Ahogy belépsz a majd négy méter magas, sötétbarna, fazettás ajtón, egy tágas, szinte már csarnokszerű helyiségben találod magad, melynek jellegzetes, csak a könyvtárakra jellemző atmoszféráját már első pillanatban érzed.
A padló fa burkolatát kissé kopott, bordó szőnyeg takarja, mely a küszöbtől indul, és keskeny utat szab a könyvtárosi pult felé. Ahogy elindulsz, jobbodon egy kisebb kiszögellésben felfedezhetsz néhány fogast és polcot, ahová a kabátodat, vagy azokat csomagodat teheted, melyek túl nagyok ahhoz, hogy bevidd őket a könyvtárba. Található még itt néhány szekrény az értékesebb holmik számára. Az ajtótól néhány méterre találsz egy bástyaként álló, sötétbarna, faburkolatú pultot, mely mögött ott ül az iskola könyvtárosa katalóguscédulák, pennák és egyéb iratok és irodai eszközök kavalkádjában, melyet a jelek szerint csak ő lát át. Noha a könyvtáros jellemzően elfoglalt, arra mindig szakít időt, hogy segítségére legyen a hozzá fordulóknak, illetve hogy fenntartsa a könyvtár rendjét. A könyvtárosi pult mögött, az előtérben található még néhány bőrfotel, melyek egy kisebb asztalt vesznek körbe.
Az olvasótérbe egy sárgarézből készült kapun juthatsz, melyet megbűvöltek, hogy figyelmeztesse a könyvtárost, ha esetleg valaki ki akar csempészni egy-egy könyvet. A kapun lévő bűbájok folyamatos fejlesztés alatt állnak, így mindig változik, mire érzékenyek éppen. Előfordult már, hogy a bevinni készült ételre is riasztottak, volt már, hogy meghibásodás miatt sikerült kölcsönzés nélkül elvinnie könyvet egy szerencsés hallgatónak.
Az olvasótérben a bejárati ajtóra merőlegesen számos hosszú polc húzódik a könyvtár hátulja felé, melyek mindegyike címkét visel, mely tájékoztatja az olvasni vágyókat, hogy milyen témát találnak az adott polcon. A könyvtárat lezáró fal nagy részét magas, festett ólomüveges ablakok foglalják el, melyek bizonyos fényviszonyok között azt a benyomást kelthetik, hogy az ide látogató egy gótikus templomban jár. Az ablakok előtt néhány székekkel körülvett, széles asztal szolgál olvasóhelyül azoknak, akik csak néhány információt szeretnének megtudni anélkül, hogy kikölcsönöznének bármit is.
Állítólag mindez a könyvtárnak csupán a mindenki által látogatható része, és van valahol egy csapóajtó, amin keresztül egy pincehelyiségbe lehet jutni, ahol olyan könyveket talál az ember, melyek nem feltétlenül valók kezdő mágustanoncok kezébe. Ez a csapóajtó a könyvtáron belül mindig vándorol, és csak a beavatottak ismerik megtalálásának titkát, illetve azt, hogy milyen védőbűbájokra kell figyelniük odalent.
A zárolt részlegbe csak Mesélő által vezetett játékokban lehet lejutni!

Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába. Jöttem: a végzet bélyege homlokomon; roncsok s hullák hínárja ölelte-karolta a lábam, s hajamba tapadt a korom. Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok őserdejében, áttörve a rémült éjszakát. Vastalpam előtt recsegett, s leszakadt a sorompó:
dübörögve rohantam a hidakon át.
Jöttem. De ki tudja, mikor? De ki tudja, miért? És honnan? Senki se tudja, és én se tudom. Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés, csak válasz nincs sehol sem a hosszú úton. Kis gyermek voltam az angyalok édenében, kis gyermek. Álom? Vagy talán virág?
Anyám a vadorgona volt, s ezernyi kék szemében harmat csillogta: – Maradj, odakint nyomorult a világ! Nyomorult a világ – suttogta, a szélbe zokogva virágát, és emberek élnek a távoli partokon és megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi lábát, mert mi vagyunk az öröm, s az ember a szenvedés!
Az ajtó megnyikordult, ahogy a fémes kilincset lenyomva beléptem rajta. A leszögelt küszöb egy pillanatra talpamba hasított. A fejem tompán lüktetett; aznap már hajnal óta gyötört a migrén. Nem tudom hogyan jutottam el az épületig, hogy a folyosókon mi volt, hogy találkoztam-e valakivel, egyáltalán láttam-e bárkit is. Nem emlékszem sem festményekre, sem szobrozó páncélokra, vagy céltalanul bolyongó alakokra, akikkel utam során összefuthattam. Nem tudom milyen idő volt akkor, hogy az ablakokon  tényleg ragyogva sütött-e be a kinti fény, vagy csak én hittem úgy valamiért.
