Sok varázslatos hely létezik a kastélyban, hisz már magában is egy hatalmas varázs, amiben az emberek gyarapíthatják tudásukat. A bejárati csarnok a maga robosztus falaival hűvösen üdvözli az épületbe térőket, végigkalauzolja őket a pince lépcsőéig, és a széles márványlépcsőig, mely felvezet a megannyi emeletre, ahol kényünk-kedvünk szerint vehetünk részt a képzésben. Van azonban egy másik helység is, ami balról tárul a kíváncsi szemek elé, és amelyet Nagyteremnek hívnak. A magas, intarziás ajtó mögött egy széles, és szó szerint az égbe vesző terem nyílik, melynek eső színű padlóköve elkalauzol minket a fellegekbe. Ugyanis a mennyezet különleges. Az idő, a felhők, a napsütés, pontosan ugyan olyan, mint ami abban a pillanatban, a szabadban érhet minket. Megbűvölt tér és idő, mely körülvesz minket, és étekkel kínál. Hosszú asztalok, sorakoznak fel egymás mellett, egy kis folyosót hagyva a terem hátsó résznek felfedezéséhez. Sorban a négy nemes ház asztala, melyen, az ünnepségeken száznál is több diák foglal helyet, és hallgatja az igazgató beszédét. A Rellon asztala a bal szélen kapott helyet, nyomban követi őt a Levita ház, majd egy kis szünet, és megtekinthetjük az Eridon, végül a Navine asztalát. Az utolsó, az ötödik, az, amelyik merőlegesen a többivel áll egymagában, helyet adva a tanároknak, az iskola dolgozóinak, az igazgatónak. Hatalmas a hely, a falakat minden ünnepen más, és más díszíti. Karácsonykor magyal koszorúk, mű hó, aranyos díszek tucatjai, melyeket deres fenyőfák tucatjai tartanak. Máskor töklámpások, gyertyák százai, vagy, éppen amikor egy átlagos nap elé nézünk, akkor csak kőszobrok, melyek láncot tartanak szájukban. A lánc végén ég a tűz, mely fényt ad, az étkezni, vagy csupán beszélgeti vágyó diákoknak.

Már egy ideje vége a vacsorának, és szinte rögtön elkezdtünk zenélni az eridonosokkal. Mostanra már rég belemelegedtünk, eltelt egy fél óra, és a kedvenceiket játszom, mert hát az a lényeg ebben, hogy énekeljenek - vannak olyan dalok, amiknél csak bólogatnak, de szeretik, egy-két sort énekelnek csupán, de én ezzel teljesen meg vagyok elégedve.
Egy idő után viszont én is belemelegszem - ritkán játszom így, ilyen felszabadultan az Eridon falain kívül. Nem mondom, hogy nem figyelek rájuk, hiszen azt nem tudom kikapcsolni, de hatalmas vigyor terül szét az arcomon, ahogy pengetek, és már nem is csak olyan halkan és éppenhogy énekelek, ahogy szoktam, hanem rendes hangerővel, ahogy egy zenésznek amúgy énekelnie kéne. Már nem is nagyon vagyok hamis.
Úgy váltok számot, hogy abba se hagyom a játékot - néha felsikongatnak, hogy hú, ezt szeretik, aztán énekelni kezdenek. Szinte már betanult énekek ezek, sokszor éneklik csak úgy a vokált, mert még az elején, mikor zenélni kezdtünk, akkor mondtam nekik, mit-hogy-hol kéne, és ők készséggel követték.
Az egész társaságból árad a jókedv és alapvetően a boldogság.
- SNOOP DOOOOG! - "éneklik", én pedig rájuk nevetek. Bolondok.
Néha-néha csak belemerülnek az egymással való beszélgetésbe, jó a hangulat, persze, hogy beszélgetnek - páran még a vacsorából maradt sütiket csócsálják, és ha olyan részhez érek, iparkodnak lenyelni, hogy ők is énekeljenek.
Nem is nagyon fogom fel a külvilágot, csak úgy vagyok bele az egész hangulatba, semmi sem szegheti kedvem. Még a testem is mozog a ritmusra, kicsit "táncolok" úgy, állva, merthogy állva gitározok, sokszor jobban szeretek úgy, mint ülve. A lábammal verem a ritmust a földön.
- Oké, akkor most van valami, amire emlékezni kéne - mondom, hiszen ez egy viszonylag új dolog, ez a dal, amit most játszok - miközben beszélek, sem hagyom abba a játékot. - Benne vagytok?
- Igeeen - kiáltják vissza.
