Tiffany Elswood

Mivel elvesztette a bátyjával kötött fogadást, úgy döntött, hogy talán az lesz a legjobb megoldás, hogy szóba elegyedjen másokkal, hogy valami olyan helyre megy, ahol vannak is emberek. Alapvetően szívesen elkerülte az ilyeneket, és inkább az Eridon kis konyháját használta, ha megéhezett, de ez most becsületbeli ügy volt, úgyhogy összeszedte magát és lebattyogott a hosszú lépcsősoron, és mivel vacsoratájt járt éppen az idő, leült a Nagyteremben a háza asztalához. Egyelőre a legvégére, mert úgy vélte, jobb lesz először felmérni a terepet és az embereket, és legjobb lenne, ha kiszúrna magának egy szimpatikus egyedet, mielőtt bárki hozzászól.
Persze nem arról volt szó, hogy félt volna, nem, az távol állt tőle, egyszerűen csak nem szerette az embereket, és nem akart szóba elegyedni velük. Ez, amíg otthon voltak, nem volt nehéz, mert egy maroknyi családtagon és szolgálón kívül csak összejövetelek alkalmával kellett jópofiznia, most viszont nonstop betolakodott valaki a személyes terébe, ne adj Isten, még a holmijához is hozzányúltak. Nem, ez csak Gareth-nek volt szabad, senki másnak.
Na de vissza a nézelődéshez. Akárhogy is bámulta a szállingózó embereket, egyszerűen nem talált magának olyat köztük, akit szívesen megszólított volna. Itt egy vörös hajú röhhencs, amott egy feketébe burkolózott gyászhuszár... Milyen jó is lenne, ha a fejükbe láthatna! Akkor tudná, milyenek a gondolataik, kit rejt a külső álca. Mert ez mind csak álca, ebben biztos volt, hiszen ő maga is álarcot hord. Csöndes, nyugodt külső mögé rejti vizsgálódását, és a tényt, hogy az emberek leginkább tudományos szempontból érdeklik.
Fintorgott egyet, mert rájött, hogy ez így nem fog menni, viszont ha már úgyis lejött, akkor legalább egy tányér forró levest maga elé vett, hogy ne legyen felesleges íz út.

Tiffany Elswood

A leves egész jó volt. Igaz, hiányzott neki néha a megszokott koszt, de azért ezekkel az ételekkel is egész jól ki lehetett jönni, főleg mert nemzetközi konyhát vezettek a manók. Tulajdonképpen, ha akarta volna, akkor követhette volna a régi étrendet, de abban mi lett volna az érdekes? Jared végső soron nyitott volt az új dolgokra, amennyiben azokkal nem kellett szóba állni, vagy csak valamilyen állathangon válaszoltak. Tényleg, Sherlocknak is kellene vinni fel valamit, ha már így eszébe jutottak az állatok. Neki is állt, hogy valami jó falatot keressen a macskának, aki meglepő ütemben növekedett, így aztán nem is volt már annyira furcsa, hogy a fiú egy csirkecombot csomagolt be egy kölyök számára.
Lerakta a tányérja mellé a kis csomagot, hogy majd ott ne feledje, aztán folytatta az evést maga is újabb kört téve a pillantásával a fogások között. Már egyáltalán nem érdekelte a külvilág és hogy ki közeledhet felé esetleg, egyszerűen csak elsiklott az ilyen apróságok felett, mert kíváncsisággal töltötte el a rakott csirkemell, amihez hasonlót még sohasem látott. Szedett is magának jócskán, nem csak azért, mert jól nézett ki az étel, hanem azért is mert ő meg növésben volt, és kellett az energia.
Evés közben aztán újra fel-fel pillantott, de még mindig nem látott közel s távol egyetlen érdekes egyedet sem, úgyhogy magában már el is döntötte, hogy majd ha visszamegy a toronyba, akkor átbeszéli a bátyjával ezt a fogadást, mert ha egyszerűen teljesíthetetlen a feladat, akkor nem ér az egész ugyebár. - Igaz, annyira nem is törte magát, hogy megcsinálja, de ezt már nem kívánta hozzátenni, még akkor sem, ha egyébként ez volt az igazság.

Catherine Alexis Rawen

Jared fáradtan ballagott a Nagyterem felé, miközben igyekezet senkinek sem nekimenni. Nem volt könnyű dolga, szinte folyamatosan tanult és gyakorolt, mert a legilimencia azét nem volt olyan nagyon egyszerű tananyag, így hát a figyelme így estefelé már igencsak lankadt. Nem bánta volna, ha fent tud étkezni az Eridonban, de olyan tömeg volt a kis konyhájukban, hogy jobbnak látta elindulni lefelé, mert az egyik lány éppen akkor kezdte ecsetelni, hogy hogyan kell tortát sütni, mikor ő belépett. Na az kéne még, hogy befogják kuktának.
Mostanában egyébként már teljesen úgy érezte, hogy lassan olimpiai aranyat nyerne lépcsőzésből. Nem értette, hogy hogyan nem lehetett több dolgot egy szintre építeni ebben a kastélyban, mert így gyakorlatilag egész álló nap csak fel-le mászkált az órák helyszínei között. Már-már irigyelni kezdte a rellonosokat, akiknek ezek után már csak lefele kellett menni, hogy nyugovóra térhessenek, nem úgy mint neki, akinek még egy újabb torony megmászása volt este a feladata. Ha tudta volna, hogy mi az a tornaóra, akkor biztos gondolt volna rá, hogy nem csoda, hogy a tantárgyaik között nincs, felesleges is lenne.
Lezuttyant az egyik, bejárathoz igen közel eső székre, és felmérte a terepet. Volt itt minden finomság, na meg rengeteg ember, de szerencséje volt, mert az asztalnak azon a végén, ahol ő foglalt helyet, nem sokat tartózkodtak. Végül a krumplipüréért nyúlt és egy szelet rántott húsért, mert ezt az ételt itt tartózkodása alatt már sikerült nagyon megszeretnie, és nekilátott a falatozásnak. Közben persze arra is gondolt, hogy Sherlock mit fog vacsorázni, úgyhogy egy hússzelet szalvétába került és némi varázs után, hogy ne tocsogjon majd a zsebe a zsírtól, a nadrágjába. A macska biztosan örülni fog a finom falatoknak, elvégre valószínűleg azt se tudja, hogy mi az az egér.

