Kaelyn

Hajna

Nem indult túl fényesen a reggelem, ugyanis egész éjjel rémálmok gyötörtek és ennek köszönhetően nem tudtam igazán kialudni magam. Nem akartam újra a nyugtatóhoz nyúlni, mert már nem sok volt benne, bár valószínűleg jobban jártam volna, hogyha élek ezzel a módszerrel, de nem így történt. Még az ágyból is nehezemre esett kikelni, de még az órák előtt szerettem volna reggelizni valamit, mert este nem haraptam semmit és már iszonyúan korgott a gyomrom. Eléggé paprikás hangulatban keltem fel, de próbáltam uralkodni az érzelmeimen és nem akartam teret engedni a dühömnek és az elkeseredettségemnek, hogy már megint nem tudtam nyugodtan aludni. A készülődés is iszonyat lassan ment, mintha minden dupla vagy tripla időbe tellett volna, mint úgy egyébként. Sokszor a pokolba kívántam a képességemet, mert rettenetesen meg tudta keseríteni a mindennapjaimat, de a kíváncsi énem nem akarta elengedni ezt a különleges képességet, és egyébként is meg kellett tanulnom együtt élni ezzel. Már alig vártam, hogy végre a konyhába érjek, úgyhogy amint végre elkészültem, gyors léptekkel megindultam az étkezés helyszíne felé. Amint beértem a helyiségbe a manók már ott settenkedtek körülöttem és várták, hogy leadjam a rendelést. Még mindig nem sikerült megszoknom őket, olyan furcsa lények voltak, kicsit tartottam is tőlük, pedig egyáltalán nem voltam tartózkodó más lények irányába. Sajnáltam is őket, amiért az egész életüket alárendelt kapcsolatrendszerben élik le, de tisztában voltam vele, hogy kár ezen agyalni, hiszen ők már csak ilyenek, és egy fecske nem csinál nyarat. Leültem az egyik asztalhoz és kértem egy pirítóst tejeskávéval, hátha egy kicsit jobban felébredek tőle. Nem kellett sokáig várnom a rendelésemre, mert pillanatok alatt az asztalra került és legnagyobb örömömre már neki is kezdhettem a reggelim elfogyasztásának. A pirítóst gyorsan befaltam, mivel farkaséhes voltam, a forró italomat viszont kényelmesen iszogattam, mert még volt egy kis időm az óráim kezdéséig.

Bármekkora őrültségnek is hangzik, de hajnalban már futni volt. Na, nem kint a mínusz hat fokban, hanem besettenkedett a kívánságok termébe és ott adta ki magából, amit csak lehetett. Mostanában megint kezd visszaesni, a mélység rángatja lábánál fogva a gödörbe, amely ellen kivételesen tenni akar, hiszen célja van. Az ünnepek közeledtével az elmúlt években mindig magába fordult és nem volt kíváncsi másokra, kinevette azokat, akik ajándékokkal, mosolyogva, szörnyűbbnél szörnyűbb pulcsikban rohangáltak a folyosókon. Idén azonban volt kinek ajándékot adnia, ami alapjaiban véve rengette meg az egész eddigi világát.
A futás után megéhezik, elvégre utoljára tegnap este juttatott táplálékot a szervezetébe, ezért nem hálószobája, hanem a konyha felé veszi az irányt. Nem sokszor fordult még itt meg, ezért az itt lévő kavalkád először meglepi. Tömeg és érintés iszonya sem segít azon, hogy a manók elkezdenek körülötte sündörögni és többször is neki ütköznek. – Hát ezt nem akarom elhinni – nyomdafestéket nem tűrő szitkozódások közepette felugrik az egyik asztalra, még mielőtt valamelyik még egyszer neki ütközne. Így végre kikeveredik a hangyabolyból kirajzó manók fogságából és csak ekkor veszi észre, hogy egy szőke személyében társaságra lelt.
– Nézz oda, még műsort is kapsz a reggelid mellé – morcosan böki oda a szavakat Alíznak, majd mikor végre már kevesebben vannak, lecsúszik az asztal tetejéről.
– Te nem tudsz aludni, hogy ilyenkor idevetett a sors bal keze? – érdeklődve néz a Navinésre. Találkoztak már, talán be is mutatkoztak már egymásnak, de ennyi nem elég neki arra, hogy előkotorja a nevet, amely lányhoz tartozik. De ha már egy helyre vetette őket az alvászavarok egyike, akkor kérdezés nélkül lehuppan a lánnyal szemben és szerez magának egy kávét illetve valami szendvics félét.

