Várffy-Zoller Professzor



Nem zökkenőmentes a beilleszkedésem, azt nem lehet ráfogni. Az elődök hosszú sora nehéz terhet ró az ember lányára, pláne, ha szakít a hagyományokkal, és nem a zöldeket erősíti egyéniségével. Arra számítottam, hogy a nővérem elég biztonságot nyújt majd. Ő lesz a háttér, akire mindig számíthatok, de így, hogy ő nem elég, hogy felsőbb évfolyamra jár, de még másik házban is van, nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. David legalább együtt lesz velem bizonyos órákon, de ugyanolyan elveszett, mint én. Tudom, hogy Lizi kivívta már a saját helyét az övéi közt, és reméltem, hogy az ő dicsfényéből nekem is jut. Nem beszélve arról, hogy a nagyapám az iskola legtekintélyesebb uralkodója az igazgató után, vagy előtte. Mégis csalódnom kell benne is, mivel nem áll a helyzet magaslatán a nagyi halála óta. Csak árnyéka önmagának, Lizi hátszele meg inkább tűnik hátráltatónak, mint segítőnek. Szúrós tekintetek merednek a hátamba, szinte érzem a figyelem hegyes dárdáját a bordáim közé hatolni. Fogalmam sincs, mi lehet az oka. Egy dolog van, ami kicsit erőt ad ebben a pillanatban, ezért nem törnek meg az ellenséges erők. Határozottan lépkedek a tanári étkezőasztal felé, ahol nagypapi szokott reggelizni, ebédelni, ám most nem ül a helyén. Én, mint a legkedvesebb unokája, jogosan foglalhatom el a székét a legnagyobb lelki nyugalmat erőltetve magamra. A tanári asztal mindig vonzóbb, ezt már rövid ittlétem során is kitapasztaltam. Mások az ételek, nagyobb a választék, de különösen a kávé és a sütemény illata csábító. Gondosan magam alá húzom a széket, felkészülve arra, hogy valamelyik tanerő kiebrudal az öreg helyéről. Bízom azonban a mosolyomban, így kivillantom a jackpotos vigyoromat, majd veszek egy kakaós, rumos piskótás süteményt. Tetején tetemes mennyiségű tejszínhab tornyosul. Bele is nyalok, mert azt nem lehet kihagyni. Ez a legjobb része. Élvezettel hatolok tovább a sütiben, rétegenként haladva, módszeresen a fogyasztásban.

Várffy-Zoller Professzor



Nem zökkenőmentes a beilleszkedésem, azt nem lehet ráfogni. Az elődök hosszú sora nehéz terhet ró az ember lányára, pláne, ha szakít a hagyományokkal, és nem a zöldeket erősíti egyéniségével. Arra számítottam, hogy a nővérem elég biztonságot nyújt majd. Ő lesz a háttér, akire mindig számíthatok, de így, hogy ő nem elég, hogy felsőbb évfolyamra jár, de még másik házban is van, nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. David legalább együtt lesz velem bizonyos órákon, de ugyanolyan elveszett, mint én. Tudom, hogy Lizi kivívta már a saját helyét az övéi közt, és reméltem, hogy az ő dicsfényéből nekem is jut. Nem beszélve arról, hogy a nagyapám az iskola legtekintélyesebb uralkodója az igazgató után, vagy előtte. Mégis csalódnom kell benne is, mivel nem áll a helyzet magaslatán a nagyi halála óta. Csak árnyéka önmagának, Lizi hátszele meg inkább tűnik hátráltatónak, mint segítőnek. Szúrós tekintetek merednek a hátamba, szinte érzem a figyelem hegyes dárdáját a bordáim közé hatolni. Fogalmam sincs, mi lehet az oka. Egy dolog van, ami kicsit erőt ad ebben a pillanatban, ezért nem törnek meg az ellenséges erők. Határozottan lépkedek a tanári étkezőasztal felé, ahol nagypapi szokott reggelizni, ebédelni, ám most nem ül a helyén. Én, mint a legkedvesebb unokája, jogosan foglalhatom el a székét a legnagyobb lelki nyugalmat erőltetve magamra. A tanári asztal mindig vonzóbb, ezt már rövid ittlétem során is kitapasztaltam. Mások az ételek, nagyobb a választék, de különösen a kávé és a sütemény illata csábító. Gondosan magam alá húzom a széket, felkészülve arra, hogy valamelyik tanerő kiebrudal az öreg helyéről. Bízom azonban a mosolyomban, így kivillantom a jackpotos vigyoromat, majd veszek egy kakaós, rumos piskótás süteményt. Tetején tetemes mennyiségű tejszínhab tornyosul. Bele is nyalok, mert azt nem lehet kihagyni. Ez a legjobb része. Élvezettel hatolok tovább a sütiben, rétegenként haladva, módszeresen a fogyasztásban.