Catherine Alexis Rawen

Éppen emelte a villát a szájához, mikor hirtelen hátulról nagyot taszajtottak rajta. Hirtelen nem is tudta mihez fogjon, azt ellenőrizze-e, hogy átlyukasztotta-e az evőeszközével az arcát, vagy inkább az öléből próbálja meg eltüntetni a ruháján landolt vacsorát.
Végül, mivel az arca tulajdonképpen nem fájt, és sehonnan sem jött nagy mennyiségű vér, inkább az utóbbinál maradt. Közben - láss csodát - megszólalt az is, aki a balesetet okozta. Érdekes, eddig Jared úgy gondolta, hogy itt az a szokás, hogy ilyenkor az ember úgy lép le, hogy véletlenül se tudják, hogy ő volt a tettes. Legalábbis eddig ezt tapasztalta.
Nem túl szépen nézett fel a lányra, sőt, mondhatni a szemével ölni tudott volna, ha egy ilyen mértékű vétséget egyáltalán elegendőnek ítélt volna ahhoz, hogy megerőltesse magát, de nem szólt semmit, csak elővette a pálcáját. Nem, nem a lányra fogta, hanem inkább a ruhájára, ami kapott egy tisztítást, hogy legalább nagyjából nézzen ki valahogy, amíg visszajut majd a szobájába.
- Legközelebb óvatosabban - mellékelte a mozdulatsorhoz. - Komolyabb balesetet is okozhattál volna - mutatott a villára, de hangja leginkább kimért volt, semmint mérges vagy feddő. Alapból nem volt természete az ordibálás, főleg nem ennyire piti dolgok miatt, még akkor sem, ha nem esett neki jól a krumpliban fürdés. Azt viszont elkönyvelhetjük, hogy ezek után biztosan nem közelíti meg egyhamar újra a Nagytermet.
- Mindenesetre legalább megerősítettél a gondolatban, hogy nem kéne többé itt étkeznem - tette szóvá gondolatait, ha a lány még mindig ott volt mellette.
Eltűnődve nézett aztán az üres tányérra újra. Töltse meg? Vagy hagyja a fenébe az egészet és kunyeráljon az eridonos lányok tortájából? Áh, biztos nem adnának, mivel egyikükkel sem szokott leállni beszélgetni... Fenébe.

Catherine Alexis Rawen

- Ezt úgy mondod, mintha tehetnék róla, hogy nem normálisak - vetett a lányra egy újabb üres pillantást. Maradjunk annyiban, hogy nem volt véletlen, hogy nem sűrűn beszélt itt emberekkel, és hogy egyáltalán nem vágyott a társaságukra. Éretlen bagázs, folyton baromságokat csinálnak.
Úgy tűnt az ismeretlen viszont szeretné enyhíteni a kárt némi beszélgetéssel, amire Jared gondolatban megvonta a vállát, elvégre nem hal bele és Gareth is gyakran emlegeti, hogy jó lenne ha barátkozna. Ha azt nem is fog, de legalább elmondhatja, hogy nem egyedül evett.
- Jah, nem rossz. Egyik nagy kedvencem... volt... a mai vacsora - vetett még egy pillantást az étel romjaira, aztán mivel teljesen elment tőle a kedve, inkább a sütemények után nyúlt végül.
Fél úton állította meg a mozdulatban, hogy a lány kezet nyújtott, úgyhogy egy röpke pillanatra felkelt a helyéről, amíg viszonozta a gesztust, aztán vissza is ült.
- Jared Nightingale - mutatkozott be ő is, de még mindig nem volt hajlandó reagálni a bocsánatkérésre. Nem azért, mert újra akarta volna hallani, hanem azért, mert nem tudta volna nyugodt szívvel azt mondani, hogy nem baj, mert az meg nem lett volna igaz. Igenis baj, de nem fog ezen pörögni, inkább lépjenek tovább.
A háztársakat meg úgy az egész népséget való említés azonban magasra szalasztotta a szemöldökét.
- Nem mondod komolyan... - nézett csodálkozva a lányra, miközben azon gondolkodott, hogy mi a francért jó egyeseknek, ha sokan vannak körülöttük, és mégis mi a csudáért lenne jobb úgy enni, hogy kinézik a szádból az ételt.
- Szerintem sokkal kényelmesebb és megnyugtatóbb, ha az ember nem közösségben étkezik - mondta aztán. - Egyrészt nem kell másokhoz igazodni, nem vonják el a figyelmed, és maximum saját magad tudod az öledbe borítani az ételt. - Itt azért már nem állta meg, hogy ne vigyorodjon el egy kicsit, mert igen, szívatta a lányt, mert miért is ne.

