Lopva közelíted meg a földszint ezen környékét, hiszen a Tanárok nem szeretik, ha zargatják a manókat munka közben. Mikor eléred az ajtót, megkönnyebbülsz, hogy senkivel sem futottál össze, és hogy a portrék sem szóltak rád. Belököd az ajtót, majd belépve a szemed elé tárul egy hatalmas helyiség. Olyan, mintha valami karácsonyi műhely lenne, már csak a télapó hiányzik, és a játékok. Bizony, az ételek fantasztikus gyárába kerültél, ahol vagy ezer manó sürög-forog, mindegyik valami tálcát visz, vagy tányért pakol, esetleg a tűzhelynél áll, talán mosogat. Körülnézel a bámulatos helyiségben, melyben szembe veled a mágikus hűtőszekrényt találod. Igen ám, csakhogy mielőtt elérnéd vágyaid tárgyát, még át kell verekedned magad egy hatalmas asztalon, csakhogy az apróságok rengetegéről már ne is beszéljünk, akik jöttödre azonnal felfigyelnek, s kezüket-lábukat törve rohannak teljesíteni a kívánságodat.
Kicsit hátrahőkölsz a nagy buzgóságban, ennél talán még egy tanárral, is jobban jártál volna. Az előtted álló asztalhoz vezetnek, leültetnek, és minden szavadat lesik. A helyiség jól világított, s egy lengőajtó van jobb oldaladon, ahonnan finom illatok, s újabb manók tömegei törnek elő. Mire kimondanád, mire fáj a fogad, már eléd hordtak mindenféle finomságot, így csak választanod kell. Balra találsz egy hatalmas szekrényt, melyben mindenféle evőeszköz található, továbbá poharak és tányérok. A kredenc fából készült, s színét az eredeti mahagóninak meghagyták.
A falak fehérre vannak festve, hiszen a lecsapódott pára miatt, mely a főzés következtében belengi a termet, sűrűn kell a pálcáért, vagy a hengerekért nyúlni s újrameszelni. Balra a sarokban található egy ajtó, amely titokzatosságával, és egyedüliségével hívogatóan kacsint rád. Leugrassz a székről, s elindulsz felé. Az ajtógombot elfordítva egy még az előzőnél is nagyobb helyiséget látsz, amelyben ezerféle kis kamrácska tűnik fel. Egy manó áll középen, mint valami felügyelőtiszt, s apró karjaival körös-körül integet, jelezve, hogy melyikbe mit tegyenek. A kis mágikus fém dobozkák szállítják az ételt a Nagyterembe a diákoknak.
Visszakanyarodsz, s észreveszel egy eddig nem látott ajtót. Remekül elrejtették a kíváncsi tekintetek elől, annyi szent. A folyosóról belépve nem láthattad, hiszen a kredencnek ezen oldalán található. Odalopakodsz, most nem igen figyelnek rád, s benyitva egy kamrát találsz, ahol bizony elég sokféle dolog található, csak kívánnod kell! Azonban a manók ezen helyet féltve őrzik, rájuk lett parancsolva, így gyorsan ki is tessékelnek onnan, mielőtt megragadhatnál valamit is.

Jó, csak nem fognak keresztbe lenyelni, amiért egy nappal később térek vissza a megszokottnál. A helyzet az, hogy míg itt már lightosban nyomjuk az ünnepek miatt, a Grosserliebben vasárnap este még mindig nem volt annyi erőm, hogy összeszedjem magam, és felkászálódjak a vonatra. Épp csak Wardnak írtam, hogy kap egy szabad napot, és remélem, ki is élvezte, mert mihelyst eljutok hozzá, nem könnyen szabadul meg tőlem.
Na de a falun átvágtatva azért engem is átjár a mindjárt karácsony életérzés, és nem is bírom megállni, hogy ne szerezzek magamnak sült gesztenyét, eztán folytatom csak utam a kastélyig.
Félnem kéne, tudom nagyon jól, hogy a kastély most minden számomra, csak épp nem biztonságos, mégsem érzem a késztetést, hogy homokba dugjam a fejem, meg hát... az azért tényleg nem szokásom. Jó, hozzátartozik ehhez az is, hogy sose szorult még ennyire a hurok a nyakam körül.
Mégis úgy teszek, mintha a világon semmi bajom nem lenne, hatalmas vigyorral az arcomon, pacsizok le az ismerősökkel, váltok egy-két szót velük, mielőtt még a konyhába mennék.
Végül is még mindig nálam az előny, azok csak sötétben tapogatódznak, és egy árnyat vadásznak, olyas valakit, akik csak a képzeletükben játszik, és vélhetően meg sem közelítik a valóságot.
Na, azért a hátam mögé nézek olykor, hol csak képletesen, hol szó szerint is. Viszont zökkenőmentesen jutok el a kívánt helyig, és megköszönve a manóknak a segítséget, intem le őket, mondván, azért egy kávét én is probléma nélkül el tudok készíteni, nincs szükségem a segítségükre, s mikor sikerül ezt meg is értetnem velük, nem is vagyok rest nekilátni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=555214#post555214][b]Sólyomfi Helena - 2015.12.21. 19:24[/b][/url]

