Sok varázslatos hely létezik a kastélyban, hisz már magában is egy hatalmas varázs, amiben az emberek gyarapíthatják tudásukat. A bejárati csarnok a maga robosztus falaival hűvösen üdvözli az épületbe térőket, végigkalauzolja őket a pince lépcsőéig, és a széles márványlépcsőig, mely felvezet a megannyi emeletre, ahol kényünk-kedvünk szerint vehetünk részt a képzésben. Van azonban egy másik helység is, ami balról tárul a kíváncsi szemek elé, és amelyet Nagyteremnek hívnak. A magas, intarziás ajtó mögött egy széles, és szó szerint az égbe vesző terem nyílik, melynek eső színű padlóköve elkalauzol minket a fellegekbe. Ugyanis a mennyezet különleges. Az idő, a felhők, a napsütés, pontosan ugyan olyan, mint ami abban a pillanatban, a szabadban érhet minket. Megbűvölt tér és idő, mely körülvesz minket, és étekkel kínál. Hosszú asztalok, sorakoznak fel egymás mellett, egy kis folyosót hagyva a terem hátsó résznek felfedezéséhez. Sorban a négy nemes ház asztala, melyen, az ünnepségeken száznál is több diák foglal helyet, és hallgatja az igazgató beszédét. A Rellon asztala a bal szélen kapott helyet, nyomban követi őt a Levita ház, majd egy kis szünet, és megtekinthetjük az Eridon, végül a Navine asztalát. Az utolsó, az ötödik, az, amelyik merőlegesen a többivel áll egymagában, helyet adva a tanároknak, az iskola dolgozóinak, az igazgatónak. Hatalmas a hely, a falakat minden ünnepen más, és más díszíti. Karácsonykor magyal koszorúk, mű hó, aranyos díszek tucatjai, melyeket deres fenyőfák tucatjai tartanak. Máskor töklámpások, gyertyák százai, vagy, éppen amikor egy átlagos nap elé nézünk, akkor csak kőszobrok, melyek láncot tartanak szájukban. A lánc végén ég a tűz, mely fényt ad, az étkezni, vagy csupán beszélgeti vágyó diákoknak.

Fisherék együtt vacsoráznak. A hangulat meg nagyon felfokozott. Kérem szépen, engem lőjenek le. Ahhhgggrr.
Valahogy így tudnám leírni a mostani jelenetet, a légkört és mindent. Mármint mi egy család vagyunk az oké, de nem kell törvényszerűen egyformán pocsékul éreznünk magunkat azért, mert együtt vacsorázunk. Lehetnénk mi vidám tesók, mint Lepsényiék, akik mindig képesek mosolyogni, de nem, mi kuszákok vagyunk, még ha nem is létezik ilyen szó.
Először is itt van Rosie, akinek a nemevéses véznaságát mindannyian aggódva figyeljük, és hiába próbálunk neki szép szavakkal irányt mutatni, akkor sem hagyja. Komolyan már szinte bűntudatom van, ahogy a tányéromra még egy adag sültkrumplit halmozok, de mentségemre legyen szólva, nem csak az én kezem matat a krumplik között. Sosem volt jó a viszonyunk, és mégis, szeretnék segíteni.
- Versenyezzünk Rózsi, te tudsz több sültkrumplit megenni, vagy én? Ha nyersz, akkor egy hétig a rabszolgád leszek, ha vesztesz, akkor meg egy hétig úgy kell hordanod a hajad, ahogy én akarom.  
Kedvesen mosolygok rá, őszintén szeretném, ha nem lenne tragédia a közeljövőben a családban. Igazság szerint félek tőle, hogy nem a megfelelő módon reagálnék rá. Meg most nem kell az, hogy bárki is a kelleténél jobban megzuhanjon közülünk, így is elég ingoványos ez az egész talaj.
- Elfelezel velem egy husit?
Kérdezem a mellettem ülő Adrikát, a sültkrumplitolvajt. Megjegyezném, hogy ha így folytatja hájas disznó lesz, de hát egyrészt ez nem igaz, másrészt meg nem akarom Rosie érfelvágását megtámogatni. Ha már Adrian, hát akkor vegyük számba őt is, meg az én hülye szívemet, ami olyan bután kattog, amikor leül mellém. El is szoktam pirulni, így amióta ide járok, mindig kiengedve hordom a hajam, ami mögé el tudok bújni, hogy ne lássa a zavaromat. Persze csak egy percig vagyok így, aztán elmúlik, de mentségemre legyen szólva, más fiúk közelében is ez van, csak ott a szívem nem lesz zavarodott. Aztán meg itt van Cole és a feszültség, ami kettőnk között van. Egyrészt Adri miatt, bár azt ki nem mondanám senkinek, másrészt mert eltávolodott tőlem, ami nagyon rossz érzés, és nem tudom, hogy mit tehetnék, amivel helyre billenthetném az egyensúlyt kettőnk között. Kedves vagyok vele, és ő is kedves velem, de ez valami más.