Cat

- Rendben, Cat - jegyezte meg magának a fiú a nevet. Elég gyakorinak tűnt erre, nem lesz nehéz emlékeznie rá. Közben nekilátott, hogy megegye a süteményét, vigaszdíjként, ha már így alakult az este.
Nem sokkal később már kényesebb témák felé terelődött a szó. Látszott a lányon, hogy nem érti, hogy Jared miért bámul úgy rá, mint aki még nem látott embert, és egy hasonló pillantást kapott ő is a lánytól. Ahha. Megint egy "imádjuk egymást gyerekek" típusú emberbe futott volna bele? Tényleg nincs ma szerencséje.
A kifakadásra aztán a lány felé fordult, lerakta a kezéből az édességet, és komoly arccal mondta.
- Az állításodban két hiba van. Egyrészt az, hogy jobb másokkal, mint egyedül. Ez így nem igaz. Jobb néhány különleges és fontos emberrel, mint egyedül, de nem másokkal, akikbe beletartoznak az évfolyamtársak, szobatársak, meg úgy általában az összes ember a világon - mondta, aztán kisvártatva folytatta. - A második pont pedig ugyanezért hibás. Az állatok remekül pótolják az emberi társaságot. Úgy igaz, amit mondasz, ha azt állítod, hogy a számodra különleges embereket nem tudják helyettesíteni. Ezt mondod? - kérdezett vissza, mert roppant kíváncsivá tette, hogy a másik tulajdonképpen mire gondolhatott. Meglehet, hogy valójában nincs is olyan nagy nézetkülönbség kettejük között, mint ahogy elsőre tűnik, de ki tudja, nem lát a fejébe. Illetve láthatna, ha akarna, de ahhoz pálca kellene és varázsszó, na meg egyáltalán hajlandóság arra, hogy bárkinek is az agyába nézzen, már pedig neki olyanja nincs.
A lány aztán hirtelen határozottan letörtnek tűnt, de mivel Jarednek halvány lila gőze sem volt róla, hogy mi nyomja annyira ennek az idegennek a lelkét, ezt a tényt inkább figyelmen kívül hagyta.
- Ah... Megint téves. Hagyjuk - legyintett aztán, mikor meghallotta az újabb mondatot. Pedig igazán azt hitte, hogy annyira nem volt bonyolult, amit kifejtett az előbb. - Szerintem inkább egyél valamit, ha már itt vagy - javasolta, és igazán csak egy egészen kicsit volt a gondolatai között, hogy ha tele a másik szája, akkor nem fog beszélni. Remélhetőleg.

Cat

- Egy - válaszolta, de nem akarta hosszabban kifejteni a dolgot. Egyrészt mert a lánynak nem sok köze volt hozzá, hogy ki számára az a bizonyos fontos ember, másrészt meg mert unta a témát. Ezeket százszor körbejárhatták, valószínűleg akkor sem sikerült volna mindkettejük számára megfelelő megoldásra jutni az ügyben.
Mindenesetre azt el kellett ismernie, hogy a lány meglehetősen szemfüles.
- Talált, süllyedt - biccentett rá a megállapításra, elvégre azért egy kutyának valóban kevés lett volna egy szelet rántott hús.
- Anyamacskád van netán? - érdeklődött a fiú, most először mutatva némi kíváncsiságot a lány személye felé. Persze az is lehet, hogy csak befogadott egy kóbor állatot is, de ki tudja.
Az ez után következő megállapításra viszont már tényleg nem reagált, mert felesleges lett volna az ellenkezőjét bizonygatni, ha meg egyetértett vele, akkor úgyis mindegy. Egyébként ezt sem árulta volna el, hogy pontosan melyik eset áll fenn, mert nem értette miért kell ezt ennyit emlegetni.
Aztán a kérdésre csak felnézett mégis, és a szeméből sütött az értetlenség.
- Nem értelek. Az étkezési balesetért elnézést kértél, egyébként meg csak beszélgettünk, mit is kellene tiszta lappal kezdeni?
Egyre inkább az volt az érzése, hogy némely emberek, főleg a nőneműek hajlamosak túlbonyolítani dolgokat.
- Mindenesetre azt nem szeretem valami nagyon, ha felettem állnak amíg eszek, úgyhogy most már igazán eldönthetnéd, hogy jössz vagy mész... - fűzte hozzá, ha már az előbb láthatóan nem jutott el a lányhoz, hogy hellyel kínálta.

Rémi

Ruha

Valami olyasmi járt az eszében, mikor elindult a bálra, hogy itt talán megússza, hogy nagyon szóba kelljen állnia másokkal. Sajnos megígérte Agathának a legutóbbi látogatásukkor, hogy többet fog emberek közé járni és nem zárkózik el egészen, az ígéretét pedig nem akarta megszegni, de boldog végképp nem volt tőle. Mindenesetre ha eltölt egy órácskát a bálon a terem egyik sarkában, akkor már elmondhatja, hogy elment rá. Párt persze nem keresett az eseményre, minek? Úgysem akar túl sokáig itt maradni.
A ruhája meglepő módon jól állt neki, pedig egy rémes, virágos inget vett fel a zakója alá. Hát, ugye, ha már bohém elegancia... Na nem mintha amúgy nem lett volna valamiért természetellenes vonzódása ezekhez a darabokhoz. Tulajdonképpen ezen a ponton már elgondolkodtató, hogy vajon ha nem tanítják a helyes öltözködésre, akkor miket húzna magára olykor...
A bejárathoz legközelebb eső sarokban ült végül le, kezében egy nagy adag pillecukorral, mert mégis csak kellett valami, ami tartja benne a lelket, amíg itt kell lennie. Elnézte a sürgő-forgó tömeget és leplezetlenül fintorgott, képtelen volt megállni, mert neki ez egy akkora felesleges hajcihőnek tűnt, hogy hihetetlen. Már most eltervezte, hogy ha egyszer ő lesz végzős akkor ide sem dugja az orrát, az kéne még, hogy mások előtt táncoljon... Na persze!
Mélyet sóhajtott, miközben az embereket nézte, és a szájába nyomott egy újabb darab édességet. Tulajdonképpen hálát adhatott az égnek, amiért olyan volt az emésztése, hogy még véletlenül sem lépett a hízás útjára, pedig amilyen mennyiségben tolta magába a cukrot és a csokit, már  gurulnia kellene.

