Niki
öltözet





Ritkán fordul elő, de Chuck-ot újabban nosztalgikus hangulat gyötri. Mióta visszatért, egyszer vetemedett arra, hogy besétáljon a kastély falai közé. Úgy érzi, hogy ez egy korszak volt, ami lezárult. Jobb bent tartani azt, ami odavaló, és nem kellene kiengedni, mert abból csak baj lehet. Közben egyébként ugyanúgy éli a hétköznapjait, mint eddig, csak ez is helyet foglal a gondolatai között a kispadon. A mai nap sem különbözik semmivel a többitől. Úgyis mondhatjuk, hogy ez egy "üres" nap, mert ma nem adott órát, és egyéb dolga sem akadt eddig. Szóval a szokásos dolgok: reggeli korán kelés után edzés, futás, zuhanyzás és egy jó reggeli. Bearanyozza a napot. A mai napon délelőtt kiolvasta az utolsó könyvét is, amit otthon talált. Ezután az udvaron szórakozott egy sort a tuják lemetszésével, mert azért bevallhatja magának, hogy jól néz ki meg minden, de néha azért méretre kell vágni, egységesen. Amikor végez, leül a fűbe, mint egy kisfiú és bámul maga elé; egy kicsit azért elfáradt. De hamar feltápászkodik, mert még a házban is van dolga. Közben egy kicsit meg is izzad, de nem érdekli, majd utána letusol. Lemegy az alagsorba, mert a dobszobát akarja átalakítani egy kicsit, meg kitakarítani. Milyen mozgalmas felnőtt lett ebből a Chuck-ból, talán kezd benőni a feje lágya? Azért ne hamarkodjunk el semmit, mert megbánhatjuk...
Megkönnyebbülve dől el az ágyán a megváltó fürdés után, ilyenkor édes ám a pihenés. De csak fekszik, nem bír aludni. Lehet, hogy nem elhanyagolható tényező az, hogy délután négy óra van, és ilyenkor nem igazán szokott aludni. Szóval inkább felkel reményt vesztve és az étkező felé veszi az irányt. Igencsak megéhezett a fárasztó munka után. Jól esne valami kaja. Ennek megfelelően összeüt valamit, ami szemnek-szájnak ingere, önt egy kis limonádét egy pohárba, és az étkezőasztalnál ülve elmélkedik magában. Milyen ironikus, hogy mindene megvan, semmiben nem szenved hiányt és mégis olyan egyedül van, hogy fel nem lehet fogni. Nem tud mit csinálni, ő is tudja, hogy ez így van, keserédesen mosolyogni tud csak rá egyet.
Nem tud ellenállni, muszáj elmennie a kastélyba. Nem talált ki semmi más elfoglaltságot estére, és csak ez maradt most, úgy érzi. Úgyis kell pár könyv, amit kikölcsönözhet a suli könyvtárából. Aztán szépen visszaviszi, mint a mesékben, hacsak el nem felejti. Felöltözik, aztán kilép az ajtón. Reméli, hogy este nyolckori indulással nyitva lesz a kastély és be tud jutni. Régebben simán megcsinált bármit, reméli, hogy azóta nem volt semmi változtatás a házirendben. Bár, nem az a típusú gyerek, akit bármi is érdekelne.
Szépen, komótosan sétál a bűbájos lépcsőfordulókon felfelé, és az első emeleten le is fordul a mellékfolyosóra. Azért annyira nem régen járt ide, hogy ne emlékezzen arra, hogy mi hol található. Átmászik a portré által "őrzött" bejáraton, és rögtön elő is ugranak elméjében az emlékek. Jók is, rosszak is. Ahogy halad, majdnem mindenhez tud fűzni magában emléket, ettől szép ez az egész. Egyszerűen csak lehuppan az egyik könyvespolc előtti könyöklőhöz, ahova még pár széket is mellékeltek a diákságnak. Elkezd nézelődni, de nem talál semmi érdekeset, egyelőre.