- Oké, akkor két oldalra osztom a társaságot, jobb és bal - mutatok fejemmel az egyik majd a másik oldalra, de persze összekevertem, mire ők nevetnek. - Jó, jó, na, ismertek már. Szóval akkor megmutatom, ti mit énekeltek, tessék: Love will come and love will go, and you can make it on your own, sing that song go, oh won't you leave me now... Gyerünk, halljam - Aztán el is énekeljük együtt, majd hagyom őket kiteljesedni maguktól, miközben azért néha kísérem őket, beleéneklem, amit kellene hallanom. - Folytassátok! Ti pedig: oh Nina... you should go Nina... cause I ain't ever coming home Nina, oh won't you leave me now... - Azért segítek kicsit a többieknek, ahogy elkezdi a másik csoport is - aztán már csak dobolok a gitáromon, egy jó kis kórust csinálva belőlük - mire ők tapsolnak, ütik az asztalt a ritmusra, miközben énekelnek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=704403#post704403][b]Andrássy Tamás Milán - 2017.09.30. 14:12[/b][/url]

Már egy ideje vége a vacsorának, és szinte rögtön elkezdtünk zenélni az eridonosokkal. Mostanra már rég belemelegedtünk, eltelt egy fél óra, és a kedvenceiket játszom, mert hát az a lényeg ebben, hogy énekeljenek - vannak olyan dalok, amiknél csak bólogatnak, de szeretik, egy-két sort énekelnek csupán, de én ezzel teljesen meg vagyok elégedve.
Egy idő után viszont én is belemelegszem - ritkán játszom így, ilyen felszabadultan az Eridon falain kívül. Nem mondom, hogy nem figyelek rájuk, hiszen azt nem tudom kikapcsolni, de hatalmas vigyor terül szét az arcomon, ahogy pengetek, és már nem is csak olyan halkan és éppenhogy énekelek, ahogy szoktam, hanem rendes hangerővel, ahogy egy zenésznek amúgy énekelnie kéne. Már nem is nagyon vagyok hamis.
Úgy váltok számot, hogy abba se hagyom a játékot - néha felsikongatnak, hogy hú, ezt szeretik, aztán énekelni kezdenek. Szinte már betanult énekek ezek, sokszor éneklik csak úgy a vokált, mert még az elején, mikor zenélni kezdtünk, akkor mondtam nekik, mit-hogy-hol kéne, és ők készséggel követték.
Az egész társaságból árad a jókedv és alapvetően a boldogság.
- SNOOP DOOOOG! - "éneklik", én pedig rájuk nevetek. Bolondok.
Néha-néha csak belemerülnek az egymással való beszélgetésbe, jó a hangulat, persze, hogy beszélgetnek - páran még a vacsorából maradt sütiket csócsálják, és ha olyan részhez érek, iparkodnak lenyelni, hogy ők is énekeljenek.
Nem is nagyon fogom fel a külvilágot, csak úgy vagyok bele az egész hangulatba, semmi sem szegheti kedvem. Még a testem is mozog a ritmusra, kicsit "táncolok" úgy, állva, merthogy állva gitározok, sokszor jobban szeretek úgy, mint ülve. A lábammal verem a ritmust a földön.
- Oké, akkor most van valami, amire emlékezni kéne - mondom, hiszen ez egy viszonylag új dolog, ez a dal, amit most játszok - miközben beszélek, sem hagyom abba a játékot. - Benne vagytok?
- Igeeen - kiáltják vissza.
- Oké, akkor két oldalra osztom a társaságot, jobb és bal - mutatok fejemmel az egyik majd a másik oldalra, de persze összekevertem, mire ők nevetnek. - Jó, jó, na, ismertek már. Szóval akkor megmutatom, ti mit énekeltek, tessék: Love will come and love will go, and you can make it on your own, sing that song go, oh won't you leave me now... Gyerünk, halljam - Aztán el is énekeljük együtt, majd hagyom őket kiteljesedni maguktól, miközben azért néha kísérem őket, beleéneklem, amit kellene hallanom. - Folytassátok! Ti pedig: oh Nina... you should go Nina... cause I ain't ever coming home Nina, oh won't you leave me now... - Azért segítek kicsit a többieknek, ahogy elkezdi a másik csoport is - aztán már csak dobolok a gitáromon, egy jó kis kórust csinálva belőlük - mire ők tapsolnak, ütik az asztalt a ritmusra, miközben énekelnek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=705936#post705936][b]Fellegi L. Milán - 2017.10.17. 22:04[/b][/url]

Az utóbbi napok számára a kétségbeesett hajszáról szóltak, amely alapvetően a Bagolykő melletti erdő növényeinek beszerzésére irányul. Mindjárt itt a tél, akkor pedig már nem fog tudni "leugrani" az erdőbe, amikor éppen úgy érzi. Illetve ugrani éppen ugorhat, csak semmit sem fog találni. A következő hónapokban csak abból dolgozhat majd, amit most begyűjtött, így aztán igyekszik előre is gondolni mindenre - még akkor is, hogyha önmagához képest ez mostanában rémesen siralmasan megy neki. Valakmi egészen más foglalkoztatja. Na de ne térjünk el a tárgytól. Semmi különös nincsen abban, hogy a mai vacsorát is módszeresen lekési, ahogyan a héten eddig szinte mindet. Így is meglehetősen erőlködnie kell, hogy ne maradjon kint még tovább, és legalább ilyenkor juttasson valamiféle táplálékot a szervezetébe - még ha ez csak a korábbi lakoma árnyékát, a maradékok összekaparását jelenti. Nem mintha a Bagolykőben az annyira siralmas sors lenne.
