Ez az a hely ami nem változik, raktárként kezdte és úgy is végzi talán. Ez a téglalap alakú ablaktalan hely a penész és a doh különleges keverékének lakhelye. Itt nem sokáig marad szívesen az ember, inkább csak egy éppen szabad helyre lehozza az összeszedett holmikat és már menekül is. A kezdet kezdetén volt rendszerezés, azonban ez mára eltűnt. A megsárgult pergameneken még látszik, hogy korábban mindennek megvolt a maga helye, tantárgyakra és szerepkörökre lebontva mára azonban a papírhalmazok, elhasználódott ketrecek és fiolák halmaza lett. Nem egy elhasználódott főzet által szétrobbant fiola darabjait lehet megtalálni és a levegőben is érződik, hogy van még adalék ami ezt a különleges aromát adja a levegőbe. A plafonról egyetlen olajmécses lóg le, melyet varázslattal nem lehet meggyújtani, csak mugli eszközökkel, talán azért, hogy a hívatlan vendégeket távol tartsa, elvégre akit ide leküldenek mind ismerik a meggyújtás módszerét. Nem ad nagy fényt, de annyira elég, hogy tájékozódni legalább tudjon az ember és ne akadjon bele az alacsony plafonról lelógó megannyi vastag pókhálóba és a pókok vacsoráiba, melyeket gondosan összefogdostak maguknak. A köves, poros földön se árt jó alaposan körülnézni, ha a szem megszokta ezt a félhomály állapotot, hiszen a fiolák tartalma nem csak a pergamenkupacokra, de sokszor a földre is jutott jócskán, melyek között egerek szlalomozva menekülnek vissza búvóhelyeikre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=769560#post769560][b]Machay Ábel Alexander - 2019.08.29. 18:18[/b][/url]

Egy valakit mégis teljesen felkészületlenül ért a gyomrom összerántó, szétáradó fájdalom: engem.
Alapvetően elég sok terén az életnek túl kellett teljesítenem a többi rokonom - hiába az egyedül bennem fellelhető képesség, a vélamágia abszolút minimális felbukkanásának tekintetében mindig is magasabbra helyezett mércéket ugrottam meg. Én nem hibáztam - legalábbis, akkorát egész biztosan nem, hogy azért képes legyen megütni. Oké, nem vagyok egy bájital zseni, de az átlagom így is magasabb a többségnél, és nem kezdek bele olyan folyamatba, amiről tudom, hogy nincsenek meg a kellő képességeim hozzá, ami, ha úgy vesszük, kifejezetten hasznos jellemvonás.
Persze keveredtem már verekedésbe máskor is, hol részegen, hol teljesen tudatosan, ha valakinek célszerűbb döntés volt beverni a nagy száját. Ha úgy vesszük, ez az elmúlt pár órában is számtalanszor megfordult már a fejemben, amikor teljesen lehetetlen dolgokba kötött bele, vagy egyszerűen csak kivette a kést a kezemből (talán ez volt az alkalom, hogy a foga közé állítsam). De nézd: én nem keresem a bajt. Én nem kezdek erőszakba, nem szólok be a gyengébbeknek és esetlenebbeknek - a dolog megtalál engem. Dante megtalált engem. Én egészen az utolsó pillanatig hittem abban, hogy majd képes lesz a tíz csillagos Kiválója helyett elfogadni csak kilenc és féllel, ugyanakkor, azt sem várhatja el senki tőlem, hogy majd lenyeljem, ahogy mindenki előtt megaláz. Ez már elvi kérdéssé fajult - nekem pedig, saját magammal kapcsolatban, elképesztően megrendíthetetlen elveim vannak.
A teljes megszégyenülés viszont csak ez után következett. Ő érzékeny területre került, én meg… Ennek lényegében nem is kell ésszerű magyarázatot adni. A véremben megemelkedő adrenalin, maga a düh emelkedett indulata, vagy akár a lecseppenő vér látványa is kiválthatta, hogy rosszkor, rossz helyen, rossz időben... megtörténjen.