- Képzeljétek! Nagyon furcsa dolog történt velem. A könyvtárban ültem, próbáltam megjegyezni a nagy mágusháborúk dátumait, és egyszer csak valaki adott egy puszit az arcomra, és utána a számra is akart, én meg annyira megijedtem, hogy leütöttem a könyvvel. Szegény fiú, összetévesztett a barátnőjével és felhasadt a szemöldöke is. Tiszta vér lett minden, és fizetnem kellett tizenöt sarlót, amiért rongáltam. Tiszta ciki volt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=705175#post705175][b]Emily Dorothea Fisher - 2017.10.08. 11:15[/b][/url]

Fisherék együtt vacsoráznak. A hangulat meg nagyon felfokozott. Kérem szépen, engem lőjenek le. Ahhhgggrr.
Valahogy így tudnám leírni a mostani jelenetet, a légkört és mindent. Mármint mi egy család vagyunk az oké, de nem kell törvényszerűen egyformán pocsékul éreznünk magunkat azért, mert együtt vacsorázunk. Lehetnénk mi vidám tesók, mint Lepsényiék, akik mindig képesek mosolyogni, de nem, mi kuszákok vagyunk, még ha nem is létezik ilyen szó.
Először is itt van Rosie, akinek a nemevéses véznaságát mindannyian aggódva figyeljük, és hiába próbálunk neki szép szavakkal irányt mutatni, akkor sem hagyja. Komolyan már szinte bűntudatom van, ahogy a tányéromra még egy adag sültkrumplit halmozok, de mentségemre legyen szólva, nem csak az én kezem matat a krumplik között. Sosem volt jó a viszonyunk, és mégis, szeretnék segíteni.
- Versenyezzünk Rózsi, te tudsz több sültkrumplit megenni, vagy én? Ha nyersz, akkor egy hétig a rabszolgád leszek, ha vesztesz, akkor meg egy hétig úgy kell hordanod a hajad, ahogy én akarom.  
Kedvesen mosolygok rá, őszintén szeretném, ha nem lenne tragédia a közeljövőben a családban. Igazság szerint félek tőle, hogy nem a megfelelő módon reagálnék rá. Meg most nem kell az, hogy bárki is a kelleténél jobban megzuhanjon közülünk, így is elég ingoványos ez az egész talaj.
- Elfelezel velem egy husit?
Kérdezem a mellettem ülő Adrikát, a sültkrumplitolvajt. Megjegyezném, hogy ha így folytatja hájas disznó lesz, de hát egyrészt ez nem igaz, másrészt meg nem akarom Rosie érfelvágását megtámogatni. Ha már Adrian, hát akkor vegyük számba őt is, meg az én hülye szívemet, ami olyan bután kattog, amikor leül mellém. El is szoktam pirulni, így amióta ide járok, mindig kiengedve hordom a hajam, ami mögé el tudok bújni, hogy ne lássa a zavaromat. Persze csak egy percig vagyok így, aztán elmúlik, de mentségemre legyen szólva, más fiúk közelében is ez van, csak ott a szívem nem lesz zavarodott. Aztán meg itt van Cole és a feszültség, ami kettőnk között van. Egyrészt Adri miatt, bár azt ki nem mondanám senkinek, másrészt mert eltávolodott tőlem, ami nagyon rossz érzés, és nem tudom, hogy mit tehetnék, amivel helyre billenthetném az egyensúlyt kettőnk között. Kedves vagyok vele, és ő is kedves velem, de ez valami más.
