Mint akit kizártak a mennyekből. Itt ül a sok mindenféle jóság között, baloldalt prósza, jobboldalt csokitorta, minden, amit szeret, és nem eheti meg őket. Nem ehet semmit.

Nem mintha diétázna, ő nem az a fizikailag önsanyargató típus, még hogy a legjobb dolgokat megvonni magunktól, az kéne még csak. Szimplán fáj a foga. Időnként lüktet is, időnként nem, de permanensen képtelen rágni. Immáron második napja, és kezd nem örülni a helyzetnek. Egyrészt éhes, másrészt fáj, harmadrészt meg mindenki most állt neki majszolni valamit és a manók a kedvenceit főzik.

Szóval a fogfájás nem tesz jót a léleknek. Mogorva lett, egy pillantással el tud küldeni minden - főleg épen vacsorázó - személyt a búbánatos jó messzire. Itt ül a nyamvadt teájával, gubbaszt, mint madár a fán, nem veszi rá a lélek, hogy a javasasszonyhoz menjen, és nagyon, de nagyon nincs jó kedvében.

Mint akit kizártak a mennyekből. Itt ül a sok mindenféle jóság között, baloldalt prósza, jobboldalt csokitorta, minden, amit szeret, és nem eheti meg őket. Nem ehet semmit.

Nem mintha diétázna, ő nem az a fizikailag önsanyargató típus, még hogy a legjobb dolgokat megvonni magunktól, az kéne még csak. Szimplán fáj a foga. Időnként lüktet is, időnként nem, de permanensen képtelen rágni. Immáron második napja, és kezd nem örülni a helyzetnek. Egyrészt éhes, másrészt fáj, harmadrészt meg mindenki most állt neki majszolni valamit és a manók a kedvenceit főzik.

Szóval a fogfájás nem tesz jót a léleknek. Mogorva lett, egy pillantással el tud küldeni minden - főleg épen vacsorázó - személyt a búbánatos jó messzire. Itt ül a nyamvadt teájával, gubbaszt, mint madár a fán, nem veszi rá a lélek, hogy a javasasszonyhoz menjen, és nagyon, de nagyon nincs jó kedvében.

Annamária


Egyszerűen imádom az itteni kosztot. Nem tudom, hogy kik, vagy mik készítik el minden nap a reggelit, ebédet, és vacsorát, de egy nagy gratula, vállveregetés, eeesetleg egy ölelés kijárna nekik. Legalább! Biztos évek óta látják már el élelemmel a sok diákot, akik itt tanulnak. Ja, meg a tanárokat is. Azért egyszer majd megkeresem a konyhát, bár nem nagyon szeretnék láb alatt lenni, és a konyhában dolgozók tuti egész nap dolgoznak. Ergo, én csak zavarnám őket. Most is, mint az elmúlt néhány alkalommal egy kisebb Levitás csapatot követek, de nem csatlakozom hozzájuk, nem akarom őket megzavarni, hisz látszik rajtuk, hogy ők úgy együtt olyan jól megvannak, nem áll szándékomban bepofátlankodni közéjük.
Itt, a Levita asztalnál is a szélén, a többiektől viszonylag távol ülök, már csak megszokásból is. A mugli suliban is általában egyedül ettem a menzán. Heh, mugli... De fura ezt így kimondani. Pár hete még én is abban a tudatban éltem, hogy én is egy vagyok közülük, hogy én is olyan átlagos, normális ember vagyok, mint mindenki más, akivel együtt éltem. De nem... Mondjuk valahol melyen mindig is éreztem, hogy nem vagyok teljesen normális.
Épp megpakolok egy tálat különféle, csokisabbnál csokisabb, és extrakrémes süteményekkel, mikor egy másik asztalnál meglátok egy lányt, aki - noha ott van körülötte a sok sütemény - csak ül, és bámul ki a fejéből. Nem hogy enne valamit. Az édességtől felbátorodva felállok, és a csokis csodákkal megpakolt tállal a kezemben odabattyogok a lányhoz.
- Szia! Ugye nem zavarok? - kérdezem mosolyogva, de meg sem várom a válaszát, letelepedem a mellette lévő székre.