Hajna

Kómásan kortyolgattam a kávémat, amikor hirtelen megjelent egy lány, akit idáig maximum látásból ismertem. Úgy gondoltam, hogy ezt a "fantasztikus" reggelt már nem zavarhatja meg semmi, de amikor a manók megjelentek a közelében, akkor hirtelen szitkozódások közepette felugrott az asztalra. Ha nem lett volna a béka feneke alatt a hangulatom, akkor talán még tetszett is volna ez a mutatvány, de jelen esetben nem voltam se túl lelkes, se túl érdeklődő.
- Csodás, minden vágyam ez volt, imádom az ingyen mozit! - mondtam neki vontatott hangnemben, miközben tovább kortyolgattam a tejeskávémat. Közben azon tanakodtam, hogy hogyan fogom túlélni ezt a csodálatos napot, de egyelőre nem jutottam dűlőre ezzel kapcsolatban. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy odavetődött mellém a lány, akin láttam, hogy ugyancsak paprikás hangulatában van. Jobban szerettem volna egy kicsit egyedül lenni, de egyelőre nem láttam okát annak, hogy elküldjem magam mellől, úgyhogy inkább magamban fortyogtam.
- Hát aludni azt tudnék, épp egy mosott sz*r társaságában csücsülsz. Nem önszántamból keltem fel ilyen korán - morogtam a lánynak, miközben arra összpontosítottam, hogy el ne aludjak itt helyben. Az ételtől még álmosabb lettem, egyszerűen nem volt ahhoz is lelki erőm, hogy mással jópofizzak.
~ Rendelhettem volna volna valami erősebbet! ~ - gondoltam magamban, majd arra az elhatározásra jutottam, hogy szólok az egyik közelben lévő manónak egy erősebb ital reményében.
- Hozz nekem egy kapucsínót, légy oly kedves! - mondtam a manónak, majd mire kettőt pislogtam már az asztalomon is volt a finom forró itóka.
- Ezt már szeretem! - mondtam a lánynak, miközben beleittam a kapucsínómba, amellyel majdnem sikeresen leégettem a nyelvem.
- A fenébe! - kaptam a kezemet a számhoz. Szerencsémre csak kicsit sikerült megégetnem a nyelvemet, de ettől egyáltalán nem lett jobb a hangulatom.

 Megkönnyebbülést érez, amikor már nincsenek körülötte a szolgáknak nevezett manók. Neki elég egy is, aki hoz valami táplálékot, így a hozzá legközelebbivel tárgyalja le vágyait. Hangneme a tőle nem megszokott kedvességet súrolja, amelyen még saját maga is meglepődik.
Ám kedvességre törekvése a lány hanglejtését és szavait meghallva, hamar elillan és visszahozza a mindennapokban használt semleges, néha bunkónak nevezhető stílusát.
– A vágyaid pont nem érdekelnek – vállait megvonja. Ő próbált normális, emberi módon beszélgetés kezdeményezni. Igen, tőle ez nagy szó, hiszen nem szokta megerőltetni magát. Ha nem lenne úgymond elviselhető formában, akkor csak elviharzott volna a szőke mellett, talán még meg is löki, amikor iszik. De nem, ő hozzászólt, megtisztelte ezzel, erre pedig kap egy ugatást, amelyet maximum a rellonosoktól szokott eddig meg. ~ - Hát jó. ~
– Úgy is nézel ki, mint a mosott szar – minek bájologjon, ha a másiknak is rossz a hangulata. Az ő kedvével különösebben nincsen baj, természetéből fakad a paprikás hangulat és a csipkelődés és természetesen nem fog bájologni senkivel se, ha nincsen rákényszerítve.
A szendvicsét majszolva nézi, ahogy a lány rendel még magának valamit, amivel utána természetesen, ahogy azt várni is lehetett megégeti a nyelvét. Látva a jelenetet a sajnálat cseppnyi árnya se ül ki az arcára, inkább csak azt lehet leolvasni róla, hogy ’úgy kellett’.
Csendben kortyolgatja a fekete, erős kávéját, mellé pedig eszeget. Nem tervezi a másikhoz hozzászólni, bánja is ő mi a baja, de ha már itt ül le enni, akkor itt is fogja befejezni. Kér még magának három darab mandarint, amit lassan, egyesével meghámoz és némán figyeli a vele szemben ülőt. Tudja jól, hogyha az ember nem vágyik társaságra, azzal még inkább lehet idegesíteni, ha némán bámuljuk, mindenféle érzelem nélkül. Ezt a tehetségét már évekkel ezelőtt kifejlesztette, ő kibírja elég sokáig a némaságot és még közben legalább jól is lakik.

