Susani Moon
     //reggel, 10:22//

Fáradtan ébredtem. Alig bírtam kikászálódni a piha-puha ágyikómból. De sajnos muszáj volt. Benny már alig bírt nyugton maradni, legalább várhatott volna, amíg felöltözöm. Gyorsan magamra kaptam valamit és rendbe szedtem a fejem, aztán kezdődhetett a kiképzőtábor. Jól kifárasztott, de hát a szépségért meg kell szenvedni. Visszatérve a szobámba a hasam jelentette, hogy még semmit nem kapott ma. Mivel a lányok már eltűntek, ezért enyém volt a fürdő, így nyugodtan lezuhanyoztam, felvettem a taláromat és lesiettem reggelizni.
Ilyenkor általában szokott még lenni valami kevés maradék, ám amikor beléptem a terembe az asztalok roskadoztak a sok ételtől. Összefutott a nyál a számban és a levita egyik asztalához lépdeltem.
Leültem egy helyre és bőségesen szedtem a földi jóból. Nagyon meg voltam elégedve az iskolával, már nagyon megszerettem. A nagyterem közben folyamatosan kiürült, én pedig az órámra pillantottam. Két óra múlva órám lesz! De addig még van kettő teljes szabad órácskám. Nos, mivel töltsem? Fogalmam sem volt, így úgy döntöttem, hogy tanulok az egyik vizsgámra. Fogtam egy tányért, pakoltam rá még egy kis elemózsiát, aztán felálltam. Hiszen nekünk van konyhánk! – jutott eszembe, szóval gyorsan befaltam a maradékot és indulni készültem. Felpattantam és hátranéztem, ahol az üres tányérom állt. Ekkor nekiütköztem valaminek. Vagyis valakinek.

Susani Moon

A hirtelen felállástól, nekiütköztem egy lánynak, aki magára öntötte a sárkánylevét. Döbbenten néztem rá és szabadkozni kezdtem.
- Ó, ne haragudj, nem volt szándékos, had se...- meg sem várva a válaszom elindult a terem ajtaja felé, viszont a karkötője beleakadt a taláromba. Segítettem kiszedni a karkötőt, majd a lány után futottam.
- Tényleg bocsi, nem direkt csináltam, csak olyan hirtelen fordultam, meg hogy nem vettelek észre - próbáltam valahogy megállítani. Ekkor érkeztünk a lépcsőfordulóhoz, ahol elé szaladtam és elálltam az útját.
- Had segítsek! - kértem. A lány talárja nem éppen a levitához hasonló volt, így tudtam, hogy nem egy házba járunk és ha felmegy a szobájába, nem mehetek utána. Ruhájából ítélve Eridonosnak néztem, de lehet hogy tévedtem. Nem tudom pontosan, hogy ki kicsoda, hiszen csak pár hónapja érkeztem az iskolába, a vizsgák elején. El is felejtette, anya tanácsát, amit az előtt mondott, mielőtt meghalt. "Légy mindig...illemtudó..." Észbe kaptam és bemutatkoztam.
- Isobel Reeves vagyok. Téged hogy hívnak? - mosolyogtam rá. Reméltem, hogy nem lesz ellenséges és válaszol a kérdésemre.

Susani Moon

A lány Susani néven mutatkozott be, aminek örültem, hiszen ha már elárulja a nevét, könnyebb dolgom van a beszélgetéseknél. Egy jó pont. Nem sok ember öntöttem le sárkánylével, sőt nem szoktam embereket leönteni, hiszen azt figyelem, hogy mikor jön majd egy diák, és jól nyakon öntöm. Susani próbálta a talárjával eltakarni a pólóján okozott foltot, ami többé-kevésbé sikerült is neki. Gyorsan visszaszaladtam a terembe és a legelső szalvétakupacot felmarkolva visszasiettem hozzá és a kezébe nyomtam párat.
- Tessék! Ezzel talán felitathatod! – mosolyogtam rá, majd lehajtott fejjel a foltra koncentráltam és próbáltam valahogy ledörzsölni. Szerettem volna segíteni neki, de egyelőre az lett volna a legokosabb, ha felmegy a szobájába és átveszi a pólóját. Mielőtt szólásra nyitottam volna a számat, Susani megelőzött és egy kérdést tett fel.
- Lavitás? Bocsi, de nem a Levitára gondoltál? – kérdeztem vissza. – Amúgy igen, levitás vagyok, jelenleg első évfolyamos. Te? – érdeklődtem. A talárjából persze tudtam, hogy Eridonos, hiszen ott volt a kis címerkéje a talárján, de azért jó volt megérdeklődni a kilétét. Végül bátorkodtam megszólalni.
- Figyelj, az lenne a legokosabb, ha most felmennél a toronyba és átcserélnéd a pólód! – egy halvány mosolyt küldtem felé, közben a fekete lógó köpenyem birizgáltam és úgy tettem, mintha valami szöszt próbálnék leszedni róla. Persze nem volt ott semmi, ez csak csupán pótcselekvésnek szolgált.