Várffy-Zoller Professzor

Ahogy a teremben elhalkul a nyüzsi, már rosszat sejtek. Várffy professzor lépett be az ajtón. Ahogy átszeli a termet, úgy fagy meg a diákokban a szufla. A légy zümmögését is lehet hallani, így a csámcsogásom akkor is mennydörgésnek hatna, ha halkabban táplálkoznék, de muszáj az ujjaimra ragadt töltelékkrémet lenyalogatni. Cuppogok na, de csak diszkréten. Azért volt gyerekszobám, meg némi illem is szorult belém, - még, ha néha nem is látszik - lenyelem a falatot, mielőtt válaszolnék a nekem szegezett kérdésre.
- Bárcsak jobb étvágya lenne. Gondoltam viszek neki ár falatot, de ide ragadtam. -  Szó szerint. Sajnálkozva felmutatom ragacsos ujjaimat, amiken a nyalogatás csak rontott. Ez van, nem kéne ennyire szilaj kihívásoknak alávetni szegény elsőéveseket. Eredetileg tényleg az volt a tervem, hogy felpakolok pár nagypapi kedvencét, aztán már osonok is a szobája felé, de az illatok, meg az ízek rabul ejtettek. Folytatom.
- Ja, és nem én vagyok a professzor, csak helyettesítem. Az órákon nem tudom, de az evésben igen. Nem csodálom, hogy össze tetszett téveszteni minket, azt mondják nagyon hasonlítok rá, főleg profilból. - Úgy fordítom az ábrázatomat, hogy jól megfigyelhesse a hasonlóságot. Még jobban a fénybe is húzódom, hogy a gyengén megvilágított arcélem kirajzolódjon, rajta nagypapi jellegzetes vonásaival. Várok valami reakciót, de nem erőltetem. Nem megerősítésre vágyom, csak udvarias vagyok, nem fojtom a szót a tanerőbe. A kérdését sem engedem el a fülem mellett.
- Professzor úr! Az ideérkezésem előtt, áttanulmányoztam a Szabályzat mind a hatszázhatvanhat oldalát, meg is tanultam szóról szóra, és valóban, teljesen igaza van. Mint diák, nem ülhetnék itt, de mint családtag, semmi nem tiltja. Sőt precedenst is találtam a könyvtárban, a Bagolykő története című vaskos kiadványban, miszerint kétezerkilencben és tizenegyben, az akkori igazgató első szülött fia, mint rokon étkezett ennél az asztalnál. - Való igaz, a neveket nem jegyeztem meg, nem gondoltam, hogy szükség lesz rá. Átkos mulasztás, de legalább befoghattam volna a szám. A sok félinformáció támadási felületet biztosít, amire abban a pillanatban döbbentem rá. Be is fogtam a lepénylesőmet, tekintetem a tányérra szegezve. Semmi mentőötlet nem ugrott be. Csak...
- Professzor úr! Kér egy teát? Ez gyömbéres mézes, de hozhatok a Levita asztaltól is, mert ott pemetefüves citromos van. - Annyi igazságom mindenképpen volt, hogy az asztal, még valóban ugyanaz, mint évekkel ezelőtt, annál az esetnél. Igaz, hogy egyedi sztori volt, mégis ha egyszer már volt ilyen, akkor létjogosultsága van. Persze nem én szabom a történelmet, sem a szabályokat, úgyhogy bármi is lehet. Öntök pár kortyot a teából a tanerőnek, ha kér, ha nem.
- Tortát? Megédesíti a hétköznapokat. -

