Wolgast Bellafonte

Kami Madagaszkárba csöppent be, és éppen ezért nem is ismert ezelőtt a kastélyt. Persze, hallott róla innen-onnan, elejtett megjegyzésekből, vagy részletes leírásokból, amik alapján négyzetcentiméterre le tudta volna rajzolni. Már ha ismerte volna a rajzolás ilyen apró technikáit, ő egy óvodás szintjén tudott csak firkálni. Inkább abba a rétegbe tartozott, amelyik tisztes távolságból szemléli a művészetet, és esetleg papírra tud vetni egy fapálcikát, vagy egy szivárványt, vagy esetleg le tudott rajzolni egy szellemet. De itt se kell nagy dologra gondolni, csak a nagyon alapkísértetecskékre, aminek olyan alakja van mint egy kupolának, és a végén olyan pici háromszögek vannak, amitől olyan, mintha meg lenne tépkedve a lepedő széle. Két pötty még a nemlétező szemének, és kész.
Térjünk vissza az eredeti témához. Legelső élményeit a szigeten élte meg, éppen ezért nem értette, hogy miért vágyott mindenki annyira vissza a kastélyba. Az rendben van, hogy itt élik le a fél életüket, itt történik meg minden olyan, ami kihat az életükre. Ezt ő mind meg is értette, csak valahogy nem tudta átérezni. Ami valljuk be, nem egészen meglepő. Viszont most, hogy itt volt, telljesen rabul ejtette a nagyság, a varázs, és minden pici apró részlet. Annak ellenére, hogy ahányszor elindult valahova, annyiszor tévedt el, és olyan is megesett már, hogy jó helyen járt, csak épp ő hitte az ellenkezőjét. Most is csak annyiból volt szerencséje, hogy tudta követni a hangokat, bár még így is megfordult a fejében, hogy rossz helyre vitték a lábai. De nem, itt van, eszik, boldog, keveset gondol az otthonára, a görényei is tökéletes rendben vannak, a haja ugyan olyan zabolázatlan, és pontosan ez a lényeg. Szőke koloncát egy tökéletes kontyba foglalta össze feje tetején, ami lehet nem volt épp a legjobb ötlet. Elvégre, egy majdnem kereken hetven-nyolcvan centis dolognak megvan a maga súlya. De Kami bírta, hősiesen küzdött eme igenis nagy csatában. Épp egy porcukros gyümölcsös valamit majszolt, aminek nagyon jó íze volt, amikor derült égből villámcsapás, valaki csak úgy berobbant mellé, egy kicsit még meg is lökve. Nem is az ütés erejétől, hanem inkább a meglepetéstől, és a pillanatnyi rémülettől nyelt félre, és nézzünk csak rá, most ott ül, és vöröslik a feje mint egy paradicsom, és tátog mint egy hal, és köhécsel, és mindent csinál, csak hogy ne fulladjon meg. Ki hallott már olyat, hogy evés közben haljon meg?? Persze, olyanról már volt szó, hogy egy bácsi a vécén trónolva, a nagydolgát végezve kapott szívrohamot, de hát az akkor sem evés! És nem is tizennégy és fél éves volt, azt is jegyezzük meg.
Bár jelenleg épp az életéért küzdött, és még nem látta támadóját, aki így véget akar vetni rövid pályafutásának, azt már elhatározta, hogy ha meghal, visszajön, és addig fogja kísérteni ameddig meg nem őrül, vagy ha mégsem ha meg, majd ő fogja megölni.

Wolgast Bellafonte

Már komolyan elkezdett gondolkodni azon, hogy majd ilyen horrorfilmesen láthatatlanná változik, és majd éjjelente, mikor még csak félálomban van elkezdi rángatni a lábát, meg csapkodni a szekrényajtót, meg majd suttog a fülébe. Ha pedig túléli a gyümölcsök vérszomját, a csinos kis ujjacskáit a nyaka köré fonja, és véletlenül túl sokáig, túl erősen fogja ölelgetni. De csak miután hozzákötözte egy székhez, vagy szerzett egy téglát. Hogy agresszív gondolatai támadtak volna? Ugyan, ilyet ne feltételezzen senki, ezek még messze távol álltak Kami dühös oldalának agresszivitásától. Már ott tartott, hogy honnan fog szerezni bőrszíjakat, amikor kifejezetten nagy kezek labogatták meg a hátát, amire végre abbahagyta a krákogást, és végre rendesen le tudta nyelni a rakoncátlan kis falatot. Elvégre, visszaköpni nem csak hogy egy lányhoz nem illik, de ennyi ember előtt bizonyára még botrányt is gyújtana, kiállítanák valami magas helyre, hogy mindenki lássa. Akkor lesült volna a az arcáról a bőr. Lehunyta szemeit, és hosszan, lassan fújta ki a levegőt, csupán azért, hogy lenyugtassa önmagát. Ha itt és most gyilkolná meg, minden bizonnyal még elvetemült őrültnek is tartanák. Bár akkor mondhatná, hogy lát egyszarvúkat. Tök vicces lenne. Kinyitotta pislogóit, majd lassan a fiú felé fordította tekintetét. Bizonyára úgy nézhetett ki, mint egy pszichopata. Vagy Csingiling, miután jól megtépázták. Viccesen. Nem veszedelmesen, csak viccesen. Elvégre elég apró termetű, és még az arca sem segít neki, a szőke tincsei pedig méginkább nem. Ugyan ki félne egy lánytól, aki úgy néz ki mint Kami? Akaratlanul is halvány mosoly ült ki ajkaira. Sosem volt haragtartó, elég hamar megbocsáltott mindíg mindenkinek, bár ettől függetlenül ő még egy telljesen más hasonlatot használt volna, a "kerge meteorit" talán egy kicsit enyhe, inkább mondjuk úgy, hogy gyilkos hajlamú asztenoida... Asztroida... Aszte.. Aszto... Hanyagoljuk inkább, a lényeg úgyis ugyan az.
- Aha. Én meg Kamilla. Farkas. A navinéből.- bólintott. Azért ennyi köhécselés és rettegés után még kissé nehézkesen ment a beszéd, főleg attól, hogy minden egyes hang után leginkább újra fulldokolni támadt volna kedve a drága kis torkának. Valahonnan ismerős volt neki, de inkább ez csak egy halvány kis suttogás volt valahonnan az elméje legalljáról. Ami hajszálnyira választódik el attól, hogy soha életében még csak a hírének a közelébe sem jutott, és annyi közük van egymáshoz, mint a Himalájának Afrikához.
Amikor a másik áttért őrá, akaratlanül is felkuncogott, olyan kis halk nevetésféleként, és még a fejét is megrázta, jelezve, hogy nem, egyáltalán nem zavarja- azon kívül, hogy éppenséggel majdnem megfulladt, de az már a múlté-, és elég jól szórakoztatja. Vagyis, ez tetszett neki. Vagyis.. Még ő sem tudta volna elmagyarázni, egyszerűen megnevettette és kész.

