Zalán


Mindig ez történt. Csak húzta és halasztotta a beadandók megírását, mígnem aznap reggel kellett a reggelije fölött görnyedve sietve összedobnia. Szerencsére ebben a szeánszban mindig akadt társa Zalán személyében, aki hasonló módon bánt a házikkal. A fiú ugyan még nem érkezett meg, de Nara már egy tekintélyesebb adag reggelit halmozott a tárnyérjára pirítósokból, tükörtojásokból és sült kolbászokból, no meg szalonnából. Egy szerencsétlen mozdulatnak köszönhetően kicsit meglökte a tökleves kancsót a könyökével, melyből egy kevés ráfröccsent a lány üres pergamenjére is, mielőtt még mégfoghatta volna a kancsót.
Nara nem bosszankodott, az általában távol állt tőle, csak nevetett, hogy milyen kis béna volt ezen a reggelen. Nem is törölte meg a kezeit, nem itatta fel az asztalról azt a kevés töklevet, hanem inkább arrébb tette a tintás üveget és a pennát, tányérját maga elé vette majd elkezdett jóízűen falatozni. A pálcája a táskájában volt, nem akart mindent feltúrni érte, no meg a feladathoz nem volt rá szüksége, ezért nem volt éppen kéznél.
Az ismerős hangra felemelte fejét, de nem tudott egyből válaszolni, mert tele volt a szája. Mosolyát Zalán nem biztos, hogy észrevette, mert szája elé tette kezét, így próbált meg beszélni-még teli szájjal,- azonban normális hang nemigen jött ki a torkán, inkább valami dünyögésnek hatott a válasz.
Másik kezével integetett Zalánnak, hogy vakamiképp köszöntse és kitöltse a gyors rágások okozta szünetet. Nagy nehezen, de végül az utolsó falatot is lenyelte.
- Bocsáss meg! Vigyázz, hova nyúlsz, mert egy kicsit kiborítottam a tökleves kancsót. Nem vészes, csak ott előrébb vannak kis foltokban- figyelmeztette a fiút a szokásos Narás mosollyal, hogy Zalán úgyis tudja, miket szokott művelni.
- Ülj csak le!- mutatott maga mellé. Nara nem szokott fennakadni a késésen, még volt bőven idejük, hogy összedobják a feladatot.
- Öööö... ez egy furcsa kérdés. Ha őrültség, akkor mi váltotta ki? Ha betegség, akkor mit érint?- váratlanul érte a kérdés, de Zalánnal ezért is szeretett időt tölteni, mert a legváratlanabb pillanatokban tett föl olyan kérdéseket, melyeken el kellett gondolkoznia.
- Szerinted a prof szereti a töklevet? - kérdezte nevetve, jobb kezével felemelte az átázott pergament. Az aljáról néha lassan csepegett az édes nedű.  

Zalán


Nara az a fajta személyiség, akinek mindig be volt sózva a feneke. Mindig tettre kész, sosem félt megtenni a kellő lépéseket a cél érdekében. Ezáltal nem is teketóriázott sokat a dolgokon, most mégis olyan jól esett volna elmélkednie.
- Jól van, rendben!- adta meg magát a lány miközben az előtte heverő ételhalomra meredt. Újra kezeibe vette a kést és a villát.
- Azt hiszem,... hogy...beteg...lennék?- a mondat végén Zalánra tévedt tekintete és már a mosolyán is látszott, hogy kissé összezavarodott. Hiszen most mondta ki, hogy önként vállal valamilyen nyavalyát, ami lelkileg nagyon megérintette a lányt. De úgy volt vele, inkább a teste vesződjön a kórsággal és az elméje legyen ép és tiszta. Meg akarta őrizni vidám természetét, gondolkodását és örök mosolyát, optimizmusát.
- Te az őrületet választanád, igaz?- kérdezte, majd egy adag szalonnát tekert a villájára és gyorsan el is tüntette.
Felnevetett és bólogatott Zalán célzására a tanár- diák kapcsolatok terén. Nara sem értette, hogy a lányok miért kergülnek meg egy bizonyos életkor után az idősebb pasikért? Jó, jó sármosak, ezt mindenki tudta, a férfiaknak nagyon is jól állt az öregedés. De akkor is ennyire vonzó lesz, ha mégis a feleségét választja a kiscsaj helyett? Egy érett, keresőképes nő mindig nagyobb védelmet tudott adni nekik. Vagy, ha mégis a tini a befutó, akkor sem makulátlan ebben az esetben az együtt megöregedés gondolata.
Nara már egy ideje figyelte Zalánt azzal az egy bögre kávéval. Várta, hátha valami emberibbet is magához vesz a srác, de amint tudatosult benne, hogy ilyen önmagától nem fog megtörténni, a fiú felé tolta a tányérját és a maradék pirítósokra mutatott.
- Az összeset összeszedtem a környékről, ezért nem láthatod- mosolygott, miközben evésre buzdította Zalánt.
A feladat hallatán közelebb csúszott a padon Zalánhoz és beleleselkedett a füzetébe.
- Az öniróniát se felejtsd ki a sorból- emlékeztette Nara Zalánt egy olyan világra, ahol mindenki tudott saját magán röhögni.
- Létezik-e a halhatatlanság? Mi a hatékony varázslás titka?- olvasta tovább a kérdéseket. - Átokszórást mindekinek!- nevetett a lány.
- No jól van, komolyabbra fordítva a szót, amint ettél, elkezdhetjük?