Várffy-Zoller Professzor

Eléggé szürreális jelenet, ahogy ott ülök a tanári asztalnál, háborítatlanul, kedélyesen elbeszélgetek az iskola egyik prominens, bocsánat, a legprominensebb oktatójával. A teát és a tortát is szívélyesen fogadja. Már-már kiválóan érzem magam. Semmi nem ment meg attól, hogy ezután mindig itt egyek. Ha a nagypapi itt lesz végre a helyén, akkor még inkább. Az ő tekintete még mindig megdermeszti a levegőt. Van tekintélye és ragaszkodik kivívott presztiséhez.
- Nem tagadom le professzor, de simán lehetnék eridonos is ekkora dumával. - Még el is nevetem magam, míg ajkamra nem fagy a mosoly. Jó mélyen bele kell nyúlnom az agytekervényeim közé. Hmmmm? Mit is olvastam erről? Éreztem én, hogy ez monológom gyenge pontja. Hiába kutatok az emlékfoszlányaim között, erre nem találom a választ. Szótlanul nézem, ahogy a teáját szürcsölgeti és valahová máshová kívánom magam. Bár nincs abban semmi, ha valaki nem tud mindent, de levitás vagyok, Merlinre, ami szent.
- Nem? - Inkább kérdezem, mint mondom. - De Lupiné sem? - Ráhagyom a választ. Csillogtassa csak meg a zsenialitását! Az én kicsi agyam tele adatokkal, amiket meg lehet tanulni, vagy elolvasni valamelyik könyvben, ami nem pótolja a vérré vált tudást. Összeszedem a maradványaimat, hogy elsunnyogjak a jobb alsó fenébe de az újabb kérdés megállít.
- Aaaaa Levitában? - Nem tudom eldönteni, hogy kérdésében mennyi a cinizmus és mennyi az igazi kíváncsiság. Gyanítom, hogy utóbbi semennyi. Elgondolkodom, vajon ezt milyen szempontból kéne megválaszolnom.
- Igen, tisztában vagyok vele. Kár, hogy akkor még nem jártam ide. De nem igazán tudom, hogy pontosan mit szeretne tudni. Lényegre törőbben tudnám tájékoztatni, ha konkrétabban kérdezne. - Érzem, hogy elönt a melegség, homlokom és tenyerem izzadni kezd, rossz az előérzetem.

Várffy-Zoller Professzor


Vajon a kérdéseivel most teszteli a nemlétező tudásomat? Valami alapján döntenie kell, ezzel tisztában vagyok, és érzésem szerint most buktam el a tanársegédséget. Nagyon akartam, nagyon rágörcsöltem, nagyon készültem, már amennyire erre lehet készülni.
- Igen, hogyne, meg fogom nézni - rebegem lehajtott fejjel, az előttem fekvő maszatos tányérra bámulva. Persze, hogy utánajárok, egyértelmű. Addig le sem fekszem ma, míg meg nem találom a választ, de gazából egyre megy. Ha a nevezett igazgató fiai nem jártak a Bagolykőbe, akkor...Na, jó, nem rágódom ezen. Indulnék is, hogy megbizonyosodjam a válaszról, de a prof még visszatart.  Eleinte csodálkozom is a dolgon, mert azt hittem, rövid úton kipenderít innen,  úgyhogy figyelek, kicsit közelebb hajolva az asztalhoz, mintha éppen azt nézném, melyik szelet húst tűzzem a villámra, pedig nem is vagyok éhes. Nem tagadom, megremegek, mikor kimondja, nem engem választott. Egy Világ omlik össze bennem. Egy gyönyörű szépen felépített jövő képe esik szét darabokra. Fájdalom mardos, még a dicséret, ami a tanerőtől nagy ritkaság, még az sem derít jobb kedvre, de aztán hallgatva szavait megnyugszom lassan. Az étvágyam is visszatér, ahogy újra felcsillan a reménysugár. Visszhangzott fejemben a főnyeremény mondat: "Én tudok segíteni abban, hogy kihozd magadból a maximumot." Ezen annyira elábrándozom, hogy az utána következő kijelentés nem jut el a tudatomig teljes részletességében, mégis a zsigereimbe talál. El is csendesedtem rögvest. A kezdeti vagány csacsogás, hallgatag, filozofálgatássá szelídül. Várffy választ vár, de bennem a válaszok helyett csak kérdések vannak. Amit kapnék, roppantul csábító, de talán az ára kicsit sok. Erre nem számítottam. Előadom a hitem szerinti legnagyobb akadályt, ami könnyen orvosolható lenn, ha akarnám. És lehet, hogy akarom majd.
- Bár még a suliban lakom, de minden valószínűség szerint beköltözöm a faluba, a családi házunkba. Lizi már ott lakik. Tartok tőle, hogy nem jutna minden dolog a tudomásomra, amire kíváncsi. - Nyelek egy óriásit, mert ahogy felcsillant az a bizonyos remény, úgy halt azonnal hamvába. Őrlődtem, mint csacska csacsi, hogy a bal oldali répát válassza vagy a jobb oldalit. A mézesmadzagot Várffy belógatta az orrom elé, és tényleg csak rajtam állt, hogy szaladok-e utána. Megéri-e a tudás a nyilvánvalót, amit elvár tőlem cserébe? A kérdés itt nem az, hogy lesz-e elég infóm, hanem inkább az, hogy tudok-e majd tükörbe nézni.
- Mielőtt igent mondanék vagy nemet, szeretném, tisztán látni a részleteket! Mi az pontosan, amit el kell mondanom, amit figyelnem, tennem kell? - Bár erős a vágy bennem, hogy egy olyan embertől tanuljak, mint Várffy, és a jövőm múlik rajta, vannak határok. Azt szerettem volna megtudni, hogy nála hol húzódnak ezek.
- Kér még teát? - érdeklődöm udvariasan, majd ki is szolgálom, ha igényli, ez is az elterelés része. Bármi is legyen a válasza, nem szeretném az egész iskola orrára kötni az egyezségünket. Biztos akarok lenni benne, hogy a szolgálatom megfizeti majd, és azt kapom, amire számítok, de ő is. Tisztelem, mint a tanáromat, bízom is benne, de legyen egy kimondott szó legalább.

