[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=705830#post705830][b]Emily Dorothea Fisher - 2017.10.16. 19:52[/b][/url]
- Jaj, abban nincs móka, ha ígéred, versenyezz velem, Rosie, győzz le. Bizonyítsd be, hogy jobb vagy nálam. Képzeld csak el, egy hétig a csicskád leszek. Tudod, mennyi mindent tehetsz velem egy hét alatt? Te választod ki a ruháimat, a napirendemet. Egy hét alatt milliószor küldhetsz büntetőmunkára, hát nem izgalmas?
A végére már olyan lelkesen beszélek, mintha nem ételt próbálnék belé diktálni, hanem valami hihetetlenül kedvező, luxusnyaralásra próbálnám rávenni. Valami olyanról beszélek neki, amit nagyon akarok, és ez igaz is. Nagyon akarom, hogy egyen, de nem mondhatom ki ezt így, mert akkor kiszalad a világból. Összeszedem hát helyette az összes eridonos tulajdonságomat, és igyekszem olyan lelkesen beszélni neki az étkezésről, mint levitás az extra háziról. Azt akarom, hogy jól legyen, hogy igazán jól legyen. Csillogó szemekkel, és kipirult arccal pillantok rá, aztán Adrianra, és végül a megszólaló Coltonra.
Van valami változás, árnyalatnyi, bánat talán, ami átszalad az arcomon. Egy csapatban ülünk, de már nem azok vagyunk egymásnak, akik egykor voltunk. Utálom magam ezért, és utálom őt is ezért. Eljöttünk, magunk mögött hagyva egy beteg életet, egy olyan helyet, ami csak mérgezett mindenkit, annak reményében, hogy új életet kezdhetünk. Hogy boldogok lehetünk. Lehet, hogy Valery és Monica nélkül mi sem passzolunk? Hogy igazából sosem volt közöttünk olyan irigylésre méltó kapcsolat? Nem karom elhinni, hogy ez igaz volna. Mégis, így érzek most. Az ajándékra is csak egy futó pillantást vetek, és inkább visszafordulok a hús felé, amit szemmértékkel is mértanian tökéletesen felezek el. A tányéromat közelebb tolom Cole tányérjához, hogy válasszon csak nyugodtan, majd ha elvette a maga részét, visszahúzom. Ilyenkor jön a nagy dráma, hogy már nem is éhes az ember, meg elment az étvágya, de nálam ez nem annyira igaz, levágok egy falatot, és némi krumplival betömöm a pofimba. Itt mindenki diétázik, meg sanyargatja magát, bennem meg nincs annyi tisztesség, hogy velük tartsak a gyászos buliban. Én szeretek enni, és nem érdekel, ha ez látszik is. A szerelmi életem, mert, hát az is lett menet közben, pedig olyan elcseszerintgetett, hogy az már művészet, így nem is hiszem, hogy nagyon törődnöm kéne az alakommal, az öltözködésemmel, vagy bármivel. Ez is mutatja, hogy nem vagyok igazán odaillő, nem vagyok Fisher.
A gondolat lesütött szemmel is megmosolyogtat, de mivel a vidám történet sem váltott ki különösebben reakciót, nem hiszem, hogy a keserű megtenné, meg amíg sem akarok ezzel senkit sem zaklatni. Itt mindenki azt hiszi, hogy nekem nem lehet bajom, és talán jól is van ez így. Magamat meggyőzve bólintok egy aprót, a gondolati síkon megjelenik a „szívás” szó, és még mindig halvány mosollyal az arcomon felpillantok.
Ekkor látom meg őt. A hasamon található összes sebhely egyszerre szakad fel, persze nem szó szerint, csak átvitt értelemben. A hirtelen belém hasító fájdalomra összehúzom magam, balommal átkarolom a hasam, és mint gyermekként, most is azt mantrázom legbelül, hogy „nincs itt, nincs itt, nincs itt.” Kívül azonban egészen mást mondok, halkan, hogy talán senki se hallja, nem is lényeges. „Én megmondtam.” Ostobának néztek, amikor néhány hete többször is azt éreztem, Valery itt van, hogy láttam őt a folyosón, futó jelenség volt a hétköznapi szürkeségben. Éreztem a tekintetét, éreztem a leheletét, de nem láttam őt, nem láttam, és ez zavart a leginkább. Most, ahogy megáll az asztalunknál, szabad jobbommal egy pillanatra megérintem Adriant, ám ugyanabban a pillanatban el is kapom onnan a kezem. Nem akarok hozzá érni, és most már nem csak Cole, de Valery jelenlétében sem. Nem akarom, hogy bántsa őt, nem akarom, hogy Val észrevegyen valamit. A jobbomat inkább magam mellé ejtem, és igyekszem olyan erősen a tenyerembe vájni a körmöm, hogy a fájdalom csak ott legyen jelen, hogy ki tudjak egyenesedni, hogy az arcomból kiszaladt vér ne sápasszon.
A kettősség. A félelem és a vágy, ami az érkező lényével kapcsolatban megjelenik. Megszólítja Cole-t, és igazából ez az, ami kell, a vészjelzés, hogy bánthatja őt feledtet velem minden mást. A testem megfeszül, ahogy hozzá szól, és épp csak a tekintetemben tükröződik a rettegéssel kevert düh, amikor felém fordul. Aztán megdöbbenek, és eltűnik a düh, az ijedtség azonban megmarad. Komolyan gondolja, lelkes, lelkesebb, mint én az előbb, hogy evésre bírjam Rosiet. Ő ezt az egészet még mindig komolyan gondolja, és veszélyes játékot űz. Rengeteg sebem van tőle, a jó része azért, mert Cole-t védtem. Önként szaladtam a pengékbe, mert tudtam, hogy ha boldoggá teszem Valeryt, elvonom a figyelmét. Ahogy a bátyám megemelkedik, úgy pattanok fel én is, sietve megkerülöm az asztalt, és nem foglalkozva azzal, hogy a hirtelen feltámadt agresszió milyen veszélyekkel járhat a testi épségemre, húzom félre Valeryt, és lépek a helyébe, és lábujjhegyre állva fogom a fiú arcát a tenyereim közé.
- Cole. Kérlek.
Csendesen, nyugodtan beszélek hozzá, a közelünkben tartózkodók közül még senki sem hallotta ezt a hangszínt. Gyerekként mindig ezzel csitítottam, úgy, hogy tudtam, ha tudná, Valery mit tett velem, megölné. Kellett valami, amivel megnyugtatom, elterelem a figyelmét. Stimuláltam őt a hangommal, a tekintetemmel, és próbálom ezt tenni most is, még ha veszélyesen érzékeny is közöttünk minden. Igyekszem kialakítani vele egy szemkontaktust, olyat, ami megnyugtatja, mert pontosan tudom, hogy mindenki minket néz, és nem akarom, hogy Valery felbukkanása Cole vesztét okozza.