Hajna

- Tényleg? Akkor miért szóltál egyáltalán hozzám? Na mindegy... - mondtam neki határozottan, majd ásítottam egy nagyot és reméltem, hogy nem fog tovább fokozódni az amúgy is feszült hangulat.
~ Azta, de felvágták valakinek a nyelvét! ~ - gondoltam magamban, mikor meghallottam a "kedves diáktársam" beszólását, bár belegondolva valóban csak az igazságot jelentette ki. Teljesen tisztában voltam vele, hogy úgy néztem ki, mint akin nemrég átment az úthenger, a karikás szemeim pedig csak még egy lapáttal rátettek amúgy sem fess kinézetemre.
- Köszi a bókot! - mondtam neki egy mosollyal az arcomon, majd azzal foglaltam el magam, hogy a bögrémet tologattam jobbra-balra az asztalon. Közben a lány rendelt még magának három mandarint, amit legnagyobb bánatomra elkezdett meghámozni.
~ Remek! Mandarinszag... utálom a mandarint! ~ - néztem a lányra szúrós tekintettel, miközben sikeresen elárasztotta a helyiséget az iszonyatos gyümölcsszaggal. Vágtam egy fintort erre, de nem volt kedvem felkelni a helyemről és tovább állni, egyébként sem szerettem volna addig elmenni, amíg be nem fejeztem a kapucsínóm megivását. Némán ültem tovább a széken, vártam, hogy végre iható állapotba kerüljön az italom és hogy mehessek végre a dolgomra. Magamat is alig bírtam elviselni, így tudtam, hogy egy kemény napnak nézek elébe, legszívesebben a nyakamba akasztottam volna egy "felelősséget nem vállalok magamért" táblát.
Újra a lányra pillantottam és feltűnt, hogy fapofával bámul rám, amit nem igazán tudtam mire vélni, úgyhogy csak lestem rá tompa fejjel.
- Örülök, hogy ennyire érdekesnek tartasz. Sajnos ki kell ábrándítsalak... - mondtam neki miközben elharaptam a mondandóm végét és kedvem támadt röhögni. Talán ez a második szakasza volta fáradtságomnak, ez olyankor jött elő nálam, ha már totál agyhalott voltam. Sejtettem, hogy mi lesz a válasza erre, hiszen felvette a védekező pozíciót, nem igazán számítottam tőle másra egyébként sem.
- Találhatnál magadnak nálam jobb társaságot is - fűztem hozzá a mondandóm végéhez, miközben rájöttem, hogy rendkívül keveset ittam ma, ezért rendeltem a manóktól egy pohár vizet, amit villámgyorsan ki is hoztak. Normál hangulatomban nem lettem volna ennyire elutasító, de az alváshiánynak és az extra rossz kedvnek köszönhetően pont a lehető legrosszabbkor találkoztunk. Úgy éreztem magam, mint akinek leszívták az összes energiáját, tehetetlenségemben pedig legszívesebben bőgtem volna, de az intézményi évek után megfogadtam, hogy mindig erősnek fogok mutatkozni, de ha kell szabadjára engedem az érzelmeimet.
Ittam egy kicsit a vizemből, közben pedig arrébb toltam a forró kávémat, hogy nehogy leöntsem magam vele, mivel túl közel volt hozzám. Nem volt szerencsém, mert miközben biztonságba helyeztem a kávét, sikeresen levertem a vizespoharat a földre, amely darabjaira hullott és a vízből a lánynak is kijutott egy kevéske, amely pont a nadrágján landolt.