Wolgii *valamicukismileytképeljide*

Bár a megjegyzés mulattatta, azért nem nevetgélhetett ott a végtelenségig. Miután abbahagyta eme igen kalórazabáló feladatot, és elhatározta, hogy ebből a gyümölcsös valamiből nem fog enni, és inkább kipróbálja azt a zselés másik fura valamit, csupán egy halvány mosollal arcán kanalazott a tányérjába a piros akármiből. Ami piros és zselés, az csak jó lehet, bár itt már sosem lehet tudni. Ahol szellemek járkálnak telljes természetességgel és emberek bombázódnak, veszélyeztetve ezzel az életét, ott már semmit nem lehet biztosra tudni. Szeme sarkából jól megfigyelte minden egyes mozdulatát- persze csak észrevétlenül-, elvégre ő csak régebb óta van itt, és csak jobban tud mindent. Ezt a tudást később majd biztos fel fogja használni. Amikor látta társai értetlenséggel, meg még sokmindennel keveredő pillantásait, csak megint nevetni támadt volna kedve, de ezt most inkább hanyagolta. Valaki biztos félreértené, és ő nem igazán szívleli a félreértéseket. Megbökdöste a furcsa zselét a kiskanalával, hogy meggyőződjön arról, hogy biztos nem épp egy desszerteknek fenntartott börtön zárt osztályáról menekült, majd vette a bátorságot, és lekanyarított belőle egy kisebb darabkát. Fő a biztonság. Még egy ilyen jelenetet nem bírna ki, és biztos az asztal alatt kötne ki. Nem sok levitást ismert eddig- sőt, ami azt illeti, tudtával egyet sem, vagyis most egy sem jutott eszébe- de azt megjegyezte róluk, hogy sokat vannak együtt, és keveset mással. Vagy mi. Mikor a másik újra megszólalt, ismét rá nézett, immár sokkal nyíltabban. Vállat vont, ahogy lenyelte a vörös akármit.
- Kösz jól, te?- kérdezett végül vissza. Általában sokat szokott beszélni, de erre most egyáltalán nem volt mit mást mondjon. Tipikus kosztümkérdés, olyan, amit mindenki meg szokott kérdezni mindenkitől, még ha utána el is vállnak, és soha többé nem látják egymást.- Jó volt. Meleg.. Tengerpartos.. Meg homokos. Olyan.. Madagaszkáros.- válaszolt a másikra is. Amire meg végképp nem tudta mit mondjon. Össz-vissz max másfél két hetet tölthetett ott, nem igazán jutott arra idő, hogy bárhogyan is érezze magát. Mindegy, attól függetlenül még válaszolnia kellett, mert csak nem hagyhat a levegőben egy kérdést.

Wolgii

Magában visszapörgette az imánt elmondtakat. 'Madagaszkáros'. Most komolyan. Ennyi erővel akár azt is mondhatta volna, hogy a hegyekben sok a hegy. Világrengető meglátások. Viszont ennek a zselés valaminek egész jó ize van, olyan mint az erdeigyümölcsös tea sok cukorral. Mosolyogva hallgatta a fiút, ahogy beszélt, és beszélt, és hálásnak érezte magát azért, hogy addig sem ő kell jártassa a száját. Nem igazán tudta, mit mondhatott volna. Amikor a másik csak úgy kihúzta a szőrszálat a szájából, újra nevetglni kezdett, természtesen úgy, hogy szépen a szájáhpz emelte a kezét, és csak halkan, diszkréten. Mégis, hogy jönne már az ki, ha prüszkölve felnevetne? Bármennyire is szerette volna ezt tenni, visszafogta magát. Mikor folytatta, már tényleg képtelen volt betelljesíteni tervét, miszerint jólneveltnek fog mutatkozni. Letette a kiskanalat, majd az asztalra könyökölt, s immár két kézzel fogva fejét nevetett. Lehet, hogy ez az egész nem volt MÁSNAK nevetséges, neki igenis az volt. Csak úgy jön, berobban ide, mint egy sztár az iparba, és beszél itt madagaszkárról, meg manókról.. Ha otthon lenne ez az egész, biztos azt hinné, hogy a fiú be van szívva.
- És mit fogsz csinálni az alapanyagokkal?- pislogott rá, ahogy hátratúrta időközben elszabadult tincseit, és elképzelte magát egy telljesen más szemszögből. Bizonyára úgy néz ki mint Szimba az Oroszlánkirályból, sok kis babahaj ott a feje körül, mint egy sörény, vagy mi van az oroszlánoknak. Érdekes embernek bizonyult, azt meg kell hagyni. A viháncolása lassan mosollyá lágyult, majd vállat vonva megdícsérte egy fiút, egy vállveregetés kíséretében. Ő maga nem sokat tudott a kviddicsről, csak annyit, hogy meg kell szerezni a kis sárga repülő izét, cikeszt, vagy mit, és közben gólokat is kell dobigálni, és mindezt úgy, hogy gyilkos gurkók össze- vissza püfölnek. Nézni biztos jó, játszani már kevésbé. Bár ő szemmel láthatólag szerette, mármint, azok szerint ahogy beszélt róla. A kérdés meglepte, erre várt a legkevésbé. Ölébe ejtve kezeit fordult felé, hogy az arcát tanulmányozva bólintott.
- Van két vadászgörényem.- jelentette ki, és most rajta volt a vigyorgás sora. Egyszerűen imádta a két kis szőrmókot, annak ellenére, hogy az emberek többsége vagy lepatkányozza őket, vagy furán néz rá. Pedog nagyon szerethetőek, csak hát nem épp azok a tipikus házikedvencek.- Lennon, a nőstény, és albínó, és Meeko, a párja. És olyan puhák, és vékonyak, és aaannyira édesek.- kezdett csak úgy dumálni. Amit mondjuk lehet nem kellett volna, nem igazán szeretett sokat beszélni, annak ellenére, hogy mindíg azt csinálta. Olyankor telljesen idegesítőnek érezte magát. Végül inkább csak vállat vont.- Neked?- terelte vissza a témát a fiúra.