Rémi

Időnként csak behunyta a szemét és a zenén kívül nem akart másra figyelni. Kicsit ugyan zavarta, hogy nagyon hangosan szólt, de ez esetben talán jogos, hiszen be kell töltenie a termet és túl kell harsognia a tömeget. Persze volt valami furcsa is abban, hogy ilyen elemi erővel szól, néha mintha még a padló is berezonált volna alatta az ütemtől. Különös, de nem rossz érzés.
Aztán kinyitotta a szemét, mert valamiért kezdte megint kényelmetlenül érezni magát. Nem nagyon tudta megmagyarázni a dolog eredetét egészen addig, míg rá nem jött, hogy nézik, sőt, mi több, egyenesen bámulják, mégpedig egy srác, aki nem túl messze ült tőle. Az elzárkózó mozdulat ismerős volt, bizonyára nincs oda a másik sem attól, hogy itt kell lennie.
Ennek ellenére Jared szemöldöke ráncba szaladt ahogy visszanézett rá, mert nem értette, hogy mi a gondja az idegennek. Az inge nem tetszik neki? Vagy csak úgy kiszúrta magának? Teljes rejtély, mert őt nem szokták csak úgy bámulni, pláne nem akkor, ha bőven van más látnivaló a környéken. Aztán észrevette, hogy a kezében tartott cukros zacskót nézi és nagyot nyel. Aha! A pillecukor! Ezt felismerve Jared arcvonásairól rögtön eltűnt az ellenséges kifejezés és némi mérlegelés után a másik felé nyújtotta a zacskót.
- Kérsz? - kérdezte, bár a hangját valószínűleg elnyomta a hangzavar, de remélhetőleg azért így is érthető volt a szándéka.
Ha a fiú közelebb jött, akkor Jared újra felé nyújtotta a zacskót, hagy vegyen kedvére, míg ő maga is a szájába nyomott egy újabb darabot. Ó, mennyei találmány! Édesség nélkül aligha élné túl a közösségi eseményeket.

Rémi

Az idegen előbb félrekapta a tekintetét, amit Jared egy vállvonással nyugtázott, de aztán mégis úgy döntött, hogy odaül mellé, noha a mozdulatai tétovák voltak és idegesek. Valahogy furcsa kisugárzása volt a srácnak, nem a rossz fajta, hanem az, amit Jared nem tudott értelmezni.
- Miért nem? - kérdezett vissza meglepődve, miközben visszahúzta a zacskót tartó kezét. Igaz, a bátyja sem kedvelte az édeset, de az előbb a fiú pillantása nem épp úgy nézett ki, mintha nem akarna enni a pillecukorból. De tény, Jared nem fogja erőltetni, mert annyival is több marad neki, még ha nem is sajnált volna tőle pár darabkát.
Elgondolkodva figyelte alkalmi társaságát, miközben lassan majszolt, de nehezen fejtette meg a jeleket, amiket küldött. Feszült volt, kicsit talán olyan hatást nyújtott, mint aki fél. A tömegtől? Vagy egy embertől? Hangja kétségbeesetten csenget, amikor Ethan iránt érdeklődött.
Szerencséje volt, a név ismerősen csengett Jared számára a minisztériumból és nem tudott róla, hogy lett volna másik Ethan is az iskolában, de azért inkább rákérdezett.
- Ethan Saint-Venant-ot? Nem, nem láttam erre - rázta meg a fejét, ha pozitív volt a válasz a feltételezésére. - Vele kellett volna itt találkoznod? - kérdezte, miközben elkezdte pásztázni a termet, hátha meglátja a magas alakot. Nem ismerte igazán jól, de azért talán felismerte volna. Bár ki tudja... ebben az alkalmi ruhás tömegben vagy feltűnik neki, vagy nem.
Oldalra pillantva viszont elég rendesen meglepődött. A srác viselkedése meglepően hasonlított arra, mint mikor ő szűk helyeken kénytelen maradni egy darabig. Az ilyesmi nem jó, ha bepánikol akkor nem fog tudni vele mit csinálni, márpedig ő ül hozzá a legközelebb. Hallott már róla, hogy létezik olyan, hogy tömegiszony, most leginkább erre tippelt volna azt látva, hogy megremeg a másik ajka és kényszeresen dőlingél.
- Figyelj csak, szerintem menjünk ki - javasolta hirtelen, miközben fel is kelt a székről. Arra gondolt, hogy odakint bizonyára kisebb a tömeg és a zajok sem ennyire erősek, úgyhogy talán megnyugszik egy kicsit a másik. - Aztán ha akarod, megkeressük Ethant is - tette hozzá. Ilyen állapotban mégse hagyná magára a srácot, még ha nem is ismeri, ahhoz túlságosan erősen élt még benne a pár nappal ezelőtti félelem, amit a szekrényben ülve élt át.

Rémi

A fiú tépelődött, hogy vegyen-e mégis, Jared pedig kíváncsian figyelte, hogy mi lesz. Kifejezetten döntésképtelennek tűnt, úgyhogy mikor végleg visszahúzta a kezét, Jared nem is piszkálta tovább ezzel. A válaszától viszont széles vigyorra húzódott a szája.
- Tulajdonképpen... Elméletileg igazad van, gyakorlatilag viszont én édességen élek, mégsincs rossz fogam - felelte, de ez után inkább el is csomagolta a pillecukrot, mert nem akarta tovább borzolni a kedélyeket, főleg, mert közben észrevette, hogy eléggé stresszes a mellette ülő.
- Áh, értem - bólintott Jared, mikor megtudta, hogy miért is Ethant keresi a másik. - Én Jared vagyok - biccentett felé bemutatkozásképp. Hallott már a Saint-Venant klánról jócskán, de nem igazán befolyásolta, hogy mit gondoljon a tagjairól. Elvégre, ha őt a neve... mármint a másik neve alapján ítélnék meg, akkor elég rossz esélyekkel indulna bárhol.
Viszont az egész helyzetben volt valami nagyon zavaró. Nem tudta, hogy a másik tényleg ennyire meg van ijedve, vagy csak fiatalabb, mint amennyinek kinéz, de nem teljesen ült a viselkedése arra, amit ránézésre gondolt volna róla. Mert hát olyasmi idősnek tűnt, mint Gareth, de úgy viselkedett... Nos, tulajdonképpen úgy, mint ő, amikor az egész életen tartó elzártság után hirtelen emberek közé került. Egy kész talány volt a mellette ülő, de nagyon úgy tűnt, hogy jobb lesz, ha nem most próbálja megfejteni, hogy miért, mert időközben egyre inkább rosszabbodott a helyzet.
Nem nagyon tudott mit mondani arra, hogy Rémi eltévedt, viszont tényleg jobbnak látta, ha nem maradnak a tömegben, bár úgy tűnt, a terve, hogy kimenjenek egy kicsit az ajtó elé, akadályokba ütközött, ugyanis a fiú rémült tekintettel nézett rá az ötlet hallatán.
- Nem, nem kell itt maradnod - rázta meg Jared a fejét. - Láthatóan nyomaszt ez az egész, rosszul érzed magad, nem igaz? - ült vissza mellé, amíg ezt megtárgyalják, de nem mondott még le arról, hogy kitessékeli innen, mielőtt komolyan pánikrohama lenne. Már ha jól okoskodott egyáltalán, és ez tényleg olyan fóbia, mint az övé, vagy mint Gareth-nek a víz.
A szavai viszont elgondolkodtatták. Ott kellett maradnia. Jarednek nem kellett bemutatni, hogy hogyan működnek az aranyvérű családok, hiszen rájuk is sok mindent erőltettek annak idején, amit nem akartak.
- Rémi... Ha valahol rosszul érzed magad, akkor senki sem kényszeríthet téged, hogy ott maradj, és ha szeret, akkor nem is kéri tőled - mondta neki, kicsit közelebb hajolva, hogy mások ne hallják a szavait. - Nézd, szerintem ha kimegyünk ide az ajtó elé, akkor abból nem lehet semmi baj. Ha valaki mégis számon kéri rajtad, hogy hol voltál, még csak hazudni sem kell, mert mindössze kimentél levegőzni, nem igaz? - próbált a lelkére beszélni. - Mi lesz, velem jössz? - kelt fel újra, miközben magához képest biztató arccal próbált a másikra nézni.

