Dwayne Warren

Hiába laktunk az üvegházban Noellel és Opheliával, az nem azt jelentette, hogy korlátlan mennyiségben állt a rendelkezésünkre a zöldség és egyebek, így aztán étkezni a kastélyba jártunk fel. Most egyedül jöttem, azzal a céllal, hogy jól bevacsorázok, aztán viszek le a többieknek is valamit, nehogy felkopjon az álluk.
A konyhába érve az ismerős közeg fogadott, és mellé az ismerős manó is, aki szerintem már tökéletesen tudta, hogy mit szeretek enni, mert valahogy úgy esett, hogy folyton ő szolgált ki, mikor itt jártam. Így aztán biccentettem felé egyet köszönésképp, aztán előálltam a kívánságlistával.
- Pizzát szeretnék, sonkásat ha van, és ha megtennéd, hogy csomagolsz nekem belőle, azt is megköszönném - aztán mikor a manó elsietett leültem a sarokban álló asztalhoz.
Hát igen, voltam annyira paranoiás, hogy a fő cél az legyen, hogy lássam az ajtót, és senki se lopózhasson mögém.
Nem sokkal később a manó visszajött, és a pizza mellé még üdítőt is hozott, a becsomagolt szeletek pedig egy szatyorban landoltak az asztal alatt, arra várva, hogy majd a másik két illegális lakótársam elfogyassza. Jó volt a szünet, mert senki se felügyelte, hogy mit is csinálunk, ráadásul én a végzett diák és a mestertanonc közötti határvonalon éppenséggel teljesen kívül estem a szabályrendszereken.
Megköszöntem hát a vacsorát, és elküldtem a manót, hagy folytassa a dolgát, és lassú falatozásba kezdtem. Nem túl nőies kézzel enni a pizzaszeleteket, de komolyan, azt tőlem senki se várja el, hogy késsel és villával egyek ilyesmit. Nem és nem, nem vagyok én sznob.

Dwayne Warren

Mostanában már nyugodtabb voltam, lassan lecsendesült bennem minden, ami nemrégiben történt, ha éjszakánként egyedül a sötétben még mindig kísértett is néha. Kívántam olykor, hogy bár lennék érzéketlen, akit nem érdekel ez az egész, de tudtam, hogy érzések nélkül kár lenne élni is. Na igen.
Aztán nyílt az ajtó, és egy férfi jött be a konyhába, amivel először nem is foglalkoztam, hiszen bizonyára csak vacsorázni jött, és teljes nyugalomban eszegetettem tovább, aztán amikor leült megláttam a ruháján a címert, és azzal a lendülettel félrenyeltem az ételt.
Köhögve próbáltam nem megfulladni, aztán mikor úrrá lettem a dolgon, inkább elkezdtem a pizzát bámulni, miközben mindenféle gondolatok cikáztak a fejemben. Mit keres itt a minisztérium embere? És vajon milyen pozícióban dolgozik ott? Akaratlanul is az volt az első gondolatom, hogy egy auror, aki valahogy a nyomomra akadt, de aztán rögtön kapcsoltam, hogy akkor nyilván nem vacsorázna itt nyugodtan. Ettől függetlenül a félelem kígyója lassan körbefonta a lelkem, és valahogy már nem is volt kedvem enni. Viszont az feltűnő lenne, ha csak úgy felpattannék, amint meglátok valakit a minisztériumból, úgyhogy inkább haraptam egy újabbat, és lassan elkezdtem rágni a falatot. Mi legyen, mi legyen? Néha lopva a férfira néztem, hogy mit csinál, de azért nem túl gyakran, nehogy felhívjam magamra a figyelmet. Miért is nem maradtam szépen nyugton az Üvegházban, vagy inkább Kahlil szobájában?!

