Mágustusa - bál; Vani és a többiek

Úr isten! Már ennyi az idő? El fogok késni a bálról! Hogy tudtam délután elaludni? Mindegy, ez most nem lényeg, inkább minél hamarabb kész legyek. Gyorsan Felveszem azt a piros, virágmintás kimonót, amit meg anyámtól kaptam,bár meg sose vettem fel, de ez egy jó alkalom rá, majd hajamat most csak egy nagy kontyba tűztem fel, és az elmaradhatatlan virágot is beletűztem. Az igaz hogy ebben mozogni alig bírok, de táncolni valószínűleg úgy sem fogok, szóval az nem gond. A ruhát, ami eddig rajtam volt, csak az ágyra dobom, mondván majd a bál után a helyére rakom, úgyse jön ide senki. Szinte futók végig a folyosókon, már amennyire a ruha engedi, és amennyire lehet szaladni ebben a cipőben, remélve hogy nem kések sokat. A kapu előtt kicsit megtorpanok, de nem sokat idő zök ott, hamar belépek. Vissza is fordulhatnék,  még nem lenne túl késő, hisz nekem nem kötelező itt lennem. De Vani megkért, hogy menjek el, és nem okozhatok neki csalódást. Így beljebb merészkedek, azonban újból megtorpanok,mikor látom mennyien vannak már itt, körülnézek, és észreveszem, hogy az iskolaigazgató épp beszédet mond. Mi van akkor, ha alépteimmel megzavarom, vagy esetleg kínos helyzetbe hozom magam az egész iskola előtt. Áááá, de nem,nem most kell ilyeneken gondolkodni, ahhoz már túl késő. Veszek egy nagy mély levegőt, és összegyűjtöm a bátorságom, s elindulok az asztalunk felé. Mikor odaérek, meglátom Vanit, és Alexet is, meg még néhány másik levitást, akiket csak látásból ismerek.
- Sz-sziasztok! - köszönök kicsit bátortalanul. - Leülhetek? - kérdezem, és ha megengedik, akkor helyet foglalok és töltök magamnak teát.

bál és a többiek

Leülök az asztalhoz, majd mikor az igazgató befejezi a mondandóját, Nikivel együtt én is gratulálok a bejutottaknak. Elveszek magamnak egy húst, de mielőtt elkezdeném enni, Niki kérdez tőlem valamit.
- Yarról? Nem ma még nem is láttam. De ne aggódj biztos mindjárt itt lesz - felelem megnyugtatóan mert észreveszem Niki aggodalmát.
- Szia Ruu - köszönök az ekkor megérkező leányzónak. - Nagyon szép a ruhád - dicsérem meg a ruhát, s közben tovább eszem, majd figyelem ahogy Vaniék elmennek táncolni.

Évnyitó - David

Ezt nem hiszem el! Csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy nem találom a talárom, ugye? Hát persze hogy igen. Pedig tegnap még megvolt. Tisztán emlékszem, hogy tegnap kikészítettem az ágyam szélére az egyetlen talárt, amim van. Nem is szeretem hordani mert olyan bénán áll rajtam, csak lóg rajtam mint tehénen a gatya,és a lehető legkevesebbszer viselem. De a mostani alkalomra kötelező felvenni. És mi van ha nem abban jelennék meg? Megfordul ez a megoldás is a fejemben, de ezt egyből el is vetem, mert az hogy nézne már ki, hogy mindenki talárban van, csak én nem. Hát az elég gáz lenne. Már legalább fő órája keresem azt a nyamvadt talárt, mivel miért is ne az utolsó pillanatban kell rájönnöm, hogy nem találom. Ez jellemző. Már mindenki rég elment, talán én vagyok az egyedüli a szfinxek közül,aki még nincs a nagyteremben. Feltúrom az egész szobát, a szekrényekből is kidobálok mindent, csak legyen már meg. Aztán félórás eredménytelen keresés után végre megtalálom. Na és hol van, na hol? Hát persze hogy az ágy mögött. Gyorsan leporolom, és magamrahúzom, majd futólépésben indulok a nagyteremfelé, hogy minél hamarabb odaérjek. Kicsit megkönnyebbülök, mikor egy srácot, a kékek közül látok besurranni a terembe, ezek szerint nem csak én nem érkeztem időben.
Az ajtóban kicsit megtorpanok, mert az igazgató épp a beszédét tartja, és nem akarom zavarni, tehát a legfeltűnésmentesebben kell az asztalunkhoz eljutnom. Lábujjhegyen lépkedve osonok el, egészen az asztalunkig, szerencsére nem vontam magamra senki figyelmét, legalábbis szerintem. Leülök amellé a srác mellé, akit előttem láttam belépni, és egy hatalmas vigyorral az arcomon nézek rá. Valahogy nem bírom ki, hog ne beszélgessek valakivel, és ő pont megfelelő áldozatnak ígérkezik.
- Szia. Gólya vagy? Meg nem láttalak. Bár lehet hogy csak én vagyok ilyen vaksi, hogy eddig nem vettelek észre. - zúdítom rá a szavak tömkelegét, de csak halkan, meg ne zavarjam az időközben felcserélődött beszélőt, aki a kviddicsről dumál valamit.