Wolgii
{Ruha/ Hajci/Egyéb kiegészítők}

Már a hajnal első kis napsugarainál úgy pattantak ki a szemei, mintha épp egy versenyre készült volna, vagy egy hatalmas utazásra, vagy egyéb társadalommegmozdító, földrengető dolgogra. Pedig ez csak egy kis bál volt, a végzősöknek. És ő elmegy. És egy fiúval megy. Jó, mondjuk fura is lenne, ha lánnyal menne, de hát akkor is. Még csak elsős, még csak most jött, és elmegy a bálba egy nála majdnem két évvel idősebb fiúval. Azért majdnem, mert fél év múlva tulajdonképpen tizenöt lesz, és akkor tulajdonképpen csak másfél év van köztük, és az végülis elég sokat számít, nem? Hát persze, hogy de! Megpróbálta lehunyni szemeit, még aludni egy kicsit, de nem igazán működött, talán azért, mert valami kis idióta kis görcsöcskék ott tevékenykedtek a hasfalában, meg a gyomrában, meg a torkában, sőt, az is lehet, hogy még az agyában is ott voltak, csak azokat épp nem érezte. Miután mindezt így megállapította, felkelt, és elég sokáig csak ült az égya szélén, utána kényelmesen letusolt, utána meg elkészítette magát, remélve, hogy ez nem lesz azért túl sok. A hajával kész remekművet csinált- saját maga szerint-, és még a hennával is elég jól elboldogult, annak ellenére, hogy olyan ügyetlen egy ceruzával a kezében, mint egy elefánt. Ééés ezzel úgy el is ment az egész napja. Mondjuk, még rengeteg dolgot csinált közben, futkosott ide-oda, meg dédelgette a görényeit, de hát végülis akkor is végig ezt csinálta, és az sem biztos, hogy jó lesz egyáltalán. Vagy majd megijed tőle, és elszalad. Vagy ki tudja. Most kivételesen nem merte harabdálni a száját, mert azon ott csücsült a halványpiros festék. Úgy körülbelül ez volt az összes smink rajta, mármint az arcán, meg egy nagyon halvány réteg alapozó, meg kihúzta a szemét. Az "egyszerűség szép" elv alapján. Bár már kevésbé érezte magát egyszerűnek. Egy fekete magassarkút húzott fel lábbeliként, ami ahoz képest, hogy magassarkú, igenis kényelmes, és az egész estét képes eltölteni benne. Ha meg mégsem, akkor egyszerűen lehúzza. Vagyis, remélte, hogy le fogja merni húzni, és majd ott mezítláb csápol. Bár akkor mégannyira alacsonyabb lesz a másikhoz képest. Mindegy, majd szerez egy létrát. Annak ellenére, hogy nem tudta honnan lehet szerezni létrát. A lényeg, hogy ő szerez.
Kissé felsóhajtva dőlt a kőfalnak, valamivel távolabb a bejárat ajtajától. Miközben várt, olyan dolgok fordultak meg a fejében, hogy vajon mennyire néz ki hülyén, mások mennyire látják ugyan ilyen hülyének, és miért nincs még itt a párja. Ha csak szédítette, és közben egy telljesen más lánnyal jön, vagy nem is jön... Akkor tényleg meg fogja ölni. Kínozni. Ahányszor és amennyi módon csak lehet. A mennyezetre emelte tekintetét, ahogy felsóhajtva húzta el száját. Ezaz Kami, ez a te formád.