A fejét megtámasztva eszegeti a mandarint és jót nevet a lány arcára kiülő reakción. Bármennyire is próbálkozna elrejteni az undort és a fintorokat, nem igazán sikerül neki, ami arra biztatja Hajnát, hogy az egyik mandarin gerezdjének a levét is kinyomja az asztalra. A pattanásig feszült idegek harcát megnyeri, hiszen „reggeliző partnere” előbb megszólal, mint ő. Egy diadalittas mosoly ül ki az arcára, miközben hallgatja a semmitmondó szavakat, amelyekre egyből replikázik.
- Ha annyira unalmas vagy, mint az amit beszélsz, akkor már megértem, miért van ilyen búval b***ott képed – meglepődik saját magán. Nem akart ennyire szúrni, sőt még jó kedvvel is érkezett meg, de a lány pillanatok alatt elérte azt, hogy lesüllyedjen egy olyan szintre, amelyet mostanában nem sikerült elérnie.
Lemondóan sóhajt, amikor kiadják útját, de megadja magát a kérés-parancs kombinációnak. Semmi kedve ahhoz, hogy egy ismeretlennel kora reggel veszekedjen, a lelkiállapotának most nem igazán hiányzik ez. Lassú, kimért mozgással emelkedik fel az asztaltól, ezalatt az utolsó darab mandarint majszolja. Tekintete már az ajtót keresi, ezért is nem veszi észre időben a Navinés „ügyeskedését”.
– Nem tudsz jobban vigyázni te szerencsétlen? – felvont szemöldökkel pironkodik a másikra, legalább várta volna meg, amíg elkerül az asztaltól. Végignéz magán és hálát ad mindennek, aminek csak lehet. A futó ruhájában pont az a jó, hogy az ilyen balesetek meg se ártanak neki, amúgy meg előhalássza a pálcáját és suhint párat a nadrágja felet. Dolga végeztével szúrós szemekkel néz a szőkére.
– Talán el kéne húznod, aludni, mielőtt valakiben kárt teszel – hangja a kelleténél erősebb és mogorvább. A bájolgási szakaszon már rég túlléptek, ha kell még meg is pofozza a lányt annak érdekében, hogy összeszedje magát. – Mondanám, hogy segítek visszatalálni a körletedbe, de rohadtul nincsen kedvem, téged kísérgeti. Ha meg dolgod van, akkor szedd össze magad. Ne legyél már ennyire esetlen – kicsit bepörög és amíg beszél még a kezei is mozognak. – Azt a kávét pedig vagy idd meg, vagy vitesd el, mielőtt még égési sérüléseid is lesznek – az asztalon lévő kávéra mutat, ami még szerencsére egyben van. Mondata befejeztével elindul az asztaltól, elvégre mielőtt a Navinés az ölébe öntötte volna a pohara tartalmát, már indulni készült. Jól kezdődött a hajnal, de most a hangulata a tetőfokon, pedig még 8 óra sincsen.
Köszönésképpen csak int egyet a lány felé, az intése véletlenül beintésnek sikerül, amely mellé egy gúnyos mosolyt is villant. Amennyire rossz passzban volt a szőke nem feltételezi, hogy követni fogja, így elindul hálókörlete felé.

Hajna

Más esetben valószínűleg könnyebben kijöttem volna a sodromból, de jelen helyzetben annyira fáradt és enervált voltam, hogy egyáltalán nem volt kedvem visszavágósdít játszani. Kicsit még sajnáltam is a lányt, amiért ennyire felizgatta magát azon, hogy nem voltam túl nyitott feléje, szóval nem igazán tudtam rá haragudni emiatt. Tudtam, amint felkeltem, hogy jobb lett volna, ha ma egész nap az ágyban maradok és ki sem kelek, akkor elkerülhettem volna ezt az egészet. Aggódtam, hogy mi várhat még ma rám ezek után, éreztem, hogy ennél bizony lehet rosszabb is a helyzet, ha nem próbálom meg minél gyorsabban összeszedni magam. Rég voltam már ennyire rossz passzban, ráadásul a reggelem is egy alapos fejmosással kezdődött, plusz a fejem is megfájdult. Nem reagáltam a lány beszólásaira, arra összpontosítottam, hogy minél gyorsabban visszatérjek a szobámba egy fájdalomcsillapítóért. Arra gondoltam, hogy mégsem ülhetem végig fejfájással az óráimat, bőven elég büntetés az nekem, hogy ilyen rossz napom van. Szerencsétlen lányra még a vizemet is ráborítottam, aki természetesen szitkozódással reagált erre, aztán kioktató stílusra váltott, amin igencsak csodálkoztam.
- Bocs a vízért! - mondtam neki lehangoltan, még annyi erőm se volt, hogy eltüntessem a pálcámmal a ruhájáról, de ő gyorsan lereagálta helyettem a helyzetet. Valamiket mondott még az esetlenségről, a kávéról és egyebekről, de nem tudtam rá teljes mértékben odafigyelni és nem is akartam, mert már majd szétszakadt a fejem a fájdalomtól. Arra eszméltem fel, hogy elindult kifelé és köszönésképp elégedetten beintett, amire csak legyintettem egyet. Pár percre rá én is felkászálódtam a helyemről és gyors iramban megindultam a szobám felé, hogy véget vessek az iszonyú fájdalomnak, és reménykedtem benne, hogy a napom hátralevő része valamivel jobb lesz.