Évnyitó - David

Olyan cikinek érzem, hogy kések. De valamelyest enyhít az a tudat az érzésen, hogy nem vagyok ezzel egyedül, nem csak én toppanok be később. Szerencsére a lopakodó üzemmód bevált, legalábbis én úgy veszem észre,és minden probléma nélkül eljutok az asztalunkig, ahol egy számomra ismeretlen srác mellé telepedekg le. Valami késztetést érzek az iránt, hogy szóba elegyedjek vele, nem is tudom miért, de most úgy érzem nem lennék képes befogni, és csendben végighallgatni az egész mindenséget. A srác nem pisszeg le, ami azt jelenti, hogy egy jó áldozatot találtam arra, hogy kibeszéljek magamból mindent. De a bökkenő itt van; nem tudom miről is lehetne beszélni. Az első témaötletemet már eljátszottam, és a választ meg is kaptam rá. Hogy nem vehettem észre őt még eddig, valahogy mindig sikerült elkerülnöm őt, mert az biztos, hogy egy ilyen szép szőke loboncot nehezen tudnék elfelejteni.
- Tényleg? Hát akkor jól elkerültük egymást az év folyamán, mert én is másodikos vagyok már. - vigyorgok a srácra, mint egy fogyatékos, a 200 wattos mosolyomat kivillantva.
- Én a csokisat jobban szeretem. - mondom, majd egy másik sütistálról elveszek egy extracsokis muffint csokihabbal, és egy apró meggyel a tetején. Na ettől tuti még jobban fel fogok pörögni azt hiszem, de ez zavar most a legkevésbé. Épp mikor húzom vissza a kezem, benne a sütivel, a talárom ujja valamilyen számomra ismeretlen, kék trutyiba merül el, aminek ugyan az illata egész jó, de a talárom ujján elég gusztustalanul néz ki.
- Óh a... - és itt most nyomdafestéket nem tűrő szavak hangzottak el a számból, amilyet eddig szerintem még senki itt nem hallott tőlem. Na hát most igen. Bosszankodva nyúlok a talárom belső zsebébe, a pálcám keresve, majd mikor megtalálom halkan elmormolom a megfelelő varázsigét, és voala máris tiszta a talár - amit legszívesebben a kukában látnák. Harapok egyet a sütiből, de a szám körüli rész tiszta csoki lesz a csokoládéhabtól, amit persze én nem veszek észre, de másoknak tuti feltűnik, szóval biztos tisztára leégetem magam a tudtomon kívül.
- Én Keiko Sama vagyok. - vigyorgok Davidre, még mindig csokis szájjal. Körülnézek, hogy ugyan kik vannak itt akiket ismerek, és azért látok jópár ismerős emberkét, s még Kuma is tiszteletét tette ha jól látom.
- Hmm.... Bűbájtan, reptan, rajzmágia, melodimágia, MitVall, meg még sok egyéb tantárgy. -mondom, a végét már kicsit halkabban, mert elég hangosan kezdtem bele, aztán az utolsó falatot is bekapom a sütiből. - És neked?

David

Olyan jó hogy nem pisszeg le rögtön, amint megszólalok, hogy ő hallgatni akarja a diri bá'-t, vagyis most éppenséggel a kviddics játékvezetőt, szóval maradjak csendben. Nem bántam meg, hogy ideültem, és nem az asztal másik végébe, és ettől ha lehet, még nagyobbra húzódik a mosoly az arcomon. Aztán kiderül az is, hogy ő már nem gólya, ahogy én eredetileg hittem, hanem már másodikos. Ez hogy lehet? hát nagyon elkerültük egymást az már igaz, de azért ennyire. Még órákról sem rémlik, hogy láttam volna. Na de sebaj,most már megismertem őt,és ez a lényeg.
Nyúlok a sütiért,de azt a mozdulatot meg is bánom, mert a talárom valami kék trutyinak lesz az áldozata. Mondjuk azon könnyen lehet segíteni,csak egy egyszerű varázslat és kész, majszolhatom is a sütit. Velem ellentétben David már nem ilyen éles eszű, neki nem jut eszébe ez a megoldás.
- Ne aggódj, egy pillanat és megoldom a te bajod is. - nevetem el magam, majd a pálcám a narancslé-folt irányába szegezem, és már tiszta is a terítő. Vajon hogy lehet valaki ilyen kétbalkezes? Jó, biztos csak rossz napja van, nekem is szoktak olyan napjaim lenni, és akkor inkább jobb, ha ki sem teszem a lábam a szobából. Most viszont örülök, hogy nem én szerencsétlenkedem, már ha eltekintünk attól, ami az imént történt, s egy jót kacagok, persze csak magamban az egészen. Elveszek egy pohár üdítőt én is, és azt kezdem el kortyolgatni, lassan míg Davidet hallgatom.
- Hát neked sincs kevés. De én ebben a tanévben az iskolaelsőségre szeretnék gyúrni, és ahhoz 5 tantárgy elég kevés lesz. - Felelem vigyorogva. Igen, feltett szándékom, hogy iskolaelső legyek, de tudom, hogy az elég nehezen fog menni. Aztán fél füllel meghallom, hogy a kviddics ismét házanként lesz, és megfordul a fejemben, hogy mi lenne ha játszanék? Igaz, hogy életemben nagyjából kétszer ültem eddig seprűn, és azok sem épp a legszebb élményeim között szerepelnek, de mindegy.
- Lehet kviddicsezni fogok majd. Te nem akarsz? - kérdem, majd elveszek egy újabb sütit az egyik tálról. Szegény gyerek - itt most Davidre gondolok, túl későn nyúlt a sütiért, így egy másik levitás elvette előle. Nekem rögtön eszembe is jutott valami, egy varázslat, amit ugyan csak felsőbb évben tanulunk de ha az ember fia - jelen esetben lánya - levitás, akkor előre tanul dolgokat. Ezt az ötletet azonban el is vetettem hamar, mert azt még sak elméletben tudom, így nem merem megkockáztatni. De, hogy ne szomorodjon el, meglátok egy másik tálcán egy ugyanolyan sütit, és rögtön értenyúlok, hogy aztán egy mosoly kíséretében átadjam Davidnek.

Eris - bünti
Október 28. délután 4 óra

Végre eljött ez a nap is, ami pont tökéletes a bűntetőmunka elvégzésére. Annyira vártam már, hogy csak na. Magyarul bár ne kelljen elvégeznem ezt a feladatot, semmi kedvem hozzá. Bár lehet, hogy csak az a bajom, hogy egy olyan személlyel kell töltenem ezt a délutánt, akit nem igazán szívlelek, és akkor még szépen, enyhén fogalmaztam. De szerintem mindenki ugyanígy érezne iránta, ha azt kellett volna elszenvedniük, amit nekem az alagútban. De hát nincs mit tenni, ezt a feladatot kaptuk, így kötelesek vagyunk megcsinálni. Ma reggel küldtem egy baglyot Erisnek, egy levéllel, amibe azt írtam, hogy délután négykor legyen a nagyteremben, a bűntetőmunka végett, bár be kell valljam, örülnék ha nem jönne. Már a megbeszélt idő előtt fel órával elindultam, mert valahonnan még takarító eszközöket is kell szereznem, így a szertárfelé indulok el, ott biztos akad valami, ami nekem, és Erisnek kell. Ott találok is néhány vödröt, felmosórongyot, és 1-2 nagyobbacska szivacsot is, még persze takarítószert is. Ezekkel a kezemben, s a hónom alatt megyek a Nagyterembe, a bűntetőmunka helyszínére. Még van tíz perc, míg négyet üt az óra, így gyorsan leszaladok még a konyhába, ahol kaptam is valamilyen csokis sütit. Ja, és a kis kísérőmről se feledkezzünk meg, Mogyoróról, aki mindenhova követ, soha nem hagy magamra,  neki kérek pár szem mogyorót, ha akad, és szerencsére volt néhány szem, azt készségesen ajánlották fel a szőrmóknak, ki jókedvűen majszolja azt. Mikor visszatérek a Nagyterembe, leülök az egyik asztalhoz, s ott várom, hogy megjöjjön Eris.