- Képzeljétek! Nagyon furcsa dolog történt velem. A könyvtárban ültem, próbáltam megjegyezni a nagy mágusháborúk dátumait, és egyszer csak valaki adott egy puszit az arcomra, és utána a számra is akart, én meg annyira megijedtem, hogy leütöttem a könyvvel. Szegény fiú, összetévesztett a barátnőjével és felhasadt a szemöldöke is. Tiszta vér lett minden, és fizetnem kellett tizenöt sarlót, amiért rongáltam. Tiszta ciki volt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=705202#post705202][b]Rosie N. Fisher - 2017.10.08. 16:04[/b][/url]

Saláta van előtte a tányéron, jégsaláta és csicseriborsó, paradicsom, uborka, sajt meg természetesen sült krumpli és egy szelet hús. Nem mintha ez annyira természetes lenne, csak megpróbálják ráerőltetni, hogy egyen. A tanáraitól ezt hallja, akárcsak a gyógyítótól, de még a pszichológustól és Emilytől is, aki felsőbb utasításra már a szobatársa is, mert valakinek vigyázni kell a vonalaira. Mindenki azt mondogatja, hogy egyen és pihenjen. Vigyázzon magára. Pedig annak nem kellene bajnak lennie, hogy szépnek érzi magát és kecsesnek, viszont az utóbbi időben rengeteg volt a balesete, és sajnos a rengeteg nem holmi költői túlzás. Szinte nem múlt el nap, hogy ne kötött volna ki a gyengélkedőn valami oknál fogva, míg az nem lett az eredmény, hogy a balettoktató eltiltotta a gyakorlástól, most pedig ismételhet évet. Azt mondták, ez csak az ő javát szolgálja, de eléggé nehezére esik elhinni. Inkább kegyes hazugságnak hangzik. Sóhajt egyet a gondolatra, majd megemeli a kést is, és ahelyett, hogy enne, elkezdi apró kis darabokra vágni a sült krumplit.
- Eszek, eszek, ígérem - jelenti ki megadóan, de ennek ellenére egyelőre csak az időt húzza most már a húst aprózva fel, majd folytatja a salátalevelekkel, a paradicsommal és a sajttal kitartóan csikorgatva a kés élét a tányéron, amíg csak el nem fogy az utolsó darab is. A poharáért nyúl aztán, de mivel narancslé van benne víz helyett, megáll egy pillanatra alaposan szemügyre véve az üvegpoharat, mielőtt belekortyolna. Egyetlen korty csak, az elég lesz, dönti el magában, majd le is teszi a poharat. Tekintete ismét visszasiklik a tányérjára, mielőtt futólag felnézne Coltonra, aztán pedig a mellette ülő húgára. Furcsák. Tudja, hogy nem miatta. Mindig jóban voltak, sokkal inkább, mint bárki mással a családban. Mindig különcök voltak, valami sajátos kapoccsal, amit néha meg is irigyelt pillanatokra, mert négy testvérből eggyel sincs szoros kapcsolata. Mindig olyanok voltak, mint valami idegenek egy házba zárva, ha jobban belegondol. Most viszont mintha köztük sem lenne minden a helyén. Áh, mindegy, nem az ő dolga. Villája hegyére szúr egy darabka salátalevelet, majd még egy darab paradicsomot is, mielőtt még rászólnának, hogy ne csak legeljen, aztán elnézegeti. Meg is kellene enni? Kinyitja a száját és némi hezitálás után bekapja, hogy aztán lassan rágcsálja el, hümmögéssel nyugtázva Emily sztoriját, mégiscsak tele a szája éppen. Le is kellene nyelni azt a falatot. Rákészül, majd nagyot nyel. Nem is volt olyan nehéz végül is. Na most akkor egy szem csicseriborsó is jöhet. Túl sokat mesélni úgysem tudna, hacsak arról nem, hogy a gyengélkedő még mindig semmit nem változott, ugyanis ma reggel engedték ki, miután tegnap a folyosón ájult el.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=705578#post705578][b]Valery Madelaine Fisher - 2017.10.13. 20:23[/b][/url]

Sok mindent hallott. Érdekes dolgokat, olyanokat, amiket még az anyjának sem mondott el, mert egyszerűen túl értékesek ahhoz, hogy átadja őket. Lépteinek magabiztos, egyenletes koppanásait verik vissza a falak, mosolyogva köszön pár diáknak, akik kihagyják a vacsorát. Hosszú, vörös hajából előrehúz pár tincset, mielőtt belépne a nagyterem ajtaján, az iskola talárjában, ami büszkén hirdeti a házát. Nem kifejezetten látványos a belépője, nem tárja ki a nagyterem ajtóit, nem áll meg bennük, csupán arra a pár pillanatra, amíg kiszúrja testvéreit. Együtt esznek. Hogy ez mennyire édes, meghatónak is lehetne nevezni, ha birtokában lenne ilyen érzéseknek. Ennek hiányában viszont csupán egy sötét, apó mosolyt csal arcára a látvány, ami szinte azonnal el is tűnik. Kihúzza magát, kecsesen mozog az asztalok között, majd, amint eléri a célt, nemes egyszerűséggel arrébb tol egy diákot, aki épp elfoglalja a helyet, amit kinézett magának.
