Évnyitó - Egyelőre helyemet keresve...

 Eljött ez a nap is, az Évnyitó napja. Itteni második életem első estéje ez, és már nagyon vártam, hogy elérkezzen. Nem késtem, de korán sem jöttem, épp időben toppantam be a terembe. Szokásom a pontosság és ezt diákjaimtól is el fogom majd várni. Visszatértem hát régi munkahelyemre, ráadásul nem is akárhogyan tettem mindezt. Úgy sikerült kiviteleznem, mint egy dupla leszúrt Rittingert egy profi korcsolyázónak. Nem is oly soká hivatalossá válik, hogy egykori tantárgyam a Gemmológia professzornőjeként fogok megint dolgozni ebben a csodás intézményben, s ez nagy megelégedéssel tölt el. Amikor elolvastam az értesítő baglyot az állás elnyeréséről úgy ujjongtam, sikongattam és ugráltam akkori szállásomon, akár egy gyermek, aki megkapta élete első macskáját. Boldog voltam, igazán boldog.
 Enyhe szorító érzéssel szívem tájékán indulok el az ünnepség helyszínére, s lépteim zaját hidegen vetik vissza a hatalmas falak. Félve vágyom a viszontlátást és csak remélni tudom, hogy az emlékezetemben élő Bagolykő most is olyan remek hely mint sok évvel ezelőtt volt. Küllemében nem történtek drasztikus módosítások, s ezt örömmel konstatálom.
 Belépve a Nagyterembe pillantásom azonnal a tanári asztal területe felé vetül, és megrohannak az emlékek. Egy morózus kolléga, akivel fura barátság fűzött össze, a kopogószellem és két kedves kollégám, akik lányukká fogadtak. Szemem könny csípi, de sóhajtok egyet és elmosolyodom. A múlt, bár szép volt elmúlt, most a jelen van terítéken, ami szintúgy szép lehet és csak rajtam múlik, az lesz-e vagy sem. ~...Mindent meg fogok tenni, hogy jó legyen...~ Biztatom magam, s eközben kissé keresem a helyem, téblábolok egy darabig akár az elsős diákok, akik frissen csöppentek ide és nem tudják mitévők legyenek a sokaságban. Kamaszos élmény mondhatom, pedig már nem vagyok kamasz, ami ruházatomon és hajam ősz szálain is meglátszik. Nem fiatal, kezdő tanár vagyok immár, hanem egy elegáns nő kisestélyiben, aki dísztalárját csak karjára hajtva tartja. Hajam kiengedve omlik le egészen derekam ívéig, fülemben két mindig benne lévő pár fülbevalóm mellett a harmadik egy-egy szárnyat tartó szkarabeuszt formál. Remélem szerencsét hoz ez az egyiptomi motívum.
 Végre kezdem megtalálni önmagam, s ahogy pillanatnyi zavarom elmúlik megszeppent mazsolából átavanzsálok rutinos professzorrá. Könnyed apró léptekkel igyekszem felmérni mennyit változott az iskola ezen terme mióta nem láttam. A diáksereg ugyanolyan vegyes, színes és zsibongó, mint hajdanán, ami megnyugtató tény. A díszítés sárga-fekete mivoltából rögtön tudom melyik ház lett a múlt év bajnoka. Érdekes lesz fekete tányérról enni az ételeket. Ahogy sorjázok az emberek közt, ismerős arcok után kutatva, elhaladok minden ház asztala előtt. Néhány diák pislog fel csak rám, s idegenként néznek pár pillanatig, tekintetükkel gyorsan elhaladnak rajtam, bizonyára azt várják, hogy bemutassanak bennünket újakat. Én magam is kíváncsian várom kikkel osztom majd meg a tanítás sűrű szövésű anyagát, kikkel öltök együtt és hímzem tele diák elmék tucatját, hogy az év végére a tudás míves motívummá álljon össze bennük.
 Végül odalépek a tanári asztalhoz és leülök az utolsó üresen álló székek egyikére, büszkén és nyugalmat sugárzó testtartást felvéve fürkészem a mellettem lévőket és felfedezek pár ismerőt. Bevallom mindig visszavágytam ide, de sosem hittem, hogy valóban itt leszek egyszer. Némán nézelődöm tovább, társaság híján, biztosan nem ismertek fel, figyelem az Igazgató szavait és várom miként alakul az este további része.

Évnyitó - Damjanovits Ármin

 Mialatt én a mellettem ülőket és az igazgatót figyeltem mellém telepedett egy úriember. Fiatal és helyes, már ami arcberendezését illeti. Azt, hogy hangja és egyéb részei milyenek csak akkor tudom megállapítani amikor az Igazgató szólítja, s ő felemelkedik, odalép az idős mágus mellé, majd kihirdeti az ez évre érvényes kviddicsmeccsekkel kapcsolatos információkat.
 Nem tudok rá annyira figyelni, sosem kultiváltam ezt a sportágat, inkább az olyan erőpróbák vonzottak amik magányosan is űzhetők és a koncentrációra és a pontosságra építenek, mint például a mágus és mugli íjászat. Ettől függetlenül értem mi a lényege asztaltársam mondandójának. Amikor befejezi beszédét visszatér a tanári asztalhoz és ismét elfoglalja helyét mellettem. Odafordulok hozzá, elmosolyodom majd nagyon halkan, szinte suttogva szólalok meg.

- Ön lett a rossz hír hozója...Bár ki tudja, ebből a visszarendeződésből a végén még jó is kisülhet. Amúgy Artemisia Rubya vagyok, régi-új gemmológia professzornő.

 Szavaim egy mosollyal zárom. Remélem a fiatalember veszi a lapot és poénnak, nem pedig sértésnek tekinti az első mondatban tőlem kapott titulusát. Furcsa úgy ülni itt, hogy kimaradt nagyjából öt év az életemből, már ami a Bagolykőbeli dolgokat illeti. Ez egy kicsit frusztrál, de úgy gondolom bele fogok rázódni hamar, mert elég vehemens és gyors vagyok ebből a szempontból.
 Könnyen alkalmazkodom az új és változó körülményekhez attól függetlenül, hogy magát a változást nem szeretem. Elég rituális és bizonyos dolgokkal kapcsolatban már-már konzervatív nőszemély vagyok, aki háklis saját környezetének harmóniájára, annak ellenére, hogy viselkedésem és habitusom ennek pont az ellentétéről ad tanúbizonyságot. Két pólusú a jellemem, amit remélem diákjaim nem vesznek olyan rossz néven, ha rájönne ebből nekik semmi hátrányuk nem fog származni. Velük egyformán bánok és bármiben számíthatnak rám. Bízom benne, hogy lesznek olyan tanítványaim és talán kollégáim is, akik meglátják bennem a néha kicsit KőSzívű, de szerethető és tisztelhető VadMacskát.    