Eris és a bünti

Eris csakhamar meg is érkezik, nem túl nagy örömömre, és az ő szokásos módján - mivel én csak ilyennek ismerem őt, bár még csak most találkozunk másodjára - gorombán, szótlanul, és elveszi a cuccait. Ugyanúgy néz ki most is, mint akkor, talárja eltakarja ruháját, viszont egy apró dolog más, mint akkor. A csuklya nincs a fején, pedig én azt hittem, hogy azt mindig magán hordja. Na mindegy, úgy látszik, hogy nem igazán akar velem foglalkozni, ami egy jó pont már nála. Addig jó, míg hozzám nem szól, vagy bármit is csinál, ami ellenem van. Ő a rellonosok asztalához megy, én pedig a kékek asztalához, ami szerencsére a legtávolabb van a rellonosoktól, így nem kell a csajjal foglalkoznom túl sokat,de azért néha odapillantok, hogy lássam dolgozik-e. Szerencsére igen, legalábbis akkor, amikor én odapillantok, a köztes időben sajnos nem tudom mit csinál, hátul nincs szemem. Elég gyorsan haladok a felmosással, hisz semmi, senki nem zavar meg, bár azért az kicsit nyomaszt, hogy az itt lebzselő diákok mind engem, és Erist figyelik, és összesúgnak a hátam mögött. Mikor egy kis pihenőt tartok, afelé az asztal felé pillantok, ahol Mogyoró ült, és a manóktól kapott mogyorót eszegette,viszont nagy ijedtemre, ő már nincs ott. Istenem, miért kell mindig ezt csinálnia? Amint meglát ez a kis szőrmók valamit, vagy valakit, aki vagy ami érdekesnek néz ki számára, azonnal odamegy hozzá. És most is ez történik, csak nem tudom most, hogy hová készül. Rémülten nézek körbe, hátha meglátom, és szerencsére meg is találom, de nagyon rossz irányba megy, Eris felé. Féltem őt, mert az a csaj ki tudja mit tenne vele, ezért gyorsan eldobom a kezemből a felmosórongyot, és szapora léptékkel indulok feléjük.

Eris

Eleinte még miden rendben van, ő is, és én is nyugodtan takarítunk a lehető legmesszebb egymástól, s abban reménykedtem, hogy ez így is marad, és nem lesz semmi galiba. De a szerencse mostanában nem akar mellém állni, így természetesen most sem kerül el a baj. A kis drágaságom, Mogyoró megint csak galibát okoz, bár ez nem az ő hibája, hisz csak egy szegény, ártatlan butuska állat. Mondjuk szerintem elég értelmes tud lenni néha, de még elég fiatal, és igen kíváncsi a természete, így gyakran elkóborol, nem kis ijedtemre. Persze ebből olyan magy baj nem szokott lenni, most viszont, nagy bajba kerülhet, ha gyorsan nem lépek közbe, ugyanis bele se merek gondolni, hogy Eris miket művelne, ha meglátja őt. Rögtön elkezdek feléjük szaladni, de úgy látszik már későn, hallom a lány hangját, majd a pálcája is elő kerül, amit egyenesen a mókusra szegez. Ekkor gyorsabbra veszem a tempót, de még ez sem elég ahhoz, hogy időben odaérjek, a vízsugár eltalálja őt, és hátracsúszik egy jó pár métert, már csuron vizesen, s épp a lábam előtt áll meg. Felveszem, és megnyugtatás képpen elkezdem őt simogatni, nem érdekel, hogy vizes-e vagy sem, aztán tekintetem bosszúsan a lányra szegezem, ami szinte már villámokat szór.
- Ezt most muszáj volt?!? Hogy tehetted? Azonnal kérj bocsánatot! - rivallok rá a lányra, bele se gondolva, hogy erre a hangnemre mit fog reagálni, most csak Mogyoró miatt aggódom. Szerencsére nincs semmi különösebb baja azon kívül, hogy vizes lett, csak egy kis enyhe sokkot kapott, amit abból tudtam leszűrni, hogy valamiféle nyöszörgésre hasonlító hangokat ad ki. - Jól van, nincs semmi baj, Mogyoró. - mondom, most már a mókust nézve, aki egyre jobban megnyugszik a tenyeremben.

Eris és a bünti

Én valahogy másféle reakcióra számítottam, hogy majd kiborul és leátkoz, mint a múltkor, de nem. Most viszonylag tűrhető volt a reakciója, már amennyire, bár még ezen is van kivetnivalóm,de úgy látszik fejlődik a csaj.
- Na azt várhatod. Előbb vájom ki kanállal a szemeimet, minthogy őt elengedjem a vadonba. - Vetem oda neki ugyanabban a hangnemben, ahogy eddig is, bár azért már valamelyest érezhető, hogy kezdeti riadalmam kezd enyhülni, sőt, már le is csillapodott. - És ha nem látnál a szemedtől, ő nem patkány, hanem mókus. - mondom még utoljára, mielőtt sarkon fordulnék, hogy visszamenjek eredeti helyemre, s folytassam a munkám ott, ahol abbahagytam. Azt hittem ennyivel már le van rendezve a dolog, és többet még csak rám se néz a csaj, de a szerencse még mindig nem pártolt át mellém. Azoktól a szavaktól viszont, amiket hozzám vág, felmegy bennem a pumpa, alig bírom megállni, hogy ne rontsak neki.
- Ha csak egy ujjal is hozzá mersz érni, esküszöm nem állok jót magamért. Világos? - kérdezem felvont szemöldökkel, s arcom egyre jobban vörösödik a dühtől. Senkinek nem engedem, hogy bántsa azt, akit szeretek, és Mogyoró már azok közé tartozik, nem engedem meg holmi kis rellonos csajnak, hogy bántsa, és ha ehhez meg kell küzdenem vele, ám legyen. De eddig még úgy áll a dolog, hogy semmi nem lesz, de csak addig míg nem nyúl ártó szándékkal a kis mókushoz.
- Hogy miattam kerülnél bajba? Megint? Ugyan, ne nevettess! Ha te normálisan tudtál volna akkor válaszolni arra az egyszerű kérdésre amit feltettem, akkor most nem kéne ezt csinálnunk. - mondom neki, a végén egy halvány fintorral az arcomon, majd Mogyorót visszateszem az asztalra, és folytatom a munkát, de azért a fél szemem rajta tartom a rellonoson.