A bálon
Megjelenés

Bármennyire is irtózott attól, hogy tömegbe vegyüljön, ezt az estét egyszerűen nem akarta kihagyni. Nem volt benne biztos, hogy végig maradni fog, de a bátyja egyszer lesz végzős, ő pedig meg akarta nézni a keringőt, meg az egészet, ahogy ünneplik őket. Seth már elindult, mikor ő készülődni kezdett, és ezúttal valóban gondosan, csinosan öltözött fel, kerülve minden rikító dolgot, amibe rendre belefut, ha kedve szerint öltözködik, most viszont leginkább ahhoz volt hasonlatos a megjelenése, mint annak idején Kolos esküvőjén volt. Még a haját is megfésülte, amit pedig nem nagyon szokott, de ha már lúd, akkor legyen kövér, gondolta.
Nem hívott meg senkit és nem csatlakozott senkihez, nem akart táncolni, maximum enni valami jót, de számára nem is ez volt az egészben a lényeg. Úgy tűnt, hogy lassacskán bár, de Seth jobban lesz - ezt jelezte, hogy már képesek voltak valamennyire kommunikálni és megmaradni egy légtérben, főleg, ha ő közben hegedült, és az is, hogy örömmel indult el ma este, legalábbis amennyire Sebby egy mosolytalan arc mögött meg tudta sejteni az érzelmeket. Avery jót tett a bátyjának, ez nyilvánvaló volt, és a fiú semmi furcsát nem talált abban, hogy vele fog menni a bálba is.
Mikor leért és megállt a Nagyterem ajtajában, már a végzősök neveit sorolták. Még csak az elején tartott a színpadon lévő lány, úgyhogy volt egy kis ideje úgy helyezkedni, hogy rálásson a tánctérre, de végig a fal mellett maradt, nem messze az ajtótól. Aztán a DÖK-elnök távozott és a helyét a végzősök és párjaik vették át, ő pedig észre sem vette, hogy mosolyog, ahogy nézi a bátyját és Averyt.

Ricsi

Ahogy a falnál állt észrevette Fannit, akit nemrégiben megbüntetett és most éppen hevesen integetett neki, úgyhogy egy halvány mosoly mellett visszaintett neki. Lökött egy lány, annyi szent, cserfes és hangos, de egyébkén nem volt vele gond, tipikus eridonos.
Mindeközben először fel sem tűnt neki, hogy valaki közeledik felé, csak akkor vette észre Ricsit, amikor az már karnyújtásnyira állt tőle. Kicsit meglepődve pislogott a fiúra, mert nem számított rá, hogy itt fognak összefutni, de aztán mikor az köszönt, ő is viszonozta neki.
- Szia - biccentett felé, aztán visszafókuszált a táncparkettre, de a gyér fényben meg kellett állapítania, hogy nem látja tökéletesen ebből a távolságból. Végül rászánta magát, hogy előszedje a zsebéből a szemüvegét és az orrára biggyesztve máris élesebb körvonalakat öltött a világ.
Furcsa érzés volt, hogy Ricsi mellette állt. Nem tudta volna meghatározni, hogy miért, de egyszerre zavarta és volt kellemes, habár a kínos feszengést így is érzékelte, és nem csak a másik részéről. Ahelyett, hogy vele foglalkozott volna inkább a táncolókat nézte, arcára pedig visszakúszott a mosoly, ahogy Seth és Avery mozgását figyelte. Szépek. Nagyon szépek együtt.
Hazudott volna, ha azt mondja, hogy nem jutott eszébe Ricsi időnként az utóbbi hetekben. Igaz, mintha repült volna az idő, nem is tudta volna megmondani igazából, hogy mikor történt a szünetkérés, és nem is látta azóta talán csak kétszer Ricsit a folyosón. Az álmaiba olykor ugyan belopózott, de sokszor egyszerűen túl fáradt volt ahhoz, hogy ébren is foglalkozzon a kérdéssel, hogy mi lesz ezután, pedig most már tényleg nyakukon volt a karácsony, amit kénytelenek lesznek együtt tölteni, bármi is lesz ennek a vége. Oldalra sandított és megfordult a fejében, hogy megkéri Ricsit, hogy vacsorázzanak együtt, mert annyi időt még mindenképp szeretett volna rászánni a bálozásra, de egyelőre nem szólalt meg, mert a zene úgyis hangos volt és egyébként sem akart lemaradni semmiről, ami a parketten történt.
Ahogy a testvérét nézte, azon járt az esze egyre, hogy most ők is fognák egymás kezét, ha nem történik mindaz a szörnyűség velük, ami a nyakukba szakadt. És most? Arra sem tudta igazán rászánni magát, hogy beszélgessenek, pedig tudta, hogy kellett volna, csak épp nem volt miről. Valahol hiányzott neki a fiú jelenléte, de nem volt benne biztos, hogy tudna neki többet vagy mást mondani, mint akkor a tetőtérben.
Tulajdonképpen eléggé szégyellte magát emiatt. Végül pedig az érte el nála, hogy mégis megszólaljon, hogy elég hosszan nézte a testvérét ahhoz, hogy rájöjjön valamire.
- Ha otthon leszünk nem fog jót tenni ez a feszültség Seth-nek. Talán meg kellene beszélnünk... vagy valami - tette hozzá a végéhez bizonytalanul.