- Allan - hatalmas mosolyra húzódnak ajkai, ahogy szeretett bátyja felé fordul először. Nem meglepő, hogy a többieket figyelembe sem veszi egészen addig, amíg féltestvére rá nem pillant. Oldalra billentve fejét ölti fel legkedvesebb kifejezését, ahogy visszanéz rá. - Te hiányoztál a legjobban, édesem - oldalra fordítja fejét, a következő kiszemelt irányába. - Emily - cinkos kacsintás, mint aki tud valami olyat a lányról, amit senki más nem. Nem téved sokat, sőt, talán ez az egyik legőszintébb megnyilvánulása. - El sem tudod képzelni, mennyire hiányzott, hogy újra együtt legyünk - hirtelen megtelnek szemei lelkesedéssel, egész arca felvesz egy izgatott pírt, mintha már igazán várná, hogy bepótolják, amit eddig elhanyagoltak.
- Oh, Rosie, drágám - másodpercek töredéke alatt veszi át a hangja és az egész mimikája felett az uralmat az undor, mikor nővérére pillant. Látványosan méri végig, mint aki nem hiszi el, mit lát, majd tekintete lassan az előtte levő tányérra vándorol. - El sem hiszem, hogy pont benned kellett ekkorát csalódnom - finnyásan felhúzza orrát, lekicsinylően megrázza fejét. - Ha így folytatod, örökké ez a kövér disznó maradsz, de - megrántja vállát, miközben ismét Allan felé fordul. Finoman az asztalra fekteti kezeit, lábait keresztbe teszi a támla alatt. - ez nem az én dolgom - vált csevegőre a hangja, ahogy már nem is kíván több figyelmet fordítani a vörös hajú lányra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=705751#post705751][b]Allan Colton Fisher - 2017.10.15. 22:22[/b][/url]

Igazából nem rossz ötlet. Úgy értem... amikor Adrian felvilágosított, hogy mi a baja a húgomnak (a legidősebbnek), akkor először fel sem fogtam, hogy ez súlyos lehet. Hiszen én sem eszek úgy, ahogy egy normális ember. Én is számolom a kalóriákat, figyelek rá, hogy pontosan mi kerül a szervezetembe, diétát követek, edzéstervem van, minden, amit el tudtok képzelni. Nem normális, de nincs vele baj. Egészséges.
De Rosie már nem egészséges. Erre akkor jöttem rá, mikor azt a bizonyos beszélgetést követően beléptem a Nagyterembe, és megláttam őt a vacsoránál. Rosie vékony. Rosie sovány. Rosie már szinte nem létezik, alig maradt belőle több csontnál és bőrnél. Az emberek megbámulják. Pedig milyen utálatos! Mennyire nem bírtam elviselni a hozzáállását, mennyire gyűlöltem, hogy annyira tökéletes volt, annyira ideális... És most mégsem volt az. Megtört a tökéletesség képe, kiderült, hogy Rosie egyáltalán nem tökéletes, és sosem volt az. Így már nem is olyan taszító. Eddig nem nagyon kommunikáltam vele. Jobbnak láttam elkerülni.
Újabban néha már az Eridon asztalánál eszek. Adriannel, Emilyvel, Rosieval - az emberek megbámulnak, hogy hogy vagyok képes rellonosként ide ülni (navinésként már biztos nem foglalkoznának velem). Nem túlzottan érdekel.
Az már annál inkább, hogy igencsak feszült vagyok újabban ezeknél a vacsoráknál. Feltűnik Emily hangjában valami új él ilyenkor, valahogy kicsit magasabb lesz a hangszíne, szélesebb a mosolya és nagyobbak a gesztusai. Zavar. Valami rohadtul zavar benne.
Előttem a napi diétás kajám. Nem, én nem eszek annyira keveset, mint a húgom, arányaiban rendes adagnak tűnik, saláta, hússal, de mégiscsak kalóriakímélő. Nem érezném hitelesnek, ha én is evésre biztatnám. Emily már nálam is megoldotta, hogy eleget egyek, menni fog neki Rosienál is.
"Elfelezel velem egy husit?" Oh god. "Husit", b***meg. Husit. Nemtom' most miért idegesít, de rohadt zavaró, hogy így beszél. Hús. Miért nem lehet azt mondani, hogy hús? Mi értelme van becézni, ha így csak hosszabb lesz a szó? Áh, mindegy is.