Eris és a bünti

Ez a csaj kezd az idegeimre menni. De nyugi, amíg nem támad, nekem sincs okom rátámadni, legalábbis elviekben. GYakorlatilag pedig számtalan okom lenne rá, kezdve a múltkori esettel. De nem tehetem, azzal csak még nagyobb bajba kerülnék, amihez meg semmi kedvem. Megfordul a fejemben másik lehetőségnek az is, hogy egyszerűen nem veszem őt figyelembe, mintha itt sem lenne, de azt rögtön el is vetem, mert akkor talán gyávának nézne, és csak még tovább nyomatná a hülyeségeit, azt meg már nem bírnám tovább, így is mindjárt felrobbanok.
- Chh, bagoly mondja verébnek. - csak ennyit mondok, és már sarkon is fordulok, hogy visszamenjek a helyemre, de közben még a vállam felett hátranézek, és így folytatom: - És nekem vannak barátaim. Viszont neked kétlem hogy lennének.
Visszatérek a padló felsúrolásához, ami szerintem elég hamar megvan, végül is a Levitások nem esznek disznó módom, és nem volt tiszta mocsok a padló, szerencsére.
- Törődj a magad dolgával, és inkább takaríts, mint a szádat jártasd. - Felelem neki halványan elmosolyodva, majd mivel a levitás területtel már végeztem, így átmegyek a navinés területre. Itt ugyan kicsit közelebb vagyok Erishez, és érzem is  a belőle áradó negatív érzéseket, mégsem foglalkozom vele, mégcsak rá se pillantok, mintha itt se lenne, közben halkan dudorászni kezdem az egyik kedvenc dalomat, amit anyu szokott mindig énekelni, mikor takarít. Az idő többi része viszonylag gond nélkül eltelik, s most már Mogyoró is nyugton van, és csendben figyeli az eseményeket. Ezzel a résszel szerintem hamarabb meg is vagyok, mint az előbbivel, így jó alaposan kicsavarom a vizet a felmosórongyból, majd az egyik padra ülve várom hogy Eris is végezzen.

Eris és a bünti

- Szerintem meg a barátok épphogy segítik az embert, hogy erősebbé váljon. - Felelem, már teljesen nyugodt hangnemben, és normálisan. - Mert ha a barátaim nem lennének, ez a beszélgetés sem így folyt volna le. Barátokra mindenkinek szüksége van. - egészítem ki azt az egy mondatot, közben halványan mosolyra húzom a szám. Már nem is vagyok dühös, nem érzek olyan nagy ellenszenvet a lány iránt, sokkal inkább sajnálatot, és egy kis együttérzést. Nem is, igazából nem is megérteni, hogy ő mit érezhet, így nem tudok teljesen együttérző lenni vele. Nekem mindig volt egy igaz barátom, aki mellett nem éreztem magam egyedül, aki segített a bajban, én voltaképp soha nem voltam egyedül. De ez a lány, talán csak a szülei voltak ott neki, vagy még ők sem. Tisztán látszik, hogy még soha nem volt barátja, akiben megbízhatott volna, ezért vált ilyenné.
A bűntetőmunkát eztán folytatom, mintha mi sem történt volna, s mire végzek, már Eris is végez az Eridonos asztalsorral, s a saját asztalánál ül, teljesen egyedül. Megtehetném azt, hogy úgy teszek, mint eddig, hogy nem foglalkozom vele, és visszamegyek a szobámba, de nem, én hülye épp az ellenkezőjét csinálom. A vödröt, és a felmosórongyot az asztal mellé lakom le, Mogyorós beteszem a talárom tágas zsebébe, mivel már eléggé elfáradt szegény, és ott szerintem nyugodtan tud majd pihenni, ra is fér, az előbbi nagy sokkhatás miatt. Én pedig elindulok a rellonos asztalsor felé, pontosabban Erishez megyek, aki mellé le is ülök, egy barátságos, és kedves mosollyal az arcomon, amit eddig tőlem még soha nem láthatott, ha akarja ha nem. Na, erre mi lesz a reakciója?

Eris és a bünti

Néha már fel-felvillan annak a reménye, hogy Eris, talán nem is olyan rossz, mint azt először hittem, Sokkal inkább egy lány, akinek még soha nem is voltak barátai, így nem is érti meg, hogy mi abban a jó. Igen, jelen pillanatban így látom a helyzetet, de ezt inkább nem mondom ki hangosan, mert a végén még lecsapna mint a taxiórát. Miután végzek a takarítással, egyszerűbb lenne az a megoldás, fogom magam, és kimegyek a nagyteremből, mintha mi sem történt volna, de én nem így teszek. Helyette inkább épp az ellenkező irányba indulok el, amerre Eris is van, és erre szerintem ő sem számított - be kell valljam, először én sem -, de leülök mellé, megtartva a kellő távolságot, ami már nem zavaró. Mondjuk őt láthatóan már az is zavarja, hogy én ide mertem jönni, ezt a fintorából, és hanghordozásából következtettem ki.
- Tán nem szabad ide jönnöm? - kérdem,majd halkan elnevetem magam, ami teljesen barátságosan hangzik, és kedvesen, nem pedig olyan ellenszenvesen, mint ahogy ezelőtt beszéltem hozzá. Bár akkor még másképp vélekedtem róla,de pár perc alatt sikerült megváltoztatnia a nézetemet, és most már próbálok azon lenni, hogy összebarátkozzak vele, bár tudom, hogy az nem lesz könnyű falat.
- Csak beszélgetni szeretnék. - Bököm ki végül a választ a kérdésére, közömbös hangnemben, és egy félmosolyt megeresztek a lány felé. Remélem most már valamennyire megenyhül, és szóba elegyedik velem, kedvesebb hangnemben. Ha viszont nem, akkor inkább elmegyek innen.