Dwayne Warren

- Igen, jól... - válaszoltam sietve, talán túl gyorsan is a feltett kérdésre, miközben próbáltam elérni, hogy ne szúrjon a torkom. Remek, ennél jobban fel se hívhattam volna magamra a figyelmet. Ügyes vagy Lyra, felettébb ügyes.
Miközben figyeltem és folytattam az evést a férfi is megkapta a vacsoráját, úgyhogy kezdtem lassan megnyugodni. Nem vagyok normális, hogy ennyire megijedtem, igazán lehetne több eszem is ennél... Azonban alig sikerült elkalandoznia a gondolataimnak a jövevényről, az újból hozzám szólt.
Felkaptam a fejem a hangra, és bólintottam egyet.
- Rendben.
Nem volt szokásom ilyen csöndben beletörődni dolgokba, de komolyan, ha ezen múlik a nyugalmam, akkor tényleg fent fogok enni. Különben is, örülök, hogy végre múlik a méreg rossz hatása, és nem vagyok rosszul minden falattól.
Ennek ellenére a helyzetet jónak találtam arra, hogy megtudjam, hogy mit is keres itt valójában ez az ember.
- Ön esetleg... egy új tanár? - kérdeztem végre egészen felemelve a fejem, a férfire nézve. Volt, hogy minisztériumi dolgozók órákat tartottak nekünk, és ilyenkor az új év előtt könnyen lehet, hogy egy ilyen emberbe futottam bele. Talán jobb már most tisztázni.

Dwayne Warren

A választ hallva kedvem lett volna belefejelni a tányéromba. Aurorkiképző. Hát ennél jobb ember keresve sem ülhetett volna be ide, ez igazán remek. Azonban mivel szinte nem is foglalkozott velem, már nem féltem attól, hogy utánam kutat, ami rendkívül pozitív fordulat volt számomra, ráadásul azt is megmagyarázta, hogy miért nézegeti az ételt, mielőtt megenné. Paranoia, teljesen ismerős, Seren mellett jócskán ragadt rám belőle.
Egy darabig azon méláztam, hogy micsoda fordulat volt az így hirtelen számomra, hogy végül mégsem auror szakra mentem, annak ellenére, hogy Seren tökéletesen felkészített rá, ráadásul az utóbbi egy évben az SVK tanórák zömét is én tartottam, amíg ő távol volt. Persze tisztában voltam vele, hogy az aurorság innen még sok-sok kilométerre volt. Egy kicsit azért sajnáltam, hogy végül nem tartottam ki a szándékom mellett, de nem kenyerem a rablóból pandúr módi.
Viszont hogy lehet a legjobban védekezni? Úgy, ha megismerjük az ellenséget. Ezt pedig úgy tehettem meg most, hogy beszélgetni próbáltam.
- Mondja csak, az óráit csak a leendő aurortanoncok látogathatják? - kíváncsiskodtam végül, jobb ötletem nem lévén. Ráadásul, ha ereklyekutató is leszek, attól még akadhat olyasmi az aurorok óráin, ami hasznos lenne számomra. - Nem baj, ha közelebb ülök? Kényelmetlen kiabálni - mondtam aztán, felszedve a földről a szatyrot, és ha engedték, akkor valamivel közelebb ültem le.

Dwayne Warren

Leültem hát a férfi mellé, egy mosollyal megköszönve, hogy a széket is kihúzta, aztán a szatyor újból a földön landolt, én pedig vártam a választ, ami csakhamar meg is érkezett. Persze jogos volt a kérdés, miért is akarna valaki plusz órákat is bevállalni a sajátjai mellé? Azonban még ha költői is volt a kérdés, akkor is volt rá egy tökéletes válaszom.
- Ereklyekutatónak fogok tanulni jövő évtől, azonban mellé átoktöréssel is foglalkozni akarok. Serent, vagyis Weaver profot már megkértem, hogy ebben segítsen - helyesbítettem, hátha nem ismerik még egymást. - Azonban ha az ember terepre akar menni, akkor úgy vélem, vannak olyan dolgok, amiket nem biztos, hogy tanítanak az ereklyekutatóknak, de hasznosak lennének, és lehetséges, hogy van ilyesmi az aurorképzésben is - fejtettem ki az álláspontom, miközben a férfi reakcióit figyeltem. Így közelről mást mutatott az arca, nem láttam ellenségesnek, de biztos voltam benne, hogy éles a szeme, és kiszúrja a gyanús dolgokat. Korántsem voltam benne biztos, hogy valóban szándékomban áll-e valaha is betenni a lábam egy auroroknak szóló tanórára, de beszéltetni szerettem volna, hogy rájöjjek, miféle ember ő. Mondja bárki, hogy túlzottan óvatos vagyok, de még ha a hatóságok nem is tudnak a gyilkosságról, koránt sem biztos, hogy ez így is marad, hiszen mit tudhatom én, hogy Iwan nem akar-e újra ellenemre tenni? Márpedig most közel és távol ez a férfi volt az egyetlen auror.