Míg a könyvtárat kerestem, végig egy régről ismert vers járt a fejemben. A hang odabent újra és újra elszavalta nekem, és mikor a kék szemű vadorgonához ért, én minden alkalommal anyámra gondoltam. A szívem összefacsarodott, gondolatanya mélyen a húsomba mart. A hang, ami a fejemben szólt, nem az enyém volt. Egy nő szólt hozzám, vagy egy búgóhangú lány, már nem tudom. Bizonyára akkor sem tudtam, hiszen még nem ismertem fel, kié az az olykor fülembe suttogó keserédes pusmogás.
A sorok között ténferegtem, sápadt ujjaim séta közben a könyvek gerincén húztam végig, s közben a fapadlón már rég megkopott vörös szőnyeget néztem. A máskor pompázatos borítók akkor színtelennek tűntek a koponyámban daloló színes hangok mellett. Egy pillanatra megálltam, és egy sérült, több helyen is javított, vékony kötet felé fordultam. Az arannyal írt cím megkopott, és hiába is hunyorogtam, vagy döntöttem oldalra a fejem, az úgy is olvashatatlan maradt.
Kicsúsztattam szorosan nekinyomódó szomszédai közül, szinte éreztem, ahogy lélegzethez jut. Visszafordultam, és a kötetet fellapozva a könyvtáros asztalához sétáltam. A lapok megfakultak, a sorok több helyt is olvashatatlanok voltak.
Az asztal előtt álltam meg, és a kisasszonyra meredve csuktam össze a dohszagot árasztó sérült művet.
- Csókolom! - mint egy medve, úgy dörmögött mutáló hangom. A könyvet óvatosan a nő elé tettem, s míg rám nem emelte kék tekintetét, szőke fürtökkel keretezett arcára meredtem. Szemei színére aztán újra mocorogni kezdett fejemben a vers. Megszédültem, balomat az asztal szélére támasztottam. Ubul mögöttem, akár egy Hold keringett. - Rémi vagyok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=496756#post496756][b]Rémi J. Saint-Venant - 2015.07.17. 14:31[/b][/url]

Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába. Jöttem: a végzet bélyege homlokomon; roncsok s hullák hínárja ölelte-karolta a lábam, s hajamba tapadt a korom. Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok őserdejében, áttörve a rémült éjszakát. Vastalpam előtt recsegett, s leszakadt a sorompó:
dübörögve rohantam a hidakon át.
Jöttem. De ki tudja, mikor? De ki tudja, miért? És honnan? Senki se tudja, és én se tudom. Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés, csak válasz nincs sehol sem a hosszú úton. Kis gyermek voltam az angyalok édenében, kis gyermek. Álom? Vagy talán virág?
Anyám a vadorgona volt, s ezernyi kék szemében harmat csillogta: – Maradj, odakint nyomorult a világ! Nyomorult a világ – suttogta, a szélbe zokogva virágát, és emberek élnek a távoli partokon és megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi lábát, mert mi vagyunk az öröm, s az ember a szenvedés!
Az ajtó megnyikordult, ahogy a fémes kilincset lenyomva beléptem rajta. A leszögelt küszöb egy pillanatra talpamba hasított. A fejem tompán lüktetett; aznap már hajnal óta gyötört a migrén. Nem tudom hogyan jutottam el az épületig, hogy a folyosókon mi volt, hogy találkoztam-e valakivel, egyáltalán láttam-e bárkit is. Nem emlékszem sem festményekre, sem szobrozó páncélokra, vagy céltalanul bolyongó alakokra, akikkel utam során összefuthattam. Nem tudom milyen idő volt akkor, hogy az ablakokon  tényleg ragyogva sütött-e be a kinti fény, vagy csak én hittem úgy valamiért.
Míg a könyvtárat kerestem, végig egy régről ismert vers járt a fejemben. A hang odabent újra és újra elszavalta nekem, és mikor a kék szemű vadorgonához ért, én minden alkalommal anyámra gondoltam. A szívem összefacsarodott, gondolatanya mélyen a húsomba mart. A hang, ami a fejemben szólt, nem az enyém volt. Egy nő szólt hozzám, vagy egy búgóhangú lány, már nem tudom. Bizonyára akkor sem tudtam, hiszen még nem ismertem fel, kié az az olykor fülembe suttogó keserédes pusmogás.