Karácsonyi bál
Ruha

Végre itt a karácsonyi bál napja, ami nagyon jól tudom, hogy mit jelent. Azt jelenti, hogy nemsokára karácsony, az egyik legkedvencebb ünnepem az évben. Csak kár, hogy én nem megyek haza, pedig milyen jó lenne otthon lenni anyával és apával, na meg a kicsivel ott anyu pocijában. De nem, és úgy döntöttem, hogy most nem megyek haza, talán így mindenkinek jobb. Vagy nem... Hát ki tudja. Nah, megint beszélek én itt össze-vissza hülyeségeket. A lényeg a lényeg, hogy ma van a bál, és feltett szándékom elmenni rá. Az se baj, hogy nincs senki akivel elmenjek, így egyedül fogok oda menni, talán lesz majd ott valaki, vagy valakik, akikkel beszélgethetek. Vagy ha nem, akkor én jól el leszek az egyik sarokban egyedül. Na majd meglátjuk.
Tudom, sok lány úgy van ilyenkor, hogy órákig keresgél, hogy mit vegyen fel, de én nem vagyok ilyen. Már jóval a bizonyos esemény előtt van elképzelésem, tudom, hogy mit akarok felvenni, így elég csak egy fél, egy órát rászánnom arra, hogy minden rendben legyen. Most is ez a helyzet, bár a legtöbb idő azzal telik el, hogy előbányásszam a szekrény mélyéről azt a bizonyos kék ruhát, de végül csak megvan, így indulok is a nagyterem felé. Ott aztán egy kicsit elidözöm az ajtóban, gyönyörködöm a díszletben, és nézem hogy ki van itt, kivel tudok szóba elegyedni. És sikeresen megpillantom Attit, aki jelenleg nekem háttal áll, de az előbb még láttam az arcát, így felismertem őt. Odamegyek hozzá, és ha még nem vett észre, akkor megkocogtatom a vállát.
- Szia. Ugye nem zavarok? - kérdezem egy bájos mosoly kíséretében, végig Atti szemeibe nézve. Igen, elhatároztam, hogy most, csak a mai napig elfelejtek minden rosszat ami az utóbbi időszakban történt, és bármennyire is nehezen fog menni, mosolygok, és nevetek, úgy mint azelőtt.

Bál - A kis kék bagázs

Nem is tudom, igazából minek is jöttem el, simán maradhattam volna a szobámban,vagy ami ennél is jobb ötlet: mehettem volna ki, a szabadba, most úgyis mindenki - szinte mindenki - itt van a bálon, fel sem tűnne senkinek, hogy nem vagyok a kastély falain belül. De nem, és hülye inkább úgy döntök szocializálódom, és eljövök a bálra. Azonban nem akarom ott rontani a hangulatot a mostanság a béka feneke alatt található kedvemmel, így úgy döntök, hogy erre az egy napra, egy mosolyt húzok az arcomra, és úgy viselkedem, mint még azelőtt, hogy elkezdtem volna depizni. A nagyterem ajtajában aztán elidőzök egy kis időt, éppen csak annyit, hogy felmérjem a terepet, mi, hol, merre... Azt is nézem, hogy kik vannak itt, mivel ha nem látnék senki ismerőst, akivel ellehetnék, akkor már sarkon is fordulnék, és viszlát, már itt sem vagyok. De nem. Sajnos - vagy nem sajnos - megpillantom az egyik kis levitás gólyát, így arra vetemedek, hogy vele fogom eltölteni az egész időt, míg tart a bál. Persze megtehetném azt, hogy még mielőtt bárki ismerős észrevenne, elhúzom a csíkot, de nem teszem. Végül is soha nem árt a társaság.
- Hát, nem épp a legjobb emberhez fordultál, mert mostanában én sem vagyok olyan nagyon mosolygós kedvemben. De azért megteszek, amit csak lehet, hogy legalább neked jobb kedved legyen. - mosolyodom el halványan, alig láthatóan. De mégis mit tegyek? Ha még magamat sem tudom felvidítani, akkor hoy tudnám Macit? Áá, ez képtelenség lesz. De azért csak próbálkozzunk, hátha... Kezdjük az eddig egész jól bevált ötlettel, tehát két mutatóujjammal Atti arcát megérintem, és egy mosolyt varázsolok az arcára, majd halványan én is elmosolyodom, de az enyém nem sikerül olyan élethűre... Na mindegy.
- Uuh!! Csoki! - kiáltok fel, persze nem túl hangosan, mikor megpillantom az asztalon heverő édességek közül a kedvencem, a triplacsokis muffin... Mintha a manók tudták volna, hogy eljövök. Na jó, biztos akkor is csináltak volna, ha én nem jöttem volna el, de mindegy. Ettől az édességtől valahogy mindig jobb kedvem lesz. Mintha valamiféle boldogsághormonokat szabadít fel bennem, és egyből jobb kedvem lesz. De ez nem szokott sokáig tartani.
- Igen, minden efféle rendezvényen ilyen szép szokott lenni a Nagyterem. - felelek az időközben hozzánk csapódott levitás lánykának, aztán a következő kérdésére akaratlanul is elnevetem magam, de csak diszkréten.
- Ugyan, dehogy zavarsz, örülök is a társaságodnak. És hát igen, jól jönne a segítséged a "tanfolyamban". Elvállalnád a tanár szerepét? - kérdezem egy halvány mosolyt megeresztve, és csak ekkor tűnik fel, hogy Ly egyedül jött. Pedig azt hittem, hogy ha eljön, akkor azt Ombozival teszi majd meg. - És Noelt hol hagytad? - kérdezem, majd rögtön vissza is szívnám, mert meglátom Ombit Eris oldalán. Brrr... Eris. Vajon mit mire készül?