Várffy-Zoller Professzor


Nem ismertem régebbről Várffyt, viszont tudtam róla egyet s mást, hogy érdemes tőle tanulni, mert nagy hangsúlyt fektet a gyakorlásra, és a fejlődésre. Ezért is jelentkeztem hozzá tanársegédnek. Amit ajánlott, azonban annál jóval több volt, de a kétségeim, valahonnan mélyen zsigerből csak feléledtek. Nem akartam megbántani, de tisztán szerettem volna látni a feladatomat, hogy aztán én is és ő is elégedett lehessen az eredménnyel. Szótlanul hallgatom az előadást, amiben részletezi a teendőimet, és egyre jobban kisimulnak a nem létező ráncaim az ábrázatomon. Már-már mosolygok, de inkább csak belül. Egy-egy szavára jóleső melegség önt el, hát egóm az van. Eljátszom a gondolattal, hogy "titkos" meg "jobb kezem" izgalmasan hangzik. Mindaz, ami nem hétköznapi, sablonos, unalmas és régi, az csak jó lehet. Felpiszkálja a csőrömet a kihívás, mert ez már nem is feladat, hanem több annál. Élvezhetem egy tanár támogató bizalmát, kell ennél több?
- Meg tudom oldani, hogy ne költözzek a faluba. Mégis csak jobb lesz úgy - bizonygatom az elkötelezettségemet, hogy lássa csak, mi mindent fel nem áldozok a dolog oltárán. Bizsereg a lelkem, máris mennék kezdeni az aknamunkát, hogy mielőbb jelenthessek, persze csakis építő, jobbító szándékkal. Baj nem lehet belőle, pláne, ha jól csinálom. És miért ne csinálnám jól?!
- Teljesen világos Tanár úr. Számíthat rám, meghálálom a bizalmát. Köszönöm, hogy engem választott erre a nemes feladatra. - Legszívesebben lepacsiznék vele, de nem illendő. Ha az idősebb jogán a kezét nyújtja az egyezség megpecsételése végett, akkor viszonzom természetesen, minél kevesebb feltűnéssel.
- Akkor mennék is a dolgomra, ha megengedi tanár úr. Öröm volt Önnel ebédelni. Majd máskor is csatlakozom, ha szabad. Annyit még megjegyeznék, hogy ezek szerint hatott a Bizalom elixír. -