Dwayne Warren

Miközben beszéltem, jött a manó az üres tányéromért, amit oda is nyújtottam neki, aztán a felelet közben újra a férfire néztem. Beletelt pár másodpercbe, mire feldolgoztam, hogy épp le lettem sírrablózva, de a pislogás után akaratlanul is felnevettem.
- Na igen, ez a szó igen jól összefoglalja a tanulmányaim célját - jegyeztem meg, aztán igyekeztem moderálni az arcom, hogy abbahagyjam a vigyorgást. - Bár őszinte leszek, nem a szervezett része vonz.
Ez nagyjából azt akarta jelenteni, hogy nem fogok régésznek menni, és nem fogok csapatban dolgozni, mert arra röviden és egyszerűen: nem vagyok képes. Tulajdonképpen valahol ez a szak csak afféle mentőöv volt számomra, mivel nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal az után, hogy eldöntöttem, hogy nem leszek auror. Hát igen, akkor menjünk arra, ahol a képességeim ki tudom használni, de nem kötelező a hivatalokkal együtt működni, és pláne nem kell senkit sem üldözni. Ez volt a legfőbb érv.
- Egyébként én Lyra Castle vagyok - nyújtottam kezet, hogy az illendőségnek is adjak némi helyet. Egy kastélyban összezárva úgyis könnyen megtudhatta volna a nevem és én is az övét, ha egyszer úgy hozza az élet, szóval akár most is meg lehet ezt ejteni.

Dwayne Warren

- Hát igen, ebben is van valami - bólogattam szórakozottan. - Igazából az is lehet, hogy végül valahol egészen máshol kötök majd ki.
Sok lehetőségem volt, hiszen a jegyeim jók voltak, és sokféle dologhoz értettem, ráadásul a melodimágiám még egy löketet adott a dolognak. Igazából bármi lehettem volna, aminek nincs nagy köze az emberekhez és a kommunikációhoz.
- Nagyon örülök - mosolyodtam el a bemutatkozás után, bár még ha szimpatikusnak is találtam a tanárt, odabent mélyen azért még mindig ott világított a félelem és a gyanakvás egy szikrája. Valójában talán épp ebben láttam a férfi legnagyobb veszélyét. Ugyan elsőre riasztó, de mégis valahogy képes volt majdnem elaltatni a figyelmem, márpedig ha ennek az ismerkedésnek most tétje lenne, akkor pórul is járnék. Talán nem szép tőlem ez a lavírozás, de valahogy nekem is túl kell élnem, és nem vagyok egy naiv kislány, aki nem látja meg, ha valaki egyszer még ellenség lehet.
Noha reméltem, hogy nem lesz az.
- Látom önnek sem jön be a magyar konyha - jegyeztem aztán meg a tányérjára pillantva. - Én az első hetem a gyengélkedőn töltöttem - idéztem fel ideérkezésem emlékét. Ugyan voltak időszakok, amiket idehaza éltem előtte is, de akkor már olyan régen Londonban voltam, hogy a visszaérkezésem után a gyomrom felmondta a szolgálatot.

Dwayne Warren

Az étel kapcsán érkező válaszból újabb következtetést vontam le - a férfi nem szívesen van itt. Mondjuk valahol meg tudtam érteni, hiszen aurorként valószínűleg nem az minden vágya, hogy gyerekeket pesztráljon, mikor ennél sokkal érdekesebb és élvezetesebb feladatokat is elláthatott volna, ráadásul otthon, nem pedig egy idegen ország földjén.
- Na igen, még jó, hogy itt mindent megfőznek... - feleltem kissé elkalandozva, aztán úgy döntöttem, hogy elég is lesz mára az ismerkedésből, jobb, ha elhúzom a csíkot, mielőtt véletlenül valami gyanúsat kotyogok ki. Azért milyen ironikus az élet, a tanár nem tudhatja, hogy épp egy köztörvényes bűnöző mellett vacsorázik. Na nem mintha büszke lettem volna a címre, sokkal jobban éreztem volna magam, ha nem kell ilyesmikkel törődnöm. De kellett.
- Nos, engem várnak, úgyhogy megyek is - álltam fel aztán az asztaltól, felkapva a többiek leendő vacsoráját. - További jó étvágyat, és a viszont látásra! - köszöntem el egy halvány mosollyal, és elindultam, hogy a lehető legrövidebb úton lejussak az üvegházba. Ez a találkozás azért egy kissé felzaklatott, jó lesz a békés zöldségek között ücsörögni, míg a többieket hallgatom.

