Tulajdonképpen néha a nagyterem a legegyszerűbb és legnyüzsgőbb hely, ha valaki társaságra vágyik. És valljuk be, Boró éppen elég társasági ember ahhoz, hogy jól érezze magát itt. Felpezsdül, beszélget, be nem áll a szája - még akkor sem, ha éppen tele van. Szerinte az eridonosok asztala a leghangosabb, de valószínűsíthető, hogy csak azért érzi így, mert az általa előidézett hangzavartól el sem jut a füléig, hogy esetleg a másik három ház asztalánál sem mindig fagyos csönd uralkodik. Ám, legyünk őszinték, az esetek többségében magasról tesz a többi asztalra, meg arra, hogy mi van ott. Az ő világában az ő környezete játszik fontos szerepet.
Az mondjuk kimarad a sztoriból, hogy esetleg a társaságának vannak fontosabb dolgai is, mint nullahuszonnégyben szocializálódni. Így kicsit lebiggyesztett ajkakkal engedi útjára díszes kompániáját, akiket eddig szórakoztatott. Hát persze azért az élet nem áll meg, és a bongyorka is kénytelen új szórakozás után nézni. Ezért is akad meg a tekintete a magányosan üldögélő Fruzsin. A nevéről igazából fogalma sincsen, de az arca halványan ismerős neki. Egy szempillantás alatt szambázik át a szőke mögé, hogy beleolvasva az üzenetébe aztán inkább kikapja a kezéből. Így jobban szemügyre tudja venni, és majd segít a válasszal. Csupa jó szándék, azt leszámítva, hogy a személyes tér fogalmát kicsit szabadon kezeli.
- Húúú, csak nem valami titkos hódoló? - kezdi vigyorogva, amint lehuppan a lány mellé. Még egyszer átolvassa a levelet, majd fürkésző tekintettel mered a másikra. - Mondjuk megértem a problémázását, nyilvánvaló, hogy az Eridon a legjobb - forgatja a szemeit az egyértelműre, majd az előtte lévő tálból leszakít egy szőlőt, hogy a szájába dobja.
- Tudod ki lehet az? Vannak már gyanúsítottak? Hogy halad a nyomozás? - csak úgy ömlenek belőle a kérdések, miközben a kékek asztala felé fordulva veszi szemügyre az ott üldögélő srácokat, hátha majd isteni sugallatként megjelenik elméjében a titkos hódoló képe. Valószínű…