Fáradtan lép be a nagyterembe, át sem öltözött, így aztán koszos tornacsukában és a bokormászástól szakadt farmerében tündököl. A pulóver nagyon koszos lett, így azt legalább levette, hogy a szembejövő tanárok rosszalló pillantásait elkerülje, habár a rövid ujjú pólójában a mostani hűvösben kissé kellemetlenül érzi magát.
A nagyteremben már messziről kihallik a jó hangulat. Az Eridonosok elképesztő bulizást művelnek le a saját asztaluknál, ami a jellemüket tekintve nem furcsa, de azért mégsem mondható mindennapos jelenségnek. Még Milán is megenged magának egy közönyös (és talán kissé irigy?) pillantást a pirosak asztalának irányába. Noshát, a pillantása csak addig közönyös, amíg meg nem látja az Eridonoskupac közepén a fő felbujtót - azt a bizonyos másik Milánt. Megtorpan.
Hitetlen, elkerekedett szemekkel nézi a tömeg közepén gitározó és énekelő Andrist, aki nem sokban hasonlít az általa megismert Andrisra. Valószínűleg a bárgyúnál is ostobább látványt kelthet abban a pár másodpercben, amíg csak álldogál a Levitás asztal közelében, a szemöldökét ráncolja és tátott (na jó, csak picit nyitott) szájjal nézi a történéseket. Nem mintha bárki észrevenné őt vagy a zavarodottságát, láthatóan nagyon bele vannak melegedve. A bozontos farkasfiúból pedig olyasfajta lelkesedés (jobbak talán szenvedélynek is hívják?) árad, ami Milán lábát a földbe betonozza, a gondolataiba pedig beférkőzik a gondolat, hogy van ebben valami kicseszettül vonzó.
Most már csak az lenne jó, ha nem állna ott mint egy idióta. Ja, jó lenne...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=706638#post706638][b]Andrássy Tamás Milán - 2017.10.25. 21:08[/b][/url]

Ahogy így körbeállnak és én is belemelegszem, dobolok, szórakozunk - aztán váltok is. És hiába, hiába vagyok együtt teljes mértékben a többiekkel, ezt a pár sort már csak úgy magamnak éneklem, és az azért mégis sokszor más, érződik is rajta. El is csendesülnek egy kicsit, amíg a végére érek, majd egy utolsót pengetek a gitáron.
- Húh - és ők meg tapsolnak, leginkább magukat, vagyis remélem, mert a tapsot sosem tudtam nagyon kezelni. - Kérhetek egy kis vizet? - Már nyújtom is a kezem, mire hamarosan a kezembe is kerül az ital, gyakorlatilag lehúzok egy kis féllitereset, hallgatom egy picit, ahogy beszélgetnek.
De a zenésznek nincs menekvés, főleg, ha éppen egyedül van a társaságban. Úgyhogy ismét elvigyorodok, ahogy eszembe jut az egyik aktuális kedvencem, amit mostanában sokszor játszok csak úgy egyedül, magamnak is - magányos óráimban, amikor éppen be kéne hoznom a lemaradásom pár tárgyból, és Nina (a gitárom) elcsábít, sokszor kerül ez a terítékre, mert olyan jól érzem magam közben...!
El is kezdem szinte rögtön, és az elején még ilyen kis laza - viszont sokkal jobban figyelek már a többiekre, joggal mondhatjuk, hogy ez inkább egy "produkció", amiben még annak ellenére is együtt vagyunk a többiekkel, hogy ezt a számot tőlem bizony most hallják először. És ahogy játszok, egyre inkább belemelegedek, végig tartva a szemkontaktust a többiekkel - egy idő után már az egész vállam, felsőtestem mozog a zene ritmusára, hiszen itt szinte hadarni kell a szöveget. Az arcom teljesen kipirul, éneklek, és gyakorlatilag teljesen felszabadulok - néhányuk üti a ritmust a padon vagy a lábával, combján.
Vigyorgok, egyre hangosabb is vagyok, a gitár is, én is, a hangom is, a jelenlétem is erősödik.