- Elfelezem veled - szólok oda Adrian helyett, habár amúgy az a fél szelet hús nincs felírva a kalóriáim közé, de legyen. Miért is ne. - Amúgy Rose, hoztam neked valamit - mondom, mikor eszembe jut, hogy mit vágtam be a táskámba még reggel. Egy apró kis lapot veszek elő, igen, egy rózsát rajzoltam neki. Őszintén szólva unatkoztam az egyik órán. Ez amolyan békülési ajándék tőlem, vagy valami olyasmi.
A lábam eközben tudattalanul előrenyúlik az eridonos srácéhoz, hozzáérve az övéhez, de aztán így is hagyom, ha nem ellenkezik túlzottan. És általában nem szokott. Odanézek csak fél szemmel, látom, hogy el is mosolyodik. Talán csak a nyakkendője színe tükröződik a fények miatt az arcán, who knows? Aztán megérzem, hogy a másik lábát is az enyémnek támasztja. Egy kicsit enged a tartásom.
Emily sztorijára már csak hümmögök, nem is nagyon nevetek - hozzáfűzök valami tök semlegeset és érdemben nullát.
Látom, ahogy a velem szemben ülők tekintete mögém siklik. Hátrapillantok egy másodpercre - a perifériámba bekúszik egy vörös folt. Visszafordu-...
Lassan újra hátranézek. Felpillantok a mellettem megállóra. Érzem, ahogy egyszeriben lesápad az arcom és görcsbe ugrik a gyomrom. Elment az étvágyam. Aztán meghallom a hangját. "Allan." A gyomrom még inkább összehúzódik. Látom rajta a bagolyköves egyenruhát, a rellonos sála-... A rellonos sálat...
Édesemnek hív. Fantomfájdalom vág a hátamba, ahogy alig észrevehetően egy kicsit előregörnyedek, és összehúzom magam, mint amikor... Előreesnek a vállaim, érzem, hogy az evőeszközre izzadtan tapad rá a tenyerem.
Mit... mit keres ez itt?
Kimondja Ems nevét. Nem féltem őt. Nem, őt most már nem kell félteni - mikor még kicsi volt, na akkor nagyon féltettem, de mindig is erősebb volt nálam. Valery arcára tapad a tekintetem, el sem tudom szakítani onnan, nem vagyok képes rá. Nem láttam őt négy éve. És pont most kell újra...
Rosie. Odakapom a pillantásom, felfogom, hogy Valery a tányérjára néz undorodó arccal. És aztán kimondja... az a "kövér disznó"...
Hirtelen emelkedek fel a padról, egészen közel érve Valeryhez, így pillantok le rá. Remeg a kezem, de nem az idegességtől - a tekintetemben mégis agresszív villanás, ahogy izmaim megfeszülnek, kicsit talán fel is fújom magam, fölé magasodok.
- You better shut the f**k up - mondom olyan halkan, hogy szinte már csak suttogok, hangom viszont olyan mély, hogy szótagról szótagra ki-ki hallatszik. A torkomban dobog a szívem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=705830#post705830][b]Emily Dorothea Fisher - 2017.10.16. 19:52[/b][/url]

- Jaj, abban nincs móka, ha ígéred, versenyezz velem, Rosie, győzz le. Bizonyítsd be, hogy jobb vagy nálam. Képzeld csak el, egy hétig a csicskád leszek. Tudod, mennyi mindent tehetsz velem egy hét alatt? Te választod ki a ruháimat, a napirendemet. Egy hét alatt milliószor küldhetsz büntetőmunkára, hát nem izgalmas?
A végére már olyan lelkesen beszélek, mintha nem ételt próbálnék belé diktálni, hanem valami hihetetlenül kedvező, luxusnyaralásra próbálnám rávenni. Valami olyanról beszélek neki, amit nagyon akarok, és ez igaz is. Nagyon akarom, hogy egyen, de nem mondhatom ki ezt így, mert akkor kiszalad a világból. Összeszedem hát helyette az összes eridonos tulajdonságomat, és igyekszem olyan lelkesen beszélni neki az étkezésről, mint levitás az extra háziról. Azt akarom, hogy jól legyen, hogy igazán jól legyen. Csillogó szemekkel, és kipirult arccal pillantok rá, aztán Adrianra, és végül a megszólaló Coltonra.
