Talárja, süvege

A nagyterem felé vezető lépcsőn és folyosószakaszon szapora cipőkopogás visszhangzik. Thaihasy kisasszony ugyanis ismét késésben van, annyit vacakolt otthon, annyit rágódott, hogy végül csak később indult el. Persze azért őt sem kell félteni, Hullócsillagját a kezei közé kapva száguldott el a faluból a kastély bejáratáig, női lovaglóülésben, fél kezével a szép süvegét fejéhez szorítva. A hatalmas tölgyfaajtónál leszállt ugyan, de nem azért, mert úgy félne a házirendtől. Inkább csak benne van, amit kisdiákként sem szeretett; a porték óhatatlanul gonosz, méregető pillantásai, amivel folyamatosan azzal fenyegetik, hogy beárulják a Házvezetőnek. Izé, jelen esetben az igazgatónak. Miközben sebtében kapkodja a lábait, egy pillanatra elgondolkozik azon, hogyha felveszik ide tanárnak, hogy fog viszonyulni majd a rettegett Felagund professzorhoz, hiszen egykor még ő volt a házvezetője, no meg a legszadistább tanára (Csíkszentmihályi után persze), így meg még az is benne van a pakliban, hogy kollégák lesznek.
~ Tényleg, mennyi idős lehet Felagund? Akkor se volt túl fiatal, mikor ide jártam... ~
De nincs idő efféle gordiuszi csomókon gondolkodni, hiszen már be is ér a Nagyterem ajtaja elé, ami mostanra csak egy szűk résnyire van nyitva. Remek, odabent már megy az évnyitó, ő meg lemaradt róla. Fél kezével szorosan megmarkolja seprűét és átpréseli magát a résen. Illetve ez nem megy olyan könnyen, szenved vele egy kis darabig, mert ezalatt a pár év alatt szedett fel bizonyos helyekre, amik most eléggé megnehezítik a munkáját. De azért teljes siker! Mint ha mi sem történt volna oldalaz el a a fal mellé, miután átért, és onnan figyeli az eseményeket. Úgy tűnik, nem sokan fogták a tanári karból ennyire hagyományosra a figurát, de sebaj. Ő aranyvérű családból származik és legalább büszke rá. Ám az már egy kicsit kellemetlenebbül érinti, hogy óhatatlanul összeöltözött volt Eridonos létére a díszlettel, ami most a Levita dicsőségét hirdeti. Rámosolyog gyorsan Keikora, ha elkapja a pillantását, még integet is szolidan és eltátog egy "Sziá!"-t, azután tovább slisszol kicsit a fal mentén a főnixek asztala felé, hogy legalább távolról, de ismét diáknak érezhesse magát.

Az igazgató úr csak beszél, és beszél, sorolja a diákokat, jön Ármin és az új játékvezető, Viko gyomra pedig lassan félreérthető hangokat hallat, arról nem is beszélve, hogy ott ácsorog a fal mellett, mint aki jót áll magáért, és nem győzi hárítani magáról a furcsa pillantásokat. El is hiszi, amilyen maskarában itt van, nem csoda, hogy feltűnő jelenség, seprűjével a kezében. Wickler professzor belekezd búcsúbeszédébe, persze ezt Eperlány még nem sejti, mindeközben az Eridonosok asztala felé nézelődil. Mintha azt várná, hogy valamelyik régi háztársa még mindig a többiekkel várja a vacsorát. Szomorúan sóhajt, mikor végre rájön, hogy csak felette jártak el az évek. Ő maradt csak vénlány, ő, mert a többiek... de nem tudja befejezni gondolatait, mert az igazgató most jelentette ki, hogy Portnipper professszornak adja át a stafétát. Viko tátott szájjal nézi a terem összességével együtt, ahogy a pocakos, őszülő úr kivonul a pódiumra és zavarában úgy tűnik hirtelen, mintha nem is jutna szóhoz. A fiatal nő emlékszik, hogy mikor kis teljfeles szájú volt annak idején, Portnipper professzor elevatív mágiát tartott, de pont egybeesett a kviddicsedzésekkel, így nem sűrűn járt be. Mondhatni soha, de a tanár úrra azért jól emlékszik. Az újdonsült igazgató azonban nem húzza tovább a szót, nyomban megjennek az asztalokon a lakoma első fogásai. Viko árgus szemekkel tekint a falatozó népségre, aztán visszanéz Portnipper professzorra kiskutya szemekkel. Miért nem ülhet le ő is enni? De Rabbot a szomszédjával és a finom falatokkal van elfoglalva, észre sem veszi a kék süvegben falat támasztó boszorkányt. Éhhalála képei és a temetésén síró-rívó egybegyültek szép beszédei közben zökkenti ki az igazgatói szavak. Tanárok. Végre. Odavonulhat a tanári asztalhoz, mint valami csillag, és ehet majd a desszertből. Hű, biztosan van eperhab, meg eperkrém is... de Portnipper igazgató úr nem mondja a nevét, mi több, egy számára ismerősen csengő játékos neve hangzik el.
- Palarn??! - ez kicsit túl hangosan is sikerült a kelleténél, így Viko most a száját befogva csúszik le a padlóra. Döbbenet. Yar képes volt elvenni Katát? Dehát, dehát...