Bemutatás, az évnyitó vége, majd távozásom

 Pár szót beszélgetünk Damjanovits úrral csendesen, szinte kamaszosan suttogva mígnem az igazgató kiejti az "új tanárok bemutatása" szókapcsolatot. Névsor és nem szerint oszt el bennünket, így engem másodikként említ meg. Nevem elhangzásakor a diákokra mosolygok, majd finoman meghajtom fejem feléjük és kollégáim felé is.
 Ezt jöveti még számos idegen név és arc felsorolása a hozzájuk tartozó tantárgyak megnevezésével együtt. Figyelek és igyekszem megjegyezni minden arcot, nevet és az adott kolléga által tanított tárgyat is. Ezt követően előkerülnek az ételek.
 Nekem egy finom meleg tárkonnyal fűszerezett raguleves a jussom, majd egy általam eddig Mátrai Borzaska néven ismert finom, répaszálas bundában sült töltött húsféleség, köretként párolt zöldséget kaptam hozzá legnagyobb örömömre. A desszertem pedig mi más is lehetne, mint egy masszív csokoládétorta, amit a nagyszüleim mindig úgy emlegettek, hogy Stefánia szelet. Minden része csokoládés a tetején keserű kakaópor a szórás.
 Bőségesen bevacsoráztam és az évnyitó is vége felé jár, néhány kolléga egymással beszélget, a diákok lassan szállingóznak kifelé a nagyteremből mint az őszi levelek, titokban csendesen. Úgy döntök ma nem kezdek bele semmiféle ismerkedésbe senkivel, lesz remélhetőleg jó pár évem rá. Ezért apró, de határozott lépteimet lakrészem felé veszem, hiszen ott is sok még a teendőm mire teljesen berendezkedem.
 Útközben páran, azok közül akik figyeltek köszönnek nekem, de nagy részük még mindig a lakoma hatása alatt áll és kábultan kóricálnak körleteik környékén. Csak mosolygok egyet rajtuk, és amikor elérem a bejáratot megérintem őrző ónixangyalomat, s közben kimondom a varázsszót mellyel azonosít, majd belépek és a holnap csodájának reményében zárom be magam mögött a nehéz ébenfa ajtót.

Bálra érkezésem

Öltözetem


 Eljött ez a nap is. Karácsonyi Bál lesz ma este. A múlt jut eszembe, régi történetek, egy szellem és az ő testet öltése. Régen volt, réges-rég, dőlt a fény a terembe...Ismerős, bennem él...Már felsejleni sem mer... Dúdolok magamban egy dallamot ahogyan mélyzöld estélyimben igyekszem a Nagyterem felé.
 Hajamat az alkalomra félig feltűztem egy malachitdarabokkal mozaik szerűen kirakott csattal, sminkem lágy de nőies, fülemben a két szokásos pár fülbevalón kívül egy termetesebb rombusz alakú darab van, nyakéket nem viselek és gyűrűt is csak egyet az ónix köveset. Lépteim zaját visszavetik a vaskos, masszív és hűvös kőfalak.
 Belépve teljesen ámulatba ejt a csodás díszítés, a hófehér varázs, akár egy jégbe zárt tündérvilág olyan lett a miliő. Pislogva nézek körbe, s egy pillanatra kislánynak érzem magam akit átjárt a karácsony igézete. Szabadon lévő vállaimra hópihék hullnak a megbűvölt mennyezetről, de nem fázom tőlük mert eltűnnek olvadás helyett.
 Látom a Kastély lakói jórészt már megjelentek, de nincs még itt az akire várok. Csendben elsétálok a tanári asztalsor felé és kíváncsian szemlélődöm tovább, nem elegyedem szóba senkivel csak, ha megszólítanak. Úgy tűnhet petrezselymet árulni jöttem, ám igazából leperegnek előttem annak az öt évvel ezelőtti hasonló bálnak az emlékei.  
 A heg eltüntető bűbájt alkalmaztam ugyan, de a tetoválás láthatatlanná tevőt nem. Azt hiszem itt az ideje a felvállalásnak, ha már a szeretet és elfogadás ünnepe van. Ennek értelmében gerincem mentén a szürkeárnyalatos borostyán indákat, melyek felfutnak a tarkómig, a ruha alatt pedig le egészen testem támaszát adó csontjaim végéig, és a bal csuklómra varrt, szintén szürke, arcot formázó levélmotívumot is láthatják a szemfülesek.
 Kíváncsi leszek a Levitások reakcióira, ha egyáltalán lesz ilyen. Kiismerve a többi ház diákjait, talán a Rellonosoktól számíthatok bármiféle megjegyzésre. De valahol el kell kezdeni a valódi Artemisia Desideria Rubya adagolását, aki nagy dózisban eléggé mérgező tud lenni. Tehát most csak egy cseppnyi lesz belőlem itt jelen. Azután meglátom, hogy legyen.