Évzáró/nyitó
Dasha-ruhaVhaj

Életemben nem késtem még sehonnan, ám az évzáróról most lemaradok. Illetve egy részéről. Már órákkal ezelőtt készülődni kezdem, de csak nem sikerült befejeznem. Nem vagyok olyan piperkőc, hogy ne tudjam összedobni a ruhát és a hajat öt perc alatt, de ez most tényleg nem ment. Már kezdtem feladni ezt az egész évnyitósdit, de tudtam, hogy el kell mennem. Nem maradhatok le egy ilyen fontos eseményről. A ruhámmal nem volt sok gondom, az igazi kihívást a hajam megcsinálása jelentette. Majdnem két órán keresztül azon gondolkoztam, hogy milyen legyen, párat lerajzoltam magamnak, de végül egy virágosnál maradtam. Lezuhanyoztam, előtte még bekaptam pár kekszet, aztán nekifeküdtem a frizurámnak. A fonás és a göndörítés még oké, ment, de a virágok sehogy sem akartak megmaradni a szőke tincseimben. Folyton kiesett és a földre zuhant, aztán pedig majdnem eltapostam. A végére már tiszta ideg voltam, majd lesz, ahogy lesz, elmegyek sima kiengedett hajjal. Még egyszer utoljára próbálkoztam vele, akkor persze sikerült. Fáradtan legyintettem, majd magamra kaptam a ruhát, amit apám direkt erre az alkalomra vett, aztán siettem cipőt keresni. Nem igazán szerettem kiöltözni, így kicsit kényelmetlenül éreztem magam háromnegyed hétkor a fürdőszobában a tükör előtt. Még megfordult a fejemben, hogy visszafordulhatok, de nem. A kutyám persze az ajtó előtt állt és nyüszített, mint egy őrült, de szerencsére csak én voltam épp „itthon”.
A lányok már réges-rég elmentek, én pedig még mindig itt vesződtem magammal. A kezem már indult volna, hogy kitépje a hajamból a sok hullámcsatot, de az utolsó pillanatban végül megállítottam. Az ajtó előtt kuporgó élőlényt visszaküldtem a helyére, jó éjszakát kívántam neki, majd halk sóhajtással kiléptem az ajtón és a lépcső felé vettem az irányt. Körülbelül hét óra előtt egy-két perccel eshettem be a terembe, viszont sok ember még mozgolódott.
Kicsit nyugodtabban léptem be a terembe és hajtottam be magam után az ajtót, amikor az igazgató felállt a székéről és a pódium felé igyekezett. Erőt vettem magamhoz, a házam, illetve az évfolyamtársaimhoz siettem, majd leültem egy üres helyre. Nem igazán figyeltem, hogy ki mellé kerültem, vagy, hogy kik mellé ültem, reménykedtem benne, hogy a másodikosok közé perdültem, így csak halál nyugodtsággal hallgattam végig az igazgató bácsi beszédét, tapsoltam ahol kellett, aztán a végén körülnéztem. Láttam pár ismerős arcot az évfolyamomból, így biztos voltam benne, hogy jó helyre ültem. A mellettem lévő lányt nem ismertem, de nem volt kedvem ismerkedni, így csak a kaják felé fordultam. Rettentő éhes voltam, azon a két kekszen kívül, amit körülbelül két órája fogyasztottam el, nem ettem semmit. A tányéromra halmoztam minden finomságot, majd nekiláttam, hogy egyek. Az asztaloknál mozgolódás vette kezdetét, de én csak ettem és ettem. Hirtelen kivágódott az ajtó és valaki egy bűzbombát eresztett be a terembe. Hamarosan elárasztott minket a bűz, ám egy fürge kezű tanár bácsi a pálcájával kitisztította a termet, majd visszafordult beszélgetőtársához. Nekem nem volt párom, akivel táncolhattam volna, sem pedig beszélgetőpartnerem, így csak csöndben ültem az asztalnál és a díszítést figyeltem, ami természetesen kék és bronz színekben pompázott.