Karácsonyi bál - A kék banda

Tényleg jó lenne mindent kibeszélni magamból, de erre nem a mostani idő, és hely a legalkalmasabb. Talán majd máskor, holnap, vagy valamikor, persze ha még mindig kíváncsi lenne rá.
- Jó lenne, de nem most. Nem akarom ezzel rontani a hangulatot. - mosolyodom el halványan, aztán azzal próbálom mosolyra sarkallni őt, hogy az arcát kicsit megnyomkodom, és sikerül is, mire Ly megérkezik, már egy szebb mosoly leledzik az arcán, így kénytelen vagyok én is magamra erőltetni egyet, habár az nem sikerül valami fényesre. Na mindegy, talán az este folyamán ez még változni fog.
Kérdésemmel csak ismét a komor hangulatot hozom el. Ezaz Keiko, ismét jól megcsináltad. Csak gratulálni tudok magamnak, kell nekem mindig ilyen nagy hülyeségekket kérdezni. Látom, hogy nem szívesen beszélne róla, de végül mégiscsak elmondja, de közben én is, és ő is meglátja a rellonos srácot, Eris oldalán. Miért épp Eris? Vajon mire készül az az álnok kígyó? Ahh biztos semmire, de valahogy mégis aggaszt, hogy ő itt van. És Ly állítása is csak rátesz egy lapáttal, miszerint ez valami rellonos dolog. Szerencsére épp időben toppant be kedves hávéhá nénink, aki nem néni, hanem professzor, de mindegy is. A tanerő lelkesedése, és kedve engem is jobb kedvre derít valamelyest, úgy látszik egész jó hatással án rám Rubya proff.
- Jó estét professzor. Jaj ezek milyen jó ötletek. - csilla fel a szemem a tanárnő, és Ly ötleteitől, és a vizuális, harmadik szemem rögtön el i képzeli, milyen lenne a KH ilyen állapotban.
A proff hölgyválaszára csak nézek, hol a tanárra, hol Macira, de egy szót sem szólok, csak nézem a jelenetet, s szememmel végig követem, ahogy elmennek táncolni. Egy jó darabig csak őket figyelem csendben, s eszembe jut, hogy én valószínűleg itt fogok ülni egész végig, mert nem hiszem, hogy bárki fel fog kérni táncolni. Aztán eszembe jut az is, hogy nem vagyok egyedül, itt van Ly is, így leülök, és magam mellé invitálom a lányt is.
- Na, mesélj valamit. Mi újság mostanság veled? - kérdezem, s elmosolyodom. Ha kell, akkor szívesen leszek lelki szemetesláda is, csak valakivel hadd beszélgessek, mondjuk még az sem baj, ha csak ő beszél, csak érezzem nem vagyok egyedül.

Don Juan és a lányok

Na, Ly nem jutott sokáig a kérdésemre adott válasszal, pontosabban semeddig, mivelhogy épp mikor belekezdene egy újabb kis levitás gólya esik be körünkbe. És szó szerint. Olyan szépen esik el, hogy azt tanítani kéne. Ha rellonos lennék, tuti röhögve gratulálnék neki, viszont mivel nem vagyok az, így ez az eshetőség eszem ágába se jut. Helyette kék véremnek köszönhetően azonnal állnék is fel, hogy segítsek neki, de ezzel kicsitelkéstem, mivel mire észbe kapok, addigra már sikerül feltápászkodia.
- Dóri, ugye azért jól vagy? - kérdezem kissé aggodalmas ábrázattal, miközben felállok, hogy ha kell, segítsek a lánynak.
Idő közben Atti is visszatér közénk, és örömmel látom, hogy drága hávéhánéninkkel való tánctól máris jobb kedve lett. És most minket akar megtáncoltatni. Istenem, abból tuti katasztrófa lesz. Nincs is időm reagálni rá, mivel mire ráeszmélek, hogy épp táncolni hívtak, és nem kéne mennem, addigra én már a táncparkett közepén állok Atti, és Ly társaságában. Atti elmondja a "játékszabályokat", amiből őszintén szólva nem igazán értek valami sokat, és nem csak azért, mert kicsit hangos a zene. Én egy tánc-analfabéta vagyok, tehát ha én elkezdek táncolni, vagy amit én annak hiszek, akkor mindenki jobban tenné, hogy néhány lépést elhátrál tőlem, különben nem ússzák meg ép lábbal. De én sem. Jó, addig még tudom követni, hogy három taps, és egy forgás,de utána? Milyen keresztlépés? Jaj istenem, ilyen nincs... a lábaim mintha össze akarnának csomósodni, ez nekem nem megy és csak szégyent hozok magamra, szokás szerint. Le is állok, és már csillogó szemekkel - ami nem az örömtől csillog - nézek a két kis kékre.
- Nem ez nekem nem megy... - Mondom, s ha hagynak, akkor visszamegyek az asztalunkhoz. Miért vagyok ilyen szerencsétlen?

Bál - Ly, majd csak a drágám

Előre tudtam, hogy ez a buta táncolósdi rossz ötlet lesz. Mégis maradtam, mert nem akartam őket megbántani, hogy elmegyek, faképnél hagyom őket. De most már bánom, hogy nem tettem. Ez az egész olyan ciki számomra, hogy az csak na. Miért vagyok ilyen béna, és szerencsétlen? Ez is komolyan csak velem történhet meg. Nekem ez nem megy, bármennyire is szeretném, de nem megy. Próbálkozhatnék én bármeddig, csak még jobban leégetném magam, így nem is folytatom tovább, leállok, és könnyektől csillogó szemekkel mégiscsak faképnél hagyom őket. Gyorsan haladok egyenesen a kijárat felé, mert én így már nem akarok itt lenni, vissza szeretnék menni a szobámba. De két erős kar megállít, és én nem tudok szabadulni. Vagy talán nem is akarok, ki tudja? Kezeim a körém fonódó karokra teszem, és csak meredek magam elé, még akkor is, mikor meghallom a fiú szavait. Szívem gyakorlatilag a torkomban ver, szinte ki akar ugrani, fülemen érzem Atti lehelletét, amitől csak még jobban eláll a lélegzetem, levegőért kapkodom. Nem tudom, hogy mi történik velem, csak azt tudom, hogy most valami más, de jó értelemben más. Aztán maga felé fordít, és én a szemébe nézek, azokba a kék szemekbe, és most valahogy nem tudom levenni róla a szemem. Valami furcsa érzés kerít a hatalmába, de nem tudom megmondani, hogy mi lehet az, ilyet még nem éreztem.
Követem szeme vonalát, hogy vajon mit láthatott meg, s csak ekkor veszem észre, hogy a fejünk felett lebeg egy fagyöngycsokor, és nagyon jól tudom, hogy ilyenkor mi szokott lenni. Persze ez nálunk, Japánban nem szokás, de elég amerikai filmet láttam ahhoz, hogy tudjam mi fog következni. Szememet mélyen az övéibe fúrom, amik egyre közelednek az ajkaival együtt, míg végül meg nem csókol. És én nem húzódom el. Ebben a pillanatban a külvilág teljesen megszűnik létezni, csak ő van számomra, senki, és semmi más. Karjaimat a nyaka köré fonom, mert ha nem tenném, talán a lábam nem bírná el saját súlyom, és itt menten csuklanék össze. Nem akarom, hogy végetérjen ez a pillanat, de semmi nem tarthat örökké, így szép lassan ajkaink is elválnak egymástól, és én csak nézek Atti szemeibe, de semmit nem tudok mondani. Végül már nem bírom tovább, arcom a fiú mellkasába temetem, s szorosan összekulcsolom körülötte a karom, azonban  még mindig nem tudok egy szót sem szólni, de talán nem is kell.