A sorok között ténferegtem, sápadt ujjaim séta közben a könyvek gerincén húztam végig, s közben a fapadlón már rég megkopott vörös szőnyeget néztem. A máskor pompázatos borítók akkor színtelennek tűntek a koponyámban daloló színes hangok mellett. Egy pillanatra megálltam, és egy sérült, több helyen is javított, vékony kötet felé fordultam. Az arannyal írt cím megkopott, és hiába is hunyorogtam, vagy döntöttem oldalra a fejem, az úgy is olvashatatlan maradt.
Kicsúsztattam szorosan nekinyomódó szomszédai közül, szinte éreztem, ahogy lélegzethez jut. Visszafordultam, és a kötetet fellapozva a könyvtáros asztalához sétáltam. A lapok megfakultak, a sorok több helyt is olvashatatlanok voltak.
Az asztal előtt álltam meg, és a kisasszonyra meredve csuktam össze a dohszagot árasztó sérült művet.
- Csókolom! - mint egy medve, úgy dörmögött mutáló hangom. A könyvet óvatosan a nő elé tettem, s míg rám nem emelte kék tekintetét, szőke fürtökkel keretezett arcára meredtem. Szemei színére aztán újra mocorogni kezdett fejemben a vers. Megszédültem, balomat az asztal szélére támasztottam. Ubul mögöttem, akár egy Hold keringett. - Rémi vagyok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=497504#post497504][b]Gryllus Matilda - 2015.07.19. 12:33[/b][/url]

Különös, hogy milyen váratlanul, és hirtelen üthet be valami, akár egészen apróság képében is, és zavarhat össze teljesen, teheti tönkre a kedvem. És éleszthet fel bennem olyan gondolatokat, és kétségeket, melyekről már azt hittem, megfeledkeztem, eltemettem őket mélyen, hiszen nem számítanak többé. Pedig olyan jól alakult mostanság minden.
A dupla nyaralást követően kipihenten, gondtalanul és boldogan tértem vissza a kastély falai közé, levitásaimmal újra birtokba vettük a nem is olyan kis tornyunkat, Hanna és Albert boldogan köszöntöttek minket. És ott volt az a másik dolog is, ami miatt az első néhány napban kiürítettem a szobámat a másodikon, és minden cuccomat (ez ugye leginkább könyveket jelentett) átköltöztettem a faluba, a legkedvesebb házba, amit csak ismertem. Persze talán csak azért volt az a ház az, ami mindegyiknél csodálatosabbnak hatott, mert Lorié volt. És.. azt hiszem, mostantól kicsit az enyém is lesz.
Egyelőre azonban nem töltöttem ott sok időt, elvégre bár mi nyaraltunk, a hátrahagyott feladatok, intéznivalók csak gyarapodtak, és bizony a szellemek, vagy más lények, akik a kastélyban maradtak, még a könyvtárt is teljesen átrendezték, gondolom mókából. Szóval volt mit tenni, bőven akadt feladat, és miközben a helyzeten próbáltam úrrá lenni, a könyvtárba érkező diákokat is ki kellett természetesen segítenem. A Madagaszkáron felállított ideiglenes könyvtár nyilván nem tudta oltani tudásszomjukat, vagy épp most, hogy vége volt a nyaralásnak, döbbentek rá sokan, hogy rövidesen a nyakukon lesznek a vizsgák, és lehet, nem kizárt, hogy tanulni is kellett volna a szigeten egy keveset.
Akárhogy is, nem sok időm volt csendben meghúzódni, és olvasgatni, vagy Lorival tölteni az időmet, a mai nap is a könyvtárban talált, miután egész éjjel fent voltam, és rendet takarítottam. Nem volt időm, és mégis azt tettem.
Egy kisebb könyv pihent a kezemben, kinyitva, lapjain míves gyöngybetűkkel szedett írás, egy különösen művelt ember naplója. A nagyapámé. Azé az emberé, akiről semmi, de semmi emlékem nem volt. És aki miatt most minden felborulni látszott bennem.
Egészen elkalandoztam, így csak abban a pillanatban néztem fel, mikor az az asztalomhoz lépő fiatalember összecsukta a kezében tartott könyvet. Kicsit meg is ugrottam.
- Ó jaj.. ne haragudj! - mondtam, mosolyt erőltetve arcomra. - Örvendek, Rémi, én Matilda vagyok. Még nem láttalak itt, új vagy, igaz?
A könyvért nyúltam, magam felé fordítottam, és kinyitottam, hogy elővegyem a fedlap belső felébe csúsztatott könyvtári jegyet.