Niki
öltözet





Ritkán fordul elő, de Chuck-ot újabban nosztalgikus hangulat gyötri. Mióta visszatért, egyszer vetemedett arra, hogy besétáljon a kastély falai közé. Úgy érzi, hogy ez egy korszak volt, ami lezárult. Jobb bent tartani azt, ami odavaló, és nem kellene kiengedni, mert abból csak baj lehet. Közben egyébként ugyanúgy éli a hétköznapjait, mint eddig, csak ez is helyet foglal a gondolatai között a kispadon. A mai nap sem különbözik semmivel a többitől. Úgyis mondhatjuk, hogy ez egy "üres" nap, mert ma nem adott órát, és egyéb dolga sem akadt eddig. Szóval a szokásos dolgok: reggeli korán kelés után edzés, futás, zuhanyzás és egy jó reggeli. Bearanyozza a napot. A mai napon délelőtt kiolvasta az utolsó könyvét is, amit otthon talált. Ezután az udvaron szórakozott egy sort a tuják lemetszésével, mert azért bevallhatja magának, hogy jól néz ki meg minden, de néha azért méretre kell vágni, egységesen. Amikor végez, leül a fűbe, mint egy kisfiú és bámul maga elé; egy kicsit azért elfáradt. De hamar feltápászkodik, mert még a házban is van dolga. Közben egy kicsit meg is izzad, de nem érdekli, majd utána letusol. Lemegy az alagsorba, mert a dobszobát akarja átalakítani egy kicsit, meg kitakarítani. Milyen mozgalmas felnőtt lett ebből a Chuck-ból, talán kezd benőni a feje lágya? Azért ne hamarkodjunk el semmit, mert megbánhatjuk...
Megkönnyebbülve dől el az ágyán a megváltó fürdés után, ilyenkor édes ám a pihenés. De csak fekszik, nem bír aludni. Lehet, hogy nem elhanyagolható tényező az, hogy délután négy óra van, és ilyenkor nem igazán szokott aludni. Szóval inkább felkel reményt vesztve és az étkező felé veszi az irányt. Igencsak megéhezett a fárasztó munka után. Jól esne valami kaja. Ennek megfelelően összeüt valamit, ami szemnek-szájnak ingere, önt egy kis limonádét egy pohárba, és az étkezőasztalnál ülve elmélkedik magában. Milyen ironikus, hogy mindene megvan, semmiben nem szenved hiányt és mégis olyan egyedül van, hogy fel nem lehet fogni. Nem tud mit csinálni, ő is tudja, hogy ez így van, keserédesen mosolyogni tud csak rá egyet.
Nem tud ellenállni, muszáj elmennie a kastélyba. Nem talált ki semmi más elfoglaltságot estére, és csak ez maradt most, úgy érzi. Úgyis kell pár könyv, amit kikölcsönözhet a suli könyvtárából. Aztán szépen visszaviszi, mint a mesékben, hacsak el nem felejti. Felöltözik, aztán kilép az ajtón. Reméli, hogy este nyolckori indulással nyitva lesz a kastély és be tud jutni. Régebben simán megcsinált bármit, reméli, hogy azóta nem volt semmi változtatás a házirendben. Bár, nem az a típusú gyerek, akit bármi is érdekelne.
Szépen, komótosan sétál a bűbájos lépcsőfordulókon felfelé, és az első emeleten le is fordul a mellékfolyosóra. Azért annyira nem régen járt ide, hogy ne emlékezzen arra, hogy mi hol található. Átmászik a portré által "őrzött" bejáraton, és rögtön elő is ugranak elméjében az emlékek. Jók is, rosszak is. Ahogy halad, majdnem mindenhez tud fűzni magában emléket, ettől szép ez az egész. Egyszerűen csak lehuppan az egyik könyvespolc előtti könyöklőhöz, ahova még pár széket is mellékeltek a diákságnak. Elkezd nézelődni, de nem talál semmi érdekeset, egyelőre.