Mina
Ruha //a dísztalár alatt//



Túlságosan gyorsan telik az idő... Szinte még csak most voltam elsős, most volt az első évnyitóm, de már azon kapom magam, hogy eltelt a harmadik év is, és most itt vagyok a negyedik évnyitómon. Olyan gyorsan eltelt ez a tanév is, még csak most kezdődött, és úgy érzem, hogy szinte semmit nem csináltam ebben a tanévben, pedig tudom jól, hogy ez nem így van. Idén is mi nyertünk a házak közötti pontversenyen, aminek nagyon örülök, bár szerintem én nem sok mindent tettem le az asztalra ennek érdekében, mondhatjuk úgy is, hogy kicsit elfoglalt voltam, és mindig akadt más dolgom a szorgalmik írásán kívül.
Nyugodt tempóban megyek a Nagyterem felé, egyedül, a gondolataimba süllyedve, az elmúlt, és a következő tanévvel kapcsolatban is. Főként a kviddics, és a csapat jár a fejemben, és hogy hogyan tudnám őket kicsit aktivizálni, hogy pörögjenek, és fejlődjenek, ne tunyuljanak el.
Gondolataimtól csak akkor szakadok el, mikor elér a tudatomig, hogy megérkeztem a Nyugati szárnyba. Egy pár pillanatig az ajtóban állok, körülnézek, hogy eddig kik vannak itt. Látok jópár ismerős arcot, akiken tekintetem csak néhány másodpercig időzik el, de van egy ember, akin megakad a szemem, és a kelleténél tovább nézem. Itt is itt van... Miért? Minek? Mindegy, nem fogom zavartatni magam ez miatt, inkább elindulok a Levita asztalhoz, apámra pedig egy pillantást sem pazarlok, és az egész nap folyamán nem is szándékozom.
- Sziasztok! - Köszönök Izának, és Dashának, miközben elmegyek mellettük, de nem hozzájuk ülök le, hanem inkább ahhoz a lányhoz, aki ott ül, kicsit távolabb tőlük, és szerintem túlságosan is egyedül van. Márpedig legalább ma né legyen egyedül, főleg ha Levitás. Bár az is lehet, hogy nem kíváncsi a társaságomra, de ki tudja... Majd kiderül.
- Szia! - köszönök neki is, miközben leülök a mellette levő székre, egy bájos mosollyal kísérve. Közben pedig az igazgató úr is elkezdett beszélni, szóval azért arra is figyelek.

Mina <3


Ahogy telik az idő, úgy érkeznek meg sorra az emberek, s mire az igazgató belekezd a szokásos beszédébe, már az iskola apraja-nagyja itt van, és akiken a szemem egy kicsit tovább elidőzik a szokásosnál, közülük szinte mindet ismerem már, ha csak látásból is, de ismerem. Meglátom Vikot is, s mikor találkozik tekintetünk, én is rámosolygok, és vissza is integetek neki. Tök jó, hogy ő is eljött, de... de minek? Mondta, hogy szeretne itt tanítani, de azt nem mondta, hogy meg is kapta az állást... Lehet, hogy igen. Hát az nagyon jó lenne.
- Én pedig Keiko vagyok - mosolygok kedvesen a lányra, aki feltehetőleg elsős lehet, hisz még nem láttam errefelé Minát, közben pedig nyújtom a praclim, hogy kezet foghassunk. Ezalatt az Igazgató úr már bele is kezdett a beszédébe, kezdve a pontversennyel, amit ugye mi nyertünk meg, bár én nem nagyon tudtam ehhez sokat hozzátenni.
- Igen, ez a mienk - nem bírom ki, hogy ne kuncogjak halkan ezen a megjegyzésen, bár a meglepettség érthető. Mikor először ültem itt, engem is kicsit meglepett, hogy mindenki kap csokit, és hogy így, a semmiből tűnik fel, hisz én mugli környezetből kerültem ide, bár igaz, hogy apa miatt láttam varázslatos dolgokat is.
- Aaah... - veszem tudomásul, hogy itt az apja, a.... a tanárok között. És ha jól tudom, az az ember még auror is... Tudok ám dolgokat én is, néha egy-egy információ megragad bennem, általában a számomra teljesen értéktelenek. Bezzeg amit nagyon meg kéne jegyeznem, azt rendszerint elfelejtem. Asszem ezt hívják Murphy törvényének.
- Az én apám is itt van. Ott áll - bökök fejemmel a szürke öltönyös férfi felé, akit kénytelen vagyok apámnak szólítani
Idő közben a Legeket is kihirdette az igazgató, és az iskola elsőket is, akiket mind megtapsolok. Ügyesek voltak mind, megérdemlik a tapsot. Csak jöjjön már végre a kaja... Kezdek éhes lenni.