Wolgii
{Ruha/ Hajci/Egyéb kiegészítők und virágkoszorú}

Már nagyon Belemerült a repedések és összeillesztések különféle változataiba. Azon gondolkodott, hogy felszalad, átöltözik pizsomába, és visszajön egy pokróccal, azt kiteríti ide a folyósó közepére, lefekszik rá, és mély gondolatok kíséretében tovább elemzi őket, sőt, még ír egy könyvet is róluk, melyben majd azt latolgatja, miken mehettek keresztül az életben. Amikor még meg sem születtek, majd kiskorukban, majd miközben egyre csak nőttek. Interjút is fog csinálni egyel, biztos el fogja mesélni milyen kényelmetlen lehet számára, amikor hangyák és pókok meg atkák költöznek beléjük. Fog még írni a résdivatról is, illetve még egy pszichológussal is fog beszélni. Ha mindez be fog jönni az embereknek- márpedig biztos be fog jönni nekik-, majd tvműsört is fog vezetni. Mindjárt még hálás is lesz a fiúnak, hogy csak úgy itthagyta. A könyv címét is kitalálta, az az lesz, hogy "Egy lyuk feljegyzései". Ilyet még biztos nem írtak, még senki nem lehetett ennyire pihent egyú, mint ő most. Persze ettől függetlenül még haragszik rá, kimondhatatlanul, és biztos benne, hogy tényleg ki fogja nyírni. A kínzás első fázisa az lesz, hogy miután lekötözte, fog egy minél tombább ollót, ami már alig vág, és szépen lassan lekaszabolja a haját. Abból indul ki, hogy ő nagyon imádja a szőke tincseit, és akkor biztos a fiú is szeretheti, elvégre ő is szőke. Vagyis, valami olyasmi. Egy nagyon világos árnyalatban. És akkor ő is nagyon szeretheti a haját, mármint, úgy nézett ki, mint aki szereti. Bár az sem igazán akadájozta volna meg Kamit, ha az ellentéte igaz, ő tökéletesen kiélte volna barbár vágyait. A második fokozatot még nem találta ki, majd valahonnan fog inspirálódni, vagy addigra biztos eszébe fog jutni akármi, amit már régebb ki akart próbálni, csak nem volt még rá alkalom. Mindezen tervei ellenére azért persze rosszul esett neki, hogy így átejtették, ám ennek nem akart utat engedni. Csak volt, és kész. Inkább lesz dühös és bosszuálló, mint szomorú. Az sírással jár, enyhe depresszióval, és ahogy magát ismerte, még arra is hajlamos lett volna, hogy ne egyen. Csupa csupa olyan tulajdonság, amik szánalmat keltettek benne- legfőképpen önmaga ellen. És pontosan ezért nem akarta, hogy ez az érzés eluralkodjon rajta. Tömlöcbe zárta, egy vasdobozba, és képzeletben belehajította egy feneketlen tóba. Így is elég lesz majd a bűntudat, ha 'véletlenül' meghal az elméletileg párja, és ő meg véletlenül el fogja ásni. Utána meg keresni fogják, valami kiássa, és valami menő hazugságvizsgáló kíséretében leleplezik, és lecsukják. Egy életre. Akkor majd lesz ideje megírni a tudományos könyvét is. Hitler is cellák között firkálta le a Mein Kampf-ot, és olyan nagy ember lett belőle, hogy van aki még most is fél a nevétől. Bár Kami nem fog senkit és semmit üldöztetni, de akkor is. Azért elég jól hangzik. Egy pillanatra lehunyta aranybarna szemeit, kiengedte tüdejéből a levegőt, majd a következőben már ki is nyitotta őket, azzal az elhatározással, hogy mostmár aztán tényleg eltrappol innen, és Wolgas jöjjön azzal akivel akar, vagy nem akar, vagy ne jöjjön. Tökmindegy. Egyedül a szobájában is tökéletesen jól fogja érezni magát, majd játszik a görényeivel. Így is otthagyta őket egyedül, szegények azt se tudják, hogy mi történik, meg mi nem történik. Mégis, milyen gazda ő, hogy csak úgy otthagyja őket. Annyira a szívéhez nőttek, hogy szinte olyanok voltak neki, mint a gyerekei. Egy anya nem hagyja ott csak úgy szó nélkül a gyerekeit.
Normális helyzetbe hozta virágillatú kobakját, és kissé összerezzent, amikor szemtől szembe találta magát a fiúval. A bárány bemerészkedik az oroszlán barlangjába. Vagy inkább a farkas barlangjába, az egy helytállóbb kifejezés. Amúgy észre sem vette, hogy itt van, az is lehet, hogy már tök régóta itt van, és szólongatja, csak a lány épp annyira el volt foglalva a világuralomra törő terveivel, hogy nem vette észre. Az elég kínos lenne. Ám partnere csak bocsánatkérően mosolygott, és valami olyat emlegetett, hogy bocsánatot kér amiért megvárakoztatta. Ez azért elég rendes dolog. Lehet, hogy mégsem bambult el annyira. Mikor megpillantotta a virágot, a meglepetéstől elkerekedtek szemei. Arcába halvány pír szökött, és imádkozott azért, hogy ez ne vevődjön annyira észre. Az alapozó tompítja az ilyeneket, nem? Még ha éppen csak kevés is van belőle, hogy elhalványítsa a Madagaszkárról megmaradt pici szeplőit. Persze ettől függetlenül nem felejtheti el, hogy ő most épp haragszik. Nagyon. Le is akarja vágni a másik puhának tűnő haját. Telljesen. Sőt, az is lehet, hogy szerez valahonnan gyantát, és leepilálja a fejét. Miután végzett a tompa ollóval, természetesen. De azért mégis, hozott neki egy virágot. Nem mintha amúgy nem lett volna így is elég virág a fején, de akkor is, ez egy olyan gesztus, ami kiengeszteli, és eltörli a halálos ítéletet. Elmosolyodott, ahogy elvette, s felnézett rá. Érdekes, hogy így is úgy a válláig ért. Ő a túl magas, ehez kétség sem fér.
- Köszönöm.- emelte orrához, s szagolt bele. Olyan tipikus rózsa illata volt. Amúgy is imádta a rózsákat. Alfréd után azok voltak a kedvenc virágai. Olyan előkelőek, és gyönyörűek, és meg tudják védeni magukat, ésés minden. Úgy döntött, hogy egy ideig inkább félrerakja az agresszív énjét. Jó időre. Amúgy sem volt az az erőszakos fajta. Mondjuk, senki nem is nézte volna ki belőle, hogy tud egy kis pukkancs is lenni.- Jaja. Mehetünk.-bólintott gyorsan, mikor magához tért a rózsa keltette ámulatból, és egy egészen halvány, kissé talán még félénknek is mondható mosoly keretében a vele szembe álló felé nyújtotta szabad kezét.