Alexa

Kávé, kávé, kávé! Kell, gyorsan, MOST, különben elalszom.
Szinte beestem a konyha ajtaján, kis híján feltaposva egy manót, ami az én lábméreteim tekintve igen érdekes mutatvány lett volna, de miután meggyőződtem róla, hogy a kis lénynek nem esett különösebb baja, rögtön szalasztottam is a fekete nedűért, majd helyet foglaltam az egyik asztal mellett. Letettem a kezemből a könyvet, ami az utóbbi napokban majdnem oda is nőtt, és nem enyhe undorral toltam odébb az asztallapon. Nem, még mindig nem szerettem meg a pedagógiát, és továbbra is az volt a véleményem, hogy ez abszolút felesleges nekem, tanár szak ide vagy oda. A fejembe verhetem, de nem szándékozom ebben az átkozott papírformában használni.
Közben odaintettem magamhoz egy másik manót is, mert ha már itt voltam, akkor akár meg is vacsorázhattam.
- Tésztát kérek, valami paradicsomos szósszal, de egyébként rád bízom, hogy mit hozol - mondtam neki a rendelést, aztán gyors váltásban már jött is az első a kávémmal. - Köszönöm - vettem át a bögrét, amiben épp az ízlésem szerint elkészített ital volt, hiszen annyit jártam ide kávéért, hogy már megtanulták hogy szeretem.
Ha nem kellett volna éjt nappallá téve tanulnom a holnaputáni dolgozatra, akkor sem hiszem, hogy sokkal többet aludtam volna, mint így. Újra meg újra eszembe jutott, ami ott lent történt az Üvegháznál, meg ami azóta, és még mindig olyan hihetetlennek tűnt, de azért valahol belül boldog voltam a dolgok ilyen fordulatától. Csak még nem nagyon tudtam, hogy ezt hogyan is mutassam ki.
Közben a vacsorám is megérkezett, szóval nekiláttam az evésnek, tüntetőleg rá se nézve a tankönyvemre, ami mintha még röhögött is volna rajtam, pedig nem a mozgó irodalom közé tartozott.

Alexa

Már a vacsorám felét megettem, mikor nyílt az ajtó, és hátrafordulva Alexát láttam belépni, akinek nagyon megörültem. Régen találkoztunk, pedig azt hittem, hogy miután a házvezetőm lett, többször fogunk összefutni, de talán mert még mindig nem a rellonban laktam, elkerültük egymást.
- Nahát, nagyon csinos vagy! - szaladt ki a számon, mikor jobban megnéztem őt, aztán bólintottam egyet, jelezve, hogy nyugodtan leülhet. Folytattam az evést, amíg ő is rendelt, aztán a megjegyzésre csak elmosolyodtam.
- Szerintem az évek során ez már megszokott lett, nem? De egyébként minden a legnagyobb rendben, csak ez - böktem a könyv felé -, keseríti az életem.
Leraktam a villát a kezemből, és a kávé után nyúltam, hogy kortyoljak egy kicsit, mielőtt Alexa szeme láttára belefejelek a tányérba.
- Egyébként te hogy vagy? Nekem úgy tűnik, majd' kicsattansz - mondtam neki, az arcát tanulmányozva, ami már rég tűnt ennyire gondtalannak.
Kedveltem a nőt, mert mindig kedves volt velem, még akkor is, mikor jogosan lehetett volna felháborodott és ellenséges, gondolok itt arra az incidensre a kviddicsmeccsen, miután is takarítani kellett utánam a navinéseket. De Alexa jólelkű ember volt, szerette a diákokat, és én is meglepően jól elvoltam vele. Kicsit néha úgy is éreztem, hogy olyan mint egy barát.
Közben a kávém is elfogyott, és miután egy darabig csak bámultam a bögrébe, úgy döntöttem, nagyon sürgősen kell még egy, hát oda is intettem az egyik manót, újratöltést kérve.