Állkapcsom roppanva mozdul véglegesen a helyére, ahogy tenyerem éle a bőrnek feszül, fájdalmasan fintorodom el. A gyógyítók kétség kívül jó munkát végeztek rajtam, ez csak amolyan intim dolog köztem és a testem között. Szinte teljes értékű rituálé. Ujjaim végigfutnak tarkómon, a most nyakam köré tekeredő Nairobi engedelmesen hajtja fejét lapockáim közé. Könyökömig gyűröm a néhol még vörös pettyes, egyébként fehér - és mostanra jelentősen gyűrött ing - ujjait. Ennek a megtisztítását már egy iskolai gyógyító sem vállalta. Állkapcsom megfeszül, úgy gondolom, a terem legtávolabbi sarkában talán nem fog semmi kivetni valót lelni bennem, szóval egy tízes pakknyi kémcsővel és egy tisztogató ronggyal foglalok helyet az utolsó padban. Gondolom, ezeket is el kell törölgetni, de ha mégsem, akkor Weiler Úgyis-Jobban-Tudom Dante majd biztosan készségesen szóvá teszi ezt is.

Különben pedig, ki hisz egyáltalán még a közös büntetőfeladatok erejében? Ez az elmebeteg megpróbált agyon verni - de nyilván nem sikerült neki, ezt fontosnak érzem megjegyezni, mielőtt csorba esne a becsületemen - egy teljesen jó bájital miatt, mielőtt annyit mondhattam volna, hogy mondjuk, bocsi. És akkor most mi lesz? Addig leszünk bezárva ide, amíg belátva bűneink (bűnét) bocsánatot nem kérünk egymástól (ő tőlem)? Érzem, ahogy újra megfeszülnek ujjaim a törlőkendőben, még meg is ingatom fejem a gondolataim válaszaként, ahogy súrolni kezdem az egyik karcsú üveget.
Nem fogok foglalkozni vele.
Nem fogok rá nézni.
Pedig szívesen megmondanám, hogy mire lenne szüksége.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=769572#post769572][b]Machay Ábel Alexander - 2019.08.29. 18:45[/b][/url]

Szemöldököm finoman megemelkedik, ahogy tekintetem az üvegcsöveről a fiúra villan - félreérthetetlenül és visszavonhatatlanul tükrözve a felajánlása keltette gondolataim. Magadnak nem tudnád megoldani? Eddig jól ment. Ugyan ajkaim már szólásra is nyílnak, hogy meglehetősen előzékenyen emlékeztessem a bájitala sikerességére - elvégre, nyilván egyedül neki köszönhető az is -, amikor Nairobi figyelmeztetés értékűen épp csak megmoccan a bőrömben.
Valahol nagyon is előre látható volt, hogy a bátyámhoz hasonlóan nekem is lesznek majd problémáim a türelmemmel, a nagy számmal, a túlzott önérzetemmel, a család többi tagjáról nem is beszélve. Nem vagyok egy kifejezetten erős véla ivadék, de a jellemvonásaik lekaparhatatlanul tapadtak rám, hiszen köztük nőttem fel. Amíg Iliánt a Minisztérium rúnázta fel - addig én ezt választottam. Nem korlátoz le, nem ad tanácsokat, viszont minden apró mozdulatát képes vagyok érezni, ha szükségem van rá.
Egy újabb üveg után nyúlok, mintha meg se hallottam volna, a teljes passzivitás és annak megjátszása, hogy látszólag teljesen elmerültem abban, hogy nagyon tiszta munkát végezzek, egyelőre teljesen jó tervnek tűnik. Magamnak is tennék egy szívességet azzal, ha segítenék persze, hamarabb a dolog végére érnénk, hamarabb végeznénk, és hamarabb szabadulnék meg a valósággal fojtogató jelenlététől, de jelen pillanatban nekem sokkal nagyobb kielégítést jelentene, ha láthatnám szerencsétlenkedni.
A totális ignorancia, a tény, hogy nem foglalkozom vele, akár maga a felismerés, hogy valaki nem szándékozik az akarata alá hajtani a fejét, akár még irritálhatja is. Szívesen mondanám, hogy ha nem venné magától értetődőnek, hogy majd beszállok az üstsikáló partiba, vagy, ha megfogalmazhatatlan erőfeszítések árán kinyögne egy kérleket, készségesebb lennék, de az igazság az, hogy pontosan ugyanígy reagálnék.
Ha igazán őszinte akarok lenni, valahol még várom is, hogy mikor fog újra nekem esni. Szívesen betörném a másik oldalát is.
- ‘bazmeg - a szándékosnál hangosabban szisszenek fel, ahogy Nairobi ezt a pillanatot választja, hogy az előbbinél valamivel erőszakosabban emlékeztessen rá, nem kell keresnem a bajt. Tenyerem a nyakam oldalára tapad, ujjaim idegesen szorítanak rá tarkómra - aztán hamar észreveszem magam, barna szemeim szinte azonnal a másik alakjára tapadnak. Csak ne figyeljen ide.
- Vagyis, szerintem akkor is menne, ha feltennéd valami padra.
Szép mentés. Se.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=769577#post769577][b]Machay Ábel Alexander - 2019.08.29. 18:53[/b][/url]

