Runa

Piszkosul fájt a feje, már kora reggel óta. Nem tudta mit kezdjen magával. A tehetetlen és értelmetlen fájdalom mindig feldühítette, de most rosszabb volt, mert nem tudott ellene mit tenni. Hiába vette be a gyógyszerét, nem használt semmit. Ebédidőre már mindenre ráfogta, ezek között szerepelt a front, a wudu bábu és átkozás egyéb válfajai. Bár egyik sem tűnt túl valószínűnek, azért mégiscsak elütötte vele az időt és addig sem koncentrált egyenesen a fájó pontra, attól csak még inkább megőrült volna. Estébe hajlott az idő, már valószínűleg sötét is volt odakint, amikor a gyomra fájón megkordult. Nem akart a többiekkel enni, senkit nem akart látni. Amúgy sem volt nagy kedvence a közös étkezés, ezt jobban szerette egyedül intézni, mert akkor azt kapott maga elé, amit csak akart, ahogyan akarta. A Nagyteremben ugyan széles a válaszék, de egyik sem igazán az ő fogának való. Így nagy nehezen magára kapott egy fekete farmert, egy szürke pólóval, fölé egy fekete  pulóvert, a döglánca természetesen elengedhetetlen kellék, hiszen mindig rajta van, fő a változatosság és zsebre dugott kézzel elindult a konyhába, hogy harapjon valamit. Na nem úgy, hanem valami ételt. Ezek a kétértelmű gondolatok mindig elszórakoztatták, egy pillanatra most is egy féloldalas, gonosz de gyors vigyor kúszik a szájára, majd el is tűnik. Nem szívesen gondol ilyenekre, mert olyankor mindig elfogja a vágy. Már lassan két hete volt az utolsó telihold, most megint várhat...ő pedig gyűlöl várni. Egyszerre volt kellemes és kelletlen ez az időszak, de igyekezett a két telihold között normálisnak tűnni, hiszen mégiscsak egy iskola falai között van és nem kellene a gyilkolásra gondolnia. Ezek között a gondolatok között érkezik meg a konyhába összevont szemöldökkel és grimaszolva. Lelöki a kapucnit a fejéről, körbepillant. Azt rögtön látja, hogy nincs egyedül. Ahogy alaposabban szemügyre veszi a lányt, látja, hogy egész csinos, talán még beszélgetni is leáll vele, már ha értelmes társaságnak gondolja, bármi jó lesz, ami normális mederbe tereli a gondolatait.
- Steaket szeretnék, de inkább véresen.
Mondja az odaérkező manónak. Szereti kiszolgáltatni magát, ennyi kényelem azért még benne is van, ráadásul annyira lelkesnek tűnnek, nem okozhat nekik csalódást. Futólag rámosolyog a lányra, majd a szembelévő székhez sétál, de nem ül le rá, inkább pár ülőhellyel odébb. Még mindig fenn akarja magának tartani a lehetőséget, hogy távol tartsa magát tőle.
- Nem emlékszem láttam-e már lányt ennyire falni bármilyen édességet...
Köszönésnek ez is megteszi, jobb, mint a semmi.

Runa

Kényelmesen helyet foglal a széken, hogy nagyobb figyelmet szentelhessen a kedves hölgy delikvensnek. Különösebben senkit nem tisztel meg a figyelmével, vagy legalábbis nagyon kevés olyan ember van, de unatkozik és ilyenkor még ez is jobb mint a semmi. Bizalmát csak abba tudja fektetni, hogy nem egy hisztis, nyavalygós kislányt fogott ki magának, mert akkor a kajájával együtt szépen visszasétál a Rellonba, vagy meg sem várja az ételt, ez a lány viselkedésétől függ. Összevont szemöldökkel figyel, mivel most nem igazán érti, mi történt.
- Te most vérzel?
Beharapja az alsó ajkát és úgy figyeli a barna lányt. Na hát, párszor már volt ilyen hatással az emberekre, de nem ebben az alakjában és azok az emberek nem az orrukból véreztek. De azért meglepődve konstatálja az eredményt, hiszen semmit nem  tett, csak mondott pár szót, aztán helyet foglalt. Mikor a lány folytatja a "csevejt", úgy dönt, nem tulajdonít a dolognak túl nagy jelentőséges, ameddig nem kérik a segítségét, bár nem tudna túl sok mindent kezdeni a helyzettel, maximum kiabál egy manónak, hogy kezdjenek vele valamit.
- Igazad van, és jól sem lehet lakni velük.
Megvonja a vállát, csak a miheztartás végett és másfelé néz. Komolynak szánta a kijelentést és minden megvolt ahhoz, hogy annak is tűnjön, a hangszín, az arca, a testbeszéde, semmivel nem árulta el magát s bár a bujkáló vigyor ott ül a szája szélén, nem azért van ott, mert igyekszik elrejteni azt, mekkora nagy humorbombát robbantott. Sokkal inkább azért, mert tényleg ez az igazság.
- Köszönöm, hogy az egészségem miatt aggódsz, de hidd el, a steak jót tesz.
Ebben a percben meg is érkezik a várva át vacsora és, hogy ő nyomatékod adjon a mondandójának, jó nagy adagot vág belőle, és begyűri a szájába, mindezt persze olyan stílusosan. Alaposan megrágja a falatot, miután pedig lenyelte rákacsint az ismeretlenre.
- Egyébként nem eszem zöldséget, az én egészségemre ártalmas és még az íze is gusztustalan.
Fintorog, miközben újabb adagot vág magának a húsból. Fél szeme azonban a vérző orrát szorító lányon van, csak a miheztartás végett.