Van valami változás, árnyalatnyi, bánat talán, ami átszalad az arcomon. Egy csapatban ülünk, de már nem azok vagyunk egymásnak, akik egykor voltunk. Utálom magam ezért, és utálom őt is ezért. Eljöttünk, magunk mögött hagyva egy beteg életet, egy olyan helyet, ami csak mérgezett mindenkit, annak reményében, hogy új életet kezdhetünk. Hogy boldogok lehetünk. Lehet, hogy Valery és Monica nélkül mi sem passzolunk? Hogy igazából sosem volt közöttünk olyan irigylésre méltó kapcsolat? Nem karom elhinni, hogy ez igaz volna. Mégis, így érzek most. Az ajándékra is csak egy futó pillantást vetek, és inkább visszafordulok a hús felé, amit szemmértékkel is mértanian tökéletesen felezek el. A tányéromat közelebb tolom Cole tányérjához, hogy válasszon csak nyugodtan, majd ha elvette a maga részét, visszahúzom. Ilyenkor jön a nagy dráma, hogy már nem is éhes az ember, meg elment az étvágya, de nálam ez nem annyira igaz, levágok egy falatot, és némi krumplival betömöm a pofimba. Itt mindenki diétázik, meg sanyargatja magát, bennem meg nincs annyi tisztesség, hogy velük tartsak a gyászos buliban. Én szeretek enni, és nem érdekel, ha ez látszik is. A szerelmi életem, mert, hát az is lett menet közben, pedig olyan elcseszerintgetett, hogy az már művészet, így nem is hiszem, hogy nagyon törődnöm kéne az alakommal, az öltözködésemmel, vagy bármivel. Ez is mutatja, hogy nem vagyok igazán odaillő, nem vagyok Fisher.
A gondolat lesütött szemmel is megmosolyogtat, de mivel a vidám történet sem váltott ki különösebben reakciót, nem hiszem, hogy a keserű megtenné, meg amíg sem akarok ezzel senkit sem zaklatni. Itt mindenki azt hiszi, hogy nekem nem lehet bajom, és talán jól is van ez így. Magamat meggyőzve bólintok egy aprót, a gondolati síkon megjelenik a „szívás” szó, és még mindig halvány mosollyal az arcomon felpillantok.
Ekkor látom meg őt. A hasamon található összes sebhely egyszerre szakad fel, persze nem szó szerint, csak átvitt értelemben. A hirtelen belém hasító fájdalomra összehúzom magam, balommal átkarolom a hasam, és mint gyermekként, most is azt mantrázom legbelül, hogy „nincs itt, nincs itt, nincs itt.” Kívül azonban egészen mást mondok, halkan, hogy talán senki se hallja, nem is lényeges. „Én megmondtam.” Ostobának néztek, amikor néhány hete többször is azt éreztem, Valery itt van, hogy láttam őt a folyosón, futó jelenség volt a hétköznapi szürkeségben. Éreztem a tekintetét, éreztem a leheletét, de nem láttam őt, nem láttam, és ez zavart a leginkább. Most, ahogy megáll az asztalunknál, szabad jobbommal egy pillanatra megérintem Adriant, ám ugyanabban a pillanatban el is kapom onnan a kezem. Nem akarok hozzá érni, és most már nem csak Cole, de Valery jelenlétében sem. Nem akarom, hogy bántsa őt, nem akarom, hogy Val észrevegyen valamit. A jobbomat inkább magam mellé ejtem, és igyekszem olyan erősen a tenyerembe vájni a körmöm, hogy a fájdalom csak ott legyen jelen, hogy ki tudjak egyenesedni, hogy az arcomból kiszaladt vér ne sápasszon.
A kettősség. A félelem és a vágy, ami az érkező lényével kapcsolatban megjelenik. Megszólítja Cole-t, és igazából ez az, ami kell, a vészjelzés, hogy bánthatja őt feledtet velem minden mást. A testem megfeszül, ahogy hozzá szól, és épp csak a tekintetemben tükröződik a rettegéssel kevert düh, amikor felém fordul. Aztán megdöbbenek, és eltűnik a düh, az ijedtség azonban megmarad. Komolyan gondolja, lelkes, lelkesebb, mint én az előbb, hogy evésre bírjam Rosiet. Ő ezt az egészet még mindig komolyan gondolja, és veszélyes játékot űz. Rengeteg sebem van tőle, a jó része azért, mert Cole-t védtem. Önként szaladtam a pengékbe, mert tudtam, hogy ha boldoggá teszem Valeryt, elvonom a figyelmét. Ahogy a bátyám megemelkedik, úgy pattanok fel én is, sietve megkerülöm az asztalt, és nem foglalkozva azzal, hogy a hirtelen feltámadt agresszió milyen veszélyekkel járhat a testi épségemre, húzom félre Valeryt, és lépek a helyébe, és lábujjhegyre állva fogom a fiú arcát a tenyereim közé.