Alexa

- Nem, sajnos nem ismerem őket - ráztam meg fejemet. Már Alexa is tanár volt, mikor én ide kerültem, úgyhogy nem voltam tisztában azzal az évfolyammal, amibe ő járt. - De örülök, hogy ilyen jól érezted magad. Ne haragudj érte, de eléggé nyúzottnak tűntél az utóbbi időben, most viszont szinte szikrázik körülötted az energia - mosolyogtam a nőre, akinek az arcán látszott a vidámság.
A megjegyzésre aztán hangosan felnevettem. Én is olvastam az Edictumban azt az ominózus cikket, és ha a többi részét nem is értettem (Hát kitől is akarnék én jegygyűrűt, úgy mégis? Kész rejtély.), de ez határozottan tetszett, és dagasztotta a májam.
- Na igen, miután ilyen megtisztelő címet kaptam, bizonyára boldogok lesznek a diákok, ha a leendő átoktörés tanárukat viszontlátják a tankönyvben. Szegények, még nem is tudják mi vár rájuk!
Megállíthatatlanul vigyorogtam ezen a gondolaton, hiszen szép képet festett a jövőre. Igazából azt terveztem, hogy mivel jelenleg a mestertanoncoknak nincs SVK, így Seren tananyagának folytatásaként átoktörést és defenzív mágiát tanítanék a felsőbb osztályokban, természetesen csak ha fel is vesz az igazgató. Ha nem, akkor megyek ereklyékre vadászni.
Közben elfogyott a tésztám, és egy manó el is vitte a tányérom, én pedig újra a kezembe fogtam a kávésbögrét, ezt az adagot már lassan kortyolgatva. Az előző szerencsére volt olyan erős, hogy máris érezzem a hatását.
A kérdésre aztán újra megráztam a fejem.
- Seren továbbra is a munkájával áll szoros és rendkívül intenzív kapcsolatban, szóval maximálisan a tiéd. Meg persze Eiriané. Édes az a kislány, ahogy hallottam, még Kont is lefegyverezte, bár ezt azért igencsak feltételes módban hiszem csak el - vigyorogtam egyet a gondolaton.
Tulajdonképpen őrület, hogy mennyire más lett az életünk mostanra. Serennek lánya van, még ha csak fogadott is, Kon három éve van együtt Arviddal, és egy igencsak szép házban élnek együtt, én meg... Én meg az eridonosok legnagyobbjával folytatok kapcsolatot. Csak ne lenne ezt ilyen nehéz még gondolatban is kimondani.
És úgy tűnt, Alexa mindenről tud. Alig hogy úgy döntöttem, tartok egy kis szünetet a beszédben, és iszok a kávémból, máris újabb pletykával jött elő, és volt olyan rellonos, hogy csak a legvégén mondja az alanyt, erőteljes fuldoklásra késztetve engem. Miután sikerült megelőznöm, hogy korai halálom egy korty kávé okozza, kissé eltűnődve néztem fel a nőre, azon gondolkodva, hogy vajon mennyit tud, és azt honnan? Nem hittem volna, hogy ennek ilyen gyorsan híre megy, de láthatóan igaz a mondás, hogy itt még a falnak is füle van.
- Khm....Ig..gen..? - nyögtem ki végül valami olyan hangszínben, ami jelenthetett helyeslést és kérdést is, attól függően, hogy ő mit hall bele, vagy mit tud eleve a dologról.