Susani - zárás

Tényleg nagyon sajnáltam a lány pulcsiját, de az időt viszont nem tudom visszaforgatni. Ha vissza lehetne menni, visszamennék és akkor ez az egész nem történik meg. Szerintem Susani is ezt tette volna, de nem osztottam meg vele ezt a gondolatom, csak úgy magamban mosolyogtam egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit. Amit már eddig is tudtam, azt ő most újra elmondta: eridonos. Na, bumm! Igazam lett.
Az viszont még újdonság volt számomra, hogy elsős. Persze, gondolhattam volna, hiszen a levita asztalánál álldogált, viszont nem tudom, hogy mit keresett itt. De ez most nem lényeges. Amíg én beszéltem, ő a sarokban hálót szövögető pókot figyelte, ami egy kicsit rosszul esett. Most mentünk egymásnak, ráömlött a sárkánylé – ami azért egy kicsit furcsa ital – és ő ahelyett, hogy rám figyelne, egy pókot nézeget? Jó, tudom, hogy nem vagyok egy üdítő társaság, és hogy kevésszer szólalok meg, de ha mégis akkor illendő lenne rám figyelni. Míg ezen morgolódtam magamban, Susani újra rám figyelt, aztán megköszönve a tanácsom sarkon fordult és ott hagyott a terem közepén, szalvétákkal a kezemben.
- Na, szuper… ezt most takaríthatom el – halkan mormogtam a szavakat, nem volt kedvem magyarázkodni, vagy a figyelem középpontjába kerülni. Már azzal, hogy elöntöttem a lányt, és a tálca leesett a teremben mindenki felénk fordult. Komolyan, nem kéne nektek reggeliznetek? Ekkor jutott eszembe, hogy nekem még be kell fejeznem egy levelet apáméknak, így gyorsan beleszórtam a koszos szalvétákat a szemetesbe és indultam ki a teremből. Sikeresen kijutottam, azután pedig a levita tornyok felé indultam. Remélem, a napom további része már jobb lesz!

Évnyitó-Dasha

A nagyterem eléggé zsúfolt volt és köztudott tény, hogy nem szeretem a tömeget. Kicsit kellemetlenül éreztem magam az emberek között, de tudtam, hogy ilyen esemény kevés van egy évben, szóval gyakorlatilag ez tartotta bennem a lelket. Az egyetlen dolog, amivel ma foglalkoztam az a hasam volt. Telelapátoltam a tányérom minden földi jóval és nekiláttam, hogy megtöltsem végre a korgó kis türelmetlent. A lány, aki mellé leültem egy levelet tartott a kezében, majd mérgében az asztalra vágta és ő is szedett az ételből.
Nem akartam, de mégis sikerült elolvasnom egy sort belőle. Nem értettem ugyan, hogy mi volt ráírva, ugyanis nem magyarul írták, de nem zavartattam magam és tovább ettem. Egy ideig csend volt köztünk, csak a nagyterem zsongott, de ami engem zavart az nem a zaj, hanem az embertömeg volt. De ezt már mondtam. A lány épp húst kóstolgatott, én pedig valami zöldségen nyammogtam. Már tudom minek volt ilyen rossz íze.
A tányér szélére toltam az undormányt és inkább valami süti után néztem. Szépen bekajáltam süteményből, de aztán kerestem még egy kis édességet. Vattacukor keresésre indultam, ám a teremben nem volt. Esetlenül roskadtam le a székre, vagy padra, attól függ mi volt ez. A lány a könyökével felém tolta az előbb olvasott levelet, amire csodálkozva felé fordultam, majd mikor összeért a tekintetünk felkapta a levelet és rám mosolygott. Bocsánatot kért, mire én halkan megszólaltam.
- Ugyan, nincs miért.
De tényleg. Nem tudom miért kért bocsánatot, hiszen nem tett se ő, se én semmi rosszat. Ez az évnyitó egy kicsit felszabadított, kezdtem magam jobban érezni, de a fejem még mindig szörnyen hasogatott. Attól a perctől kezdve, ahogy beléptem a terembe, a fejemre mintha ólmot tettek volna. Szédültem, hányingerem volt, rázott a hideg, csak abban reménykedtem, hogy ne legyek rosszul. Nem tett volna jót sem a lánynak, sem a bálnak az, ha én most itt elájulok. De sajnos már a határán voltam. Nem tehetek róla, de ezt nem én irányítom.
A kezem hideg volt, így a lángoló homlokomra tettem, amitől egy kicsit jobb lett ugyan, de az arcom nagyon elsápadt. Lehajtottam a fejem, nehogy valaki itt még elájuljon tőlem, mert akkor én is az ő sorsára jutok.