- Cole. Kérlek.
Csendesen, nyugodtan beszélek hozzá, a közelünkben tartózkodók közül még senki sem hallotta ezt a hangszínt. Gyerekként mindig ezzel csitítottam, úgy, hogy tudtam, ha tudná, Valery mit tett velem, megölné. Kellett valami, amivel megnyugtatom, elterelem a figyelmét. Stimuláltam őt a hangommal, a tekintetemmel, és próbálom ezt tenni most is, még ha veszélyesen érzékeny is közöttünk minden. Igyekszem kialakítani vele egy szemkontaktust, olyat, ami megnyugtatja, mert pontosan tudom, hogy mindenki minket néz, és nem akarom, hogy Valery felbukkanása Cole vesztét okozza.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=705857#post705857][b]Rosie N. Fisher - 2017.10.16. 21:19[/b][/url]

Tologatja a tányérján azt az egy szem csicseriborsót, mintha ki kellene fárasztani, mielőtt a villa hegyére tűzné, miközben mellette nagyban megy az osztozkodás egy szelet húson. Nem válaszol Emilynek, csak hümmög. Nem akar versenyezni. Enni sem igazán. Meg is fordul a fejében, hogy talán ő is lehetne nagylelkű, és körbekínálhatna mindenkit az étellel, hátha elfogy anélkül is, hogy mind a gyomrában végezné. Hálás Coltonnak, hogy megszólítja, ezzel is tovább odázva a pillanatot, amikor a következő falatot is kénytelen lesz leerőltetni a torkán. Beletelik pár pillanatba, mire felfogja a szavakat, és akkorra már elé is tartja a papírlapot a bátyja. Meglepetten nyílnak el az ajkai, miközben utána nyúl, hogy aztán maga elé húzva gyönyörködjön el a rózsában.
- Ez... ez tényleg nekem? Köszönöm - szólal meg valamivel később. Szája szegletében halvány mosoly ül, ahogy továbbra is tenyerén tartva a lapot inkább azt bámulja, mint a tányérján az ételt. Mellkasát még valami különös melegség is átjárja röpke időre, amit nem tudna megnevezni, csak abban biztos, hogy attól van, hogy Colton kedves vele. Furának érzi néha álmatlan, forgolódással töltött éjszakákon, hogy mennyire át is értékelődtek a dolgok körülötte, és a testvérei lettek fontosak. Sőt igazából csak ők maradtak, ahogy elkezdett minden összeomlani. Óvatosan tűri kettőbe a lapot, majd négybe, hogy aztán a zsebébe rejthesse. Megy az is a naplóba, amit a pszichológus kért, hogy írjon, akit a gyógyító hívott be hozzá valamelyik alkalommal. Óvatosan rakja a kissé lötyögő kapucnis felső zsebébe. Igaz, hogy nem ez a legelegánsabb öltözéke, de egy ideje folyton fázik a kastélyban - bizonyára mert olyan régi meg nyirkos hely - és ruhatárának ez a darabja kellemesen meleg. Lehúzza az ujját a kézfejére, mielőtt ismét megfogná kényszeredetten a villát, igyekezve elkerülni, hogy bárki megjegyzést tehessen arra, hogy már megint nem eszik. Lehunyja a szemét egy pillanatra, meghozza a nehéz döntést, és felszúrja a csicseriborsót a villára, majd be is falja, amikor észreveszi a vörös hajzuhatagot. Éppen olyan, mint az övé. Leszámítva, hogy az övé mostanság hullik, és annyira törött, hogy kénytelen volt levágatni egy részét. Nagyot nyel, a falatot is lenyelve szinte egészben, és ettől nehezére is esik egy újabb nyelés. Köhög párat, kezét a szája elé tartva, és addig is lehajthatja kicsit a fejét, remélve, hogy közben eltűnik Val. Be fogja árulni az anyjuknak, ez az első gondolata. Elmondja, hogy már nem tökéletes, mert Valery mindig is elmondott mindent az anyjuknak, ha kellett, ha nem, amíg neki valami haszna származott belőle, és ezt is el fogja mondani, mert valamiért csak megéri neki. Mindig megéri. Ismét felemeli a villát, de megáll a kezében már akkor, amikor a húguk Coltont szólítja meg, aztán Emily-t, és tudja, hogy ő következik. Pontosan tudja, nem kell ehhez jóstehetségnek lenni. Meginog a kezében az evőeszköz, majd le is teszi, aztán odébb tolja a tányért is.