Chuck
Ma


Borzalmasan aludtam. Azt hiszem még hozzá kell szoknom, hogy nem az otthoni, hatalmas pihe puha ágyamban alszom és ébredek is fel. Mikor feltápászkodtam az ágyamból, önkéntelenül is ellenőriztem tekintetemmel a vásznaimat és az ecseteimet. Ez már egy amolyan berögződés nálam, hiszen otthon is ezt csináltam, mindenféle ok nélkül. Ebből is látszik, hogy nagyon fontosak nekem, és féltem őket. Hamar rendbe szedtem magamat, odakint szépen sütött a nap, így ennek megfelelően öltöztem fel. Készen álltam szembe nézni a mai nappal is.
Egész nap csak bóklásztam, semmi konkrét ötletem nem volt afelől, hogy mit is kellene kezdenem magammal. Megfordult még az is a fejemben, hogy lemegyek a klubbhelyiségünkbe, hátha találok ott valakit és szóba elegyedek vele, de még nem éreztem magamat elég bátornak ahhoz. Mindent a maga idejében. A folyosókon sétálgatva élveztem a furcsábbnál furcsább pillantásokat amik rám vetődtek. Rövid nadrágban voltam, amiatt pedig mindkét lábamon láthatóvá váltak az én kis szépséges műalkotásaim. Minden egyes tetoválásom az egyik festményem, igen, ezt kevesen tudják. Nem foglalkoztam a megvető pillantásokkal, hiszen büszke vagyok arra aki vagyok, és ahogyan kinézek. Ettől leszek különleges. Mindig is szerettem kilógni a sorból. Pár perc céltalan sétálgatás után megtorpantam egy hatalmas, barna ajtó előtt. Könyvtár. Éreztem a lelkemben valami féle tüzet, és izgalmat, mikor elolvastam az ajtó feletti kis feliratot. Mostanában időm nem volt arra, hogy leüljek és élvezzek egy jó könyvet. Nagyon hiányzik is. Benyitottam, majd halk léptekkel haladtam egyre beljebb és beljebb. Azt hittem mentem elájulok mikor a szemem elé több tíz könyvespolc tárult, és mindegyikük tömve volt jobbnál jobb könyvekkel. Nekem ez a mennyország. Majdnem elsétáltam a könyvtár legvégére, mikor befordultam az egyik sorba, és csak felfelé néztem, hátha találok valami érdekeset. Nem figyeltem az orrom elé, szinte sose szoktam ezért is majdnem hasra estem egy székben, amin "szerencsémre" még ült is valaki. Mikor észbe kaptam, arcomon biztosan észrevehető volt a meglepődöttség, meg talán egy kis ijedtség is.
- Te jó ég, ne haragudj! Mondtam, majd mikor már kezdtem visszatérni, és fel is dolgozni, hogy mi történt a széken ülő személyre pillantottam. Szememet először a tetoválásai szúrták ki, azonnal megtetszettek. Majd ahogy egyre jobban végignéztem rajtuk, ismerőssé kezdett válni. Már láttak ezeket a tetoválásokat, bárhol felismerném őket. A ruha, a teste majd végül mikor az illető arcára pillantottam, ismét elfogott egy kis szédülés, és féltem, hogy mentem elájulok. Széles vigyor húzódott az arcomra, alig hittem a szememnek, kellett pár perc míg megemésztem a dolgokat.
- Chuck?! Ez tényleg Te vagy? Kérdeztem, bár kissé furcsán hangozhatott, de remélem elnézi neki. Tudja milyen kis dilis tudok néha lenni. Arcomról nem hervadt le a mosoly, ebben a pillanatban szerintem semmi se tudta volna azt onnan levakarni. Ezer éve nem láttam már őt, sőt, nem is hallottam már felőle! Szégyellem is magamat kicsit amiatt, mert annyi időm nem volt, hogy fogjak egy papírt meg egy pennát és írjak neki pár sort, hogy él-e még, vagy sem. Azt hiszem ez a sors keze, hogy ezt most személyesen bepótoljam.

