Eric S. Weaver professzor úr, Sharlotte Johanson kisasszony


- A trollok kisenciklopédiája – mondogatta magában a kikölcsönözni óhajtott mű címét, miközben belépett a könyvtárba. Levitás volt, ennek ellenére irtózott mindentől, ami könyv, tanulás vagy megjegyzendő adat – számos alkalommal megfogalmazódott már benne, hogy felkeresi a Levita istenített kútfejét, Saci nénit, hogy átkérhesse magát egy kevésbé stréberképző házba – végül nem tette. Barátai nem voltak, így az, hogy melyik házban vészeli túl az öt évet, majdhogynem teljesen mindegy volt.
A harmadikos fiú egyenesen a legendás lények részlege felé vette az irányt. Antracitfekete, három centiméter vastag lencséjű szemüvege mögött mélységes bizalmatlansággal szemlélte a méteres magas, ódon könyvespolcokat, és pár percnyi szisztematikus fókuszálás után rá is akadt a műre – a szomszédos könyvespolc hetedik polcán porosodott, nagyjából vele egy magasságban.
A kétbalkezes, mondhatni szerencsétlen fiúnak mindössze annyi dolga volt, hogy másfél yard távolság leküzdése után karját derékszögben kinyújtsa, és a hüvelyk; - és mutatóujja közé vegye a poros kötetet, kiemelve azt a helyéről. Bár a feladat nem igényelt különösebben minuciózus izommunkát, sem komolyabb szellemi erőfeszítést, sajnos nem sikerült százszázalékosan abszolválnia – ugyanis valami csoda folytán elfelejtette észrevenni, hogy a jobb cipőjén nem volt bekötve a fűző. Így amikor egy lépést tett, történetesen sikerült rálépnie a cipőfűzőre, és nekiesett a legközelebbi asztalnak, ami olyan hangos zajjal párosult, amit a hatalmas könyvtár minden zugából tisztán lehetett hallani – igaz, ez annyira azért még nem volt nagy teljesítmény, tekintve, hogy a Tudás Tárában általában ünnepi csend honolt.
Az esés során az asztallapnak puffanó, körülbelül százhúsz fontos teste elég volt ahhoz, hogy a bútordarabot nyugalmi állapotából kibillentse. Ahhoz, hogy fel is döntse, természetesen nem volt elegendő, de azt mindenesetre sikerült elérnie, hogy felboruljon egy ingatag tintásüveg, így az asztal nagy része – beleértve az azon heverő több tucatnyi pergamenlapot – ünnepien mélykék színűre váltott. Minthogy a tinta viszkozitása csekély, szemvillanásnyi idő alatt jutott belőle az asztalnál üldögélő két illető talárjára is. Ami a fiút illeti, azon kívül, hogy beütötte az oldalát, semmi baja nem esett- persze ezt sem szabad lebecsülni, gondoljunk csak szegény Ivan Iljics esetére.
- Elnézést – morogta, és hogy mentse a menthetőt, felvette az asztalról a leginkább tintás pergamenlapokat. Jobb kezébe fogva elkezdte rázni őket, azt remélve, hogy a tinta lecsöpög róluk. Hiú ábránd volt ez, mert a sötétkék folyadék csak még jobban szétterült a lapokon, valamint apró tintacseppek szálltak szerteszét: az asztalra, a padlóra, a könyvespolcra, és az asztalnál üldögélő két emberre is. Ha a fiú tudta volna, hogy Seren tanár úr az egyikük, futásnak iramodott volna, de szerencsére a fókusztávolsága kisebb volt annál, hogy felismerhesse.