Karácsonyi Bál - Ádám és Kalászi úr


 Mint űzött vad ki prédaként fut keresztül a vad pusztaságon, úgy kerülget embert, s asztalt Kedvesem, hogy ne lepleződjünk le. Megéreztem jöttét, ahogy belépett megláttam mert tudat alatt belém ivódtak testéből áradó sejtszintű rezgései. Na jó ezt mondanám Gemmológusként, nőként inkább azzal magyarázom a jelenséget, hogy szíveink közt a szerelem arany szálat húzott mely megpendül, ha egymáshoz közeledünk.
 Romantikus vagyok, legbelül mélyen, ám ezt igyekszem palástolni mert gyengének tüntet fel, bár mások szerint ez tesz kívánatossá egy nőt. Nem osztom ezt a nézetet, hiszen az életet nem nézhetem csak rózsaszín szemüvegen át mert akkor nem veszem észre, hogy kik és hányan ejtenek éppen át. Ezért csak elmémben és szívem legmélyén élem meg a meghitt érzelmeket, illetve csak azok felé akiket erre érdemesnek ítélek és Ő ezek közt a személyek közt van.
 Odaérve hozzám némán meghajol előtte és táncra kér. Rámosolygok, mert ha látom ezt érzem helyesnek és biccentek felé, majd kezem kezébe helyezem és hagyom had vezessen a táncparkett felé. Tetszik a külleme, nagyon elegáns, milyen is lenne más, csodás és férfias. Karjában megnyugvást lelek és finoman ringatózom a zene ritmusára.
 Hirtelen tör rám a vágy és az ötlet, melyet szinte azonnal tettem követ. Szegve szabályomat, hogy védjük titkunkat - kettőnk ügyét, megszegem és ajkam az övére helyezem. Finoman érintem nem tolakszom, ha akarja saját száját csak elhúzza és a csóknak vége is, ám ha kívánja tovább tarthat egy lélegzetnél, hogy ezzel lebbentse fel végérvényesen a fátylat és hozza tudtára a világnak: Egyek vagyunk Ő és én. Miután a táncunkat Ádámmal eljártuk észreveszem, hogy néhány Levitás diák megérkezett.

- Ne haragudj Kedvesem, de egy tartozásom le kell törlesztenem.

 Mondom Szerelmemnek és rákacsintok majd elindulok a Kékek asztala felé és meg sem állok addig míg eléjük nem érek. Megvárom míg a diákok beszélgetésüket befejezik, majd illőn köszöntöm őket, most nem csak professzorukként, hanem Házvezető helyettesükként is jelen vagyok közöttük, s egy nebulóhoz külön szavakat is intézek.

- Jó estét! Ugye csodás ez a Bál? Nekem nagyon tetszik, a díszítés mesés, jövőre a Levitát öltöztethetnénk ilyen hólepelbe, mit szólnának hozzá?
 Oh, jut eszembe Kalászi úr köszönöm az ajándékot, nagyon hasznos és kedves volt öntől, hogy gondolt rám. Ezért cserébe és mert kérte azt hiszem itt az ideje, hogy táncoljunk, nemde?

 Kérdezem a fiatalembert és mosolyogva főt hajtok előtte. Kíváncsi leszek hogyan reagál erre a hölgyválaszra, mivel kiskamasz még, lehet zavarba hozom, ki tudja majd az idő ezt is kiforogja. Ádám biztosan nem lesz féltékeny, hiszen ez egy ilyen este, tudjuk be annak hogy a karácsony a fagyos hideg kőszívebe is becsempészi a szeretet remény melegét. Amíg az ifjúra várok körbepillantok és egyre több tanulót és kollégát látok, s az a vicces mindebben, hogy mivel főleg a lakteremben vagy a termemben tartózkodom egy részüket nem is láttam csak talán az évnyitón, így szinte idegenek a számomra.

Kalászi úr és a KékKisasszonyok

 A lányoknak tetszik az ötletem, miszerint a Levita klubhelyiségét is hasonlóan kellene feldíszíteni a következő évben. Amikor táncba hívom Kalászi úrfit felpattan a hölgyek szeme, furcsállják a dolgot, amit nem csodálok.
 Különösen Sama kisasszony viselkedik félreérthetetlenül, aki mint észrevettem gyengéd érzelmeket táplál iránta, hiába a tagadás ez látványos áhítozás, ám a fiú kissé csapodár és hetyke. Ami nem baj, de tőle az ember nem várhat mélyenszántó érzelmekre, egyelőre. Mentsége erre kora és kedves külleme, amit jól használ fel.
 Kiérünk a parkettre és elkezdünk keringőzni. A fiú átfogja derekam és egészen jól vezeti a ritmust, nem tiszteli meg azzal, hogy nem lép rá és ezt örömmel konstatálom. Közben feltett kérdésére az ajándékával kapcsolatban csak ez után reagálok.

- Nem fogom velük sem fenékbe, sem hátba lőni, ettől ne féljen. A vesszők itt maradnak a Kastélyban. A tegezt pedig holnap haza fogom vinni és egy rakat magában veszteglő nyilat tervezek tárolni benne.

 Lépéseink lassúak az idő ólomlábakon jár míg táncolunk, szó nem hagyja el számat. Tekintetemmel Ádámot keresem, de eltűnt szemem elől, remélem szerez egy egy pohár innivalót. Jól fog esni, eléggé megszomjaztam. A zene utolsó taktusa is elhal, mire én kecsesen meghajtom fejem és beszélni kezdek.

- Köszönöm a táncot és további kellemes estét, illetve békés ünnepeket kívánok. Viszlát Kalászi úr!

 Elbúcsúzom majd komótosan sétálgatni kezdek a teremben, érdeklődve sorjázok az egyre sűrűbb embertömeg között. Amikor végül megtalálom Kedvesemet megegyezünk, hogy szép csendben eltűnünk mindketten és kihasználva a pillanat háborítatlanságát összepakolunk a holnapi útra.
 Korán reggel találkozunk a falu határában majd útra kelünk, hogy meglátogassuk a Családomat Spanyolországi otthonunkban és ezzel együtt megejtsük Párom bemutatást. Már előre tartok az egésztől, de talán a Karácsony hangulata enyhíteni fogja a helyzet kellemetlen komolyságát. Csak remélni merem, hogy végül mégis minden rendben lesz.