Köszönöm a játékot!

Kamilla

külsőség

Kamilla

Kamilla

Ahogy közelednek, egyre inkább kijön rajta az öt napos csokielvonás összes tünete, szégyen ide vagy oda. Annyira izgatott, hogy most csokitorát fog enni mindenfajta etikettet és jó ízlést figyelmen kívül hagyva, hogy nagyokat lép és nagyokat nyel. Kicsit szánalmas, de hol érdekli az őt? Kaja. CSOKI.

Közben igyekszik szóval tartani a társát - és nem úgy kinézni, mint aki készül belehalni a sóvárgásba, vagy mint egy kutya, akinek húsos csontot illegetnek az orra előtt - és felületesen elmondja, éppen mi mellett haladnak el éppen. De ahogy a konyha elé érnek, elhallgat és olyan büszkén nyitja ki a lány előtt az ajtót, mintha csak és kizárólag az ő érdeme lenne a konyha létezése gigantikus méretekkel és szorgos manókkal együtt. Akik egy kincsek, és naponta hálát ad a létezésükért. Hát még majd akkor, mikor maga lesz kénytelen elvégezni helyettük a saját mosását, takarítását, főzését.

 - Na, milyen? - kérdi nagy vigyorral a lánytól, miközben ő maga még mindig az ajtót tartja, és úgy szól be nagy vidáman a konyhába, hogy - Jó estét kívánok! - és komolyan is gondolja, bármit ezeknek az angyali manóknak, akik helyette dolgoznak, minden megérdemelnek. - Kaphatunk egy-két szelet csokitortát, ha lehet?

Kamilla

Rozsos Annamária

Eddig még a közelében sem járt a konyhának, ami, be kell vallania, most igen nagy hiányosságnak tűnik fel előtte. Viszont annak örül, hogy első útját ide nem egyedül kell megtennie; különben biztosan nem találna vissza. De így nem törődve az útvonal memorizálásával, csak megy a másik nyomában, ámulva azon, amit lát.
Közben válaszolgat Anna kérdéseire, de igazából csak fél füllel figyel oda. Ha éppen nem a környezet köti le, akkor a rá váró élményeken ábrándozik el. A varázslat már magában lenyűgözi, de ha ehhez még hozzáteszünk egy konyhát is, az már csak maga a mennyország lehet.
Bár sokszor hallotta már, hogy a képzelet gyakran felülmúlja a valóságot, most az egyszer ez nem teljesül be. Mikor megállnak a nevezetes ajtó előtt és bepillant, eláll a lélegzete. Ha látott már ilyen fantasztikus konyhát, hát megeszi a süvegét. És az a rengeteg házimanó... Szavakkal nem lehet kifejezni, milyen ámulattal tölti el ez az egész. Még fel sem eszmél igazán, mire megpillantja a hatalmas adag csokitortát úgy a könyöke táján látszólag a levegőben lebegve, ami csak rá vár. Hálásan a világnak, elveszi, ekkor veszi észre az alatta rejtőző manót, akiben felismeri a személyt, akire rázúdíthatja háláját:
- Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm, ez csodálatos!
Miközben a manó visszasiet dolgozni, ő ámulattal beleharap a tortába. Életében nem kóstolt még ilyen finomat. Becsukja a szemét és élvezi minden egyes morzsáját, meg sem állva, míg, túlságosan hamar, be nem kebelezi az egészet.
Legszebb mosolyát villantva az összes körülötte levőre, kissé bátortalanul megkérdezi:
 - Lehetne esetleg még egyet...?