Wolgii
{Ruha/ Hajci/Egyéb kiegészítők und virágkoszorú}

Attól függetlenül, hogy a következő percekben már ajtón belül találta magát, megtartotta fejében az "Egy lyuk feljegyzései"-t. Elvégre, ez sem fog örökké tartani, és le tudta volna fogadni, hogy másnap annyira fog unatkozni, hogy még arról sem lesz fogalma, mégis mit kezdjen magával.  A teremben minden annyira.. Szines volt. Mondjuk egy logikus is, a bohém a szőke lány megfogalmazásában azt jelentette, hogy valami, ai minél szinesebb, és minél távolabb áll a normálistól. Pont mint ő. Emberek vajon lehetnek bohémek? Biztos lehetnek. Ennek is utána fog nézni, már ha addig nem felejti el. Elég gyakori, hogy valami imennjen a fejéből, például egyik percről a másikra.
Mikor a fiú megkérdezte, hogy izgol-e az este miatt, nem igazán tudta, mit feleljen. Ez volt eddig az első bálja, persze azon az egyen kívül, ami óvodában volt, és akkor még nem tudta, hogy boszorkány. Azt se tudta, hogy valójában létezik ez a világ. Persze, gyermeki ésszel elhitte mindezeket, de csak úgy, ahogy egy hároméves hisz a fogtündérben, meg a Mikulásban, meg a húsvéti nyusziban. Valahol mélyen tudja, hogy ez mind csak csalfa átverés, mégsem fogadja el az igazságot, mert ő még kicsi, neki abban a mesevilágban kell élnie. Visszatérve a kérdésre, igen, izgult, mint egy lány szokott izgulni. De az valószínűleg nem lett volna jó válasz, így is elég furán viselkedett már eddig is. Hogy félrebeszéljen, nos, most valahogy nem volt kedve azzal az oldalával mutatkozni, talán mert az az üres mosoly eléggé elbizonytalanította. Szóval csak vállat vont megköszönte szépen, kijelentette, hogy jól van, és mindeközben a többi diákot pásztázta. Nem mintha várt volna valakit, vagy menekülni próbált volna, egyszerűen csak nem akarta túl sokáig bámulni. Nem akart soha senkit túl sokáig bámulni.
- Ez csak egy bál, nem?- kérdezte végül vissza, mikor megtalálta a tökéletes választ, és ismét rá emelte tekintetét.

Wolgicsapat *w*
{Ruha/ Hajci/Egyéb kiegészítők und virágkoszorú}

Na jólvan Farkas Kamilla, mostmár aztán szedd össze magad, nem vagy te ilyen. Vagyis, részben nem ilyen, például az a része, ami most elő kéne jöjjön, nagyon szöges ellentéte ennek az egésznek. Meg amúgy is, ez, hogy itt ülnek, és nem beszélnek egymással, olyan, mintha mindketten egyedül jöttek volna, pedig közben nagyon nem. Szólásra nyitotta száját, hogy kérdezzen valamit, akármit, valami sablon dolgot, ami mondjuk épp nem az időjárás, hanem valami más, például, hogy mióta kviddicsezik, vagy akármi. Csak a keringő félbeszakította. Utána az szakította félbe, hogy a párja épp nagyon belemerül a nézésbe. Ami mondjuk nem volt akkora nagy életbevágó dolog, szóval már épp összeszedte a másik Kamit, hogy harmadjára is nekigyűrkőzzön a nagy kérdésnek, amikor valami ismeretlen valami közbeavatkozott. Vagyis valaki. Az egész helyzet tök vicces volt. Előszöris, Wolgast ujjai közül csak úgy eltűnt a muffin, utána majdnem eldőlt, utána meg a rabló egyzserre kezdett enni, röhögni, köpködni és fulladozni. Itt volt a pillanat, amikor leomlott minden tartózkodás, jég, beton, tégla, meg még amikből az ilyenek készülni szoktak. Ezt most persze nem olyan drámaian kell elképzelni, mint ahogy a filmekben szokott lenni, hogy a csaj tekintete ellágyul, és hirtelen megered a nyelve, és az este további részében csak beszélnek és beszélnek. Kami nem ilyen. Ő egyszerűen prüszkölve nevetni kezdett, és amikor a fiú elkezdte leszedegetni a darabkákat magáról, igenis komoly erőfeszítésébe került, hogy ne essen le a puha, színes párnáról. Illem ide vagy oda, ülve maradni alig tudott, nem hogy segítsen szegény lányon. Kibújtatta lábait a cipőből, azon az alapon, hogy ha kell, bármikor, másodpercek alatt vissza tudja hőzni. Az egész helyzet telljesen abszurd volt, bár ezen a helyen minden abszurd volt.
- Jól vagy?- kérdezte, félig még mindíg nevetve. Részben, hogy a másik ne higyje, hogy néma, részben meg azért, mert azért már mégis. Még ha elég nyilvánvalóan ki is röhögte őket. Amiről nem ő tehet, az csak megtörtént. Sőt, ha már itt tartunk, pár centivel arrébb is csusszant a párnákon. Nem mintha szükség lett volna rá, mert nem volt elég hely vagy ilyesmi. Csak neki nem volt túl sok szüksége a muffinokra, nekik meg úgy tűnik igen, és akkor így közelebb lehetnek a cukorbetegséghez. Nem mintha rossz lenne, csak na.