Év záró/nyitó ünnepség

 A szünet olyan gyorsan telt el, ahogy a szél fújja a lehullott leveleket az udvaron. Szaladtak a napok és most azon kapom magam, hogy már itt ülök megint a tanári asztalnál bal oldalt, legszélen. Levita kék-bronzban áll a helység és a teríték, aminek örülök és büszkén vezetem körbe pillantásom, de korán van még a diákok jó része odakinn tobzódik és csevegi el társainak a nyár élményeit. Jó nekik, gondolom magamban és eszembe jut saját diákkorom. Nosztalgiázgatok szépen csendben és figyelem, ahogy lassan mégiscsak megtelik a Nagyterem.
 Fekete dísztalárom alatt egy vérszín estélyit viselek, hozzá a szokásos ékszereimet, egyet kivéve. Vőlegényem apjától kapott medálom nincs rajtam, veszekedésünk óta az most talonban, egy puha selyemmel bélelt dobozban pihen, szerelmünkkel együtt. A féltékenységet nem tűröm, szabad vagyok de hűséges, ha ezt nem tudja felfogni nincs közös jövőnk. Kár féltenie, mert fogadtam: Az övé vagyok. Hordom a gyűrűjét, nem tehetvén amúgy sem mást mert egészségemnek is záloga az ékszer, illetve a benne lévő kövek. Azért jöttem ide ilyen hamar, hogy lássam bejönni. A vitánk, vagyis év vége óta nem találkoztunk. Ahogy én úgy ő is családjához tért haza. Furcsa lesz ismét a közelemben tudni, hogy vajon megbocsátottunk-e egymásnak az majd ezen az estén kiderül.
 Addig is míg várok csendben tovább szemlélődöm. Nézek, de nem látok, lélekben máshol járok, fahéj íriszem fénytelen ürességgel fixíroz immár egyetlen pontot és valami látenset keres, ami sohasem volt ott. Koncentrálok, kizárom a világot és csak a mellkasom közepét érzékelem. Smaragd baglyom zölden ragyogó fénye világítja be lelki szemeim előtt szívem s negyedik csakrám, gyógyítva sebeit, mint a hegedűből kicsalt édesbús dallamok, ez a kő is így szól hozzám. Befelé figyelek csupán,  hiába vesz körül a mind hangosabban zsibongó ember orkán.

Nagyterem -Év záró/nyitó ünnepség -Ádám

 Egyre csak jönnek és jönnek diákból és kollégából egyre több és több lesz. Nekem csak foltok ők, suhanó árnyak, testtelen hangfoszlányok zümmögő tömege. Minden a kék-bronz pompában töltött perccel egyre szürkébbnek érzem most magam, csak smaragdbaglyom zöldell örök, mély-sötét reményként szívem felett. Érzem bevonja, átjárja energiája, de a sebek nem hegednek hiába, csak mélyültek a szünet alatt és ebben a minutumban is. A szüleim nem vettek ebből észre semmit, jól titkoltam bánatom, előttük megszokott-mosolygós álarcot hordtam, Vőlegényem hiányát munkahelyi kiküldetésével odáztam.
 Amikor szinte minden éjjel álmatlanul forgolódtam feladtam, inkább kiszöktem sétálni a közeli folyópartra. Végighallgattam minden kedvenc számomat és néha csak hajnalban tértem haza. Egyik ilyen kóborlásomkor belebotlottam Blasba, aki jött meglátogatni minket, és szabadidejét azzal töltötte, hogy a napfelkeltét fotózta a víz mellett. Észrevette a könnyeket amiket törölgettem, rögtön tudta mi történt velem. Nem mondott semmit, csak átölelt. Tudta hiába szólna, hallgatott és hagyta, hogy vállán zokogjak. Szörnyű időszak volt, de elmúlt, ahogy a nyár is.
 Lélegzetvételnyi idő, hosszú órák és napok vágyai öltöttek előttem hirtelen testet, mert végre megérkezett. A pillantásom azonnal rávetült és újra élesen láttam, úgy mint talán soha ezelőtt. Ő is észrevett engem, de hiába szándék, ha a harag fala, mi közénk épült magas gát és áttörni egyikünk sem kész még. Ádám elfordult és más után néz. Egy szőke hajzuhatag, egy nálam sokkal arányosabb alkat köti le immár figyelmét. Bennem pedig a világ víztiszta tükre szilánkjaira omlik össze. Nem látja senki, ki venné észre, hisz zsibong a lég, hogy egy furcsa nő szívét idebenn a Nagyteremben ismét összetörték.
 Felkelek a Tanári asztal mellől és olyan könnyedén, mintha nem fájna semmi kín sétálok el mellette, majd észrevétlen ejtem le a gyűrűt, ami minket és engem az élet biztonságával köt össze. Amíg tart az est kibírom, erős vagyok és nem haldoklom. Ahogy véget ér azonnal elutazom Szegedre és ott, majd új követ állítanak e kettő helyére. Még nem érzek semmit, csak a lassuló ki-ki maradó dobbanásokat, amíg mozgok gondom remélem nem akad, ám ebben biztos nem lehetek.
 Viszont lassan eltelik az este és indulhatok a megoldást keresve. Ha nem kellek neki hát legyen szabad, engem erre tanítottak, engedd el, s örökre veled marad, ha nem testben hát emlékezetedben. Fülembe csengenek ezek a szavak, ahogy Apámé is, és lásd igaza lett ismét. Ha gondja akad elhagy majd hamar egy másikért, és te ott maradsz megint egymagad, mondta. Így lett. De nem bánom, van családom és számtalan Levitás gyermekem, életemet nekik és a köveknek szentelem.      

Év-záró/nyitó - Vécsey kolléga

 Magamon érzem Kedvesem pillantását, ahogy elhaladok mellette, de nem hagyom, hogy felkavarjon az a ragyogó Peridotszín szempár. Az csak ártana. A pici gyűrű koppanását még látom a padlón, de zaját teljesen elnyeli a tömeg zúgolódása. Nem követem hová vetődik el, okkal ejtettem le és további sorsa most már nem érdekel. Sétálgatok a Kékek asztala táján és látom, ahogy Ivy elbotlik és belehuppan annak a fiúnak a karjába, aki pár napja segítette néhány szakkönyvemet felcipelni a lakterembe, elmosolyodom magamban, de arcom mozdulatlan marad, tekintetem szomorú és fénytelen.
 Mozognom kell, hogy ne lassuljon le a pulzusom túlságosan, így akkor is razziázom épp a Zöldek térfelén, amikor hozzám szól és nevemen illet egy ismerős hang. Odafordulok forrásához és Andrást pillantom meg magam előtt, jól eső a látvány számomra, mert ritkán találkoztunk mostanában. Amikor idekerültem ő volt az első akivel közelebbről megismerkedtem az új kollégáim közül. Az eltelt év alatt jó ismerősök lettünk, mondhatom barátomnak is talán és most jócskán felvidít, hogy az estét mégsem kell egymagamban, bánatommal és bajommal eltöltenem. Lesz magam helyett kire odafigyelnem és ezzel gondolataimat vidámabb mederbe terelnem.
 