Jó, csak nem fognak keresztbe lenyelni, amiért egy nappal később térek vissza a megszokottnál. A helyzet az, hogy míg itt már lightosban nyomjuk az ünnepek miatt, a Grosserliebben vasárnap este még mindig nem volt annyi erőm, hogy összeszedjem magam, és felkászálódjak a vonatra. Épp csak Wardnak írtam, hogy kap egy szabad napot, és remélem, ki is élvezte, mert mihelyst eljutok hozzá, nem könnyen szabadul meg tőlem.
Na de a falun átvágtatva azért engem is átjár a mindjárt karácsony életérzés, és nem is bírom megállni, hogy ne szerezzek magamnak sült gesztenyét, eztán folytatom csak utam a kastélyig.
Félnem kéne, tudom nagyon jól, hogy a kastély most minden számomra, csak épp nem biztonságos, mégsem érzem a késztetést, hogy homokba dugjam a fejem, meg hát... az azért tényleg nem szokásom. Jó, hozzátartozik ehhez az is, hogy sose szorult még ennyire a hurok a nyakam körül.
Mégis úgy teszek, mintha a világon semmi bajom nem lenne, hatalmas vigyorral az arcomon, pacsizok le az ismerősökkel, váltok egy-két szót velük, mielőtt még a konyhába mennék.
Végül is még mindig nálam az előny, azok csak sötétben tapogatódznak, és egy árnyat vadásznak, olyas valakit, akik csak a képzeletükben játszik, és vélhetően meg sem közelítik a valóságot.
Na, azért a hátam mögé nézek olykor, hol csak képletesen, hol szó szerint is. Viszont zökkenőmentesen jutok el a kívánt helyig, és megköszönve a manóknak a segítséget, intem le őket, mondván, azért egy kávét én is probléma nélkül el tudok készíteni, nincs szükségem a segítségükre, s mikor sikerül ezt meg is értetnem velük, nem is vagyok rest nekilátni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=555244#post555244][b]Nikolai Weißling - 2015.12.21. 19:50[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=555296#post555296][b]Sólyomfi Helena - 2015.12.21. 20:23[/b][/url]

A nagy utazótáskám az asztalon landolt, elvégre, nem számítok én arra, hogy bárki más is tiszteletét tenné itt, hisz mindenki jól bekajál a nagyteremben. Én oda se értem volna, na meg... az a hely olyankor nekem túl zsúfolt. Persze jobb napjaimon képes vagyok ott ellenni, de ez a mai nem tartozik azon napok közé, ahogy az mindig lenni szokott, mikor... hazajövök.
Furcsa, de ezt a helyet már előbb tudom otthonomnak, gondolom, mert itt élek, itt vagyok egyedül - felnőttek nélkül, akik szülősdit játszanak -, és itt kell saját magamról gondoskodnom. Amennyire bántam, hogy idekerültem, most már annyira örülök neki, hogy tapasztalhatok egy keveset a felelősségből, ami egyébként amúgy is a nyakamba zúdult volna idővel.
- Köszönöm... nem nehéz kiejteni, és még csak fizikai fájdalmat se okozol magadnak vele - tudatom összevont szemöldökkel a sráccal, akinek a belépésére én magam is felkaptam a fejem. A stílus, amit megengedett magának a manókkal szembe, egyáltalán nem tetszik. Jó, tudom, hogy ők végül is  értünk vannak, de ez nem jelenti azt, hogy így kell velük bánni, mégis csak érző lényekről van szó, akik bosszúból bármit beletehetnek az ember kajájába. Vagy ha nem is ez az elsődleges, némi köszönet csak jól esik nekik, ennyi erővel egyenként rúghatott volna beléjük.
A köszönösére csak biccentek, elvégre azt a kártyát már ellőttem, tény, én sem vagyok jelenleg az udvariasság mintaképe, de hát Istenem, és tudom, hogy a rosszallás is az arcomra van írva, hisz én tényleg sajnálom szerencsétlen manókat, hogy ezt kell tenniük.
- Helena. Na és téged? - forgatom kezemben a bögrét, miközben újra rápillantok. Van a kisugárzásában valami, ami nem engedi, hogy egy pillanatra is levegyem a szemem róla, mintha bármikor képes lenne ártani nekem, de... feltételezem ezt főleg a paranoia műveli velem.
- Új vagy? Még sose láttalak - mert ha láttam volna, arra biztos emlékeznék, még ha nem is lenne az adottságom, ennyire letaglózó személyiség nem mindennap mászkál itt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=555525#post555525][b]Nikolai Weißling - 2015.12.21. 23:16[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=555580#post555580][b]Sólyomfi Helena - 2015.12.22. 08:34[/b][/url]

