Teljesen nyugodt napnak indult, unalmasnak, átlagosnak. Nem számított semmiféle izgalomra, talán csak annyira, amelyet az új tananyag vagy egy tanár előadása adhat. Kissé álmos is, nem épp sikerült tökéletesen kipihennie magát, haja pedig úgy ágaskodik fel a forgójánál, egy tincs formájában, mintha konnektorba nyúlt volna. Remek, nem mintha amúgy bármennyire is zavarná őt a dolog. Sőt. Nem szokása sok időt fordítani a frizura beállításával, nem épp piperkőc, és neki talán mégis a nagyon rövid fazon való, de attól meg mocskosul golyófejű lesz. Így marad ez.
A nyugalom és az unalom pedig olyan hamar válik semmivé, mint a füst. Mire kettőt pislog, mosolyokat lát, olyanokat, amiket eddig nem. Persze, ismerősei szoktak, akikkel találkozik, épp csak futólag, villant felé egyet, de nem ilyet. Az arcok ismeretlenek, és ami a legszembetűnöbb, idegen lányok, akikről sosem hallott talán, és fordítva is igaz lehet. Talán ennyire viccesre aludta el a haját, hogy már szánakozás helyett csak megmosolyogják? Egy gyors ellenőrzés a mosdóban, majd megnyugtatja magát, ebben semmi különös nincs. De mégsem nyugodt, mi ez az egész? (…)
Az órai akció után végképp nem képes magához térni. Ő bárkit elcsábít? Na persze.. nem az, hogy néha nem bókol a másik nem tagjainak, vagy valami, de nem épp az az életcélja, hogy másoktól vegye el a szerelmét, vagy épp csak azt, akit kiszemelt magának. Ő nem ilyen, így teljesen értetlenül áll az egész előtt. Hiába próbált meg bármit is, nem hatott semmit, és szomorú, mert nem akar egy ilyen semmivel, magára haragítani bárkit is. Meg amúgy is. Miért nem hisz neki?! Így mikor leül enni, kissé morcos, és dühös. Dühös arra a bolondra, aki nem hisz neki, és morcos, mert minden kezd megbolondulni. Kuncogást hall a háta mögött, miközben az előételt meri magának, és sóhajtva kezd falatozni. nem kíván társalogni, mivel a saját, megszokott kis helye már foglalt volt, valamiféle kupaktanácsot ültek ott, vagy valami kör rendezett ülést, nem is figyelte. Itt egész nyugalom van, addig, ameddig újabb akció nem terem.
- Mi a.. ? – emeli fel a fejét, amikor egy láb simítja az övét, az arc láttán, ami pedig üdvözli, füle égni kezd. Itt mindenki megbolondult?! Egy gyors, kínos, és szégyellős vigyort válaszol a lánynak, és úgy ugrik fel, mint akit megböktek tűvel. Nem rohan ki a teremből, de ismét helyet vált inkább. Egész közel az ajtóhoz, az asztal szélén. A közelben ülők sutyorognak valamit, de ő inkább becsukja a füleit, persze, csak képletesen. Enni szeretne!
- Elment az eszük… - motyogja az immáron desszerttel teli tányérjának, és megcsóválja a fejét.

      Teljesen nyugodt napnak indult, unalmasnak, átlagosnak. Nem számított semmiféle izgalomra, talán csak annyira, amelyet az új tananyag vagy egy tanár előadása adhat. Kissé álmos is, nem épp sikerült tökéletesen kipihennie magát, haja pedig úgy ágaskodik fel a forgójánál, egy tincs formájában, mintha konnektorba nyúlt volna. Remek, nem mintha amúgy bármennyire is zavarná őt a dolog. Sőt. Nem szokása sok időt fordítani a frizura beállításával, nem épp piperkőc, és neki talán mégis a nagyon rövid fazon való, de attól meg mocskosul golyófejű lesz. Így marad ez.