Dasha és Bálint

Nem lehetek most rosszul. Ez az évnyitó túl fontos ahhoz, hogy itt most jelenetet rendezzek – bár ezt nem én döntöm el. Kitartón szívtam be a levegőt, majd fújtam ki, de tudtam, hogy ez nem sokat segít. Úgy tűnt, hogy egy kicsit lenyugodtak a kedélyek, ezért felemeltem a fejem, de a kezem még mindig a homlokomon nyugtattam. Jót tett ez a kis hideg, de a jobb tenyerem kezdett egy hőmérsékletűvé válni a homlokommal.
Ez most értelmes volt? Megcseréltem a kezem, így már a balon támaszkodtam. Nem láttam magam kívülről, de biztos voltam benne, hogy rosszul nézek ki. Az arcom sápadt lehetett, a hajam egy kissé széjjel esett, a szeme folyton lecsukódott, és így tovább. A mellettem ülő lány kóstolgatni kezdte a süteményeket, amikor én felálltam és az innivalós asztalhoz sétáltam. Útközben párszor meg is botlottam, de el nem estem.
Ittam pár korty… mit is? Na valamit, aztán megfordulva a szememmel a helyemet kerestem. Nem volt nagy előrelépés, de amint visszaültem a padra egy kicsit jobban éreztem már magam. A hölgy után én is vettem abból a kekszes valamiből, aztán jóízűen beleharaptam. Az arcom összerándult, szemeimet behunytam és úgy rágtam tovább a pépet. Mire elnyammogtam azt a hat-hét centis sütit, a fejem már egy kicsit alábbhagyott a fájással és már szédülni sem szédültem. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, aztán felnéztem a plafonra.
Amint visszafordultam az asztalhoz, tekintetem észrevette a sok körülöttem ülő embert, amitől újra szédülni kezdtem és kicsit megingtam. A mellettem ülő lány felém fordult és aggódva kérdezett valamit… pontosan nem tudom, hogy mi volt a kérdés, csak fásultan bólintottam és mosolyogni próbáltam. Pár korty víz majd segít – gondolkodjunk reálisan. Miután erőm nem volt, hogy felálljak, tovább szenvedtem a padon, amikor odalépett hozzánk egy fiú. Arcszerkezete hasonló volt, mint a lányé, aki mellettem ült és épp engem nézett.
A srác kérdezett valamit, talán olyasmit, hogy leülhet-e, de nem figyeltem. Szokás szerint. De várjunk, hiszen ez nem én vagyok. Ennyire nem lehetek antiszociális. Nem voltam magammal megelégedve, még egy kicsit sem. A fiú közben leült, amire szintén nem figyeltem, majd ő is aggódva tekintett rám.
- Igen, igen, persze, jól vagyok.
Válaszoltam mindkettőjük kérdésére, bár a lány előbb feltette. Komolyan, miért velem törődik mindenki? Bár nem azt mondom, hogy nem volt jó érzés, meg tudom, hogy fordított helyzetben én is aggódva tekintettem volna a diáktársamra, de egy kicsit furcsálltam. Viszont valahol bent örültem is és melegséggel töltött el az, hogy ennyire fontos vagyok nekik… fontos? Ugyan, csak nem akarják, hogy elájuljak. Igen, biztos ezért csinálják.