Kuzin
Jelmezünk :3



- Ne mocorogj már! Kérlek... Csak két perc és kész vagyok. Na... - mint egy kisgyerek, esküszöm. - Kész vagyok, na. - mosolyodom el, majd még egyszer megigazítom a csokornyakkendőjét, mert megint félrecsúszott. - Mehetünk?
Vigyorgok, nagyon vigyorgok, mert jó kedvem van, és ilyenkor nem lehet nem vigyorogni. Nagyon kíváncsi leszek az egészre, hogy milyen lesz a díszlet, bár ezt már a vacsoránál valamennyire láttuk. Az a sok csontváz... brr... fantasztikus. Mondjuk a DÖK mindig kitett magáért, minden rendezvényen, és bálon, most sem lehet ez másképp. Kifejezetten örülök annak, hogy nem egyedül megyek, van párom, az ed kedves unokabátyám. És annak is örülök, hogy belement, hogy ezt a jelmezt vegyük fel. Először voltak kétségeim afelől, hogy igent fog mondani, de most itt vagyunk, ebben az öltözetben, amit én varrtam. Igen, tudok varrni. Anya megtanított még néhány éve, és szerintem ezeket a jelmezeket is sikerült elég szépen megvarrnom. Ügyi vagyok.
A Nagyterem előtt még egy kicsit megtorpanok, megigazítom a szoknyát, és felnézek partneremre, akire ha most ránézek nem töröm ki a nyakam. Most nem, hála ennek a fekete 12 centi magas sarkú cipőnek. Bár még így is elég magas hozzám képest, na de mindegy is, ez most annyira nem számít.
- Nahát... - ez az első, és egyetlen szó, ami kiszalad a számon. Minden fekete-fehér... Eeez de furi. Arnoldot a kezénél fogva húzom a különböző rémséges süteményekkel teli asztal felé.
- Eeeez de undi... - veszem el az egyik fülsütit, és a kuzinomnak nyújtom. - Megkóstolod?

Arnold
Jelmezünk



Türelem rózsát terem. Így szól az egyik magyar közmondás, amit láthatóan Arnold nem ismer. Csak öt, max tíz percre kellett volna nyugton ülnie, de még erre sem volt képes. Jó, elhiszem, hogy már nagyon menni akar, mert én is, de azért félkész sminkkel csak nem mehetünk. Az hogy nézne már ki. Na de végre készen vagyunk, örülhet ő is, nem kell tovább nyugton maradnia.
Ahogy azt vártam, a DÖK megint kitett magáért, nagyon jól néz ki a Nagyterem. Plusz pont azért, hogy minden fekete-fehér. Ez fantasztikus! Igaz, nem vagyok annyira éhes, de ezeket a süteményeket egyszerűen muszáj megkóstolni. Annyira undin néz ki mindegyik, főleg ez a fülsüti, de az ízük nagyon jó valószínűleg. Gondolom olyat nem raknának ki, ami ízre is undorító, de azért az első falat nem az enyém, hagyom Arnoldnak, hátha a manók raktak bele valami egyéb dolgot, ami nem igazán odavaló. Ki tudja... De nem... Most mondanám, hogy sajnos, de azért annyira nem akarok neki rosszat, de azért vicces lenne, ha valami ideiglenes hatása lenne a sütinek.
Hát persze, tudtam, hogy a rokon után én jövök, és nekem is valamit meg kell kóstolnom, de pont azt? Direkt a legundorítóbbat választotta. Pfej... Nagyon undi. De ahogy látom, most "Ki a bátrabb?" játékot játszunk, szóval most legalább annyira bátor leszek, amennyire nem vagyok az.
- Bleh... - ez a véleményem a löttyről, egyszer még felnézek Arnoldra, arcomon egy olyan kifejezéssel, mintha csak azt mondanám, "Tényleg meg kell igyam?". Gyorsan felhörpintem a palackba zárt italt, lesz ami lesz alapon, és... Nem is olyan rossz. Érdekes az íze, de nem rossz.
- Egész finom... - mosolyodom el, majd körbenézek, kik jöttek el, és meglátom apám is... Ehh, csak ő ne lásson meg. Nincs kedvem ahhoz, hogy elkezdjen nekem itt pampogni, hogy milyen ruhát vettem fel. Ismerem őt, tuti ez lenne.

Arnold


Hah... Még mit nem. Nem adom meg neki a lehetőséget, hogy beszóljon, hogy iszom. Mármint, milyen ˇlányosan". Nem vagyok én olyan, aki fél, sőt egyenesen irtózik minden ismeretlen dologtól. Ez meg csak egy kis folyadék, egy iskolai rendezvényen. A DÖK csak nem akar minket megmérgezni, vagy csupán valami undorítót itatni velünk. És ahogy hallom, Annelie beszédét, amire csak fél füllel figyelek, ezek a löttyök teljesen ártalmatlanok. Mondjuk az az izé, ami ott lebeg benne elég furán néz ki. Nincs benne olyan sok, egyszerre felhajtom az egészet, jobb előbb túlesni rajta, és tényleg nem rossz, egész finom. Kedves kuzinom azonban nem ilyen szerencsés. Elvileg ugyanolyat vett el, mint és, és igen ő is a vaníliásat vette el. Jaj szegényke, most mondanám, hogy mennyire sajnálom őt, de az nem lenne igaz. Végül is, nem lett semmi baja, nem halt bele, nem lettek rémes kiütései, mint valami allergiás reakció, csak volt egy kis kellemetlen élménye. Nem bírom ki, hogy ne nevessek ezen, viszont ez nem tart sokáig, hamar lefagy a mosoly az arcomról, valaki miatt. A szoknyám hossza hirtelen megnövekedik, erre pedig Arnoldból tör fel a nevetés. Nem kell körbenéznem, hogy tudjam, ki volt a tettes, 100%-ig biztos vagyok benne, hogy apa volt az. Keresztbe fonom a karom, s morcosan nézek fel jelenlegi páromra.
- Ez _nem _volt _vicces... - csak ennyit tudtam mondani, mert Arnold máris egy új ötlettel rukkol elő, s meg sem várva válaszom már húz is a táncparkett felé. Pedig tiltakoznék, de mennyire, hogy tiltakoznék, de így esélyt sem adott rá. Gonosz...
- De, de, de... De én még mindig nem tudok táncolni... - felváltva nézem a cipőm, és a kuzinom egy darabig, de nem tudok semmit mondani. Nem nagyon akarok rálépni a lábára, mert nem tudom megígérni, hogy a sarkaimmal tudok vigyázni. - De...