Há üljé, felőlem. Nem tudja nagyon érdekelni. Egyedül az a szemtelen és kis szemét csokitorta érdekli ott mellette, mert normálisat enni két nap után, kikéri magának.

Szóval egy vállrándítással nyugtázza, hogy melléültek; nincs megtiltva, szabad. Persze, felpakolt magának nyolcféle süteményből, hát természetesen. Hát mér ne. Egy ideig ott kucorog mellette mogorván, aztán szó nélkül felkel, vagy négy székkel arrébbról hoz valami palacsintát, és szépen visszaül. És egy életem, egy halálom, majszolni kezdi. Aztán visszaküzdi az ingerenciáját, hogy levágja a földre szegény ételt, illedelmesen leteszi egy üres tányérra, és megvárja, amíg csitul kicsit a fájdalma. Nem, ez nem fog menni. De a léböjtkúra állítólag jó. Kérdés, hogy meddig.

 - Jó étvágyat. - szól morózusan a mellette nagy vidáman evőnek, szomorú kiskutya-pillantást vet a másik tányérjára, és folytatja az apatikus gubbasztást. Az csak kicsit fáj.

Annamária



Hát ilyen mogorva embert se sokat láttam még. Már messziről érzem rajta, hogy nincs vele minden rendben, de ahogy közelebb érek hozzá, már nyilvánvalóvá válik, hogy elég goromba hangulatban van. Igazából nem is tudom, miért jöttem mégis ide, egy ilyen mogorvának látszó lány mellé nem hiszem hogy sokan leülnének beszélgetni, nem hogy én, aki még a teljesen normálisan kinéző embereket is alig meri megszólítani. Csakhogy az édességtől nem csak boldogság, hanem bátorsághormonjaim is lesznek, egy kis ideig legalábbis. Emellé pedig egy csipetnyi, na jó egy egész zsáknyi kíváncsiság is társul, hogy vajon miért tűnik ilyen rosszkedvűnek az a lány, és miért nem eszik, és egyáltalán miért van itt, ha nem is akar enni. Ez a túlzott kíváncsiság fog egyszer a sírba vinni, de komolyan...
Hallgatás beleegyezés, tehát maradok. Miután letelepedek, már veszem is el az egyik triplacsokis sütit a tálamról, és be is falom, mikor eszembe jut, hogy lehet meg kéne kérdezni, akar-e venni. Azonban ezt az ötletet egyből el is vetem, lévén, ha szeretne enni, már vett volna valahonnan máshonnan, szóval inkább csak rendben fogyasztom el sorban a süteményeket. Végül csak feláll a mellettem ülő is, s egy palacsintával tér vissza, de csodálkozva veszem észre, hogy egy falat után már le is teszi.
- Nem ízlik..? Vaaagy... Rosszul vagy? Nem szeretnél elmenni a Gyengélkedőre? Elkísérhetlek, ha gondolod. - És még egy bájos vigyort is villantok a mondandóm végén. Láthatóan nincs minden rendben vele, mert olyan nincs, hogy ez a koszt valakinek ne tetszene.

Most akkor ez hogyan is lenne? Itt ülne, aztán órára járna, élné a hétköznapjait teán és kávén és vizen és fájdalomcsillapító nélkül, mert ő kemény egy csaj, nem vesz be mindenféle pirulát vagy akármit, ami itt van, apróságokra. Rágás, ugyan már. A kutyák se rágnak, mégis virulnak, nem? Nahátakkor. Amúgy is, ugyan nem sokat kéne, de könnyedén lead majd pár kilót. Tiszta haszon.

Nem.

 - Jaj, nagyon aranyos vagy, nem, nincs semmi baj.. - kapkod össze-vissza meglepetten, mert minimum közönyt, maximum elutasítást várt bárkitől, aki mellé ül, nem hogy még azt nézni, jól van-e, és hogy lekísérje-e a gyengélkedőre, ez tényleg aranyos. Egyrészről azért le kéne menni már, másrészről meg nincs az az Isten, amiért ő mugli helyen fogorvoshoz megy. Azért meg nincs az egész görög mitológia, hogy gyakorlatból megnézze, mit csinálnak a varázslók egy vicces kedvű foggal.

