Minden erőmmel azon voltam, hogy ezt most jól csináljam, és Kamilla jól érezze magát velem. Nem azért, mert olyat szerettem volna tőle, mint általában a fiúk szoktak, hiszen akkoriban olyasmire nem is gondoltam. Kamilla ugyan szép volt, tetszett a világos haja és a szája is, de... én csak annyit akartam, hogy ott legyen velem. Üljön és nézze, amit csinálok. Vagy beszéljen.
- Szereted a könyveket? - kérdeztem, miközben kezembe vettem a pálcám, és egy bűbájjal megtisztítottam az egyik lecsupaszított könyvtestet. Olykor rápillantottam a lányra, érdekeltek a vonásai, a szavai, de leginkább a munkámmal törődtem.