Niki




Egy jó ideje küzd azzal, hogy végre bemerészkedjen a kastély falai közé. A suli hivatalos területeire szokott járkálni; például játszótér, sétányok, rét. De ez nem ugyanaz. A kastélynak rengeteg pontjához tud valami emléket fűzni, az már részletkérdés, hogy pozitívat-e, vagy sem. A nagy sulikerülésnek nagyjából az a kiváltó oka, hogy amíg ide járt, egészen más ember volt. Mély depresszió, hányinger az emberektől, folyamatos borúlátás jellemezte az életét. Még mindig vannak visszatérő elemek az életében, de már kezdi otthagyni a dolgot. Úgy gondolta, jobb a suliban hagyni, ami megfertőzte, inkább nem kockáztat. És most mégis a könyvtárban ül, nem is könyvekkel foglalkozik, hanem a rengeteg emlék járja át az elméjét és testét egyaránt, ami most tört fel benne a körülötte lévő dolgok hatására. Kicsit fel is áll, utána az ablakhoz sétál, amit kinyit résnyire, hogy ne ezt a poshadt levegőt kelljen szagolnia. Biztos volt benne, hogy ez az, ami nem változhat. A könyvtár nyirkos, állott szaga. Igazából talán jobb is így, mert ennek is megvan a maga varázsa. Biztosan van, aki szereti. Chuck el sem tudja képzelni, hogy ez hogyan lehetséges, de majdnem 100%-ig biztos benne, hogy létezik olyan ember, aki ezt szereti. Kinéz az ablakon és egy kicsit elmélázik a gondtalan diákok látványán, akik egymást szórakoztatják a szabadban önfeledten, vagy csak éppen beszélgetnek. Mostanában ezt is nagyon tudja irigyelni. Csak akkor kell beszélnie, ha órát az valamelyik babnak; tényleg teljesen egyedül érzi magát.
Amikor kiheveri a dolgot, szép lassú léptekkel visszamászik a legutóbb elfoglalt székhez, amit nem foglalt el senki előle. Ki tette volna ezt? Jó időnk van, mindenki kint "lóg" a "barátaival". Na mindegy, ne legyünk keserédesek, Chuck-nak nem jöttek össze a dolgok. Nagyon úgy tűnik. Mély egyetértéssel könyököl végig a valamikor bőven a születése előtt összetákolt könyöklőn, majd ráhajtja karjaira a fejét. Kicsit rosszul érzi magát, nem is tudja, hogy pontosan mit várt a sulitól, de azt tudja, hogy valami extrát, valamit, ami felborítja az eddigi kis kényelmes életét...
Hirtelen valami olyan történik, amit már lassan megszokhatna, mert már sokszor eljátszották vele. De hát ez van, az ilyen balesetekre nem lehet felkészülni, ugyanis már megint nekimentek. Pontosabban a székének, ami majdnem felborult. Hát felborult volna, ha hősünk nem ül, vagyis fekszik a segítségével. És ilyenkor következne az, hogy az izom kétszer nehezebb, mint a zsír. Szokták mondani, de Chuck nem ilyen, ő inkább csendesen izmos.
- Miért nem lehet legalább egyszer odafigyelni?! - méltatlankodik reménytelenül, de annyira már nem is érdekli a dolog. Közben azért úgy dönt, hogy csak megnézi ki támadta meg. Természetesen a cipőjétől kezdni, mert végig lefelé bámult -igaz, csukott szemmel-; hamar észleli, hogy ez bizony megint egy nőnemű életforma. Amint felfelé halad a tekintete, akaratlanul is összeráncolja a szemöldökét, mert ez a láb páros bizony nagyon ismerős neki. De elképzelhető, hogy csak a gyönyörű tetoválások miatt. Közben felfelé halad és ez egész test olyan ismerős, meg a hajszín is. Már látta valahol... Úristen, elérkezett a hölgy arcához. Eléggé meglepődik, kicsit olyan fejet vág, mint aki szellemet, vagy szörnyeteget lát, de nem azért, mert nem tetszik neki, amit lát -nagyon is-, de eljutott odáig, hogy villámgyorsan felismerje.
- Niki?! - nem is tud mit mondani hirtelen, csak feláll a székről, majd egy kicsit arrébb rúgja a lábával a fatákolmányt és közelebb lép a lányhoz. Hirtelen nem tudja, hogy mit tegyen. Hogy félbeszakadt ez a dolog is. Mintha csak elvágták volna egy ollóval azt a szálat, amin ez az egész kapcsolat futott. Aztán Chuck úgy dönt, hogy lassan közelebb lép még egy kicsit és megöleli a lányt.
- Ne haragudj rám, hogy nem kerestelek - nyilván kétoldalú a dolog, de ő a férfi és neki kellett volna keresnie őt. Pedig tartották a kapcsolatot, és mégis, milyen hirtelen lett vége mindennek. közben halkan zárójelbe lehet tenni, hogy már két éve is nagyon szépnek tartotta, most viszont még szebb. De mit keres itt?
- Hogy vagy? - na jó, ez így elég béna kezdés, inkább folytatja a dolgot.
- Hogyhogy itt? Diák vagy? - próbál kérdezni, de most hirtelen össze vissza gondolkodik, és hasonlóképpen is beszél, de hát ez van ilyen szituációban. Közben megpróbálja átgondolni a dolgot; amíg diák volt, nem látta, aztán talán akkor keveredett ide, amikor kint volt? vagy új? Túl sok a lehetőség, be is fejezi inkább a gondolkodást. Illegve megpróbálja.