Alexa

- Valójában ez még elég képlékeny, de gondolom abban egyetértünk, hogy nekem effélékhez van leginkább tehetségem - mosolyodtam el. - Amúgy ha nem jön össze, akkor úgyis elmegyek ereklyékre vadászni. És majd fohászba foglalom, hogy nem akarok Grósz Annával kerülni szembe - vigyorogtam a gondolaton. A lánnyal egyszer volt egy futó párbajunk, ami olyan sehogy se végződött, egyikünk sem nyert igazából, de azért valahogy úgy éreztem, ki tudnám hagyni az életemből az ellene való harcot.
- Ki? És hogy? - meresztettem nagy szemeket Alexára annak a bizonyos Áronnak a neve hallatán, akit felteszem ismernem kellett volna, de meg kell vallanom, hogy bár több jó barátom is a tanári karból került ki, sőt, most még a... Te jó ég, nagyon ciki lenne vajon megkérdeznem Kahlilt, hogy ezek után hogyan is hivatkozzak rá? Na de a lényeg az, hogy nem voltam tisztában a kastély pletykáival, és bizony azoknak a tanároknak a személyével sem, akikkel nem kellett beszélnem.
- Lopózz oda a Gamajun-ház ablakához, és ha egyik alkoholmárkáról elnevezett állat sem esz meg téged addig, akkor less be az ablakukon, mikor Arviddal van - javasoltam somolyogva Alexának, mikor említette, hogy szívesen látna egy aranyos Kont. - Szerintem ilyennel csak és kizárólag Arvid találkozhatott, ha egyáltalán.
A következő téma viszont mélységesen zavarba hozott, ami csak súlyosbodott a nő szavait hallva.
- Ne haragudj, én nem akartalak... - köszörültem meg a torkom, és éreztem, hogy hozzám annyira nem illően az arcomba szökik a vér. - Akkor ugye ne is kérdezzem, hogy honnan tudod? - pislogtam végül Alexára, még ha valójában nem is akartam inkább tudni, egyszerűen csak kellett pár pillanat, amíg összekaparom a gondolataim.
- Nem tudom mit mondhatnék - nyögtem ki végül, nem túl sokat lendítve a helyzeten. - Megkérdezte, hogy nekem mi a véleményem erről, szeretném-e, én meg igent mondtam. Hiszen most, hogy már nem tanít engem... - Folyton elharaptam a mondatokat, mert nehezen tudtam megfogalmazni a gondolataim ezzel az egésszel kapcsolatban. - De most jó nekem így, és azt hiszem, neki is.
Nem voltam egy elsőosztályú jelölt bármilyen emberi kapcsolatról is volt szó, de most tényleg igyekeztem, az ő kedvéért, és magamért is. Tudtam, hogy szükségem van valakire, Kahlil pedig jobb ember volt, mint amit valaha is kívánhattam volna magamnak, de éppen ezért néha fel is merült bennem, hogy talán nem pont egy magamfajtát érdemel, viszont örültem neki, hogy mégis így alakult. Fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz a következő lépés, még arra sem tudtam volna válaszolni, hogy holnap mit csinálunk majd, de olyankor, mikor a karjai közé zárt valami furcsa boldogságot és felszabadultságot éreztem. Jó volt mellette lenni.