- Come gimmie a hug - És pontosan itt, ebben a pillanatban téved a tömeg mögé, hátra a tekintetem, és amikor meglátok egy arcot, és ott is ragad a tekintetem, a szöveg megy tovább, és az én torkomon is jön ki, de szinte el is felejtem magam, még akkor is, ha ez nem látszik; akkor, amikor egy rikítóan kék szempárral találom szemben magam.
És megy tovább a szöveg, nagy nehezen elfordítom a fejem, és ugyanolyan elánnal folytatom az éneklést. Sőt. A 'tánc' még erősebb lesz, a hangom még artikuláltabb és határozottabb, ahogy éneklek és éneklek, végig.
Aztán vége lesz, a többiek megint tapsolnak, én viszont rögtön Milánra pillantok. Egy apró mosoly terül szét az arcomon, ahogy így nézek rá pár pillanatig, igen, ezt neki címzem - aztán valaki hozzám szól, oda is nézek rá, de a tekintetem még egy pár kósza, szinte szégyenlős pislogás erejéig visszatér a levitásra. Válaszolok valamit az engem megszólító eridonos lánynak.
Aztán visszanézek arra, ahol Milánt sejtettem. Esküszöm, idehívom, ha még nem tűnt el a szemem elől...!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=706667#post706667][b]Fellegi L. Milán - 2017.10.26. 11:30[/b][/url]

Amit Andris művel, az valami egészen hihetetlen Milán számára. Nem csak azért, mert eleve ritkán lát ennyire ügyesen zenélni bárkit, aki nem ebből él, hanem mert még mindig nagyon nehezen tudja összeilleszteni a fejében a csendes, zavarban levő és visszafogott Andrist ezzel a most látottal. Persze ha egy kicsit jobban foglalkozna mások érzelmi világával, lehet még az is eszébe jutna, hogy valahol Andrisnak is le kell eresztenie... Helyette az a rendkívül sztereotip gondolat úszik be a fejébe, hogy végül is most végre prezentálásra került a válasz a kérdésre, hogy Andris mit is keres az Eridonban.
Mikor a terembe lépett, még egészen lazán csinálta a fiú a dolgot, de mire Milán igazán belekábul a látványba, a szöveg már annyira felgyorsul, hogy bármilyen jók legyenek is a nyelvtanulási skilljei, alig tudja kivenni a szavakat. Egyetlen alaktalan masszává formálódnak össze mire a füléhez érnek, ő pedig már nem tudja megmondani, hogy mi a pontos oka annak, hogy nem érti. Az ugyanis elég egyértelmű, hogy elsődlegesen nem a szöveg köti le a figyelmét, sokkal inkább az előadó. Elég szemérmetlenül figyeli az Eridonos testének minden rezdülését, mint aki most lát csak meg először igazán valakit. Talán némi csodálat is elvegyül az érzései között - ő sosem lenne olyan bátor, hogy ilyesmivel ennyi ember elé kiálljon.
Persze mint várható volt (mármint számunkra, mert Milánban fel sem merült ez a lehetőség), Andris kiszúrja őt a tömegen keresztül. Egy pillanatra teljesen magától értetődőnek tűnne, ha a zene egyszer csak elhallgatna és csak ők ketten léteznének tovább. Persze az ilyesfajta érzéseket csak egy érzelmileg felkavart tinédzser szíve produkálja, a realitásnak nem sok köze van hozzá. Andris el is fordul hamarosan, Milán pedig végre képes lesz rá, hogy megmozduljon. Kissé elfordulva felvesz a Levitás asztalról egy croissant és meglepően nagy elánnal kezd el belőle darabokat tépkedni, amelyeket aztán szépen sorban a szájába teszeget. Kényszeríti magát egy ideig, hogy ne nézzen vissza Andrisra, egészen a szám végéig. No, azért a taps mégiscsak jár. Visszafordul az Eridonosok irányába és az asztalnak dől. Addigra persze egy ilyen cseppnyi croissant már rég eltűnt a bendőjében, úgyhogy újonnan felszabadult kezeivel ő is tapsolni kezd a művész úrnak. Andris pedig felé mosolyog. Erről sajnos nehezen tudja megállapítani, hogy neki szól-e, de a biztonság kedvéért felvonja a szemöldökeit és küld egy elismerő mosolyt az Eridonosnak, nagyjából azt üzenve vele, hogy "Merlinre, mikre vagy te képes!" Aztán persze lehet, hogy Andris nem is rá nézett, ez esetben pedig marhára reméli, hogy senki más sem, mert elég hülyén venné ki magát így ez a kis gesztus. Továbbra is csak támasztja az asztalt, néha hátrapillant, hogy mit ehetne még, néha vissza Andrisékra, azon tűnődve, mikor kezd el újra dalolni.