Chuck


Beletelt pár pillanatba míg magamhoz tértem, hogy kivel is állok jelenleg szemben. Csak pislogtam, köpni nyelni alig tudtam. Chuck először kissé leteremtett, mikor majdnem átestem rajta, de mikor a fiú szeme az arcomra tévedt, megváltozott. Rajta is láttam ugyanazt a meglepődést, mint amit én éreztem. A fiú azonnal felpattant és magához ölelt. Jó érzés volt, ha valaki kérdezné, meg se tudnám rendesen fogalmazni milyen jó. Egy ideje már egyedül vagyok, barátokat se nagyon találtam, ezért is bántam, hogy nem kerestem Chuckot. Arcomra egy széles mosoly telepedett, pár percig csak néztem a fiút, és meg se szólaltam. Vannak ilyen furcsa pillanataim. Akármennyire is közel álltam hozzá, az a vicces, hogy még Chuck sem tudja milyen az eredeti hajam, bár tud a parókagyűjteményemről, és imádtam benne, hogy sosem tartott emiatt dilisnek. Azonnal megbombázott kérdésekkel, nekem pedig kellett egy kis idő, hogy mindegyikre összegyűjtsem magamban a megfelelő válaszokat.
- Nemrég érkeztem. Igen, mondhatni diák. Mestertanoncként vagyok itt. Mondtam majd elmosolyodtam. Olyan gyorsan megöregedtem. Persze, 18 évesen ezt még korai mondani, de mintha csak tegnap lett volna, hogy 12 évesen rohangáltam az annói iskolám folyosóján, félve, hogy elkések egy óráról. Fel se fogtam, olyan gyorsan elment azóta ez a 6 év, és már hivatalosan is nagylány lettem. De én persze nem értem be ennyivel. Szeretnék profi lenni abban, amit csinálok, és ehhez az kellett, hogy idejöjjek és folytassam a tanulást. De nem bántam meg, hiszen ha nem jövök ide, lehet sose találkozok újra Chuckkal.
- Gondolom emlékszel még mennyit festegettem otthon. Nem gondoltam volna, hogy majd ez lesz a jövőm is. Folytattam a mesélést, ebből gondolom rájöhetett a fiú, hogy milyen szakon is vagyok itt.
- Amúgy jól vagyok, szerencsére minden rendben van. Na és veled miújság? Te se haragudj amiért olyan hirtelen megszűnt minden, magam sem tudom már, hogy miért. Szégyellem is, hogy nem kerestelek többet. Mondtam, tekintetemet pedig kissé lesütöttem a föld felé. Felsóhajtottam, majd bocsánatkérően vállat vontam, ismét elmosolyodtam, és újból beleugrottam a fiú nyakába. Kezdtem attól tartani, hogy hamarosan felébredek ebből. Miután elengedtem, végigsimítottam a karján, majd halkan felnevettem.
- De hiányoztak a tetoválásaid. Mindig is imádtam őket! Képes vagyok néha néha beleszeretni tetoválásokba, a másik szenvedélyem. Van hogy valaki szembe jön velem az utcán, egy csodás műalkotással a testén, és megfordulok utána, vagy esetleg rákérdezek, hogy mit szimbolizál az a tetoválás a számára. Ha valaki egyszer tőlem kérdezné ezt, szerintem órákon át tudnék mesélni. Arcomról nem hervadt le a mosoly, így álldogáltam és néztem Chuckot, majd egyik pillanatban a fiú mögé sétáltam, és leültem arra a székre, ahol az előbb ő ült. Onnan néztem fel a fiúra, várva, hogy ismét megszólaljon.