Zalán


- Hmm.. nem tudom, de nekem ez sántít. Ha őrült vagy, hogyan tudsz tisztán gondolkodni, ezáltal felelősen cselekedni? Nem lesz az ember ön és közveszélyes?- kérdezte miközben lassan, de biztosan eltűnt minden résztvevő a tányérjáról, ha már Zalán nem kért belőlük. A kést és a villát vízszintesen, a tányér bal oldalára helyezte, jelezve hogy igencsak finomak voltak a reggeli fogások.
- Az mondjuk tény, hogy súlyosan beteg ember, előbb fog meghalni, mint az elmezavaros- a szalvétával megtörölte a száját, a töklé áztatta kezeit és az asztalon maradt foltokat is felitatta. Éppen nagyban pakolt, amikor a fiú először kérdezte, majd kijelentette, hogy Narának is biztosan jól esne egy kávé. A lány csak somolygott lehajtott fejjel, amint arrébb tette a tányért, a szalvétát és a tökleves poharát. Nem tudott nem arra gondolni, hogy Zalán ellen sosem nyerhetett vitát, úgyis mindig úgy alakult, ahogy a fiúnak tetszett. Talán ezért érdekelte annyira Narát is, kihívást jelentett a meggyőzése.
Visszatette kezei ügyébe a tintásüveget, a pennát és éppen a táskájában kutatott új pergamen után, amikor Zalán visszatért immáron a kávéjukkal.
- Köszi a kávét, de figyelmeztetlek, tudod, hogy nekem nem kihívás bármit is kiönteni, szóval még ne kiabáld el- nevetett Nara  majd a táskáját az asztalra tette és a kihalászott pergamennel és a könyvvel együtt visszaült Zalán mellé.
- Huh, én még egy kicsit várok ezzel a kávéval, mert töklevet ittam előtte... Nehogy baj legyen.
- Neked biztosan van!- szegezte neki a lány.- Én is tudom, miben vagyok jó és miben nem. Ezeket tudom pozitívan kezelni és szeretek magamon nevetni. Szóval a mi önironiánkat beletehetjük.
- Nagyon laza vagy baby!- szórakozott és viszonozta az előbbi kacsintást Zalánnak.
- Persze, létezik halhatatlanság, csak egy kicsit tekintsünk el a zombiktól. A Bölcsek kövéből kinyerhető az életelixír vagy széthasítgathatod a lelkedet és horcruxba zárhatod- közelebb húzta a könyvet, hogy Zalán is jobban láthassa a Nara által kiemelt részeket.
- Ritka rossz embernek kell ahhoz lenned, hogy horcruxot csinálj.