A nyugalom és az unalom pedig olyan hamar válik semmivé, mint a füst. Mire kettőt pislog, mosolyokat lát, olyanokat, amiket eddig nem. Persze, ismerősei szoktak, akikkel találkozik, épp csak futólag, villant felé egyet, de nem ilyet. Az arcok ismeretlenek, és ami a legszembetűnöbb, idegen lányok, akikről sosem hallott talán, és fordítva is igaz lehet. Talán ennyire viccesre aludta el a haját, hogy már szánakozás helyett csak megmosolyogják? Egy gyors ellenőrzés a mosdóban, majd megnyugtatja magát, ebben semmi különös nincs. De mégsem nyugodt, mi ez az egész? (…)
Az órai akció után végképp nem képes magához térni. Ő bárkit elcsábít? Na persze.. nem az, hogy néha nem bókol a másik nem tagjainak, vagy valami, de nem épp az az életcélja, hogy másoktól vegye el a szerelmét, vagy épp csak azt, akit kiszemelt magának. Ő nem ilyen, így teljesen értetlenül áll az egész előtt. Hiába próbált meg bármit is, nem hatott semmit, és szomorú, mert nem akar egy ilyen semmivel, magára haragítani bárkit is. Meg amúgy is. Miért nem hisz neki?! Így mikor leül enni, kissé morcos, és dühös. Dühös arra a bolondra, aki nem hisz neki, és morcos, mert minden kezd megbolondulni. Kuncogást hall a háta mögött, miközben az előételt meri magának, és sóhajtva kezd falatozni. nem kíván társalogni, mivel a saját, megszokott kis helye már foglalt volt, valamiféle kupaktanácsot ültek ott, vagy valami kör rendezett ülést, nem is figyelte. Itt egész nyugalom van, addig, ameddig újabb akció nem terem.
- Mi a.. ? – emeli fel a fejét, amikor egy láb simítja az övét, az arc láttán, ami pedig üdvözli, füle égni kezd. Itt mindenki megbolondult?! Egy gyors, kínos, és szégyellős vigyort válaszol a lánynak, és úgy ugrik fel, mint akit megböktek tűvel. Nem rohan ki a teremből, de ismét helyet vált inkább. Egész közel az ajtóhoz, az asztal szélén. A közelben ülők sutyorognak valamit, de ő inkább becsukja a füleit, persze, csak képletesen. Enni szeretne!
- Elment az eszük… - motyogja az immáron desszerttel teli tányérjának, és megcsóválja a fejét.

      Kedvtelenül túrja a villáját a sütemény habos részébe. Máskor épp ez a legjobb benne, felfalni a habot, majd a tésztát, ha van kedve hozzá. Nem szép dolog széttúrni, de ő így szereti. Most azonban még ehhez sincs elég motiváció. A hangfoszlányok továbbra is elérik, hiába költözött messzebbre, és úgymond egyedüli helyre. Miközben egy falatot tűz az ajkai közé, felpislantva kukkol megint a hangoskodók felé, és ismét csak a kuncogás, és a susmogás. Nem lehet azt mondani, hogy mérges, vagy épp utál mindenkit, csupán egyszerűen zavarban van, és nehezen kezeli. Főleg úgy, hogy ő nem az a tipikus srác, akire mindig ragadnak a lányok, és követik, akárhova megy. Vannak ilyen alkatok, az idősebbek közül bőven, akik ha mondjuk a udvaron kocognak, tuti, hogy kint ült egy csapat, és azon áradozik, milyen tökéletes. Ő inkább az ügyetlen, átlagos kategória, akin mosolyognak, és tény, kuncoghatnak is, de nem ilyen pillantással.
- Minden oké..? – szól oda, de ez mintha olaj lenne a tűzre, és hangosabb nevetgéléssel válaszolnak. Csüggedten sóhajtva rázza meg a fejét, és másfele tekint, a hímek felé, akik, szerencsére nem küldenek fura pillantásokat felé. Gondol is egyet, és átköltözik Adrian közelébe, nem teljesen mellé, mert azt sem illik, de itt már egyel nyugodtabban kapja be a következő falatot. Vagy most komolyan követik..?!