Niki





Érdekes dolog találkozni egy olyan ismerőssel, mint Niki, akivel egy kicsit bonyolult kapcsolat alakult ki, és valamennyi idő múlva szét is szakadtak egymástól. Milyen érdekes, főleg így, pont a magányos, társaság nélküli időszakában. Semmi társaság, majdnem teljes magány. Úgy érzi, hogy mindenképpen jó fog kisülni abból, hogy találkoztak. Chuck nem hisz a sorsban; abban hisz, hogy te döntöd el azt, hogy mit fogsz elérni, és a céljaid nincsenek előre megírva. Egyedül rajtad múlik, hogy mit érsz el, minden más csak kifogás, az akadályokat pedig nem az univerzum állítja eléd... Ez a srác véleménye. Na, következzen inkább a folytatás, a mai részünkben Chuck nem könyvet fog kölcsönözni, pedig ezért jött. De hát nem panaszkodhat, nagy szerencséje van a mai nappal.
Csak nézik egymást a fiatalok egy ideig, nem is tudják pontosan, hogy ilyenkor mit is lehet tenni, vagy mit ajánlatos ebben a helyzetben. Végül Chuck kérdez, amire hamar választ is kap Nikitől.
- Értem - ennyivel tudja nyugtázni a lány válaszát arra a kérdésre, hogy mit keres itt. Éppen folytatná azzal a kérdéssel, hogy milyen irányba, de közben egyébként van sejtése és meg is kapja a választ. Szóval mégsem kérdezi meg.
- Igen, emlékszem - mondja kis mosollyal, miközben eszébe jutnak a lány festményei, amiket látott még valamikor a múltban.
- Gyönyörűen festesz - ezt most igazából kétféleképpen is lehet értelmezni, erre csak azután jön rá, miután már kimondta. Igazából a festészetre gondolt, de a másik értelmezéssel sem tud ellenkezni. Eddig is tudta, hogy Niki gyönyörű, és az a nagyjából két év sem tett rosszat neki. Felnőtt időközben, és kicsit más lett, nem rossz értelemben. Mondja ő, mintha annyival nagyobb lenne. Alig idősebb másfél évvel.
- Hát ennek örülök - tényleg örül annak, hogyha minden rendben van, feltéve, hogy őszintén mondta.
- Velem? - kérdezi egy kis nevetéssel kísérve, közben ilyen "hagyjuk" kézmozdulattal el is intézi a dolgot. Nem arról van szó, hogy nem szívesen beszélne Nikinek a dolgairól, csak még maga sem tudja, hogy mit csinál, mit akar, mihez fog kezdeni magával. Az utóbbi nem a munka, megélhetés témakör, hanem a magánélete. Fogalma sincs, hogy mi van Ráhellel, vagy hogy mikor lesz végre egy rendes barátja. A lényeg, hogy majd akkor mesél, ha kérdezik a kis dolgairól.
- Semmi baj, ugyanolyan hibás vagyok - kezd bele megint, majd fojtatja.
- Két ember kell hozzá - ezzel lezártnak is tartja a dolgot részéről. Egyáltalán nem haragszik Nikire, ugyanúgy áll hozzá, ahogyan eddig. Nagyon kedveli, talán túlságosan is.
Kicsit tovább terelődik a téma Chuck tetoválásaira, amit meg is mosolyog. Ő is nagyon szereti őket, meg volt már ember, aki mondta, hogy tetszik neki valamelyik, de Niki különös érdeklődést tanúsít irántuk.
- Csak a tetoválásaim - kis vigyorral, olyan hangnemben, ami inkább kérdéshez hasonlítható, de inkább folytassuk.
- Nekem is... Hiányoztak... a tetkóid - mondja, miközben finoman megérinti az egyiket Niki lábán. Maga sem tudja, hogy mit csinál, senki se kérdezze.
- Ezt mindenképpen a könyvtárban akarjuk folytatni? - teszi fel a kérdését, aztán folytatja.
- Elég lehangoló - mondja sajátos kis mosolyával, ami az arcán megfigyelhető.