- Jó estét András. Öröm itt látnom téged.

Több férfival vagyok jó viszonyban mint nővel és ez az élet minden területére elmondható, s talán természetemnek róható fel. A nőkhöz túl férfias vagyok, úgy hiszem. Nagyon megörülök Vécsey kollégának, mert most jól esik egy kis kellemes és bölcs társaság, tőle pedig pontosan ezt kapom. Kapóra jön hát kérése, hogy kalauza legyek. Pár pillanatra elmélázik, ezt kihasználva felöltöm a nyugalom és kiegyensúlyozottság nehéz és tömör álarcát, majd kedvesen mosolygok rá miközben ismét beszélni kezdek.

- Előbb sétáljunk egyet, a fontos dolgok úgyis később lesznek. Menjünk körbe a teremben és beszélgessünk közben. Mesélj miért nem láttalak mostanában? Nem hoztad el a fülbevalót sem, talán már neked sincs kinek odaadnod?

 Utolsó mondatomból bármennyire is próbáltam kordában tartani érzéseimet szinte süt a keserűség és a fájdalom. Remélem nem haragszik meg rám és nem veszi zokon, hogy ennyire megnyíltam előtte. Gyorsan el is kapom a tekintetem felőle és saját kezeimre viszem le. Balommal szokásom szerint, ha ideges vagyok szegycsontom tetejét érintem. Keresztben vetve karomat mellkasomon védekezés gyanánt elzárom szívem tájékát, lelkem lakhelyét.

Év nyitó/záró - Vécsey kolléga

 Valahogy ma nem megy a beszélgetés. Jobban esik hallgatni Andrást mint hittem, hangja eltereli figyelmem. Ahogy lassan sétálunk figyelem szavait, szája mozgását szeme pillantását. Látom őt is összezúzták, lelke romokban van de ő férfi másként dolgozza fel a veszteséggel járó traumát. Jobban teszem, ha én is a munkámba temetkezem, mert azzal legalább házamnak és az iskolának hasznára leszek. Gyógyítom Dolánszky urat, mert most már mindennél jobba akarom, hogy lábra álljon, talán még nála is erősebb bennem az ez iránti vágy. Ha általam érhetné el óhaját az nekem öröm lenne, igazi tiszta és szívből jövő. Jutalom. ...Olyan jó volna megint átélni a betegségből gyógyult ember adta boldog mosoly okozta eufóriát, ami semmi mással össze nem hasonlítható...
 Megint elkalandoztak gondolataim, ezért gyorsan visszarántom magam a valóságba és agyamat ráveszem, hogy feldolgozza azokat a szavakat, melyeket András eddig elmondott. Szerencsére ezzel nincsen gond és elmerengésem lehet neki fel sem tűnt. Kedves ember, erős elhivatottsággal tárgya iránt, amit nagyra becsülök. Hirtelen megcsapja orrom egy érdekes szag, nem kezdek el fuldokolni mert sokszor a laborgyakorlataimon sokkal undokabbat is szagoltam már, és a halál illatánál semmi sem rosszabb, de kellemetlen az szent igaz. Aztán hirtelen, mintha elvágták volna tűnik el a bűz, s az ájerbe az ibolya jellegzetes illata árad, Tőle. Tudom, hiszen elemi mágus és kedvenc eleme a levegő, ez annyira jellemző. Kerülni akarom és mégis minden hozzá vezet vissza, de tartom magam és nem fordulok felé. Maradok Kollégámé testben és szellemben, csak lélekben és gondolatban kalandozom Ádám mellé.  

- A diákok mindenütt elevenek, csak itt sok színes és szagos eszközük is van hozzá, hogy mindezt számunkra egyértelművé is tegyék.

 Nevetek egyet, szívből, de nem mélyről. Jól érzem magam, a felszínen, de odalenn és odabenn már készülnek gyűlni a viharfelhők, a ritmusom szabálytalan, amikor lelassul akkor nehezen nyelek, ettől megrémülök, amitől meg az égbe szökik és akkor vadul kalimpál éltetőm. De ezt nem mutatom, bár a sápadtság jelezheti, hogy épp nem vagyok a legjobb formámban.

- Azt hiszem itt az ideje leülni. A tanári asztal ott van, én a bal szélen ülök, te pedig, ha gondolod foglalj helyet mellettem. Azt hiszem nem soká kezdődnek a díjátadók. Doléance már ugyan átvette a házkupát, de a java még csak most jön. Szerintem idén nagyon jól teljesítettek a Levitások, és a Rellonosok sem szégyenkezhetnek, köztük is vannak kivételes tehetségek. Jövőre lehet ők nyernek. Te mit gondolsz erről?

 Miközben beszélek elindulok és leülök az asztal mellé, vállalva annak a kockázatát, hogy esetleg gond lehet. Nem számít semmi, akkor is kibírom és akkor sem fogom megkeresni a gyűrűt. Én döntöttem így és vállalom minden következményét. Ha Ádámnak ennyit jelentett, akkor nekem miért jelentsen sokkal többet. Akit halálra szántak úgyis meghal egyszer és, hogy ennek ideje mikor érkezik el azt csak sorsfonalunk szövőnői döntik el. Ha úgy íratott, hogy ma éjjel még életben maradok, akkor úgy is lesz, ha pedig el kell mennem, hát méltósággal teszem és örökké független szabadon. Érzem szédülök, majd kisvártatva émelyegni kezdek, ezek az első jelek. Egy perc sem telik el és hiába nyitom ki lecsukott szemem nem látok semmit, ez a látóidegem vérellátási zavara miatt van. Testemből minden erő elszáll és lassan csúszom le székem mellé. Az ájulás sötétségében vakként keresi öntudatom a kiutat, tapogatózik, emlékek nyomán halad, hogy visszatérjen, de minden kísérlete kudarcba fullad.