 - Csak diétázok. - akkor most ne tűnjünk meglepettnek, mert hogy ez honnan jött, azt ő se tudja. Hát ennek semmi értelme, de a másik ugye nem ismerheti a hedonista életelveit, de viszont egész jól megmagyarázza, hogy miért lesz ilyen mogorva, ha csokitortát lát.

Annamária



Szép a csoki, jó a csoki, a csoki bátorságot ad. Más különben nem is mertem volna ide tolni a képem ehhez az asztalhoz, és ehhez a lányhoz, aki szemmel láthatóan nincs túl jó kedvében. Na de maaajd akkor én felvidítom! Igaz, nincs túl sok érzékem a velem egykorú, vagy nálam idősebb emberekkel való kommunikációhoz, de azért egy próbát megér. Végülis mi lehet a legrosszabb ami történhet? Max megutálhat, ahhoz meg már hozzá vagyok szokva, nem lennék különösebben meglepve.
Feltűnt az is, hogy a mellettem ülő lány nem igazán akar enni, még ha próbálkozik is, nem jut tovább egy falatnál. Ami elég fura, hisz mindenki, aki itt van nagyban tömi a fejét, csak Ő nem. És még grimaszol is hozzá. De nem az a "Fuj, undorító..." grimasz, sokkal inkább, mintha valami baja lenne. Szóvá is teszem, két falat között az iménti megállapításom, mire Ő meglepődik. Ezen viszont én döbbenek meg. Talán nem számított ilyesfajta kérdésre? Milyen ember az, aki látva, hogy egy embertársa nincs túl jó bőrben, nem csinál, még csak nem is kérdez semmit. Ez a fajta közöny nagyon is messze áll tőlem, sokakkal ellentétben, akik csak úgy elmennek egy ilyen ember mellett. Jelen pillanatban persze kevésbé súlyos a helyzet, és azt mondja, híg nincs semmi baja, de a biztonság kedvéért azért én mégiscsak elmennék a Gyengélkőbe vele. Mondjuk lehet, megint csak bennem van a hiba, mert szokásom túlreagálni a dolgokat, és ez most sincs másképp...
- Aaaha... Sosem értettem, hogy az egyébként tök normálisan kinéző, normális testalkattal, és nagy valószínűséggel pont tökéletes testsúllyal rendelkező lányok miért akarnak mindenáron diétázni... Tök felesleges szerintem... - Apró véleménynyilvánítás a részemről, amit egy vállrándítással le is zárok, majd az utolsó falatot is eltüntetem a tányéromról. Ez már az ő dolga, nem az enyém, nem szólhatok bele. Ha Ő ezt akarja csinálni, tegye csak.

 - Na de ki mondja meg, hogy pont jó-e a súlyod? Meg amúgy is, ha ne adj' Isten jó a súlyod, attól még úgyse leszel elég jó. - mondja rezignáltan, már csak egy vállrándítás hiányzik a sztoikus és flegma bölcs képéhez. Mert most mit csináljon; így elmélet, úgy elmélet, attól énképe neki sincs. Mármint pozitív.  

 - Na jó, igazából csak a fogam fáj. - vallja be az igazságot, és ejti a bonyolult és ellentmondásos önképzavar témáját, miután az előbb egy hirtelen fájdalom arra késztette, hogy sziszegve szedje a levegőt. Pocsék kém lenne belőle, képtelen ugyanis ragaszkodni a meséjéhez.

 - Kéne pedig csinálni valamit, de nem bízok én a varázslókban. Adnak biztos valami nyugtató gyógyfőzetet, és ennyi. De a fogorvosok se jobbak. - morogja többnyire magának, mert fél, mint ahogy illik. Nem sok dolga volt még a varázslók gyógyítási metódusaival, és a fogorvoslás kényes téma, viszont most már nagyon szeretne végre újra teljes és normális életet élni, és enni valamit.

 - De ne haragudj, biztos nem érdekel. - mármint a másik lányt az ő problémája. Túl van ő már a körtönfalazás alapvető szintjein.