Chuck


Csak bámultam a fiúra, mintha valamiféle műalkotással állnék szemben. Egyből feldobottnak éreztem magamat, a szívem csak úgy kalapált, hogy a meglepődöttségtől vagy a fiútól-e azt nem tudtam pontosan megállapítani. Megigazítottam pár hajtincsemet ami a szemem elé került, majd vártam, hogy Chuck is szóra bírja magát. Imádok a munkáimról és a festészetről beszélni, így most sem bírtam ki, hogy ne hozzam egy kicsit is szóba, de a fiú bókja igazán jól esett. párszor kaptam már dicséretet egy-két alkotásomra, de akihez közelebb állok, azoktól mindig jobban esnek az ilyenek.
- Köszönöm. Tudod...igyekszem. Mondtam, majd szerényen megvontam a vállamat. Egy ideje már nem is kezdtem el dolgozni semmin, de fejlődni szeretnék, és számomra a következő szint a portré festése lenne. Kicsit mindig is tartottam tőle, úgy érzem nem lennék elég jó hozzá, de talán majd egyszer belevágok.
Mikor Chuckot kérdeztem mi van vele mostanság, egy legyintéssel letudta a dolgot. Karba fontam a kezemet, és szúrós pillantást vetettem rá.
- Ennyivel nem fogsz tudni lerázni. Ezer éve nem hallottam rólad, azért szeretnék hallani egy s mást! Mondtam, már szinte parancsolóan, de utána ellágyult a tekintetem, ezzel is jelezve, hogy ne vegyen véresen komolyan. Arcomra ismét megjelent az a széles mosoly. A könyvtár meglepően csendes volt. Oké, mondjuk általában minden könyvtár az, de itt mintha még levegőt se venne senki. vagy lehetséges, hogy csak mi ketten vagyunk itt, és azért tűnik ilyen furcsának minden. De igencsak tetszett a hely, az biztos, hogy nem fogok sokat unatkozni errefelé, főleg, hogy most már tudom, Chuck is itt lesz nekem, hacsak egyik napról a másikra nem fog felszívódni. Bár, nem úgy ismerem, szóval...Azt hiszem nem kell emiatt aggódnom. Halkan felnevettem, mikor a fiú kissé gúnyosan kérdezte, hogy csak a tetoválásai hiányoztak-e. Ismét magamhoz öleltem, majd lágyan megszólaltam.
- Meg te is, persze. Mikor elengedtem a kezét a lábamon éreztem, az egyik tetoválásomra mutatva. Mikor lenéztem az egyik legnagyobb rózsára mutatott, az volt az egyik kedvencem. Sokan kérdezték már tőle, hogy nem zavar-e, hogy gyakorlatilag egy szabad terület sincs a lábamon, mindegyiken valamiféle műalkotás díszeleg. Sose zavart, imádom őket!
- Szóval csak a tetkóim? Ugyanolyan hangnemben kérdeztem vissza, mint az imént Chuck, majd halkan, ismét felnevettem.
- Nem haragszom semmiért, ez már a múlt, most viszont nagyon örülök, hogy újra láthatlak. Nem gondoltam volna, hogy pont itt futunk össze! Említettem neki, majd rögtön azon kezdtem el gondolkozni, vajon ő mit kereshet itt? Diák lenne? Ezt a kérdést még őrölgettem magamban egy kicsit, majd ráér később is foglalkoznom vele. Tekintetem ismét a fiúra tévedt, mikor az újra megszólalt.
- Ennyire nem bírod a könyvtárakat? Bár...Igazad van. Szeretnél valahova máshová menni? Kérdeztem vissza, majd egy kedves mosollyal az arcomon vártam válaszát. Izgatott voltam, mint egy hatéves Karácsonykor, bár igyekeztem mindezt leplezni, kisebb nagyobb sikerrel.