Alexa

- Ilyen egyáltalán lehetséges? - néztem nagyot a történetet hallva. Oké, nem voltam egy nagy szakértő gyerekek terén, pláne ha kisbabákról van szó, de mindeddig azt hittem, hogy ha valaki terhes, pláne ha két gyerekkel, akkor az látszik. Vagy legalább az anya észrevesz magán bizonyos változásokat. Ilyenkor azért örültem neki, hogy nekem nem kell effélétől tartanom, legalábbis egyelőre.
- Biancával? - kérdeztem aztán ismét vissza, újfent bebizonyítva, hogy mennyire nem vagyok képben, ha mások életéről volt szó. Már az is csodaszámba ment, hogy Ophról meg Noelről eljutott hozzám pár dolog, bár utóbbiról inkább csak a cselekedetei híre. Na igen, nagyon úgy tűnt, hogy alakulóban van a következő nagy rellonos generáció.
Aztán a visszakozást hallva elnevettem magam.
- Pedig tényleg nagyon szép házuk van, olyan otthonos. Sosem hittem volna, hogy Kont egy nap ilyen környezetben fogom látni, de illik bele, és örülök, hogy így fordult a sorsa.
Talán negyedannyit sem tudtam a fiúról, mint lehetett volna, ha többet kommunikálunk, de a hírek róla elsős korom óta elértek. Bajos életmód, sebesülések, és persze igencsak aljasnak mondható húzások szegélyezték az útját, én pedig nem voltam hülye, éppen hogy nagyon jól tudtam, hogy miféle előélet tud ilyet kiváltani az emberekből, már persze a hajlamon túl. De mivel a srác nekem már akkor is szimpatikus volt, mikor még nem tudtam, hogy rokon, őszintén tudtam örülni annak, ahogy most Arviddal vannak. Különös páros, azt meg kell hagyni, de szépek.
Aztán az elképedés és a visszakérdezésem után amíg Alexa beszélt, volt időm összeszedni a gondolataim, csak szórakozottan bólogatva arra, amit az informátorokról mondott. Persze hogy nem adja ki őket, nem is akartam igazán, de időt kellett nyernem. Az utána következő monológ pedig ismételten meggyőzött arról, hogy ő aztán nem bánja, hogy mit is csinálunk mi Kahlillal. Persze ez így volt jó, nem akartam, hogy bárki is azzal nehezítse a dolgom, hogy még el is ítél, vagy bármi hasonló, bőven elég volt a falak suttogását hallgatni. Örömmel jelenthetem viszont, hogy ennyi nem tudott eltéríteni a próbálkozástól.
- Hát szóval... köszi - mosolyogtam végül a nőre, lévén fogalmam sem volt, mit fűzhetnék még a dologhoz, hiszen mindent elmondott, amit lehetett, de aztán egy ponton megakadtam. - Jártál a tanároddal? - kérdeztem vissza kíváncsian. - Azt hiszem nekem egy kész rejtély a te életed - böktem ki, mert hát mindig mikor hallottam egy újabb részletet, azt sehogy se tudtam odapasszintani a többihez.

Alexa

Valójában nagyon elcsodálkoztam, mikor meghallottam, hogy az a szőke lány igazából Alexa gyermeke. Most, hogy így belegondoltam, valóban, hasonlítottak is egymásra, de igazán nem gondoltam volna... Ennek ellenére eszembe sem jutott, hogy elítéljem azért, mert olyan korán szült. Az ilyesmi megesik, és az alapján, amit elmondott, ő jó megoldást talált a dologra, sokkal jobbat, mint azt nagyon sokan tennék.
- Azt hiszem cseppet sem zavarja a tény, hogy a házvezetője egyben anyja is - somolyogtam a bögrém fölött, mert ahogy a gyerek viselkedett, az bizony azt mutatta, hogy nincs tekintettel semmilyen szabályra vagy józanész diktálta dologra, ami ebben a korban tulajdonképp még nem is akkora hiba. Ha pedig okos, akkor tudni fogja, hogyan kerülje el az igazán nagy bajokat.
Aztán a téma az újdonsült kapcsolatom felé terelődött, ami rendkívül zavarba is hozott engem. Mert hát oké, szép és jó, hogy mi együtt vagyunk Kahlillal, én igazán jól is érzem magam ebben a helyzetben, de valaki mással beszélni erről... Na az fura. És mikor már azt hittem volna, hogy letudtuk a témát, akkor Alexa újból kérdezett, méghozzá olyat, hogy újfent majdnem félrenyeltem.
- Hát... hogy milyen érzés? - kérdeztem vissza, próbálkozva az időhúzással, de hiába, a nő továbbra is a válaszra várt. - Öhm... jó érzés, tényleg - sütöttem le zavartan a szemeim. Még Kahlillal is nehéz volt beszélgetnem a kapcsolatunkról, nem hogy másokkal, bármennyire is kedveltem Alexát. Végül azért csak próbáltam magamon erőt venni, és pár szóval kiegészíteni a rövidke választ.
- Tudod, ő nagyon figyelmes, és kedves. És nagyon... magas - szaladt ráncba a szemöldököm egy pillanatra, mert még mindig nem tettem magam túl rajta egészen, hogy mellette állva éppen csak a mellkasáig érek. Ez önmagában nem is zavart volna, de jó pár egyszerű mozzanatatot is elég bonyolultá vagy kivitelezhetetlenné tett, noha ezt bőven ellensúlyozta a tény, hogy mennyire megnyugtató és kellemes érzés volt, mikor ez a hatalmas ember átölelt.