Das squad *.*
{Ruha/ Hajci/Egyéb kiegészítők und virágkoszorú}

Nagy levegőt véve állította le magát a nevetéssel. Nem mintha az egészet akarta volna. Az csak úgy kirobbant belőle, mint a tüsszentés, vagy az ásítás. A testének egy olyan reakciója volt, ami nem csak helytálló nem volt, de még csak kontrolálni sem tudta. Ez egy olyan reakció volt, amit bármennyire is vissza akart fogni nem sikerült neki, ez csak úgy.. Jött. Magától. Sőt, ha mindez nem lett volna elég, utána még bűntudata is támadt, elvégre, ha a fiú nem lett volna itt, akkor a másik lány ki is purcanhatott volna. Vagy nem. Elvégre, ha Wolgi nincs itt, csak ők ketten, akkor valószínűleg Kamilla is másképp tett volna, de így, hogy itt volt Wolgi, most mégis mit csinálhatott volna? Ugorjon oda harmadiknak, hogy kéz alatt legyen, vagy mi? Persze, hozhatott volna egy pohár vizet, vagy akármit, de az is lehet, hogy az csak rontott volna a helyzeten. Mert ugya az is elég rossz, ha valaki félrenyel kaját, vagy innivalót, de ha mindkettőt egyszerre, és lehet, hogy ez a lány ezt tette volna. Mármint ezzel nem azt akarja mondani, hogy a másik szerencsétlen lenne, vagy akármi ilyesmi, csak.. Ez kezdett egyre kínosabb lenni, főleg számára. És mikor találkozott a fiú tekintetével, valahogy az sem javított az egészen. Szemei kikerekedtek s megbánást tükröztek, sőt, még a száját is lebiggyesztette.
- Bocsánat.- mormolta, enyhén elnyújtva a magánhangzókat, pont annyira, amennyire kell. Hogy senki ne értse félre, és mégis meg legyenek húzva, olyan pont tkéletesen.- Nem akartam, csak úgy előtört, és tényleg nem akartam.- kezdett magyarázkodni, menteni magát, aikor egy szőkésvörös lobonc hirtelen eltakart előle mindent. Hirtelen elhallgatott, és pislogott párat, amíg felfogta, mi is a helyzet. Megrázva fejét szedte le arcáról az ismeretlen tincseket, és arra is megesküdött volna, hogy a szájába is bekerült pár, de azt inkább nem most szerette volna elintézni. Bár mindezek után.. Akkor sem. Mondjuk, még mindíg jobb lenne, mint hogy utána a torkára mennjen, és ő is elkezdjen itt fuldokolni, méghozzá másodjára is. Megrázta fejét, majd az idegenre pislogott. Még jó, hogy arrébb ült, ha nem tette volna, most valószínűleg ő töltené be az űlőalkalmatosság szerepét, ami nem lenne épp a legkényelmesebb. Nem csak neki, hanem a másiknak sem, állítólag nem jó rajta terpeszkedni mert csontos és kényelmetlen. Szóval, ez így mindenkinek jobb.
- Szia.- mosolyodott el.

Das squad *.*
{Ruha/ Hajci/Egyéb kiegészítők und virágkoszorú}

A kijelentésre, miszerint csinálni is kéne valamit elmosolyodva bólintott, és mikor az egyetlen férfi a csapatból kitalálta, hogy táncoljanak.. Nos, nem egészen tudta, mi fog ebből kisülni, de hogy érdekes lesz, az biztos. Mivel cipője az asztalka alatt maradt, így mezítláb, harisnyában perdült ki a táncolók közé, és az elején pár percig nem bírt semmi mást tenni csak nevetni, mint valami idióta, vagy ki tudja, még ha másoknak is vicces lett volna ez az egész- ami azért nem valószínűtlen- de így, hogy ott állt cipő nélkül, és csak nevetett.. Valaki tuti gondolt arra, hogy el kéne vinni a diliházba, túl sokszor nevetett, és túl valószínűtlen helyzetekben, amikor nem kellett volna. Pedig nem is ivott semmit, hát még ha került volna alkohol a szervezetébe, te szent Merlin, hát abba belegondolni sem szabad. Végül belátva, hogy ezt bizony ők komolyan gondolták, ő is ropni kezdte, olyan mozdulatokat bevetve, amiket valószínűleg még Jack Sparrow is megirigyelt volna, ha látta volna. De sajnos nem látta. Kellett volna csinálni egy felvételt, hogy aztán majd elküldhesse neki, és majd összeüljenek egy kis party hardra.
Mikor a fiú magához ölelte a másik lánnyal egyetemben, vigyorogva lapogatta meg a hátát, s mikor újra szabaddá vált, folytatta az indián táncot, vagy mi volt az, amibe belekezdett. Valahogy úgy nézett ki mint egy magas növásű ötéves, akit kicsíptek a szülei. Ott forgott, meg minden, és igyekezett nem beleakadni a saját lábába. Mert hogy nézne már ki, ha fogná magát és csak úgy eldőlne itt mindenki között mint egy zsák, pont mint a rajzfilmekben. A gondolatra csak méginkább nevethetnékje támadt, ám ezt sikerült csodával határos módon visszafojtania.

Nos. Mihael nem vágta ki a gégéjét, és Roxy meg nem verte addig a fejét a falba, ameddig kicsorgott belőle a káposztalé. Ami amúgy eléggé meglepte, tekintettel arra, hogy szerinte mindkettőt megérdemelte volna. Hogy volt- e bűntudata? Nem is kicsi. Most meg itt ül, vacsoránál, és próbál lenyomni valamit a torkán. Akármit, mert igazából még most sem bocsátotta meg igazán magának, hogy ő_ betörte_ Mihael_ feleségének_ a_ fejét_. Kissé meredten bámult a tányérjába, miközben próbált a körülötte folyó beszélgetésre koncentrálni, hogy azért ha valamit kérdeznek tőle, tudjon válaszolni. Erőszakosan kifújja a levegőt, ahogy a villáját a valamibe döfi, majd inkább elfordítja tekintetét az ételről, és a többieket kezdi bámulni - nem mintha valami érdekesek lennének. Úr isten Kamilla, ne gondolj ilyenre. Mert oké, hogy épp nem a pozitív oldaláról szemléled most a világot, de akkor se. Ismét piszkálni kezdi a kaját, ahogy gondolatai visszabarangolnak a Saint-Venant házaspárhoz.