- Mi baja a lányoknak? Össze van firkálva az arcom? – fordul végül a megviselt srác felé, komoly aggodalommal az arcán. Lehet valaki valami ocsmányságot írt a homlokára… Nyugi, nem olyan vak, hogy ne lássa a kétes pillantásokat, meg a flört lehetőségét, azonban akkor sem fogja csak úgy lenyelni. Neki ez a furcsaság még.

Oké, lehet nem kellett volna az első valakit így megtámadnia a paranoiájával, no meg azzal, hogy beparázott, mert pár nőnemű épp felé pislog. Jó, ennek épp örülnie kellene, hiszen nem papnak készül, hogy megtagadjon magától mindent, és mindenkit, de azért, így most még elsőre nem is zsigerből jön. Tudja ő, hogy manapság sok srác már rettentő korán kezdi, az elsőt, minden szempontból tekintve, de ő mindig kicsit le volt maradva, elbújva a saját kis csigaházában. Nagynénje biztosan belökné a lányok közé, hogy tegye amit tenni kell, mint ahogy annak idején az uszodás bácsi úszni tanította, és amióta retteg a mélyebb vizektől. Ha most megtenné valaki ezt itt, akkor a lányoktól is félne? Reméli, hogy nem. Az… elég kellemetlen lenne. Ez is az amúgy, nem is kicsit, mármint hogy rimánkodni jött a sráchoz, mint egy tökmag. Vagy még mindig tökmag? Bahh..
- Jaj akkor remek… mármint.. Nem, remélem nincs ilyen rajtam. Ne haragudj, csak kicsit frusztrált vagyok – és akkor általában bolondságokat is mond, vagy vél. Vagy épp gondol. Nagy levegőt vesz, és kicsit jobban megszemléli a másikat. Leharcolt állapotban van kissé, és ez jelenleg kissé kizökkenti abból az állapotból, amiben eddig volt. Mintha most kapcsolták volna fel benne a lámpát, hogy lássa is a világot, és ne csak nézze. Arcára az eddigi zavar helyett meglepett pillantások költöznek, és tekintetével lopva pillant a kezére, vagy csak arra a pontra, amely kivillan a talár alól.
- Téged ki vert meg ennyire? – suttog, mert hát ez semmikor sem kellemes téma, főleg akkor, ha lehetségesen elvesztette azt a harcot. Nem tudhatja, ezért áll hozzá így. A fiú sem annyira ismert előtte, látta már, de sosem ült le vele beszélni és megismerni. Annyi ideje senkinek nincs, hogy minden háztársát megismerje teljesen, vagy csak épp a neveket megjegyezze. Olyan nincs. De aztán ideje nincs ilyesmire gondolni, köhint, és lepillant maga elé a terítékre, ujjai között meg már ott is pihen egy kiskanál, amit piszkálhat.
- Hát de.. hát de.. nem is nőtem egy centit se.. – vagyis nem mérte, de már kezd pár farmere rövidebb lenni – Nem hiszem, lehet valamit mondtak nekik és azon nevetnek és gúnyolódnak. Mármint.. irántam érdeklődni? Ugyan már.. Persze, semmi bajom a lányokkal! Csak szokatlan, nem engem szoktak.. vannak itt helyettem elegen, akikre tapadnak, én sosem.. – ő sosem volt az az alkat, aki után futottak, mintha táskát lopott volna. Ő mindig megvolt a tömegben és nem kavart nagy port. Főleg nem ezen körökben. Sóhajt végül inkább, mintsem tovább mondja a bolondságait, vagy épp nyafogjon, mintha tényleg kisfiú lenne. Az azért már nem igaz.
- Bizarr dolgokra? Mégis mikre? Ha valaki nem képes beszélni velük, vagy dadog vaaagy.. az olyan bizarr dolgok mint ha három szemem lenne meg tündérfülem? – ráncolja a homlokát, és elpillant a csajok felé. Ismét a pillantások, és ismét a viháncolás. Hát ő meg a bizarr jelző….