Szám szegletében már ott bujkál valami, amiről egész biztosan elmondható lenne, hogy semmi jót nem fog jelenteni egyikőnk jövőjére nézve sem, ha teret engednék neki. Viszont ahogy találkozik tekintetünk, már túl késő lenne erre gondolni, a mosoly tenyérbe mászóan, elkerülhetetlenül terpeszkedik szét. Az íriszekben valami egészen más villan, szemeim egészen ártatlanul kerekednek el, fejem finoman oldalra billen, s ha Dante képes bármit is látni a saját dühén kívül, még a hosszú szempillák vetette vékony árnyékokat is felfedezheti az arcomon. Szándékosan csinálom.
- Szeretnél esetleg mondani valamit? - nekem például több kérdésem is lenne hozzá, első sorban az, hogy mégis mi a fasz baja van velem, amikor, tudtommal, nem ártottam neki semmit. Szemöldököm ismét megemelkedik, egyetlen apró, jelentéktelennek induló mozdulat rendezi át egész arcom, az előbbi jókedvű, kölyökállat-hatást keltő mosoly ugyan fokozatosan olvad le, végső hiánya mégis kellően feltűnő. Ujjaim elengedik az eddig tartogatott rongyot, az minimális zajt keltve terül el a padon, alkarommal támaszkodva annak lapján, teljes érdeklődést mutatva dőlök előre.
A megereszkedő vállakra, a túlzott feszültségtől most roppanó ízületekre csak elégedetten bólintok, miközben saját tartásom is jelentősen ellazul. Szívesen hozzátenném, hogy én is így gondoltam - bár a gesztus árnyaiban meghúzódó fölényesség önmagában is szinte a másik képébe ordítja ezt -, ellenben, ismerve a mágikus tetoválás türelmének határait megelégszem a puszta mozdulattal.
Ez után visszafordulok ahhoz a pár, megmaradt üveghez, amivel még nem végeztem - az ő mozdulatsorát ugyan figyelemmel kísérem, egészen addig egy szót sem szólok, amíg kényelembe nem helyezte magát, hogy az után teljes pofátlansággal robbantsam a képébe:
- Ja, nem kell megköszönnöd.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=769585#post769585][b]Machay Ábel Alexander - 2019.08.29. 18:58[/b][/url]