Ricsi

A fiú válaszára bólintott egyet.
- Majd kimegyünk, de még várj - kérte, le sem véve a szemét a testvéréről, míg vége nem lett a táncnak. Ez most Seth-ről szólt, nem pedig róluk és nem akart lemaradni semmiről.
Aztán vége lett a keringőnek, de ő még mindig a helyén maradt, mert tudta, hogy most még mindig Seth-é lesz a terep és persze Sáráé. Látta is, ahogy a bátyja elindult a színpad felé, de aztán eltűnt a szeme elől.
- Várj még - figyelmeztette újra Ricsit, aztán csak állt tovább és figyelt.
Nem sok idő telt el, mire elsötétedett a terem, a színpadon pedig lassan fény gyúlt. Az előadás lenyűgözte a fiút, a zene, a látvány, minden. A ragyogás visszatükröződött az arcán, ahogy mosolyogva figyelte az egészet, végül pedig tetovált kezét nyújtotta fel, hogy a kézfejére hulljon az egyik illúzió. Megnézte, majd újra fel, míg ki nem gyulladtak a fények a teremben.
Egy kicsit várt még, mielőtt mozdult volna, mert el akarta kapni a bátyja tekintetét, és ha sikerült, akkor intett neki. Jelezni akarta, hogy látta, hogy csodás volt és hogy itt volt megnézni, amint eljárja a végzős táncát. Csak ez után fordult vissza Ricsi felé.
- Előtérbe szeretnél menni, vagy kintre? Valami ötlet? - kutatta az arcát. Maga sem tudta, hogy mit fog neki mondani, ha kettesben maradnak, mert nem igazán volt mondanivalója, de valahogy fel kellett oldani ezt, ami most volt, mert kellemetlen lenne így tölteni a karácsonyt. Nem akarta, hogy bármi is megzavarja az otthon nyugalmát, amennyire tőle telt biztonságos és kellemes érzést akart biztosítani a bátyja számára, még ha nem is kontrollálhatott minden tényezőt. Az ellen viszont tehetett, hogy ők keltsenek feszültséget.
Aztán meglátta Ricsi arcát. Pontosabban a homlokát és elkezdett röhögni.
- Kiült az érdeklődési köröd az arcodra - közölte, miközben a csillagtetoválást bámulta továbbra is.

Ricsi

Ricsi hamar döntött és a kinti sétát választotta, Jared pedig bólintott egyet és indult is volna, csak éppen feltűnt neki közben valami, amit nem bírt ki nevetés nélkül. Kicsivel később Ricsi is rájött, hogy mi történt, szinte öröm volt látni a meglepett arcát, aztán a felismerést, mert annyira poén volt minden rezzenése.
A fiú válaszára csak nevetve megcsóválta a fejét és elindult utána, hogy kiverekedjék magukat a tömegből. Rég nevetett már ilyen jóízűt, de nem tartott túl sokáig, mire az ajtóhoz értek, már újra komoly arccal lépegetett a fiú mögött. Vajon most miről is fognak végül beszélgetni?
Nagyon úgy tűnt, hogy Ricsi sem tudja, hogy mit kezdjen a helyzettel, mert hirtelen olyan ajánlattal állt elő, amelyre Jared először csak pislogni tudott. Miután felfogta, hogy a másik mit szeretne, egyszerűen megfogta a könyökét és egyetlen szó nélkül kivezette a bejárati ajtón a csípős levegőbe, de el a kíváncsi szemek elől. A következő pillanatban már a zsebében turkált, aztán előhúzott egy lekicsinyített kis zacskócskát, amit egy varázslattal visszaváltoztatott az eredeti méretére, aztán kinyitotta és Ricsi orra elé tartotta.
- Meg mered enni? Nothart Konstantintól van - villant a szemében a kihívás fénye, miközben figyelte a fiú (most éppen csillagozott) arcát.
Néha elment Arvidékhoz és az egyik ilyen alkalommal kapott Kontól egy zacskó cukrot abból a híres-neves fajtából, amit a fiatal férfi fejlesztett ki. Mikor megkóstolta, akkor volt ám meglepetés, most a bálra viszont már határozott céllal hozta, mert nem tudta, hogy meddig marad és mennyire fogják stresszelni az emberek, úgyhogy gondolta, jobb, ha van nála valami, amivel oldja a hangulatot.
Nos, hamarosan kiderül, hogy Ricsiben is van-e elég kurázsi belekóstolni.