Eric S. Weaver professzor úr, Sharlotte Johanson kisasszony


- A trollok kisenciklopédiája – mondogatta magában a kikölcsönözni óhajtott mű címét, miközben belépett a könyvtárba. Levitás volt, ennek ellenére irtózott mindentől, ami könyv, tanulás vagy megjegyzendő adat – számos alkalommal megfogalmazódott már benne, hogy felkeresi a Levita istenített kútfejét, Saci nénit, hogy átkérhesse magát egy kevésbé stréberképző házba – végül nem tette. Barátai nem voltak, így az, hogy melyik házban vészeli túl az öt évet, majdhogynem teljesen mindegy volt.
A harmadikos fiú egyenesen a legendás lények részlege felé vette az irányt. Antracitfekete, három centiméter vastag lencséjű szemüvege mögött mélységes bizalmatlansággal szemlélte a méteres magas, ódon könyvespolcokat, és pár percnyi szisztematikus fókuszálás után rá is akadt a műre – a szomszédos könyvespolc hetedik polcán porosodott, nagyjából vele egy magasságban.
A kétbalkezes, mondhatni szerencsétlen fiúnak mindössze annyi dolga volt, hogy másfél yard távolság leküzdése után karját derékszögben kinyújtsa, és a hüvelyk; - és mutatóujja közé vegye a poros kötetet, kiemelve azt a helyéről. Bár a feladat nem igényelt különösebben minuciózus izommunkát, sem komolyabb szellemi erőfeszítést, sajnos nem sikerült százszázalékosan abszolválnia – ugyanis valami csoda folytán elfelejtette észrevenni, hogy a jobb cipőjén nem volt bekötve a fűző. Így amikor egy lépést tett, történetesen sikerült rálépnie a cipőfűzőre, és nekiesett a legközelebbi asztalnak, ami olyan hangos zajjal párosult, amit a hatalmas könyvtár minden zugából tisztán lehetett hallani – igaz, ez annyira azért még nem volt nagy teljesítmény, tekintve, hogy a Tudás Tárában általában ünnepi csend honolt.
Az esés során az asztallapnak puffanó, körülbelül százhúsz fontos teste elég volt ahhoz, hogy a bútordarabot nyugalmi állapotából kibillentse. Ahhoz, hogy fel is döntse, természetesen nem volt elegendő, de azt mindenesetre sikerült elérnie, hogy felboruljon egy ingatag tintásüveg, így az asztal nagy része – beleértve az azon heverő több tucatnyi pergamenlapot – ünnepien mélykék színűre váltott. Minthogy a tinta viszkozitása csekély, szemvillanásnyi idő alatt jutott belőle az asztalnál üldögélő két illető talárjára is. Ami a fiút illeti, azon kívül, hogy beütötte az oldalát, semmi baja nem esett- persze ezt sem szabad lebecsülni, gondoljunk csak szegény Ivan Iljics esetére.
- Elnézést – morogta, és hogy mentse a menthetőt, felvette az asztalról a leginkább tintás pergamenlapokat. Jobb kezébe fogva elkezdte rázni őket, azt remélve, hogy a tinta lecsöpög róluk. Hiú ábránd volt ez, mert a sötétkék folyadék csak még jobban szétterült a lapokon, valamint apró tintacseppek szálltak szerteszét: az asztalra, a padlóra, a könyvespolcra, és az asztalnál üldögélő két emberre is. Ha a fiú tudta volna, hogy Seren tanár úr az egyikük, futásnak iramodott volna, de szerencsére a fókusztávolsága kisebb volt annál, hogy felismerhesse.

Sharlotte és mesélő

 - Remek. Akkor elmés megszólalásodért van két heted, hogy írj egy hat versszakból álló, strófánként nyolc soros ódát hozzám. Ha nem kapom meg az irományt időre, meghúzlak a vizsgán - osztotta ki a feladatot, és eszébe jutott, milyen régen is büntetett utoljára. Már egészen hiányzott - csak ne idegesítené ennyire halálra ez a lány, különben akár még élvezhetné is ezt a nosztalgikus pillanatot.
A lány közben császkált összevissza, de nem, Serennek nem volt olyan szerencséje, hogy végleg elmenjen - miért is tette volna? Sokkal viccesebb volt a férfit piszkálni, aki láthatóan legszívesebben lekevert volna neki egy tanító jellegű pofont.
Mindez nyilván nem volt elég, Weaver sikerszériája kifogyhatatlan forrásokból táplálkozott. Egy másik idióta az asztalnak esett, feldöntve a tintásüveget, természetesen beterítve a dolgozatok nagy részét, és nyilvánvalóan Serenre és a lányra is juttatva egy kicsit az értékes nedűből.
A férfi egy pillanatra kezébe temette az arcát - miért, ó, Uram, miért létezik ennyi hülye diák a világon? -, majd a srácra emelte tekintetét.
 - Nincs elnézve, két hét büntetőmunkát kapsz a javasasszonynál. És ha esetleg nem hadonásznál a papírokkal, mint alkoholista záróra előtt, talán meg tudnám oldani a dolgot.
És valóban - a varázsvilág évszázadok óta használt tintát írásra, pont erre a problémára ne találtak volna ki egy kedves kis bűbájt? Dehogynem.
Egy pálcaintéssel eltüntette a tintát a pergamenekről és a ruházatukról - amilyen rendesnek érezte magát, még a lányéról is.
 - Ezt veheted megtiszteltetésnek - közölte vele, elvégre az is volt. - Most pedig vagy eltakarodik mindkettőtök, vagy cickánnyá változtatlak benneteket egy hónapra - tette hozzá, és komolyan gondolta.

Seren és mesélő