Két megmentőm Ádám <3 és András

 Tu-pup...Tu-pup...Tu-pup...Először hatalmas elánnal dörrennek az ütések, majd mind finomabban erősödik pillanatról-pillanatra normál iramra életetőm. Remélem ez a kis lelassulás elég pihenő volt neki. Még így a sötétség börtönében is érzem valami felszabadít, lilás fény villan fel és pulzálni kezd lelki szemeim előtt. A dobbanásokat Ametisztjeim generálják újra, és vérkeringésem reagál is az új egyenletes ritmusra. Kezdek magamhoz térni. Furcsán lassan kecmereg azonban vissza öntudatom, lassan tisztul ki elmém, melyben egy dallam sorai cikáznak mantraként.

~...I'm gonna run to the edge of the world
Run to the edge of the world
Feel that i'm gonna get home if i try
I'm gonna run to the edge of the world
Run to the edge of the world
Need to find my way home...~

 Kinyitom szemem, látásom még kicsit kusza és homályos, de egy Peridotszín szempár megragadja tekintetem. Hangokat hallok zörejek zúgó egyvelegét, de élek és ez a lényeg. Óvatosan nyitom ajkam szóra, hiszen ki tudja hangom akad-e még. Agykárosodást is okozhat a vérellátási zavar, ha nem kezelik hamar. Szerencsére azonban működik mindenem, ezt onnan tudom, hogy aprót rezzen a testem és ezt érzem. Erősnek kellene lennem és keménynek, de ez most nehezemre esik. A rémület most uralkodik el rajtam, ami miatt könnyezni kezdek.

- Sajnálom...

 Egyetlen szó, ennyire futja nem többre, és még pár mozdulatra amivel jelzem a mellettem lévő két férfinak, hogy fel szeretnék kelni a földről. Amikor végre ismét a széken ülök a könnyeket szemem alól letörlöm és rendezem vonásaimat. Nem mutathatom ki mennyire riadtnak és kiszolgáltatottnak érzem magam ebben a pillanatban. Szerencsére nem lett nagy körülöttem a riadalom, így talán majd csendben és feltűnésmentesen távozhatok az est végén. Ádám és András, róluk megfeledkeztem és a gyűrűről, ami most a mutatóujjam második perce fölött pihen.

- Most már jól vagyok!

 Lehúzom és átteszem a gyűrűsre, ahol a helye van. Mindezt úgy viszem véghez, hogy csak esetleg Ádám lássa és egy halvány mosollyal jelzek neki. Nem tudom mit mondhatnék, nem tudom mit vár tőlem, de az, hogy most itt van sokat jelent nekem, de vagyok olyan fenemód dacos, hogy ezt nem mondom el neki. András felé egy néma - Köszönöm! hagyja el a számat és pillantásommal jelszem, hogy később mindent elmesélek neki, ha igényt tart rá. Közben lassan az Igazgató ismét beszélni készül így igyekszem inkább arra koncentrálni. Miután elhangzott a beszéd feltűnés nélkül, Ádámmal együtt távozom.

Érkezésem
Öltözékem - képzeld el mindezt fehérben

 Mint a világ legnagyobb fehér bálnája úgy libegek be a Nagyterembe, persze Halloweenhoz illőn hullaszínre festve. Na jó ez azért barokkos túlzás. Nagyságom oka jókorára nőtt pocakom, de nem zavartatom magam miatta különösebben. Egy fehér ruha van rajtam, mely kicsit úgy fest mintha megszaggatták volna, a szemem alá pedig az összhatás kedvéért vörös-szürke karikát pingáltam. Szellemesen nézek ki, azt hiszem. Csinosnak most úgysem kell éreznem magam, de szabadnak mindenképp. Végre ugyanis tudtam adni magamnak némi kimenőt, aminek nagyon örülök. Elegem lett már az ágynyugalomból és a heti egyszeri Kastély vizitből, pedig Ádám fogadott leánykája Runa ott van velem és nagyon kedves hozzám, ám ez mégsem igazi szabadság.
 De most, itt vagyok, ünneplésre készen, s partnerem egy kivételes ember, egy új kolléga Rothman Anton. Legutóbbi látogatásomkor ismerkedtünk össze, amikor bejöttem, hogy Dettinek segítsek egy nagyobb csapatnyi kő beprogramozásában, a mestertanoncok képzéséhez. Anton odajött bemutatkozott, s nekem rögtön felcsillant a szemem. Az egyetemen az Aurorok által tartott önvédelmi és harctéri elsősegély nyújtási gyakorlatok voltak a kedvenc fakultációim. Szóval, ha ma este mást nem is de beszélgetni biztos fogunk, bár szívem szerint többet is tennék, táncolnék például.
 Minden esetre most megállok nem messze az ajtótól és várom őt. Hogy hol van a férjem, nos elutazott. Haza a szüleihez, de azt mondta nekem nem kell jönnöm, nehogy megterheljem magam. Chö...Majd azt én tudom Kedvesem, hogy mi terhel meg és mi nem. Kuncogtam amikor kitette a lábát a küszöbön túlra, alig tűnt el a látóhatáron én már szedelődzködtem is, hogy ideiglenesen visszaköltöztem a saját lakrészembe. Ez volt két napja, azóta persze beszéltünk és elmondtam mit tettem és hová megyek ma. Nem engedélyt kértem, csupán jeleztem, mondtam mosolyogva. Pár perc csönd után szusszant egyet és csak annyit kötött a lelkemre, hogy vigyázzak a helyes Kollégákkal.
Ez csak természetes...  

Kísér(t)őm - Anton

 Roppant ötletes és hozzá feltétlen illő kalóz jelmezben suhan be mellém laza lépteivel kedves Kollégám. Anton szerfelett kellemes társaságnak bizonyul, jót beszélgetünk, fél szemmel figyelve csak a teremben zajló eseményeket. Nekem néha le is kell ülnöm, hiszen elég nagy súlyfelesleg van gerincemen és lábaimon, hogy elfáradjak álltomban.

- Rémesen kellemes ez az este, nem gondolod?

 Kérdem és tőlem szokatlan közvetlenséggel viszonyulok a férfihoz. Mi tagadás némi változást hoztak magukkal azok a bizonyos hormonok, na meg, hogy szimpátiám azonnali és erős volt Antonnal kapcsolatban. Mindig is tiszteltem és becsültem az aurorokat, régen még amikor szakosodásról kellett döntenem majdnem én is az lettem, de a gyógyító ösztön erősebb volt. Ezen elmélkedve hirtelen ötlet jut eszembe.