Seth (és bár nem fog tudni róla, de Igazgatóhelyettes úr)

Seth mellett üldögélt, még így utoljára együtt az Eridon asztalánál, és várta, hogy túl legyenek a beszédeken. Őt annyira nem zavarta, hogy a Rellon nyerte a pontversenyt, neki személy szerint tetszett a zöld dekoráció, de azért nem hangoztatta, mert nem akarta magára haragítani a háztársait. Ráadásul valamiért furcsa hangulat ült a termen, amit annak tudott be, hogy öt idegen is megjelent a színen. Már csak az volt hátra, hogy megjelenjen az igazgató végre és lezáruljon az este hivatalos része, de legnagyobb meglepetésére nem ez történt, hanem Merkovszky professzor úr kezdett beszélni hozzájuk. Meglepő volt a csend, ahogy hallgatta őt a diáksereg.
Jared jó megfigyelő volt, feltűnt neki az elharapott szó, és ez volt az első pont, ahol megrezzent a szemöldöke. Össze már csak akkor húzta őket, amikor a sajnálatos incidens szavak kerültek terítékre. Tekintete előbb végigsiklott a felügyelőkön, aztán megállapodott a tanáron és mintha csak unatkozna, a fél tenyerébe helyezte az állát, úgy könyökölt az asztalra, viszont az agya közben egyre csak járt. Szigorítások, új házirend, engedélyek... Tavaly pár napra ők is eltűntek, és még csak nem is keresték volna őket, ha Seth-nek nincs erre is előre egy biztonsági lépés a tarsolyában, az ügyük pedig később jó nagy port kavart. Seth egy bűnözővel ropta a végzős táncát. Ricsit megverték, az egyik alkalommal az iskola is azért költözött, mert valami gond volt a védelemmel, és most... hol is van az igazgató..?
A professzor valahol ott tarthatott, hogy "átnéznek mindent", mikor Sebby teljesen észrevétlenül varázslatba kezdett és megcélozta az elméjét. Csak szépen, óvatosan, mert ki tudja, hogy van-e védelem, és mert nem lenne jó, ha kiszúrnák mit csinál, pláne nem akkor, amikor itt vannak a felügyelők is és az egész iskola. Szerencsére azonban a férfinek a védelme történetesen nem is létezett, úgyhogy olyan könnyedén siklott Sebby a gondolatai közé, mint kés a vajban. Az első, amit észrevett, az a feszültség volt, és ennek a forrását kezdte keresni, remélve, hogy megleli a megoldást. Első körben azonban csak arra akadt rá, hogy a professzornak hamarosan gyermeke fog születni, ami elég lehetett volna ehhez az ideges érzéshez, ami sugárzott a gondolataiból, de aztán tovább siklott és ott volt még valami, valami amit nem mondott el, aggódás az iskola és a felügyelők miatt, és...
Itt találta oldalba egy könyök, amitől összerezzent és épp csak annyira volt érzekése, hogy észrevétlen távozzon a tanár elméjéből, mielőtt bajt okozna vagy valakinek feltűnne mi történt. Nem próbálkozott újra, egyszer is éppen elég volt kockáztatni, de annyit így is sikerült megtudnia, hogy valamit nem mondanak el nekik, valamit ami fontos, azonban sajnos arra nem jött rá, hogy mi lehet az, vagy mihez van köze.
Kellemetlen, mert így akár ő is a felügyelők szemeinek kereszttüzébe kerülhet, mint egy halálfaló gyereke.
Disaudiót szórt maguk köré, hogy ne hallják őket a többiek.
- Valami nincs rendben. Elhallgatnak előlünk valamit - suttogta Seth-nek, egy jelentőségteljes pillantást tűzve a szavak mellé. - Szólni kellene Ricsinek, hogy legyen óvatos - vándorolt el a tekintete a fiú irányába. - Nem biztos, hogy jót tesz neki a hírnevünk.

Seth és Kamilla

Az, ahogy a lány megérkezett, erősen arra ingerli, hogy bokán rúgja, de Seth hamarabb szólalt meg, úgyhogy ő csak egy szúrós pillantással toldotta meg a dolgot. Na nem azért, mert nem látná szívesen Kamillát, hanem azért, mert ennél rellontalanabb húzást keresve sem találhatott volna, és éppen most hívta fel magára és sajnálatos módon rájuk is a figyelmet. Remek.
Nem is vonta őt bele a disaudióba, mert ha egyszer már miatta szakadt meg a legilimencia kapcsolat, mielőtt fontos dolgokat talált volna, akkor egye csak nyugodtan a kefét beszélgetés helyett.
- Az igazgatóhelyettes fél. Azt hiszem. De legalábbis nagyon erősen aggódik - ingatta meg lassan a fejét. - És van az a kellemetlen érzésem, hogy nem ilyen egyszerű a dolog.
Aztán Ricsi került szóba, ő pedig egyetértően bólintott. Tényleg nem lenne jó ha bármilyen indokkal is, de elővennék a srácot és ezt megsínylené az eddigiekben elért eredmény a szívterápián, csak a példának okáért.
- Kicsit zavar, hogy prefektusként nagyon szem előtt vagyok - töprengett el aztán hangosan, az egyik tál szélén bambulva a csillogásra. - De ha most hirtelen lemondanék az is éppen elég gyanús lenne - mondta ki a gondolatait, miközben a pillantása tovább vándorolt az étkészletre. - Szeretnék több információt, hogy kitalálhassam a megfelelő, logikus lépést. Nincs kedvem egész évben szőnyeget játszani és lapulni, hogy ne vegyenek észre. Már igencsak elég volt ebből.
Közben Kamilla újra megszólalt mellette, úgyhogy ideiglenesen feloldotta a varázslatot, hogy a lány hallja a válaszukat, Seth pedig olyan módon kérdezett tőle, hogy ha Sebby nem tudná, hogy mi történik, akkor bizony az ő hátán is végigfutna tőle a hideg. Így viszont csak odafordult a lányhoz és halk, de eléggé ideges hangol felelt.
- Ha a nevükre vagy kíváncsi akkor akár oda is trappolhatsz névjegykártyát cserélni velük, már úgyis mindegy mit csinálsz - bökte oda. - De a kérdésedet nem is igazán értem annak fényében, amit kint mondtál - tette még hozzá.