Igazából már azóta tervezi, hogy valahogy megpróbál bocsánatot kérni tőlük, amióta kitette onnan a lábát. Ebben a nagy tervben csak két dolog nem ment. Az egyik az, hogy félt és szégyellt eléjük állítani, a másik meg az, hogy fogalma sem volt arról, mit és hogyan csináljon. Viszont a szándék, na az nagyon erősen élt benne. A száját harapdálva próbált lenyomni egy újabb falatot a torkán - valósággal rátört a hányinger közben - amikor megjelent Roxy. Pont ő. Pont most. Kikerekedett szemekkel meredt a szőkére, ahogy még arrébb is húzódott, hogy az kényelmesebben elférjen. Hát.. Ha ez így megy, hogy csak rágondol és itt terem, akkor mehetne az is, hogy nagyon erősen akarja azt az elnézést, és az is lefolyik. Már épp belekezdett volna a mondandóba, hogy Roxy miért ne essen neki a torkának, ám ugyan akkor miért érdemelné meg, amikor jött a másik szájából a kérdés. A villa szinte kifordult a kezéből, és vagy kétszer megfordult körülötte a világ. Mi az, hogy nem látta-e? Mit csinált, hogy látnia kelljen? Automatikusan indult be nála ez a féltő meg védeni akaró akármi, mert bárhogy is nézzük, Mihael ez, aki megtanította kviddicsezni, meg aki megmentette az összeroppanástól és az őrültségtől, amit tettének súlya okozott volna.
- Mi.. Mi lett vele? - tette fel az első értelmes kérdést, amint meg tudott szólalni. Körbepillantott, majd teljes testével a lány felé fordult, s lehalkította hangját.
- Miért kellett volna látnom? - suttogta, hogy azért valamennyi infót be tudjon gyűjteni mielőtt kijelentené, hogy az incidens óta még csak hallani sem hallott róla.

Dorian Reeve Green

Igazából ez a második bál, ahova egy olyan ember hívja meg, akitől egyáltalán nem számította volna. Mármint Dorian. Wolgi még oké volt, Wolgi egy őrült, de Doriant nem ismeri annyira eszementnek, mint a Levitást. És amúgy semmi baja a dologgal, sőt, örül neki, mert mégis csak meghívták, egyszerűen csak meglepte a dolog.
Az egész lány úgy néz ki, mint egy hivatásos halott. Sápadt, fehér bőre kontrasztban áll a fekete ruhával, mely elég vékony combjai közepéig ér, a haját valami varázslattal elbűvölték az estére, hogy az alapszínéhez képest még világosabb legyen, a smink meg. Na az teszi őt igazán halottá. Mintha be lenne esve az arca, a szemeinél sötét karikák, kulcscsont még inkább kiemelve. A bakancs, aminek biztos van vagy tíz centi a talpa, dob ugyan a magasságán, de még így sem magasabb a párjánál. Végiglépdel a folyosón, és nem mondok nagyot, ha azt állítom, hogy ha most belenézne a tükörbe, saját magára nem ismerne rá, nem hogy más. Kezdjük azzal, hogy már akkor csodálkozott, amikor a nem is olyan sokadik próbálkozásra sikerült normálisan elindulnia abban a cipőben, és arra még gyakorolt, és most tök profin járkál benne, mint aki erre született. Amúgy elég büszke magára, mármint tök királyul néz ki, és ebben csak egy kicsi segítség volt, és na, attól még az ő ötlete, és minden. Arra mondjuk nem gondolt, hogy a párját honnan fogja megismerni, mert ugyan, mégis miért gondolna ilyenekre, szóval megy, és amikor megpillant egy kint álldogáló alakot, próba szerencse alapon odalibeg elé, és ha nem ő az, hát akkor megy tovább.
- Szia. - elmosolyodik, miközben köszönti, mert azért ő is kitett magáért, hát jó kis démoni párocskák ők ketten.
- Sokat vártál? - körbepillant, miközben felteszi a kérdést, mert ez elméletileg így illik.

Mikor meglátta a másik arcán a meglepettséget - már amennyit látott belőle a festék alatt, azért ő is kitett magáért - elbizonytalanodott ugyan, de mikor megkapta a dicséretet, nyomban visszajött az önbizalma. Visszavigyorog rá, ahogy széttárja karjait, és a helyzethez illően megfordul a tengelye körül, hogy meg lehessen csodálni minden oldalból.
- Köszi. - mond köszönetet, miután újra stabil helyzetbe került. - Te is. - bólint elismerően. Szoktak ilyet mondani fiúnak, nem? Igazából, ha nem szoktak, ő akkor is mondja, mert miért ne mondaná már. Nagyon, nagyon reméli, hogy nem váratta meg a másikat. Annyira. Dorian megrázza a fejét, remek, tökéletes, akkor most boldog, nem mintha eddig nem lett volna az.
- Enyém a megtiszteltetés. - elfogadja a felé nyújtott kezet, belekarol, még be is hajlítja a térdeit, mint valami úri kisasszony. Szusszan egy aprót, ki tudja, mi fog itt várni rájuk. Elindulnak a bejárat felé, ajtó nyílik, ők ketten be, Kamillának meg szabályosan tátva marad a szája, mert milyen jól néz már ki az egész.
- Te úr isten. - nyögi ki, ami azért elég vicces a témára tekintve. Simán kinézi, hogy lesz egy mennydörgés, mert ekkora szentségtörést csinálni, hát azért mégis már.
- Mit csinálunk?
Újra vigyorog, ahogy felnéz a fiúra. Az azért rendben, hogy adott, hogy mit kell csinálni egy bálon, táncolni, töklevet inni, ilyenek, de mit csinálnak először? Mert neki azért van ötlete, vagyis úgy érzi van, de azért megkérdi őt is, hátha ő tudja is, hogy mit is akar pontosan.