- Mit gondolsz nem jönne jól a Mestertanoncoknak valamiféle egyesítése a Te és az én tudományomnak? Harctéri sérült ellátás, amolyan felcser képzés féle...Áh szólj ám, ha badarságnak tartod!

 Nevetek fel a férfira és belekortyolok a puncsomba, nem, ez nem alkoholmentes, spanyol lévén tartom a mondást egy korty itókától csak erősödik a szervezet, még egy várandós fehérnépé is. Persze rágcsálni valókkal is fel vagyok pakolva, különösen kedvemre valók azok a virslik melyeket ujjaknak álcáztak és néha megmoccannak a tányéromon.

- Kicsit elfáradtam, nem volna kedved feljönni és nálam cseverészni tovább? Hagyjuk meg a bulit az ifjúságnak. Ígérem semmi olyat nem teszek, ami rémisztésedre volna.

 Kacagok és felkászálódom székemről, amin mindeddig ücsörögtem. Várva Anton válaszát körbepillantok és látom a sokaság jól érzi magát. Rám is jó hatást tettek, vidám vagyok és sokat mosolygok, ismét csak tőlem szokatlanul, pedig nincs sajnos minden rendben. Koránt sem olyan az életem, mint szeretném, s mint vágytam rá.
 Ádámom kissé eltávolodott tőlem, talán félt de ezt sajnos rossz módozattal hozza tudtomra. Sosem szerettem, ha kalitkába zárnak, még ha aranyból van is. Neki sem tűröm el, csak a helyzet miatt maradok nagyrészt veszteg. Ha megszületnek a picik minden más lesz, tudom, s lassan kezdek tőle tartani. Nem akarok belesüppedni az anya szerepbe. Szükségem lesz továbbra is a függetlenségemre.

Egyelőre egymagam

 
 

Magamban, hogy lássák itt vagyok
Öltözetem a dísztalár alatt

 Elkezdődött az új év tele új lehetőségekkel és kihívásokkal. Ezen jár az eszem, amikor besétálok a Nagyterembe és tekintetem körbevezetem az összegyűlt seregleten. Sok az új diák és az ismeretlen arc a helységben, de persze látok azért rengeteg ismerőst is,a mi bizakodással tölt el.
 Komótos léptekkel ballagok a tanári asztalhoz, miközben oda-odaköszönök az engem üdvözlőknek. Idén más lesz minden, testben és lélekben kivirultan tervezek belevágni az oktatásba és az életbe a Kastély falain belül és kívül is. Eleget sajnáltam magam ahhoz, hogy tudjam nincs semmi értelme.
 Leülök és csak figyelek, nem szólok egyelőre senkihez, hiszen magam érkeztem és ha nem akad aki kontaktust kíván felvenni velem, akkor is remekül elleszek. Végighallgatom a kötelező program részeit, majd szép csendesen visszatérek a lakrészembe és folytatom a könyvemet ott, ahol készülődés előtt abbahagytam. Ha pedig mégis lesz okom maradni, hát megteszem.  

Noel, Naizer és Erdős-Prinz kollégák

 Az este mégsem lesz sem egykedvű, sem rövid, ezt már abból a feszült figyelemből érzem, ami néhány idegen felé irányul, akik meghúzódnak a terem egyik szegletében. Rájuk pillantok én is, de nem tart soká az érdeklődésem, mert elhalad előttem egyik kedves diákom Ombozi úr és biccent felém. Szemem megrebben és elmosolyodom, majd végig követem tekintetemmel, míg el nem helyezkedik a Rellon asztalánál. Ekkor ül le mellém egy új Kolléga.

- Jó estét önnek is.
 
 Köszöntöm illendően a férfit, majd tovább fürkészem a diákságot miközben az Igazgatóhelyettes beszédét hallgatom. Kiderül belőle kik és miért vannak itt és az is, hogy vége a jó és szabad világnak. Na hiszen!... Mindenhonnan van egérút és az emberek született tehetsége azok megtalálása, vagy így, vagy úgy. Gondolataimból egy újabb érkező zökkent ki, egy ifjú Kollegina, aki amint helyet foglal máris felel a férfi kérdésére, melyet az imént feltett, így nem szólok közbe, csak miután befejezte, osztom meg saját ismereteimet velük.

- Néhány kisebb kihágásról tudok, például egy betörésről az egyik tanár lakrészébe, de mostanság nem igazán jutnak el hozzám az efféle információmorzsák.

 Suttogom a két mellettem ülőnek, miközben Noelre pillantok, mert bizony az ominózus eset amit említettem, nos az kettőnkkel történt. De ez olyan nüansznyi dolog volt és én nem is jelentettem, mert egyrészt rajtakaptam és beismerte, hogy hibázott, másrészt gyerekes csíny volt az egész, amit pár régi fotómért követett el, ha jól emlékszem. Lényegtelen...

- Önök szerint van mitől tartanunk? Nem csak a diákok renitensek néha...

 Nézek munkatársaimra és saját magamra gondolok. Néhány szabályt én is megszegtem már ittlétem során, mint most is ahelyett, hogy figyelnék beszélek, szóval be is fejezem. Tovább hallgatom a beszédet és végignézek Ádámon, mint egy hervadó virág, amit hiába vesz körül fény, mégsem él igazán. Mélyen benn összeszorul a szívem, de nem tudom sajnálni őt, főleg azok után, amit nemrég megtudtam. Jobb neki nélkülem és nekem is nélküle. Sokkal kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb lettem és tudom önző dolog- az vagyok ezt sokan vágták már okkal-ok nélkül a fejemhez- de nekem csak ez számít.

Tanártársaim

 Nyitott füllel és csukott szájjal hallgatom végig mindazt, amit kollégáim egymásközt elmesélnek azokról a bizonyos esetekről melyeknek a fal tövében gubbasztó díszes kompániát köszönhetjük. Már előre ráz a hideg, ha csak arra gondolok, hogy ezek az emberek belevájnak az életünkbe és firtatnak mindent, ami nem szájízük szerint való, mint az ételkritikusok.
 Átfut az agyamon, hogy én magam mennyi mindenben lógok ki majd szerintük az államilag támogatott és javasolt tanerők mintapéldányai közül, akinek a skatulyáit ők ránk akarják majd húzni, és szerencsétlen speciális igényű diákjainkra, akik épp azért vannak itt, mert ez az intézmény ért a nevelésükhöz és felkészült professzorok gondozzák a bennük lévő kivételes tehetségeket.