Zalán


Őszintén szólva Nara már nem nagyon tudta követni Zalán gondolatmenetét. Amint teljes egészében felfoghatott volna egy mondatot, rögtön követte egy másik, így főként foszlányok maradtak meg a fejében. Remélte, hogy nem az agyi kapacitásával adódott probléma, hanem szimplán már túltárgyalták az őrült-beteg kérdést. Lehet, így a végére már a lány is az őrületet választotta volna. Nem is hangzott annyira vészesnek a fiú előadásában, így mondhatnák azt is, hogy meggyőzte.
Az őrült őszinte. Ez nagyon megragadt az emlékezetében és nagy nehezen elfojtotta el a kikívánkozó nevetést, amikor eszébe jutott, hogy ezek alapján Zalán is őrültnek számíthatott.
-Igen? Nem tudom eldönteni, hogy te fogsz-e hamarabb megölni azért, mert kiöntöm vagy a kávé?- nevetett Nara. Nem igazán szokta hangoztatni, hogy a szívritmusa egy kissé szertelen. Tapasztalatai szerint, ha az ember lányáról kiderült, hogy szívritmus zavaros mindenki elkezdte sajnálni és megpróbálták a gondját viselni. Elfelejtették, hogy Narát sosem kellet félteni, ezt az örök mosoly, pattogós csajszit. Ideérkeztével a javasasszony is megvizsgálta és a gyógyszeres kezelésekről- amit a lány az iskola előtti években kapott,- átálltak a gyógyfőzetekre.
Kávét csak nagyon ritkán ivott és akkor is nagyon lassan. Nem kapna akkor sem szívrohamot, ha gyakrabban inna vagy gyorsabban, de nem zörög a haraszt, ha nem fújják ugyebár...
- Jól van, itt mindenki szabad, ülj csak vissza- nevetett Nara a fiú hirtelen kinyilatkozásán és megfogta egyik karját, hogy visszahúzza az asztalhoz. Nem igazán rökönyödött meg rajta, néha legszívesebben ő is ezt tette volna. Sokszor és sokban hasonlítottak egymásra, akárcsak a testvérek.
- Kétségbeesett, hiú, becsvágyó?-találgatott tovább a lány. - Meg kellett ölnie valakit ahhoz, hogy szétszakítsa a lelkét. Nagy áldozat a "csonkításhoz".
- Szerintem a popcorn, mégpedig a sajtos. Igen, ez az, ami nélkül a lelkem meghalna- viccelődött a lány.
- Szerinted? Te milyen tárgyba rejtenéd a lelked egy darabját?  

Zalán


Sercegett a penna hegye a pergamenen, ahogy Nara felírta nevét, házát és évfolyamát a jobb felső sarokba. Kezdte azt érezni, hogy Zalán csak viccelődött vele, nem gondolta ám komolyan, amiket mondott. Már egészen ki is kerekedett a szeme, mire a fiú halhatatlanságról szóló gondolatmenete a végéhez ért. Zavarodottságában egy pacát ejtett a papíron az évfolyam után. Na az kizárt, hogy egy újabbat bányásszak elő....
Némi fejtörés után szárnyakat és csíkokat rajzolt a paca köré, amiből pár perc múlva egy mosolygó pillangó bontakozott ki, aki - a szövegbuborék szerint,- épp a halhatatlanságról elmélkedett. Így jó lesz!
Nara a fiúra emelte a tekintetét, egyenesen a szemeibe nézett még akkor is, amikor törzsből először felé fordult, majd előredőlt, közeledett hozzá. Homloka már majdnem súrolta a vállát, amikor egy hirtelen mozdulattal a fiú kávéja fölé görnyedt és megszagolta, amikor még volt benne némi folyadék.
- Mit tettek a manók a mai kávéba?- kérdezte nevetve a lány miközben szép lassan visszaegyenesedett. Még mindig egy kicsit hatással voltak rá Zalán szavai, de valahogy egyiket sem tudta teljes egészében felfogni.
A kávéját nem akarta tőle elvenni, mert egészen biztos volt abban, hogyha egy picit is elmozdítja, nem a kávé fogja előbb megölni Narát, hanem a mellette ülő srác.
- Most mondhatod, hogy unalmas vagyok, de szerintem még mindig a Bölcsek kövéről és a horcruxok-ról van szó halhatatlanság alatt- mosolyogva csóválta a fejét, majd lejegyezte ezt a két dolgot a pergamenjére.
- Mi a könnyebb? Mást megölni, vagy magadat?- a kérdésre kérdéssel felelt. Valahogy megpróbálta Zalán gondolatát visszaterelni az eredeti témához, miszerint hogy valaki horcruxot tudjon készíteni, meg kellett ölnie valakit.
- Szerintem igen is létezik kétségbeesett gyilkos- makacsolta meg magát a lány. - Biztos, nem a legprofibb gyilkos, talán még sosem csinálta ezelőtt. Lehet a családja miatt teszi és tudja, ha törik, ha szakad meg kell lennie. Ölhet azért, hogy megvédje magát vagy másokat, akik fontosak nekik.-
Talán így még aranyosabb volt a lány. Kezdődő felindultsága apró pírt varázsolt az arcára.
- Nem, nem mondanám, hogy hiszek Istenben. Nem vagyok vallásos. Valahogy úgy érzem, hogy nekünk nincs szükségünk rá. Varázslók és boszorkányok vagyunk. Megkönnyíti mindennapjainkat a mágia. Miért kellene nekünk?