Runa

Nem tudja mire vélni az állandó orrvérzést, egészen addig, amíg az ismeretlen lány meg nem magyarázza a dolgot. Akkor viszont éppen, hogy csak a száját nem tátja el. Hiszen, fizikailag ez lehetetlen. Vagy mégsem? Talán a annyira megemelkedik a pulzusa, hogy a szervezete ezzel próbálja kompenzálni. Mindenesetre elég szórakoztató, nem is tudja elrejteni a vigyorát.
- Szóval helyesnek tartasz, remek. Nagyon hálás vagyok, hogy így juttatod a tudtomra, eredeti.
Egy pillanatra felvonja a szemöldökét, szívesen gúnyolódik, meg is teszi, viszont soha, semmi pénzért nem menne oda neki segíteni, az nem ő dolga. Megpróbálhatna aggódást színlelni, de ezen információk után képtelen lenne normálisan véghezvinni a dolgot, nyíltan pedig nem akarja kinevetni, hiszen nem tehet róla, legalábbis közvetlenül nem ő a hibás. Közvetve pedig, nos, csukja be a szemét és akkor nem éri vérveszteség. Azonban nem kell sokáig azon gondolkodnia, hogy mit is kezdjen a helyzettel, mert a lány felveszi a beszélgetés fonalát, könnyebben, mint azt ő gondolta és egész kis kellemes csevej alakul ki egy egyszerű megjegyzésből. Soha senki nem kérdezett még tőle ilyesmit, ismételt nevetést vált ki belőle az okos kis meglátás, de a szemeiben komolyság látszik. A szimpla és őszinte válasz egy szimpla igen lett volna, hiszen számára minden hónapban eljön az a pillanat, amikor "felcsap kannibálnak", de nem önszántából. Szemérmetlenül végignéz a lányon, megrágja magában a szavakat.
- Mondhatjuk így is. De veled nem laknék jól...bár, szívesen megkóstolnálak, ha arról lenne szó.
Eközben meg is érkezik a várva várt vacsora. Amikor a manó leteszi elé a tányért, egy aprót biccent és rögtön neki is kezd felvágni húst. Úgy tűnik a kívánsága maradéktalanul teljesült, ugyanis a hús belül szinte nyers, természetesen ez lesz a kedvenc része.
- Fémes íz. Minek nézel te engem? Vámpírnak? Megnyugodhatsz, nem vagyok az. Még hogy fémes íz...
Felnyög majd egy szemforgatás keretében bekapja a falatot, hogy addig se kelljen reagálnia. Az igazság az, hogy Runa valahol rátapintott a lényegre, az igazságtól ugyan messze jár, de inkább higgyen amit akar, ahelyett, hogy megmondaná neki az igazságot, annyira bolond azért nem lenne, annyira pedig nem nyilvánvaló, hogy valaki csak úgy beletaláljon. Fél füllel hallgatja a további eszmefuttatást és ebben a pillanatban kezdi megbánni, hogy egyáltalán szóba állt vele. Defektes, ehhez kétség sem fér. Be sem áll a szája és azzal pedig egyáltalán nem foglalkozik, hogy épp belemászott egy vérfarkas aurájába, ami neki nem igazán tetszik, főleg akkor nem, ha eszik.
- Kornél vagyok.
Kelletlenül mondja ki a nevét, fontolgatta, hogy inkább hazudik, hogy utána ne essen zaklatás áldozatául, ám végül meggondolta magát és maradt ez eredeti verziónál. Viszont tény, hogy Runa az egyik legidegesítőbb lány, akivel találkozott, amióta visszajött és ez azért nagy szó.

Runa

Merlin legyen a tanúja rá, ő próbál normális körülmények között megvacsorázni, mint egy átlagos diák, de szeleburdi kisasszony nem akarja békén hagyni. A vér szaga, ami számára betölti a helységet sem segít a dolgon. Nem mintha kívánná, abszolút nem, inkább csak zavarja az evésben, mert normális körülmények között mindig megborzad tőle, márpedig az ő szaglása igencsak a helyén van, jobban, mint egy átlagos kastélylakónak. Fél szemmel a lányt figyeli, mintha arra várna, hogy mikor fog összeesni, vagy egyszerűen csak túlpörgeti magát és kidől. Soha nem volt még "szerencséje" Levitásokhoz testközelből és most már kezdi érteni, hogy eddig miért nem állt le velük egy pillanatra sem. Általánosítani azért elég nagy baklövés, de ennyit megbocsájt magának, ha ezzel megússza a többi izgágát a bandából.
- Nem, nem tudhatod. Kénytelen vagy megbízni a szavamban, elég kellemetlen, mert általában gyakran hazudok.
A kislány túl magabiztos. Kornél bizonyosra veszi, hogy ő abban a hamis nyugalomban tengeti itt a napjait, hogy a kastély teljesen biztonságos, nincs itt mitől félni, minden a legnagyobb rendben. Már magában nem veszélytelen dolog összezárni egy rakás kis varázslót, akik próbálgatják az erejüket. Hát még ha Runa megtudná, mennyi más veszély leselkedik mindannyiukra a folyosón, vagy akár a tulajdon hálókörletükben is. Legszívesebben megijesztené a lányt, hogy messzire fusson.
- Mond csak, te mindig ennyire idegesítő vagy?
Teszi fel a kérdést, miután befejezte a vacsoráját és óvatosan ellökte magától tányért, amiért egy manó már rögtön rohan is. Szórakoztatja a kérdés, el is terül egy csúfondáros vigyor az arcán, miközben ezúttal a lány felé fordul és mindent tudótan összefonja maga előtt a karját, mint aki választ sem vár a kérdésre, hiszen amúgy sem lehetne meggyőzni az ellentettjéről. Valójában érdekli a lány mentegetőzése, vagy okfejtése a dolog a kapcsán, mert legalább elszórakoztatja.