Meg se lepődök azon, hogy nem kezd velem egyből vitatkozni, sőt, mintha meg is könnyebbülnék kicsit, hisz első ránézésre se tűnik úgy, hogy velem érdemes lenne ilyen formában leállni. Ja, picit azért ijesztő, bár ezt a világért se vallanám be se magamnak, se neki.
- Nem, de csak az újak indítanak azzal, mi a neved. A következő meg gondolom az lesz, melyik házba jársz, de segítek... Rellon - és mert új, és nemrég jött, most az egyszer borítékolom azt, hogy nem fog szemközt röhögni, vagy feltenni az egyszerű kérdést, én mit keresek ott.
- Miért? Ott nincs varázssuli? - felvont szemöldökkel nézek rá, miközben kortyolok a kávémból, sose fogom megérteni, miért jönnek olyan messziről ide tanulni. Jó, nekem alap volt, hisz én amúgy is az országban születtem, na de ő.
- És honnan tudsz akkor így magyarul? - hisz nagyon jól beszéli a nyelvet, de ezt erősen kétlem, hogy bárhol is kötelező lenne magyart tanulni.
- Kávét. És aha - állok fel, hogy készítsek neki is. Nem nagy ördöngösség, mondom ezt úgy, hogy csak nemrég tanultam meg a kávéfőzőt használni.
- Bocsi a táska miatt, én is csak most jöttem vissza. Kettős képzésre járok a Grosserliebbe - és arról már tuti hallott, legalább egyszer, még ha nem is foglalkoztatta annyira, elvégre mégis csak egy művészeti suliról van szó.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=556422#post556422][b]Nikolai Weißling - 2015.12.23. 14:22[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=556622#post556622][b]Sólyomfi Helena - 2015.12.23. 20:15[/b][/url]

Bárki, aki eddig találkozott velem, megállapíthatja, ma tényleg nem vagyok a toppon. A fejem zsong, a trauma még mindig bennem él, és a térdembe is folyton belenyilal a fájdalom. Ott Budanekeresden nem úgy bánnak az ember lányával, mint itt. Ott tényleg igaz, hogy oda nem elég csak bekerülni, bent is kell maradni, ami sokkal, de sokkal nehezebb, mint maga a felvételi. És csak azért vagyok még ott, mert a büszkeségem nem hagyja, hogy kipenderítsenek.
- Gondolom, te is. Tökre rellonos alkat vagy, ami rólam nem mondható el. Sokszor fel is teszik a kérdést, hogy kerültem én oda... de... odakerültem - forgatom meg a szemem, ahogy kortyolok a kávémból. Persze, sejtem én ez mennyire érdekelheti őt. Elvégre pasi létére a konyhában van, tuti, hogy jelenleg a kaján kívül semmi nem érdekli, ennyire már sikerült kiismernem a másik nemet.
- Bocs, nincs a homlokodra írva - vigyorodok el, mert nekem különösen tetszik ez a helyzet. Most igazából lehetnék bárki, aki csak akarok lenni... legalább is, egészen odáig, míg a srác fülébe nem jut, ki is vagyok. Mit is mondhatnék, nincs olyan ember a sárkányok között, aki még ne hallott volna rólam, és nem... ez egyáltalán nem jó.
- Ha nem, hát nem - vonok vállat, hisz kierőszakolni belőle csak nem fogom. Nem is lennék rá képes, kezdjük ott, na meg... számomra még élő fogalom a privát szféra, és a látszat ellenére, eszem ágában sincs belemászni az övébe. Kérdezek, mert kérdezek, ugyanakkor, ott áll a lehetőség előtte, hogy közölje velem, semmi közöm hozzá, és én ezt tiszteletben is tartom.
Kávét persze csinálok neki, nem lenne szívem bártkit is megfosztani ettől az élvezettől, elvégre a kávé csak jó dolog lehet, és engem konkrétan az is tart életben. Jó, túl hamar sikerült rászoknom, de ez bocsánatos bűn, nem?
- A Bagolykő gonosz tesója... ott képzik a terrormágusokat a halálfaló ivadékokkal együtt. Tök eldugott helyen van, és az igazgatója a náci elveknek adózik - fordulok meg, és rezzenéstelenül nézek a szemébe, mert én ezt teljesen komolyan is gondolom. Legalább is első blikkre hiheti akár őszintének is a szavaim, de aztán csak elmosolyodok.
- Művészeti akadémia, ahová könnyebb bejutni, mint bent is maradni. Táncolni járok oda, mert itt nincs rá lehetőségem - vonok vállat, majd már öntöm is bögrébe a kávét, amit aztán Nikolai elé is rakok, na meg cukrot és a többit.
- Ne haragudj az indításomért, nem vagyok én ennyire karót nyelt, de... mikor onnan jövök vissza.... tudod, ott szeretik éreztetni az emberrel, hogy tehet ő bármit, sose fogja elérni az elvárt szintet - sóhajtok fel, ahogy visszahuppanok a helyemre, és megint a bögrémmel kezdek játszani.
- Sejtem, mennyire érdekel ez téged - nevetek fel halkan, a bögrébe bámulva, mert... tényleg ez lenne a bajom? Ekkora bennem a megfelelési kényszer?