Ahogy beléptek a terembe, Kamillát azonnal elkapta a hangulat, fekete szemeiben még látszott is az a démoni csillogás. Az arcokat nézte, a jelmezeket, miközben egy nagyon rövid ideig próbálta kitalálni, hogy ki kicsoda, utána meg eldöntötte, hogy valószínűleg úgysem fog neki sikerülni. Ha valakit meg mégis, a csoda folytán megismer, akkor majd köszön neki, ha egyikőjük sem lesz majd elfoglalva valamivel. Partnere felé fordulva kérdezte meg, ő mit szeretne csinálni, s mikor az szóvá tette gondolatait, a lány bólintott.
- Akkor ömmm.. Igyunk valamit, és közben körbenézünk, utána ha szeretnél táncolunk, ésőőő... Meg eszünk, meg mit tudom én, ami jön. - vázolja fel a tervet némi gondolkodás után, ahogy vállat vonva néz még mindig rá. Amennyiben beleegyezik, a halottaiból feltámadt Kamilla hajlandó elindulni az asztalok felé Doriannal, hogy ott majd jól végigcsodálja az italokat, és kedve lenne az összeset végigkóstolni, mert neki aztán biztos, hogy tetszeni fognak. Addig is meg valamivel csak fent kell tartani a beszélgetést, mert ha már itt vannak együtt, csak nem ülhetnek mint valami kuka, teljes némaságban, úgyhogy kattog az agya rendesen, mit lehetne most mondani, vagy kérdezni, vagy akármi.
- És mi van veled mostanság? - dobja be az aduászt, ami valamilyen okból kifolyólag minden ilyen helyzetben megállja a helyét.

Elmosolyodva néz fel a fiúra, ahogy belekortyol az egyik fekete pohárba, az egyik pillanatban még minden szép, jól érzi magát vele, a másikban meg már nem. Ami valahol nagyon mélyen összezavarja a lányt, viszont egy kicsit azért azon a felszínen, ahol, bár ő most nem veszi észre, befolyásolhassa tetteit. Hallgat a mocskos kis démonra, szemeit újra végigjáratja a rellonoson, viszont arcára nem ül ki semmi, amit nem akar kimutatni. Mélyebbet szippant a levegőbe, ahogy összeráncolja homlokát, és megrázza fejét.
- Kimegyek egy kicsit. Mert.. Itt.. Mintha nem lenne levegő. - nyögi ki, ahogy újra felnéz rá, és lerakja a poharat. Megszállott elméje reméli, hogy Dorian nem fogja követni, a tudatalattija meg nagyon is számít rá, mert könyörgöm, mégiscsak együtt jöttek, és valami okból a fiú ma épp nem csúnya gonosz sárkány, mekkora pofátlanság lenne csak úgy itt hagyni, biztos sülne a bőr Kamilla arcáról, amikor már tisztán képes gondolkodni.
Elindul az emberkék között, az ajtó felé, arra, amerről jöttek, akár követik, akár nem, és csak hogy még hitelesebb legyen az előadás, mostanra tényleg nem nagyon kap levegőt, ami miatt fáj is a feje rendesen, és ha ez lehetséges, még jobban le van sápadva.
Ahogy kiér, hátát a falnak támasztja, felsóhajt, és ha minden igaz, a gondolkodása is immáron újra szabad.

All I want for Christmas

Szóval az utóbbi időben volt egy csomó próba, készültek, meg minden, most meg ott toporog a nagyteremben Bence mellett, aki jelenleg a két lábon járó nyugalom élő definíciója. De úgy komolyan. Mintha nem is lennének testvérek – úgy őszintén megmondva nem is azok, de ez most mellékes. Néha mutatóujjával meg – meglöki a fiú vállát, tulajdonképp csak mert odáig ér el, nyomja a drámai sóhajait, meg ilyenek. Aztán megszólal a zene, automatikusan fordítja a fejét Norbert felé, összenéznek, kissé idegesen elmosolyodik, és utána bele a közepébe.
A mozdulatok automatikusan jönnek a zenével, hát nem hiába gyakoroltak annyit, és igen, ahhoz is egész jól hozzá van már szokva, hogy Bence úgy folyamatosan nekimegy – rálép, és egyéb ilyen nyalánkságok. Még jó, hogy nem középen vannak, akkor nagyon szem előtt lenne.
A kezdeti idegességéhez képes tökre felszabadult tánc közben, szépen mosolyog – vigyorog -, meg minden. Egész elégedett magával, hát megy ez neki, nem olyan nagy vért kakálás. Aztán ahogy vége van az ő részüknek – mert mindennek vége szakad egyszer, és amúgy is, mindenki szerepet kell kapjon, így felosztották több részre az egész előadást – oldalt lép le az emelvényről, figyeli a többieket, és várja a végét, ahol meg majd mind együtt fogják ropni a danszot.

pillék nélkül és haj

pillék nélkül és haj

pillék nélkül és haj

pillék nélkül és haj

pillék nélkül és haj

Végzősök tánca, nyitás
lepkék nélkül és haj

Eredményhirdetés

|maybe we're perfect strangers