VB meglepetés!

Niki





Ezek a fiatalok... Érdekes a szituáció, mert hosszú percekig csak bámulják egymást, nem tudnak mit csinálni. Rég is látták egymást, meg van itt minden. Chuck nem tudja megfogalmazni pontosan, hogy mi van a fejében, talán a káosz megfelelő szó rá. Kívülről ha megnézi valaki, akkor annyit lát, hogy mosolyog Nikire, de ha bele is látsz a fejébe, akkor össze vissza vonalakat látsz hatalmas pókhálókat alkotva, amik egymásba gabalyodtak, és nincs menekvés, ha beszorult valaki. Inkább lépjünk tovább arra, hogy el kell döntenie, hogy mi legyen. Az a lényeg, hogy nem tudja mit csináljon; nem tudja mi van most Ráhellel, egy ideje nem is beszéltek, egyre jobban úgy érzi, hogy ez egy futó dolog volt csak és nem lehet belőle semmi. Viszont Nikivel meg csak most találkozott. Nem akarhat tőle semmit se, ki tudja, hogy azóta nem-e összejött valakivel véletlenül. Beleszólni meg nem akar, nem az a típusú gyerek. Érik a gombóc a torkába, szóval csak nyel egyet, aztán nagy nehezem megszólal.
- Hát, itt lakom a faluban - mondja mosolyogva a lánynak. Biztosan nem éri be ennyivel, szóval belátja, hogy kénytelen még mesélni. Nem mintha nehezére esne, csak szívesebben kérdezne, mint magáról mesélne. De ez a folyamat része.
- Nemrég elkezdtem dobot tanítani itteni diákoknak - újabb szünet, de csak egy levegővételnyi.
- Azért nem kerestelek ilyen sokáig, mert amíg nem láttuk egymást, az Egyesült Államokban voltam turnézni az együttessel - mondja szelíden, közben ugyanúgy Nikit nézi, de folytatja, mert ahogy ismeri, még beszélnie kell.
- Áprilisban jöttem vissza. Azóta csak itthon koncertezünk mindenfelé - ennyi elég is lesz erről a témáról. Viszont másról meg nem tud mesélni, nem egy olyan gyerek, akinek nagy társasága lenne. Piszkosul egyedül van, egy barátja sincs; nem akarja mondani, mert tudja, hogy szégyen.
Csak mosolyogni tud, amikor Niki azt mondja, hogy ő is hiányzott neki. Ezután a lány pimaszul visszakérdez, amire hősünk úgy érzi, hogy válaszolnia kell.
- Nyilván te is hiányoztál - mondja sejtelmesen a lányra mosolyogva.
- Hát én sem - újabb mosoly. Örül, hogy akkor senki nem haragszik senkire, legalábbis ők egymásra nem.
- De, bírom... Csak most a falu szerintem jobb lenne - reméli, hogy a lány beleegyezik.
- Megehetnénk egy sütit, vagy ihatnánk egy teát, vagy a csárdába is beülhetünk ha gondolod - mond egy pár lehetőséget, hátha elfogadja valamelyiket. Oda mennek, ahová Niki szeretné.
- Hol laksz most? Itt a kastélyban? - egyszerűen csak kíváncsi, nem is tudja honnan jutott eszébe a kérdés.
- Amúgy, van itt valami, amit még nem láttál. - mondja vigyorogva, majd megfogja a pólója nyakát és kicsit lejjebb húzza, hogy a lány szemügyre vehesse egy másodpercre a tetoválást a fiú mellkasán. Amikor legutóbb látták egymást, akkor ez még nem volt meg neki. Chicago-ban csináltatta. Szóval ha minden úgy alakul, akkor elindulnak e faluba és kitudja hol kötnek ki végül.




// Folytatás Bogolyfalván //