- Hát jó. - vonok egyet vállaimon, nem vagyok én a pszichológusa, hogy minden áron ki akarjam húzni belőle, ami a lelkét nyomja. Nem gondolom, hogy valóban ne lenne mit mondania, csak úgy, buliból, egy egész osztály és tanár jelenlétében nem túl ésszerű minden előjel vagy ésszerű ok nélkül a másik torkának ugrani - és akkor ne is térjünk ki arra, hogy a túlbuzgó véleménynyilvánítása hozadékaként mennyi minden történhetett volna egy bájitalokkal teli teremben.
Mindegy.
Ajkaim kissé elbiggyednek, ahogy a várt, látványos reakció elmarad, de egyelőre nem tervezek mást. Helyette, a szövet anyagán keresztül megfogva mindenféle pipetta, üvegcse és kémcső tárolására alkalmas - mi is ez pontosan tulajdonképpen? - tartót emelem meg azt, majd felemelkedve a padtól indulok el a szekrények felé, hogy visszategyem azt rendeltetésszerű helyére. Szándékosan nem tolom hátra magam mögött a széket, elvégre ki tudja, talán a felkarcolódó parketta hangja szakítaná végleg ketté az idegeit, és, tekintve, hogy üvegtől kemény tárgyig elég sokszínűen felhasználható eszközök vannak a kezemben, nem szívesen kezdenék egy újabb verekedésbe.
Elvégre én még képes vagyok tisztán gondolkozni.
Ahogy végül elhelyezem a dolgokat a megfelelő polcon, aprót szusszanva tűröm a törölköző-féle sarkát oldalt a nadrágomba, arra az esetre, ha még szükségem lenne rá valami kapcsán, s így felszabaduló kezeim összefonva magam előtt fordulok a másik felé. Mutató- és középső ujjam hangtalanul, tompán koppan az ing összegyűrődött szövetén, amíg teljes nyugalomban bámulom a másik hátát - teszek egy fél perces pihenőt az elmúlt órák állandó feszültsége után, mert ha még egy fél napot ilyen állapotban kell kibírnom, valószínűleg idegösszeroppanást fogok kapni.
- Van még valami, amit eddig nem csináltál meg? - mert, hogy azt a gejlt nem fogom kivakarni egyetlen lusta, maga után eltakarítani teljesen inkompetens  faszarc javára sem, arra mérget vehetünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=769588#post769588][b]Machay Ábel Alexander - 2019.08.29. 19:02[/b][/url]

Alapvetően nem a takarítás tényével van a legnagyobb problémám. Ha én hagytam volna ilyen gányul egy üstöt, akkor szó nélkül végezném el - azt az egyet. Hiába a nevem körüli indokolatlan felhajtás, ami az előítéleteket és megítéléseket illeti, nem arról van szó, hogy a számba adták volna az ezüst kiskanalat, és minden lépésem leste volna valaki, a mocsok - bármilyen értelmében - eltüntetése, a más keltette szemét eltüntetése nem az én dolgom.  Nem fogok más után semmit sem kivakarni, mert, az én felfogásomban, az a teljes megalázkodás és önértékelés gyászos temetése lenne. Ezzel pedig neki is muszáj lesz megbarátkoznia.
Fejem félig lehajtom, de azért rajta tartom tekintetem, ahogy válaszol. Ujjaim tovább dobolnak a könyök hajlatában, és bár megakaszt bennem valamit a stílus, amiben válaszol - nem csak ez tulajdonképpen, de most más háttérbe szorul -, nem hozom szóba. Az előbb már bebizonyosodott, hogy a hirtelen kirohanás eredményeképp most képes kitolni a határait. Nem meglepő, az embereket egy ideig kifárasztja annyira a magas lángon égő agresszív indulat, hogy képesek legyenek inkább nem foglalkozni az irritáló tényezőkkel. A megfelelő pillanatban, megfelelő helyzetben érkező csapás azonban egészen biztosan képes lenne kilendíteni.
- Az üstre gondolsz? - megemelve állam támasztom meg koponyám az egyik polc szélén. Megemelve fél szemöldököm, tekintetem először az említett tárgyra, onnan rá vándorol, követi a mozgását, aztán, ha hajlandó rám is figyelni a roppant sok teendője között, meg is ingatom fejem.
- Mert ha arra, akkor ez a dolog nem fog megtörténni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=769594#post769594][b]Machay Ábel Alexander - 2019.08.29. 19:08[/b][/url]