Seth és Kamilla

Seth-nek igaza volt, úgyhogy el is hallgatott és bár egy röpke pillanatra meglepődött a bátyja reakcióján, szinte rögtön kapcsolt és szégyellős mosolyra váltott, miközben megborzolták a haját, hogy csatlakozzon kicsit a színjátékhoz. Szinte már nem is volt szükség az írott figyelmeztetésre, mert a testvére reakciója elég egyértelmű üzenet volt számára, úgyhogy ő is inkább kinyúlt egy fasírtért és a tányérjára rakta, mintha lezárták volna a beszélgetést. A második sor szöveg pedig elindított a fejében egy apró kereket, ami lassan tervvé kezdte formálni a gondolatait, de kénytelen lesz később beszélni meg Seth-tel. Még szerencse, hogy ő már mestertanonc, így nem fog vonatkozni rá a szigorított házirend. Sose gondolta volna, hogy ennyire hamar jó hasznát veszi annak, hogy hamarabb tette le a vizsgáit.
Miután már Kamilla is hallotta őket, rövid beszélgetés zajlott. Jared biccentett egyet a bocsánatkérésre, mert hát ha elismeri, hogy hibázott, akkor oké, csak hogy annak fényében, hogy egy pillanat alatt kiszúrták őket a lány manővere miatt, jelen esetben nem tette boldoggá a jötte. Seth költő kérdésén viszont halkan felnevetett, mert ennél szebben nehezen lehetett volna megfogalmazni a problémát.
- Mindenesetre, örülök, hogy eljutott a füledig, amit odakint mondtam - villant Jared szeme a lányra, aki előzőleg már győzködte őt, hogy valahogy tegyenek az ellen, hogy ezek a felügyelők a nyakukon üljenek, de most legalább kérdezett. - Nem tudjuk mi történt és azt sem, hogy jogos-e az ittlétük. Részemről nem szállok velük szembe, amíg okot nem adnak rá, sőt. Gondolom ezt akartad megkérdezni igazából - mondta a lánynak, bár a mosoly az arcán most részéről is csak megjátszott volt, aztán felszúrta a villájára az előbb zsákmányolt ételt és felé kínálta, mintha csak eddig is a falatozásról beszélgettek volna. - Fasírtot?

Seth
Évnyitó

Ez volt az első eset, hogy nem diákként lépett be a Nagyterembe. Üdítő volt a változás abból a szempontból, hogy legalább nem kellett hozzá hét-nyolc évnek eltelnie, elég volt négy is, így rengeteg kényelmetlenségtől megkímélte magát. Noha a gyomra kissé görcsben állt, de mégis úgy érezte, hogy jó ötlet volt megragadni ezt a lehetőséget, pláne úgy, hogy közben a testvére is mellette állt, méghozzá nem csak képletesen, hanem valójában is. Seth is tanárként folytatta ugyanis a pályafutását, így pedig együtt ülhettek le először a felnőttek asztalához.
- Ideges vagyok - jegyezte meg azért, miközben megállt egy pillanatra az ajtóban. - Ha ott ülsz, akkor mindenki téged néz - bökött a fejével a nekik szánt helyek felé. - Mi van ha leeszem a dísztalárt..? - fejtette ki aggodalmát. A ruházata egyébként Seth ízlését dicsérte, elegáns volt és visszafogott, bár valószínűleg ebben az esetben Sebby sem épp a virágos ingek mellett döntött volna, azon egyszerű oknál fogva, hogy jobb szeretett volna kissé eltűnni a tömegben.
Rengeteg változás történt az életükben most egyszerre, költözések, ki erre, ki arra, Ricsi is házat váltott, neki is ott volt Farkas, Seth ismét elérhető közelségbe került... mozgalmas volt a szünet, mozgalmasabb, mint gondolta volna, hogy lesz. Néha eszébe jutott, hogy pár évvel ezelőtt meg se fordult a fejében, hogy egyszer majd ilyen eseménydús időket tudhat a háta mögött ahelyett, hogy az összes szabadidejét olvasással vagy rajzzal töltötte volna. Most pedig mégis a tanári asztal felé tart, rengeteg élménnyel a zsebében, és új távlatokkal maga előtt.
Izgalmasnak és érdekesnek ígérkezett ez az év.

Seth
Évnyitó

- Remélem is... ha nem jössz, akkor én távol is maradtam volna - dünnyögte a feleletet, kissé rosszallóan nézve a diákseregre, akik most valahogy sokkal nagyobb tömegnek tűntek, mint egyébként. Viszont igazat mondott, mert ha úgy alakult volna, hogy a bátyja nem tud eljönni valamiért, akkor meg se kísérelte volna ezt. Egyszerűen kellett neki, hogy ott legyen mellette Seth.
Persze mikor bementek a terembe, akkor be is célozta a másoktól legtávolabb eső helyet, egészen addig, amíg Seth úgy nem döntött, hogy az úgy nem lesz jó. Végül szusszanva adta meg magát a kényszernek, főleg azért, mert semmi kedve nem volt vitába kezdeni azok előtt, akik immár a kollégái lesznek. Köszöngetett is nekik egyébként szépen, illedelmesen, mert nem a tanárok voltak a gyomorgörcse tárgyai. Ők igazából akkor sem voltak soha, amikor még diákként volt jelen az iskolában.
Mikor aztán végre leültek, akkor kezeit az asztal alá rejtve szórakozott némileg idegesen a talár szélével, és csak akkor nézett fel, amikor Seth újra megszólalt. A tekintete végigsiklott a többieken, aztán megállapodott ismét a tányérján.
- Biztos vagyok benne, hogy téged kedvelni fognak, jó tanár vagy - felelt, nem rejtve véka alá a véleményét, hiszen nem érezte szükségét, hogy fukarkodjon az elismeréssel, ha a bátyjáról volt szó. Egyébként is mindig felnézett Seth-re, ez pedig a mai napig így van, mert mégis csak ő a nagy és okos bátyó, és ez mindig is így marad.
- Én egyelőre csak kíváncsi vagyok, hogy mennyien fognak jelentkezni legilimenciára - nézett fel ismét, töprengve bámulva pár másodpercig a diákok tömegét. Jó eséllyel már itt ülnek, akiket tanítani fog, ez pedig egy kicsit még jobban görcsbe szorította a gyomrát. Igyekezett rejteni zavarát, mégsem kellett volna zöldfülű kamasznak tűnni a felnőttek között.