Dasha és Bálint

Jól van, nyugi. Mindjárt jobb lesz. Ezekkel a szavakkal szoktam nyugtatgatni magam, ha szédülni kezdek. Bár a fejfájás és a sápadtság már eltűnt, de a szoba még mindig forgott velem. Ez ellen viszont nem tehetek semmit. Az étel még, úgy ahogy megnyugtat, de az, hogy itt mellettem aggódnak, na, hát az cseppet sem. Próbáltam valahogy leállítani őket, de hiába. Az ilyet nagyon utálom.
Próbálnak segíteni, de csak rosszabbítják a helyzetet. Ilyenkor kedvem lenne nyílpuskával… jó, inkább hagyjuk, még felidegesítem magam és idehányok. Na, az kéne még csak ide! Ha összerókázom a nagytermet az évnyitón, akkor biztos, hogy mindenki engem fog nézni és nem csak ketten fogják dobálni felém az idegtépő kérdéseket. Az idegesség-mérőm egyre feljebb kúszott, amíg ezeken rágódtam, de aztán a fiú felállt és elment. Meglepetten pillantottam fel, hogy vajon hova mehetett, de mire kifürkésztem a szememmel, már újra előttem termett és egy pohár vizet tett le elém az asztalra. Egy kicsit furán nézhettem rá, de aztán hálás mosolyt küldtem felé, végül pedig megfogtam a bögrét – már ha az – és egy húzásra kiiszom belőle a folyadékot. Egy kicsit ingerli a torkom, de sebaj.
A fiú utána egy dobozt vesz elő és újra felém nyújtja, majd felnyitja a tetejét. Kíváncsian, és már egy kicsit színesebb arccal pillantok a dobozra, amiben fekete szőlőcukrok fekszenek. A srác megkínált, egyel, de most komolyan nem erre van szükségem. Nem értem mi lehet velem. Ilyen még sosem történt, mióta megtörtént az az eset… utána voltak ilyen problémáim, de az már régen volt. El kellett volna, hogy múljon, helyette pedig visszatért. Ezt most nem értem. Mindenesetre az évnyitó további részét a szobámban lennék hajlandó eltölteni, de sajnos nem lehet. Egy ilyen fontos eseményt, mint ez, nem hagyhatok ki. Jaj, miért kellett egyáltalán eljönnöm ide? Akkor nem kellett volna se a hajammal, se a ruhámmal törődni, de most már mindegy. A koreai lány a nevünk után érdeklődött, amire én újra lehajtottam a fejem. A fiú, aki visszaült elém, Rentai Bálint néven mutatkozott be. Tudtam, hogy most rajtam a sor, de a nevem helyett valami mást mondhattam. Pontosan nem emlékszem már rá, hogy mit, de valamit biztos.
- Kaphatnék… kaphatnék egy… öhm…
Az állapotom rosszabbodott, a szívem egyre gyorsabban vert, az arcom teljesen elsápadt és a lábaim remegni kezdtek. A kezem, amivel eddig a fejem tartottam az asztalra zuhant, majd azt követte a fejem is. A homlokom az alkaromra esett, aztán a testem egyre csak csúszni kezdett a padról. Rázott a hideg, a fejem újra lüktetni kezdett, a szemeimet alig bírtam nyitva tartani, a lábaimból pedig kiszállt az erő.
Tényleg nem tudom mi történt velem, sőt a további eseményekre már nem is emlékszem. Az utolsó, ami még nem homályos, hogy a padról a földre zuhanok, ki a két széksor közé, aztán a szám és a szemem magától becsukódik, majd levegőt is alig kapok. Segítség! akarom mondani, de nem megy. Meg fogok halni…

Évnyitó - Dasha
Ruha

---

Évnyitó - Dasha

---

Évnyitó - Dasha

---

Évnyitó - Dasha, kicsit Ly

---

Anthony

Jelmez

Anthony

Jelmez

Anthony

Anthony

Dasha <3
 ~ A talár alatt.

Dasha <3