- Bocsássanak meg, nem érzem jól magam, inkább visszavonulok.

 Suttogom a közvetlenül mellettem ülőknek és amíg az Igazgatóhelyettes beszédében hatásszünetet tart -túlesve az iskolát elhagyók és a frissen érkezettek bemutatásán, akiket most mindenki figyel- én szép csendesen, feltűnés nélkül felállok az asztaltól és oldalt a Rellon asztalsorának végénél elsétálva távozom a Nagyteremből.
  Nem kaptam levegőt, szinte fojtogatott az a légkör, ami odabenn uralkodott amióta csak kiderült kik az idegenek. El kellett tűnnöm, ki kellett szabadulnom és tiszta levegővel feltöltenem a tüdőm. Kiérve a folyosóra hirtelen ötletem támad, miként is nyugodhatnék meg. A kijárat felé veszem az irányt és úgy ahogy vagyok, dísztalárban és alatta estélyiben animálok. Macska alakomban hagyom el az épületet és keresek menedéket hirtelen támadt aggodalmaim elől.

Kicsit bulizgatok máma
Ruha

 Eljött ez az este is, a végzősök bálja. Vártam már, mert szeretem az ilyen eseményeket. Végre nem csak a jól megszokott talárt kell nap nap után magamra öltenem. A négy elem, nos igen, valahogy olyan deja vu ölel ma körbe, de legalább nem magam vagyok a gondolataimmal. Elkísér Anton. Üdítő társasága feledtet velem minden gondot. Legalábbis ebben reménykedem.
 Olyan sötét vörösben érkeztem, hogy az már majdnem barna, így elégítve ki a dress code irányelveit. Hajam lazán megtűztem, pánt nélküli ruhám jól mutatja alakom és testemen viselt ábráimat, melyek hamarosan még nagyobb felületen fedik majd bőrömet. A lakrészemből lassú léptekkel haladok a Nagyterem bejárata felé, ahol találkozom kedves partneremmel.
 Kíváncsi leszek ő milyen színt választ majd magának. Belőle a kéket vagy a zöldet nézem ki, a jelleme olyan mint ez a két szín, valahogy más eszembe sem jut, ha rá gondolok. Híven rossz szokásomhoz most is én érek a megbeszélt helyre előbb. Ezért, hogy elüssem az időmet gyors mozdulatokkal még igazítok egy kicsit sminkemen. Biztos ami biztos még egy leheletnyi parfümöt is csempészek nyakam ívére, majd a mini üvegcsét táskámba rejtem a többi aprósággal együtt.    

 

Anton majd Noel

 Kísérőm hozzám igazította küllemét, ez kedves tőle. Mi mással hálálnám meg ezt neki, mint hogy arcon csókolom. Ez persze köszöntésem is egyben, na de nem hinném, hogy rossz néven venné, főleg azok után ami "Cupidónak hála" kettőnk közt lezajlott még ott fenn a hideg északon.

- Menjünk beljebb, ha már ideáig eljöttünk és igyunk meg valamit, ami tűzbe hoz. Mit szólsz?

 Itt azokra a bizonyos lángoló koktélokra utalok, amiket hirdettek. Nagyon szeretem az ilyen "elementálos" dolgokat. Sajnos én magam teljesen antitalentum vagyok, már ami az elemeket és ami a koktélokat illeti, így Antonra fogom bízni magam. Remélem nem vak vezet majd világtalant ma éjjel.
 Ahogy közeledünk pont találkozunk Noelel. Nagyon elegáns és fess férfi, be kell vallanom. Kicsit talán az illendőnél tovább tartom rajta a szemem, de ő is hasonló módon ellenőrzi az öltözékemet, illetve, ha női ösztönöm nem csal inkább azt, ami alatta van. Nem érzem sem kellemetlennek sem illetlenségnek, még szavait sem, melyeket kettősünkhöz intéz.

- Jó estét Noel! Ön sem panaszkodhat, remekül áll önnek ez az öltöny és az okuláré is!

 Mondom mosolyogva és igyekszem nem teljesen felölteni arcomra is ruhám színét. Mindig zavarba tud hozni, nem tudom miért de bármikor találkoztunk mostanság egyfolytában ez történt. Mint legutóbb, amikor lehoztam magammal a motoron...Na mindegy, biztosan vár valakire, egymagának még egy ilyen bálra sem csípi ki az ember magát.Kíváncsi leszek ki az illető.

Újabb év nyílik meg
Öltözet

 Rohan az idő, mit rohan..cikesz szárnyakon száll, ami azt jelenti, hogy ismét itt vagyok díszben és pompában, hogy köszöntsem a következő év megkezdését. A tanári részleg még kihalt, a diákok viszont már zsizsegnek az asztalsoraiknál. Zöldben jöttem. Ezt az estélyit és fölé való dísztalárt találtam meg elsőnek, de megint renitens vagyok mert csak a ruhát vettem fel. A fekete köpenyt a zöld szegélyekkel véletlenül "fenn felejtettem" a lakrészemben. Odaköszönök pár diáknak aki előzőleg engem is üdvözölt, majd elfoglalom az egyik szimpatikus széket a nekünk fenntartott részen.
 A Igazgató ülőalkalmatossága mellett bal oldalt telepedem le, s egy pohár gyümölcslevet kezdek el kortyolgatni, míg árgus szemekkel figyelem a sokasodó tömeget. Minden évben elmenekültem mostanság az esemény felénél, de idén megfogadtam magamnak, hogy maradok, kivárom a beszédet és eszem is a lakomából, bár valahogy a saját főztömet még mindig jobban kultiválom, mint a manókét. Talán mert alig használnak fűszereket. egek a bors fogalmát szerintem nem ismerik, pedig a tavalyi pirított gomba üvöltött érte, csak sajnos süket fülekre találtak hangjai. Na mindegy, holnap lehet csinálok egy kis sültet, gombával és egy sajttortát...Hmmm..sajttorta...