- Akkor van egy rossz hírem - ujjaim abbahagyják a dobolást, karjaim elválnak egymástól, a mozdulattal egybekötve, lazán, könyékből ki is tárom őket - arra azért figyelve, hogy ne verjek le semmit a nagy lendületben. Nem értem, miért nem lehet felfogni, hogy valamit nem fogok megcsinálni? Alapvetően egy rossz szavam nem volt nekem sem, amikor minden mozdulatomba belekötött, nem kezdtem el ellenkezni, meg a késsel hadonászni, hogy már pedig ne vegye el, szóval, ha már úgyis belevágott egy takarító munkájába, akkor akár be is fejezheti…?
- Különben is miattad vagyunk most itt. - Ha nem üt meg, akkor nem ütöttem volna vissza, ha pedig nem ütök vissza, nincs verekedés sem, és egy rövid kitérő után a gyógyítóhoz, nem száműztek volna ide. Ezzel. A gondolatmenet alapján pedig logikus, hogy neki kell elvégeznie a munka oroszlánrészét, hiszen én nem tettem semmilyen kezdeményezést - olyat meg végképp nem, ami ide vezet.
Hosszan fújom ki a levegőt, ahogy elfordulva kezdek a szekrény mentén lépkedni, mutatóujjam végighúzva a fára tapadó, vékony porrétegben, ami épp csak elkezdett visszaülepedni.
- Ja, valóban nem vagyok lány - vonok egyet vállaimon, a szekrény végénél visszafordulok, megállok, s vállam hozzáérintve széléhez helyezem át súlyom egyik lábamról a másikra. Pontosan tudom, hogy amit mondani fogok, az minden épelméjű emberben elindítana valamit, felkaristolná a becsületét, jogosan verne éket a jóakarátban is. Tekintetem végigfut rajta, végül visszaérve arához megállapodik azon. - De nem vagyok cseléd sem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=769597#post769597][b]Machay Ábel Alexander - 2019.08.29. 19:11[/b][/url]

- Akkor akár meg is spórolhatsz magadnak egy kört. - Túlzottan soha nem hatott meg, mit gondolnak rólam számomra teljesen idegen és ismeretlen személyek. Egyrészt, ez egy nyomorult iskola - bármit is építgess a falak közé szorult kaszt centrikus társadalomban, amint a vizsgáid letépve végleg kilépsz a kapun, az egész abszolút semmit nem fog számítani. Másrészt, mindig fog akadni valaki, akinek aztán végképp nem fog tetszeni valami abban amit, és ahogy csinálod - Dante pedig már bizonyította, hogy neki abszolút semmi nem a kedvére való. Akkor minek is törném magam?
Valamiben egészen biztosan tévedhet a másik. Ha egyszer valamire azt mondom, nem, az azt jelenti, nem. Felajánlhat bármit, és megpróbálhat belekényszeríteni bárhogy, távol áll tőlem, hogy megmásítsam ezt a döntésem. A történtek után kifejezetten nagy hibának is érezném, ha mégis leülnék oda, és mégis elkezdeném kaparni a gájlt - ami nem fog megtörténni -, azzal igába hajtanám a fejem, és az egész eddigi ellenkezésem hirtelen értelmét vesztené. Ha ugyan már makacsságból is, de nem fog megtörténni.
Helyette támad egy ötletem - érzem, mennyire idegesítő kezdek válni, de pont ez a célom -, s elfojtva magamban minden árulkodó jelt, türelmesen, lassan lépkedve indulok vissza kiindulási pontomba. Mellé. Ott aztán megállok, ujjaimmal épp csak hozzáérve az előbb feltett üveghez igazítom azt meg, hogy a következő pillanatban a fiúra villanjon tekintetem. Nairobi felébredve mozdul meg, tekergőző mintája az egész bőrfelületen mozdul, mintha csak rá akarna szorítani a fedetlen területre, de a közelgő katasztrófát még ő sem tudja megelőzni. Az előbb érintett üveg zuhanását még láthatja Dante, ám ha mégsem, a padlón szétcsattanó, csilingelő hang annál is árulkodóbb - annak szétterülő tartalmáról nem is beszélve. A kígyó szája elnyílik, éles fogaival mar a vállamba, alkarom a polc szélének támasztva marad.
- Hoppá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=769605#post769605][b]Machay Ábel Alexander - 2019.08.29. 19:26[/b][/url]