- Nem kérek többet, köszönöm - közli nagyon halkan. Valahol mélyen egy icipici kis része szeretne most felcsattanni és beleakaszkodni Valery hajába, hogy hagyja ezt abba, egy másik sírva bújna el Emily ölelésében, de végül csak ül maga elé pislogva. Kövér disznó. Ugyanezt mondta mindig az anyjuk a bátyjuknak, és akkor ő még szép volt. Most bántja igazán, hogy sose szólt semmit, és a fiú most mégis festett neki. Mintha megérdemelné.
- Mit szeretnél? - kérdezi meg végül. Furán cseng a hangja, mintha érlelődne mögötte valami hirtelen indulat. Az asztalt bámulja továbbra is, és az asztal fölött a felső alatt félig eltűnő ujjait. Még mindig beleakaszthatná azokba a vörös tincsekbe, senkit se érdekel, hogy tele a nagyterem.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=707391#post707391][b]Valery Madelaine Fisher - 2017.11.05. 18:24[/b][/url]

Mindent figyel, még akkor is, ha tekintetét épp bátyjára szegezi. Észreveszi, hogy a számára ismeretlen, ám egyáltalán nem érdektelen tag is így tesz, viszont nem avatkozik közbe. Felírja Allan pillanatnyi elgyengülését, azt, ahogy fájdalmasan összegörnyed, egészen apró, önelégült mosoly bújik meg szája szegletében. Még mindig hatással van rá, ennyi év távlatából is meg tudja félemlíteni a puszta jelenlétével. Szegény, szegény kicsi Colton. Most nincs itt George, hogy megvédje, sem pedig Monica, aki annak ellenére, hogy rendszeresen elverte a fiút, mégis köré vont egy vékony védőburkot. Nincs itt senki, aki mögé elbújhatna. Emily mocorgása is szemet szúr neki, ami tovább táplálja az ereiben csorgó tüzet. Félreérthetetlenül járatja végig rajta tekintetét, kutatva a változásokat, felfalva a rezdüléseket. Ragadozóként viselkedik, ott támad, ahol tudja, hogy vér serken, utoljára hagyja a leggyengébbet, leválasztja. Rosiet. Csak rá kell nézni. Nincs benne tartás, nincs benne semmi, ami erőre vallana. Tudatosan mondja azt, amit, tisztában van a szavai súlyával, azzal, hogy mit jelentenek, azzal, hogy mit vonnak maguk után. Hát nem ez a legszebb az egészben? Szándékosan felemészteni valakit, tudva, hogy minden a te lelkeden szárad. Ösztönösen hátrál egy lépést a felemelkedő Coltontól, érdeklődve fordítja felé fejét, halványan oldalra is billenti, mintha egy új állatfajt méregetne.
- Oh, nocsak - hajszálnyi meglepettség hallatszik ki szavaiból, szinte el is száll, ahogy kimondja. Kifejezetten tetszik neki ez az új viselkedésfajta a bátyjától, eddig még csak nem is látott tőle ilyet. Tekintete finoman követi a megjelenő Emily mozgását, ahogy befúrja magát kettőjük közé. Oh, milyen bátor tett. Kiszélesedik mosolya, szétnyúlik az arcán, ahogy ujjait először éppen hogy a hajába akasztja, végig húzza őket rajta, kényesen figyelve arra, hogy ne húzza meg őket.
- Akkor is ennyire bátor lennél, ha tudnák? - a vékony, fehér végtagok megállnak a tincsek végén, hozzáérnek a lány derekához, éppen csak figyelmeztetés értékűen. A nővére már egyáltalán nem lepi meg. Mindig is Allan kiskutyáját látta benne, a vihácsoló, ám a legkevésbé sem veszélyesnek tekinthető csivavát, esetleg tacskót, akibe úgy rúghatsz bele, ahogy nem szégyellsz. Úgyis neked ugrik majd, és úgyis ő jár rosszul. A vörös hajú lánynál is pont azt érte el, amit el szeretett volna. Ugyan nem reagál rá, látja, hallja, azzal pedig, hogy nem figyel, azt az üzenetet közli vele, hogy nem fontos eléggé. Erőtlen, elenyésző légyzümmögés az újság csattanása előtt.
- Újra a testvéreimmel lenni, mi mást szeretnék? - hirtelen vált csevegő hangnembe, talán még fülsértőnek is lehetne nevezni a színt, amit megüt. Válaszát a felé magasodó Coltonnak intézi, végig igyekszik elkapni a tekintetét, míg sajátjába mímelt vidámság játszik.