Rebeka

Kész. Vége. Az unalom majd megölt, és ez ellen tennem kellett valamit. Sürgősen. Csak épp azt nem tudtam, hol kéne kezdenem a változtatást. Túl kényelmes. Semmi, de semmi nem történt, és ez unalmas.
Ez pont olyan, mint a főzés: hiába néz ki tök jól az étel, ha attól még íztelen. Bármi történhetne már végre, de valahogy nem akart olyan tempóban telni az idő, ahogyan azt én szerettem volna.
Bárcsak vége lenne már ennek! Úgy elegem van a vizsgákból, nyugalmat akarok…
És főként egy teljes tanulásmentes, könyvmentes hetet. Azt hiszem, betűcsömöröm lett, tényleg túl sokat tartózkodtam a könyvtárban, és változatosságra lenne szükségem, de fogalmam sem volt, hogy mit tehettem volna.
Nem véletlenül vonultam a konyhába, hogy a főzéssel eltereljem a figyelmemet, de a manók alig akarták hagyni a múltkori csapatos kis akciónk után…
Csodálkoztam is, mert tényleg rendesen betaláltunk, és elég rendesen lejmoltunk is a kajából, de hát éhes nebuló az… éhes. Nem fog válogatni.
És itt jött a fogós probléma, ami általában többnyire a családanyákat szokta érinteni: a mit főzzek tipikus kérdése.

Polett

A főzés szeretetét talán édesanyjától örökölte. Csak hobbi szerűen foglalkozott az ételek készítésével és nem nagyon hangoztatta senkinek, inkább titokban tartotta és letagadta a dolgot. Ő maga sem tudta, hogy miért is van ez így, de valahogy automatikusan mondott nemet az ilyen jellegű kérdésekre.
Mostanra már azonban úgy érezte, az Eridon konyhája túl kicsi ahhoz, hogy ott hódolhasson a hobbijának. Ezért titokban leosont az iskola konyhájába, ahol ugyan még soha nem járt, de elbeszélések alapján már tudta, hogy merre kell keresnie és mire számíthat. Igyekezett a lehető legnéptelenebb folyosókon haladni, ám még így is sikerült belefutnia az egyik barátjába, aki feltartotta elég sok időre. A lehető legbarátságosabb arcát öltötte magára míg folyt a csevegés, de belül fortyogott, hiszen a lehető legrosszabb alkalommal akarta megvitatni a vörössel a srác az élet nagy dolgait. Nagy nehezen, de végül csak sikerült leráznia a fiút és tovább haladhatott az úti célja felé.
Szerencsésen megérkezett a konyhához és már csak abban reménykedett, hogy nem talál senkit odabent. Kissé idegesen nyomta le a kilincset és lépett be az ajtón. Lenyűgözte a látvány, ám ahogy végignézett a termen, meglátott egy másik lányt is. Így ha már ilyen szerencsétlenül járt, inkább oda sétált a másikhoz.
- Szia!

Rebeka

- He…llo! – köszöntem én is, elnyomva egy ásítást. Nagyon el kellett volna valami, ami feldobja ezt az egysíkúságot, aminek minden valószínűséggel én voltam az oka, hiszen ha több bátorságom lett volna tenni ellene, akkor már rég megoldottam volna magamtól. Kész csoda, hogy legutóbb rávettem magam arra, hogy kicsit megcsapoljam a konyhai ételkészletet, társaságban.
Rájöttem már, beláttam, hogy nem jó egyedül az élet, unalmas, íztelen, kellenek hozzá a társak. Tényleg nem élhettek így, egérlyukban.
- Uh, Polett. Bocs a zombi-állapotért, vizsgák… már úgy szeretnék szünetet – fanyar mosolyt eresztettem meg, valószínűleg fiatalabb tőlem a belépő leányzó, ú, de irigyeltem most a kicsiket. Kevesebb az elfoglaltságuk, az biztos.

Polett

Áh, látja, lesz partnere a fiatalságának és jó anyagcseréjének kihasználásában; a lányka is úgy tömi magába a csokitorát, mintha két hete nem evett volna édességet. A kis navinés tetemes menyiségeket tud eltüntetni, és még mindig elfogadhatóan néz ki,mármint persze súlyra. Amíg ezért újra csak hálát ad annak, akinek jár, ő maga is nekiáll tömni a majmot. Nagyjából olyan élvezettel és olyan szofisztikáltan, mint egy banánt majszolgató majmocska.