Egyetlen múló századmásodperc alatt, amikor tekintetünk találkozik, jövök rá, hogy ezzel talán túl messzire mentem. Ugyan fellobban bennem az életösztön, a menekülési vágy, mire valóban mozdulhatnék, hogy kitérjek előle, már késő.

Tüdőmből fájdalmasan szökik ki a levegő, ahogy bordáim közé beáll egy polc, orrlyukaim kitágulnak, állkapcsom összeszorul, ahogy ujjaim megmarkolják az első dolgot, ami a kezem ügyébe kerül - nem használom. Nem csak vénáim tágulnak ki szorítása alatt, Nairobi védekezőn húzza össze magát a két bőrfelület között, pikkelyei feltűnésmentesen feszülnek a másik tenyerének, az azt átszelő ráncok vonalába simul - ugyan, a gesztus maga teljesen használhatatlan, valahol egészen hálát érzek. Állam engedelmesen emelkedik, tekintetem először az engem tartó karjára tapad, majd némán siklik fel vállán, a nyakán megfeszülő izmokon, végig állkapcsa vonalán, végül megállapodik a zöld tekintetekben. A rideg semlegesség minden bizonnyal képes lenne felismerni az átlagosnál barnább íriszekben tükröződő dacos ellenállást - az ösztönszerű halálfélelem mellett -, ha lenne még mögöttük bármi, ami működik a fiúban. A legmeglepőbb viszont mégsem ez a megvillanó makacsság, vagy a bátorság és rettegés találkozásakor kiütköző éles kontraszt lehet, nem, ha Dante agyában létezne még bármilyen tisztán gondolkodó entitás, az egészen biztosan megdöbbenne a megmagyarázhatatlan, ugyanakkor meghatározhatatlan pillanatban elsimuló hullámokon. A mocsárzöld szín kísérteties ismerettség érzésével tölt el, szinte otthonra lelek benne, s a számomra is ismeretlen nyugalom ereje sokkal hamarabb áll be, mint, hogy a felismerés bekövetkezne.

Ismerem ezeket a szemeket, hiszen nap mint nap találkozom velük.

Ajkaim elnyílnak egymástól, a levegő megremegve áramlik be fogaim között, ahogy lassan lefejtem ujjaim az üveg nyakáról. Tenyerem felé fordítom, tekintetem az övébe kapcsolom, s hiszem, hogy ezzel fogva tartom az övét. Kezem lassan, minden hirtelen mozdulatot elkerülve mozdul, ha hagyja, saját tenyerem az ő kézfejére simítom, ujjaim az ujjaira siklanak, mintha csak hízelegni akarna a gesztus, vagy, mintha a végtag valóban egy kígyó része lenne - lassan, alattomosan, kiszámíthatalanul mozdul. A nyakamban megfeszülő izmok kiengednek, szinte a tartásába dőlök, külső szemlélő számára úgy is hathatna, mintha egy beláthatlan személy kezei közé ereszteném a további sorsom.
Igazság szerint fogalmam sincs, mit csinálok. Tetteim mögött nem húzódnak előre megfontolt tervek, de most még fejben is teljesen üres vagyok, nem gondolkozom, nem látom előre a saját lépéseim. Pontosan tudom, mi dolgozik a felületi öntudatlanság alatt, és, bár ez felett már rég nem uralkodom, kénytelen vagyok minden bizalmam az ösztönre hagyni.
- Tedd csak, amire vágysz - nyelvem lustán mozdul, a szavak kísértés-szerűen ülepednek le közöttünk, szinte érzem őket átivódni a bőrén.
Egy pillanatra néma csend tölti be a fülem, majd hirtelen kezd sípolni, az előbb lelassuló szívverésem hirtelen szökik fel, ahogy tartása enged. Tekintetem újra megtelnek élettel, homlokomon apró cseppekben ver ki a hideg verejték, ahogy fejem az egyik polcnak hajtom, zihálva hunyom le szemeim. Basszameg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=769611#post769611][b]Machay Ábel Alexander - 2019.08.29. 19:34[/b][/url]

A királykobra, ha veszélyben érzi magát, megjátssza, hogy halott. Képes türelmesen, mozdulatlanul feküdni percekig, anélkül, hogy egyetlen akaratlan jelzéssel elárulja magát - hogy, miután a támadó élőlény, kíváncsiságának engedve kellően közel férkőzik hozzá, támadjon. Mérge nem hat azonnal, egy teljesen kifejlett, indiai elefánt testében átlagosan három óra alatt terjed szét - bárhová is próbáljon menekülni, a kígyó követi áldozatát. Ugyan a túlélés lehetősége végig az orra előtt lebeg, soha nem lesz képes elérni azt.
Talán most érzem leginkább a bennem húzódó képesség járulékos lenyomatait. A kezdeti, kétségbeesett pánik helyét átvette valami egészen más. Úgy érzem magam, mint a fonott kosárból előcsalogatott hüllő, lehetetlen lenne meghatározni, végső soron ki függ kitől. Ugyan a kígyóbűvölő képes táncra bírni a ragadozót, elég egyetlen, megszakadó pillanat zenéjében, az állatot lefoglaló varázs azonnal elmúlik -  a fogságban felnevelt egyed viszont képtelen lesz gazdája nélkül túlélni.

Ujjaim izgatott bizsergés futja át a csókot megelőző pillanatban, ajkaim lomha mosolyba futnak, egészen kivillannak hegyes szemfogaim, mielőtt megérezném ajkait az ajkaimon. Lehunyom szemeim, a csalfa engedékenység ajkaim mozdulásával zúzódik porrá. Felébred bennem a kíváncsiság, tudni akarom, értette-e, tudni akarom, miért képes válaszolni rá - ha már az nem ver különösebb éket a fejemben, miért éppen így teszi, ha egyszer a bármit ajánlottam fel neki. Dante belesétált az öntudatlanul épített és dolgozott kis zsákutcámba, és ez képes gyerekes boldogsággal eltölteni, hiszen nyertem. Mire valóban belelendülnék, már vége is szakad. Furcsa hiányérzetem támad, mintha lemaradtam volna valamiről - ezt magam sem tudnám megmagyarázni, hiszen nagyon is itt voltam. Fejem visszaejtem, koponyám tompán, halkan koppan a polc szélén, elengedve kézfejét eresztem le karom, összeszorítom, majd ellazítom ajkaim. Mély levegőt veszek, újra lehunyom szemeim, s egészen addig így maradok, a szekrény mellett állva, amíg távolodó lépteit el nem vágja a csukódó ajtó keltette, folyosóról átszivárgó visszhang. Szemöldököm futó mozdulattal emelkedik meg, felsóhajtok, ellépve veszem kezembe a takarításra váró üstöt, majd az egyik pad szélére ülve állok neki. A többi mellé téve azt távozom.