 - Nagyon szépen köszönjük.. én is kérhetek még egy szeletet? - ráadásul állva esznek ennyi kalóriát, nulla egészséges hozzávalóval - mert attól nem lesz egészséges valami, a közhiedelemmel ellentétben, ha harminc deka csoki mellett kerül bele egy kis joghurt is - ejnye. Hm, ki kéne próbálni valami egészségtudatosabb csokitorta-verziót, a manók azt is biztos nagyszerűen csinálnák meg. Ülni meg fölösleges, mikor annyi a látnivaló és amúgy is csak beugrottak egy (két-három) szelet sütire. Nem vendéglő ez. Csak feltartják a manókat, akiknek ráadásul még torkos kislányokat is etetniük kell. De a kis navinés eszi a szívüket, mert egy szempillantásukon sem látszik, hogy messzire el akarnák küldeni őket emiatt. Inkább örülnek is neki, hogy ennyire ízlik a süteményük. A lánykák örülnek a nagy örömnek, és esznek még egy szeletet. Ördögi kör.

 - Nem lesz ennek jó vége.. - jósolja borúlátóan tortamorzsás arccal. - Nem akarok én fogyókúrázni, de egyszer muszáj lesz.. - a répatorta zöldségnek számít..? Van benn dió is, az meg már gyümölcs..

Ismeretlen ismerős
Trouble Maker - Now

Titkom

Ismeretlen ismerős
Trouble Maker - Now

(NRT) Hajnal Hella

Ismeretlen levélfeladó

Nincs a legjobb passzban, épp csak nemrég engedték ki a gyengélkedőről azután az érdekes eset után. Az intézetben összecserélték az új gyógyszert ki tudja mivel, ami erős hallucinációt okozott az egyébként is furcsának tartott Hellának. Ettől aztán nem erősödött meg, az biztos.
Pálcájával a kezében hadonászik az egyik üres toronyszobában, varázslatokat gyakorol, amikor is megérkezik a tollas. Megilletődve vonja fel szemöldökét, mert egy helyről szokott csak levelet kapni, Erik baglya pedig nem ennyire kis elfuserált. Bátortalanul veszi csak el a postát, és megvakargatja a bagoly fejét, mielőtt útjára engedné.
Segélyhívás.
A konyhából.
Ezt neki kellene intéznie? Elsőre azt gondolja, hogy valakik megint csőbe akarják húzni és szórakoznak vele. Ennek ellenére magára veszi a kardigánját, és mezítlábasan lecsattog a konyhába, ahonnan az a bizonyos eridonos üzent.
Megremeg a keze - fogjuk a gyengeségre - miközben lenyomja a kilincset és óvatosan bekukkant. Ám itt mást nem lát, csak a manókat, ahogy szokás szerint sürögnek-forognak odabent.
Már ismerik őt, hisz gyakran jár ide a nagyterem helyett. Ketten ott is teremnek előtte, a többiek különösen csípős hangulatban eltűnnek az ajtó mögött. Rájuk mosolyog és a noteszét azonnal előkapva felfirkantja az első dolgot, ami eszébe jut.
Palacsinta.
Azt kér, almalével.
A manók eliszkolnak, ő pedig csendesen végigjárja a konyha külső részét. Szólni nem tud, de óvatosan bekopog a sufniba. Talán ott van ez a valaki?

Ismeretlen levélfeladó

A remény hal meg utoljára. Ezért is nem maradt a toronyban, hanem lépett bele életében talán először a hős megmentő szerepébe, hogy a konyhából kimenekítsen valakit.
Hallja a raktárból kiszűrődő zajokat, de mielőtt ajtóstul rontana a házba, bekopog, hátha az illető maga dugja ki a fejét. És így is történik. Meglepetten ugrik hátra, amint egy idegen fiú vágódik ki onnan a maga valójában, úgy nagyjából látható fejrészletek nélkül.
Nagyokat pislog, méregeti és néhányszor újra a raktár bejáratára néz mielőtt néhány sűrű pislogás közepette kezét emelve válaszolna a köszönésre. Egy heló integetés akar ez lenni, ám még cseppet sem bízik a bagoly feladójában.
Kérdőn vonja fel szemöldökét, majd mutat az előző rejtekhely felé. Ez valami olyasmi akar lenni, hogy mégis miért, hogyan és miért így került oda be?

(NRT) Hajnal Hella